Tükör, 1975. április-június (12. évfolyam, 13-25. szám)
1975-04-01 / 13. szám
ROMÁNY PÁL: Nem huszonöt évet, nem ötvenet ünnepelünk. Azt is mondhatná valaki, hogy nem is igazi évforduló tehát a harminc év, csak egyszerűen: kerek szám. Mi az oka akkor, hogymégis jóíze van, melegséget ad, sőt egyenesen jubileumi a hangulata? Lehetne sorolni az ország haladása feletti indokolt örömet, a megtett út sikereit, a jövő ígéretességét, a XI. pártkongresszus határozatait. Mindez igaz, indokolt. Mégis azt hiszem, hogy nagy súllyal esik latba: sokunknak személyes jelképe is minden április 4-e, olyan évforduló, amely életünk, sorsunk meghatározója. Hogy mennyien lehetünk, akik éltünk a régi világban is, és formáltuk a mait, szinte első napjától? A népesség teljes számán belül már kisebbségben, hiszen a 40 éves, vagy idősebb lakosság aránya 42 százaléknyi volt 1974-ben. Hat millióan, tehát a többség kisiskolás volt 1945-ben, vagy azóta született. Felszabadulásunk napja persze mindannyiunk ünnepe, de remélhetőleg nem veszi rossz néven a „többség”, ha kicsit másként, többre is gondolnak azok, akiknek személyes sorsuk is ez a történelem. Lényegét, melegségét is azért érzik talán, másképpen és közelebbinek, nem elmondottnak, hanem átéltnek. Mert ki vitatná, hogy máshogyan, másképpen emlékszik április 4-re — mondjuk — az a mezőhéki fejőkaruszszel kezelő, aki gróf Almásy kommenciós cselédje volt, akinek annyi volt az évi készpénz bére, mint akkor egy könyv ára. Vitathatatlan, hogy másképpen, mint az a fiatal, aki a szakmunkásképző intézetből került melléje, és nem is sejti, hogy idősebb társa régi mércéjével csak félkommenció járna részére, amiben olyan évi „bértételek” szerepeltek, hogy 8 kg szalonna, 6 kg bab és 5 kg só. Mást jelent az évforduló annak, aki állástalan diplomásként hajlongott a három előneves hivatali elöljárók előtt és mást az állami ösztöndíjjal egyetemet végző friss diplomásnak, aki 1945 után született. És mennyire mást a munkások százezreinek szerte az országban. A statisztikai többség szerencsére csak rácsodálkozik azokra a fényképekre, amelyekről díszmagyarba bújt egykori kormányok, százezer holdak urai néznek vele szembe, a XX. század élő anakronizmusaként, Európa közepén. Mert úgy viszszalépett, olyan volt az 1919 utáni Magyarország, az öröklött hatalmak hazája, a király nélküli királyság, hogy saját korában is párját ritkította. A főméltósága országítása idején milliók éltek meszsze az emberség szintje alatt a szellemi és anyagi javak tekintetében egyaránt. És nemcsak Szolgaegyházán, Szennyespusztán, nemcsak a grófi szérűn, a káptalani és a nagybérlői uradalmakban és azok árnyékában, hanem Angyalföldön, Csepelen, a salgótarjáni medencében, Diósgyőrött, az iparbárók sok „latifundiumán” is, valójában az egész országban. Jó, hogy mindez csak olvasmány, megidézett történelem a magyar nép nagyobbik felének. Azoknak, akik már nem szolgaságra, hanem emberségre születtek, s emberként is élhettek. És jó, hogy azoknak, akiknek még valóságosak voltak ezek az évek, megszokottak az említett képek, a szereplők mind meszszebb tűnő időkbe vésznek. Emlékezni azonban szükséges. Igaz, a 30 év nem kevés. A világ első szocialista országának nem adatott meg, hogy békében élje első évtizedeit. A forradalom győzelme után ugyanannak a korosztálynak ismét fegyvert kellett fognia hazájáért, ők, október fiai tűzték ki —■habjainkkal együtt — a szabadság zászlóit szerte Magyarországon. Ami azután történt, az már mindannyiunk, a nép együttes erőfeszítésének eredménye. Oldalakon át sorolható lenne tonnában, százalékban, mennyiségi és minőségi mutatókban ez a változás. A nemzeti jövedelem a régi ötszörösére növekedett. Az ipari termelés az 1938- évinek több mint tízszerese, ezen belül a villamosenergiatermelés tizenötszörös. A búza- és kukoricatermés több mint kétszerese a felszabadulás előtti évek termésének. Az egy évben épített lakások száma is négyszerese a 30-as évek átlagának. És mennyi FOTÓ: SZALÁT ZOLTÁN 11! tg f.i 1 i'-SSE Vot, iflfcsSs', MM,, Iliit . HriJjy'i' { i •r ,. “ T W ’'AáV ifeí|;i ’ j f/f~ ■>'■ 11 ; ív i