Új Tükör, 1978. július-szeptember (15. évfolyam, 27-39. szám)
1978-07-02 / 27. szám
port”-hoz valaki? Először is elengedhetetlen annak tudása, hogy hol található a híresség, és milyen út vezet hozzá. (Valóban, mi is lehet a címe Muhammad Alinak?) Azután következnek ugyebár a rút anyagiak. Hol található a sajtóban egy olyan főember, aki így szól beosztottjához: „Ott döglik a lap a standokon. Kellene valami feldobó anyag. Itt van a repülőjegy, addig ácsorogj Pelé és Muhammad Ali lakása előtt, amíg elcsíped őket. Kerül, amibe kerül.” Marad tehát az egyéni kockázatvállalás, amint ez Hámori Tibor esetében gyakran történt. Sok mindent önmaga teremtett elő, vállalva áldozatot, anyagit, szellemit és attól sem riadva vissza, hogy a géppuska-sorozatként kattogó kérdéseire a hírességek, — mert ha nincs rajtuk az aranycipő, aranykesztyű, címeres mez vagy szkafander, akkor ők is halandó, esendő emberek —, időnként közhelyeket válaszolgatnak. Hámori azonban kitűnő érzékkel vázolja fel a helyszínt, ahol élnek, és fáradhatatlanul meséli el a nagyságokra jellemző történeteket, tehát együtt száguldunk vele a Földön. (Sport) Molnár Károly SZÍNHÁZ BALETTEST Fővárosi Operettszínház Nincs abban semmi különös, ha egy koreográfus munkáján nyomot hagy a színház, melyben évek óta sikerrel dolgozik. Mint ahogy a táncosok mozgáskultúráján is meglátszik, ha napi színpadi munkájuk során eltávolodnak a klasszikus technikától, mert inkább a jazz s a kifejező színpadi mozgás világában kell magukra találniuk, miközben már-már táncosszínészekké neveli őket a társulati profil. Bogár Richard, az Operettszínház koreográfusa, most mégis arra vállalkozott, hogy a tánckart és önmagát önálló, négyrészes balettesten mutassa be a közönségnek. Hogy jól tette, nem kétséges. Legfeljebb csak azt sajnálhatjuk, hogy ezúttal nem a harmadik, vagy akár a tizedik ilyen műsort láttuk tőle. (Vajon eddig miért nem vette észre a színház vezetősége, hogy sokoldalú, s egyenként is jellegzetes egyéniségeket felmutató táncbarát kamarabalett-együttesként is foglalkoztathatná?) A műsor zárószáma, a Milleneum, óh! volt az egyetlen, mely a színházi hagyományoknak kedveskedve a kopott sablonokat sem kerülte el: úgy hatott, mint egy túlméretezett operettbetét, Sylviák, Elizák és Tündérlaki lányok nélkül. Az első három darab viszont igazi táncmű. Tetszett az Adagio-Presto (Albinoni, Marcello) és a Bolero (Ravel) egy-egy motívumból építkező szimfonizmusa és a Ketrec (Dissewelt-Dangmakers) erőteljes, változatos, bár az alapgondolatot még nem elég meggyőzően láttató formavilága. Mindenesetre egyik munka sem haladta meg Bogár Richárd koreográfusi erejét. Kívánjuk tehát, tervezze máris következő estjét, hogy táncosai is bizonyíthassák: elsősorban Terpsidoré gyermekei ők, s csak azután Thália szolgálói. Kaán Zsuzsa FILM A DOMINÓ ELV Színes amerikai film Stanley Kramer jól játssza a filmes dominójátékot. Pontosan olyan jól, mint azok a láthatatlan kezek, melyek a mai Amerika mindig felderítetlenül maradt politikai merényleteinek szereplőit, az események fordulatait illesztgetik egymáshoz dominókockák gyanánt. Kramer is kitalált egy akciótervet, melynek történetét száraz tárgyilagossággal, csak a lényeges pillanatokat kiemelve meséli. Egy gyilkosság miatt elítélt, Vietnámot járt amerikai férfit szemel ki magának a Szervezet, hogy szabadságáért cserébe megvásárolja egy merénylet végrehajtására. A férfi többször próbál kibújni a nyaka köré font hurokból, de egyre kétségbeesettebben tapasztalja: reménytelen. Kramer szomorúan valóságszagú története nem nevez néven a titokzatos szervezetet, a film nem konkrét intézményeket leplez le, hanem az elvet. A dominóelvet. Azelőtt kafkainak mondtuk volna ezt az elszemélytelenedett, megmagyarázhatatlan, kiismerhetetlen, labirintusvilágot, melyből hősünk próbál kievickélni. Mindezt Stanley Kramer is jól tudja, s nem véletlenül igyekszik főszereplője köré ijesztően steril, „kafkai” hangulatot teremteni. Nem a nagyszerű Gene Hackmanen múlik, hogy a film mégis inkább csak egy dominóparti feszültségét idézi. Székely Gabriella A Mini együttest kezdetben megkísértette, sőt, hatalmába kerítette a beattel és a rockkal barátkozni kész dzsessz. A most kibocsátott lemezen ez eléggéjól érzékelhető. A dzsesszes alapra rakódott — tagadhatatlanul kissé monoton — muzsika megnyerően ötvözi a „kőkemény” dob- és basszusgitárszólókat az ízlésesen lágy fuvolafutamokkal. Kár, hogy mindehhez némi hatásvadászat társul. A B-oldal egyik kompozíciója (Hangok és jelek egy nem azonosított repülő tárgyról) különösképpen vétkes ebben. Az UFO-filmzene divat követése egymagában még bocsánatos, azt viszont semmi sem mentheti, hogy a bombasztikus hatásokat halmozó szám végül is elnyújtotta, modorossá válik. Annál feltűnőbb ez, mert közvetlenül e terjengős űrvízió után hangzik fel a pompásan megformált Játék-rock. Ez esetben az együttes csalhatatlanul megérezte, mit kell elfelejtenie. Egyszerű dallamképet kapunk, szellemes hangszerelésben. A melódia egyhangúságát a játékosság öröme feledteti. Az eszköztár okos szűkítésével üzen hadat ez a kompozíció (Németh Lajos, Németh Károly és az énekesfuvolaiszólista Török Ádám szerzeménye) a tetszetős laposságnak. S noha nem ez az egyetlen vonzó dal a lemezen — figyelemre érdemes például a Rakétaember és a hangulatos címadó szám is —, a Játékrockot egyik sem múlja felül. Legfeljebb i talán Gross Arnold üde grafikája a borítón. (Hungaroton) Kaán Judit vettünk volna az ép művön a csillogó arany háttér és a tűzfényű színek mellett, akkor új világok tárulnak fel előttünk. Stílust, művészegyéniséget kifejező alkotásként kerülnek elénk olyan munkák, amelyek egyébként elmerülnek az iparművészet ágainak tengerében. Ki gondolná, hogy a viaszdomborítás ilyen izgalmas portrékat hagyott az utókorra? Vagy hogy milyen expresszív lehet a szelíd elefántcsont is, ha keresztfán vonagló-üvöltő „latort” faragnak belőle? Igaz, kicsit hamisít az a módszer, hogy funkcióval is rendelkező plasztikákat öntörvényű szoborként kell néznünk, mégis a valóságos felfedező útra visz miniket egy-egy szobor, születésének évszázadába. S a falat borító régi kárpitok, bár a szó legtágabb értelmében sem kisplasztikák, hasznos és szép útitársakká lesznek. (Képünkön a Szépművészeti Múzeum egyik legféltettebb kincse, Leonardo lovasszobra) Székely András HANGLEMEZ VISSZA A VÁROSBA A könnyűzene élvonalához tartozókat nem feltétlenül az emeld a szürke átlag fölé, amit tudnak, vagy amit innen-onnan ellesnek, eltanulnak. Fontossá válhat az is, amit adott esetben elfelejtenek. Ez a lemezújdonság éppen idevágó példával szolgál. HETI AJÁNLAT KIÁLLÍTÁS KISPLASZTIKA! KIÁLLÍTÁS Szépművészeti Múzeum Mélységesen fog csalódni, aki a Műcsarnokban rendezett kisplasztikai biennálék szobraihoz hasonló kompozíciókat vár a tér másik oldalán álló múzeumban is. Nem, a két rendező — Eszláry Éva és Koroknay Éva, a Szépművészeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum kutatói — másként határozta meg a kisplasztika fogalmát. Román, gótikus, reneszánsz és barokk szobrok és faragványok sorakoznak itt, bronzból, fából, elefántcsontból, többnyire olyan tárgyak, amelyek egyébként a két múzeum raktáraiban aludták álmukat. Mert hiszen rangon aluli dolog egy faragott szárnyasoltár keretrészének töredékét kiállítani — de ha elfeledkezünk arról, hogy töredék, és önálló plasztikai alkotásként tekintünk arra a családias jelenetre, amelyet talán észre sem ID. SZABÓ ISTVÁN SZOBRAI Magyar Nemzeti Galéria A hetvenöt esztendős id. Szabó István életművének bő és tárgyilagos keresztmetszete ez a kiállítás. „Nógrád enciklopédiája” tölgybe, dióba, körtefába, hársba, juharba, cseresznyefába, nyírfáiba, cédrusba, eperfába, meggyfába, szilfába, tiszafába faragva. A — nem teljes! — felsorolásból is érzékelhető hogy id. Szabó István a fa szobrászi lehetősségeinek kiváló ismerője. Munkája a nógrádi bányászat és paraszti élet 13