Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-01-03 / 1. szám
Fölháborító, mondják. Jelentkezik valaki bányásznak, készségesen aláír minden szerződést, nyilatkozatot, amit csak az orra alá dugnak, majd megkapja a lakáskulcsot, nem sokkal később pedig veszi a munkakönyvét, és odébbáll, összkomfortját eladja a névértéknél sokkal magasabb áron, visszafizeti a tartozást — és marad még vagy kétszázezer forintja. A bányának meg se lakás, se bányász. Méltatlankodva keresem a riportalanyokat. Egészen addig, amíg valaki meg nem jegyzi: — Az egyik nagyfőnök két gyereke is bányászlakásban lakik. Holott egyikük jogász a cégnél, a másik pedig laboráns. — Miközben beszél, ceruzájával tetszetős ábrákat rajzol az előtte fekvő papírra. — A város legszebb részén, a hegyoldalban találja őket... Nem tudja? Akkor vegye úgy, hogy nem mondtam semmit. FEDEZÉK Amikor a főnök ügyleteiről érdeklődöm, az eddig készségesen nyilatkozók csodálkozva néznek rám, igazolványt kérnek, és maguknak is följegyzik a nevemet. Bizalmatlanságból? Nem, inkább mintha időt akarnának nyerni. Agyuk tekervényeiben nagyobb sebességre kapcsolnak a fogaskerekek. Latolgatják, ki állhat mögöttem. Megszokták már, hogy ismerik a velük szemben ülők hátországát. De mit kezdjenek az újságíróval? Valaki adhatta nekik az információt — szerezni ugyanis ilyen bizalmas jellegű értesülést nemigen lehet. Az információt tehát valaki adhatta, mégpedig titkolt, esetleg nem titkolt célzattal. Valahol tehát „kipipálták” a főnököt. Csak az a kérdés: leváltják vagy nyugdíjazzák? Viszont előfordulhat, hogy a csata „a mezőn” nem dőlt el, majd a tanácstermekben hirdetnek végeredményt. Így a bokorból a nyúl nem ugrik elő, még csak nem is vánszorog — csendben lapul tovább. — Ismerjük a problémát — fogalmaznak valamennyien többes számban, s érkeznek sorra a kitérő válaszok. „Amíg nincs lezárva az ügy, addig nem etikus bármit is mondani ...”; „Majd, ha elrendeződtek a dolgok, tisztábban látunk ...”; „Ki kell iktatni ezzel kapcsolatban a hangulati elemeket...” A beszélgetések végén azért valamennyien megkínálnak egy valóságszeletkével — olyan óvatosan, ahogyan a madár etetheti fiókáit —, értsem: ők értik és elítélik. Utána már csak egy játékos félfordulat következik: „Ezt persze nem én mondtam magának!” — majd irány a fedezék: ujjat, ceruzát, esetleg tollat a száj elé. Már korábban rebesgették, hogy az egyik megyei vezetőnek „mennie kell”, csak éppen nem volt hová, a nyugdíjazáshoz pedig túl fiatal volt. Később megtermett a státus: országos hivatal megyei igazgatósága. Addigra már mindenki tudott a „nagy bukásról”, és majdnem mindenki úgy vélte: győzött az igazság. A leváltott megyei vezető gyakran visszaélt beosztásával; mondják, hogy még a lakásához közeli élelmiszerbolt nyitva tartását is saját igényeihez szabta. Ha vidékre utazott, az állami kocsi kettőt fordult, hogy a felesége az otthoni megszokott kényelemben élvezhesse a hivatali menzát. Az igazságnak ilyetén győzelme azonban meglehetősen ingatag. Az új rangot — ha kisebb is, mint az előző — lehet hizlalni. Az országos hivatal helyi irodájában tehát nagy renoválásba kezdtek. Ha már a funkció változott, legalább a tapéta meg a bútor emlékeztessen a régi szép időkre. No meg a külön illemhely. Bontottak és építettek — de ez nem volt elég. A tapéta meg a bútor sem. Tónus kellett. Egy személyben felelős, tehát egy személyben dönt. Különösen olyan ügyekben, melyek elintézéséhez a feleknek „jóindulatra” van szükségük. Arra számít, hogy előbb-utóbb elébe járul ugyanaz a társaság, amelyik előbb még — a másik házban — rangtárs volt. Az alfőnökök közben izzadnak. És tartanak tőle. Nehéz egy pénzügyekben járatlan vezetővel, aki „fentről” érkezett. Iskolázott emberek, ismerik a széljárást, tehát csak csukott ajtónál panaszkodnak. Hiába, néhány évet ki kell valahogy húzni. Biztosak benne, hogy a tortán a hatvanadik gyertyát már otthon, gyújtják neki. Addig hallgassunk. „A FEJEMET VENNÉK" Olajozottan zajlik minden. Megérkezem, a titkárnő betessékel az igazgatóhoz, elhelyezkedem a süppedős fotelban, kavargatom a kávéban a cukrot és hallgatom a ruhagyári monológot. Nincs előttem jegyzetfüzet, sem magnetofon — ez a megállapodás. Próbálom elraktározni a mondattöredékeket, az információszilánkokat, hiszen fölhasználhatom majd őket egy-egy publicisztikához, név nélküli riporthoz, tárcához, mint megtörtént eseteket — az Üveghegyen túlról. Emlékezetembe vésem, hogy végzés jött valamilyen pénzbírságról, mert a gyárkémény szénmonoxiddal szennyezi a környezetet, holott már évekkel ezelőtt átálltak az olajfűtésre. Megjegyzem a minőségellenőrzés anomáliáit: vizsgálják a szakítószilárdságot, a fűtés pontosságát — a divat viszont elsuhan az elemzések mellett, a vásárló véleménye senkit sem érdekel. Igyekszem nem elfelejteni intézetek és reklámszervek számlázási módszereit, valamint a felülről érkező „baráti kérések” utasításokkal való egyneműségét. Több nem megy. Egybemosódnak a történetek a nevekkel, a tízezrek a százezrekkel, a felebbezések a reklamációkkal. Csak néhány szót jegyezhetnék ! Kolduló pillantással nyúlok a tollam után. Az igazgató előrenyújtott keze megállít: — Ne tegye. A fejemet vennék! A gyár egyik divattervezője bátrabb. Nevének közlésével is vállalja véleményét. Keserűen panaszolja, hogy mind kevesebb gyermekruhát készít az üzem, mert a nagyobb méret több nyereséget hoz. — Pedig a gyermekruhákat nemcsak méretük különbözteti meg a felnőttekétől — ingatja fejét. — Más is. És ezt a „mást” mi nagyon tudjuk! De úgy látszik, hiába ... Az írás megjelent. Hivatalosan nem érkezett rá válasz. Csak később — ismét a gyárban járva — tudtam meg, hogy az igazgató megtorolta a közvetve őt is ért bírálatot: megvonta a divattervező heti alkotónapját, amelyet eddig otthon tölthetett munkával, azóta kihagyja a prémiumosztásból s egyetlen bemutatóra, ta- HALLGASSUNK SZALAY ZOLTÁN FELVÉTELE TAMÁS ERVIN