Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-07 / 1. szám

s mozgalmas záróképben is — olyan illúziót tudott kelteni, mintha nagy­szabású operaelőadást látnánk. Kertész Iván ISTEN VELED, JUDÁS Szegedi Nemzeti Színház Ireneusz Sredensky fiatal lengyel költő, regény- és drámaíró, nemze­dékének egyik legérdekesebb, sokat vitatott alakja. Hazánkban eddig mindössze három monodrámáját ját­szották örvény címmel a Nemzeti Színházban. Az Isten veled, Júdás­ban — mint legtöbb darabjában — egy végsőkig leegyszerűsített, modell­szerű helyzetben hús-vér figurák he­lyett különböző erkölcsi normák, magatartásformák képviselői, a ha­talom és az erőszak természetéről vallott nézetek szembesülnek egy­mással. Az evangéliumi példázat mo­dern változatában Judást árulják el, s ő csak ezután adja fel társait. Az ellenállási mozgalom vezetőjét körözi a rendőrség, a félelem és bizalmat­lanság légkörében a szervezet saját sorai, legjobbjai között keresi az el­lenséget. Judás arra a felismerésre jut, hogy az eszmei barikád két ol­dalán állók egyaránt elfogadhatatlan módszereket használnak. A mű alap­kérdése, hogy vállalhatja-e az egyén következetesen egy olyan ügy szol­gálatát, amelyből kitagadták: az er­kölcsi értékek viszonylagossá válása vagy devalválódása ellenére hű ma­radhat-e saját elveihez. Az író azon­ban nem tudja igazán izgalmasan megfogalmazni, élővé tenni ezeket az etikai problémákat, ezért a drámai erőtérben nem izzik fel valódi szel­lemi feszültség. Marek Okopinski lengyel vendég rendező meglehetősen ötlettelen rendezésében a helyzetek lélektanilag kidolgozatlanok marad­tak. (Képünkön ifj. Ujlaky László és Kovács János) „ .... Gervai András ROCKY Színes amerikai film Finom, okos ötlet volt a televíziótól: éppen az Oscarokkal fémjelzett Rocky bemutatójával egyidőben tűz­te műsorára a mi „bokszfilmünket”, a K. O.-t. Hátha a tévéhez szokott, elkényelmesedett néző a moziműsort böngészve legyint, mondván, boksz­ból is megárt a sok, vagy éppen fordítva, a sikerlistagyőztes „knock out”-olja a szerényebb lehetőségek között forgatott magyar versenytár­sát. Valaki, valamelyik film min­denképpen rosszul jár. Pedig Sylvester Stallone, aki írta és játssza John G. Avildsen Rocky­ját, megérdemli, hogy a magyar kö­zönség is felfigyeljen rá. Ő az egyik olyan amerikai filmszínész, aki után filmrendezőink is sóvárognak nyi­latkozataikban, aki puszta megjele­nésével, járásával, gesztusaival el­hiteti velünk, nem az ismert fővá­rosi művész újabb jó vagy kevésbé jó alakítását látjuk, hanem valakit, akármelyikünket, akivel a történet megeshetett. Ezúttal egy sokadran­­gú bokszolót, aki, mint Csányi a K. O.-ban, élete nagy lehetőségét kapja, megmérkőzhet a „bajnokkal”. A győzelem, a felemelkedés ameri­kai álma mostanra már, korszerűen, koszlott nagyvárosi bérlakásban szövődik, szemetes utcákon, piszkos lépcsőfeljárók tövében, csúnyácska kis szerelmekből merítve erőt, s a reflektorfényes ringig tart. (Zsombo­lyai János dicséretére legyen mond­va, a „nagy meccs” látványa magyar módra élvezetesebb, mint külföldi kollégájának előadásában.) Rocky, annak amerikai rendje s módja sze­rint a két órán át visszatartott könnyezön kíséretében győz, övé a pénz, hírnév, s a közben megszé­pült lány ölelése. Minden jó, ha vé­lte Székely Gabriella­ ­ A KÉK MADÁR Színes szovjet—amerikai film Irigylem George Cukort, ő már megtalálta a boldogságot. Nem tud­juk meddig kereshette, de végül is rálelt a forrásra, Maeterlinck mese­regényére, s hogy az öröm, meg per­sze a siker, teljes legyen, Liz Tay­­lort, Ava Gardnert, Jane Fondát, Popov bohócot, a híres szovjet ba­lettkart, élén Nagyezsda Pavlovát is szerződtette hozzá. Ne kesered­jünk el, a boldogsághoz azért nem kell feltétlenül ekkora befektetés, ilyen világstáb. A kék madár azt bi­zonygatja, hogy a boldogság mosta­nában a barátságos meleg szobában van, bennünk, jóságos szüleinkben, csak meg kell találni. Ahogyan a vi­lágot elnézzük, nem lévén filmren­­ ddeti ajánlat­ tezők, az az érzésünk, a csillagszó­rós, fenyőszagú ünnepek után egy darabig még keresgélhetjük tovább. Sz. G. Hanglemez CZIFFRA GYÖRGY ZONGORÁZIK Új Hungaroton-lemez Cziffra György egy XIX. századi művésztípus talán legnagyobb, kései képviselője korunkban. Zongoravir­tuóz, „technikamilliomos” — ahogy egyes mél­tatói állítják —, akinek a zeneszerzők nem írtak eléggé nehéz darabokat, ezért maga készít átira­tokat ismert művekből, szinte meg­oldhatatlan technikai leckéket ad fel bennük magának és lesz rajtuk úrrá — látványos könnyedséggel. Új lemezén, mely részben nyilvá­nos hangversenyeken, részben pe­dig stúdióban készült produkciókat rögzített, szintén hallhatunk ilyen átiratokat. Különösen jól sikerültek a Rossini Teli Vilmos nyitányára készült improvizációk. Itt, valamint Lisztnek még virtuózabbra átírt La campanellájába,­ érvényesül a leg­yenhatások könnyen kiolthatnák egymást. Akár az álom felől köze­lít a valósághoz, akár visszafelé te­szi meg — egy-egy dallamképlet vagy harmónniasor erejéig — e var­gabetűkkel nehezített utat, mindig példás tudatossággal építkezik. Kö­rültekintően és ízléssel szerkeszt, érzékenyen feszes kompozícióba épít be megannyi ötletet. A rock díszletei közé ezen a ki­tűnő lemezen úgy hatol be a dzsessz, hogy ottléte meg sem kérdőjelezhe­tő. Tomsits szüntelenül érzékelteti ezt az otthonosságot. Ezáltal valóban mesteri ötvözet jön létre. De hogy a zenei építmény kényes pontjain sem billen meg, abban Tomsits Ru­dolf partnerei is részesek. Szakcsi Lakatos Béla Fender-szólója a Zongorista kalapban című szerze­ményben ritka bravúr. Kőszegi Im­re dobon, Presser Gábor és Másik János zongorán, Babos Gyula gitá­ron szólózik élvezetesen, Deseő At­tila pedig a szaxofon nélkülözhetet­len színeit „hozza”. A legjobban kimunkált kompozí­ció alighanem a B-oldalt nyitó Val­lomás. Nem kevésbé igényes azon­ban a lemez végére — mintegy sum­­mázásul — szerkesztett Valóság sem, melyben tucatnyi stílus talál­kozik az egész előadásra jellemző könnyedséggel, eleganciával. (Hun­­garoton) Kaán Judit jobban Cziffra György fantasztikus zongoratudása; bámulatosak a futa­mai, tercmenetei, trillái, oktávtech­nikája. Cziffra kiváló Chopin-játé­­kos is, ezen a lemezen az F-moll fantáziát és a Fisz-dúr impromptot halljuk meglehetősen romantikus, szabad felfogásban. Igazságtalanság­ azonban Cziffra György művészetét egyértelműen múlt századinak mi­nősíteni. Erről tanúskodik a lemezen megszólaló két Ravel-mű, a Szona­tina és A víz játéka, bizonysága­ként, hogy milyen jó érzékkel nyúl az impresszionisztikus hangzású zongoradarabokhoz is. (Hungaroton) Kertész Iván ÁLOM ÉS VALÓSÁG Tomsits Rudolf lemeze Annyian próbálkoznak ma már a dzsessz és a rock összeboronálásá­­val, különféle ötvözetek és vegyüle­­tek előállításával, hogy a frigy lét­rejötte mind reménytelenebbnek látszik. Tomsits Rudolfnak külön is a javára szól, hogy lemezén ezt az „együttélést” tapintatosan teremti meg, összegez és leltároz, tájékozó­dási pontokat keres a kuszán bevo­nalazott pop-rock-dzsessz térképen. Zavarba ott sem jön, ahol útkeresz­teződéshez ér, ahol a hatások és el­ MAKRISZ AGAMEMNON SZOBRAI Magyar Nemzeti Galéria Évtizedek óta él Magyarországon, de ma is őriz némi kedves akcen­tust beszédében; most már élete vé­géig görög marad, a jobboldali kor­mányzat száműzöttje, Hellász kul­túrájának budapesti nagykövete. Életművének ez az első retrospek­tív kiállítása, pedig minden szob­ra kisebb szenzáció volt, akár mint kiemelkedő művészeti alkotás — a drámai Mauthausen-kompozíció —, akár mint politikai gesztus, bár kü­lönösen hangzik, Makrisz szobor­­csoportja a Belvárosban először ál­lított emléket a spanyol polgárhá­ború internacionalista hőseinek. A szobrászt azonban mintha nem ér­dekelte volna a dicsőség. Felhagyott a bevált formákkal, anyagokkal, és új módszereket keresett: bronz he­lyett rezet, öntvény helyett kala­pált lemezt, és akár harmadfélezer év előtti ősei, a klasszikus görög szobrászok, nem félt felhasználni a színek hatását a plasztikéban. □ 3

Next