Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)

1983-10-02 / 40. szám

giai szeminárium menekül, rabbival, samesszel. Zsidó polgárcsaládok tér­nek be a fogadóba, s rettegve gon­dolnak arra, mi lesz velük, ha a cár száguldó kozákjai utolérik őket. A városszéli fogadó különös Noé bár­kájává válik. Körülötte magyar hu­szárok ütköznek meg a kozákokkal, a város orosz kézre kerül, s mind­járt az első éjszaka lángok festik vörösre az eget. Hetven év távolából, sokkal ször­nyűbb történelmi események tudatá­ban a néző némileg humorosnak ta­lálja, ahogyan a kisvárosi zsidó atya­fiak megvitatják a háború kilátásait, nehezményezik, hogy milyen „sza­bálytalanul, összevissza módon'' kezdődött az egész, egyáltalán nem a klasszikus hadviselés szabályai sze­rint. A fogadó zömmel zsidó vendé­gei őszinte szeretettel beszélnek Fe­renc Józsefről, akinek birodalmában békés otthonra találtak és erősen bíznak az „aranykor” folytatásában. Bennünket, magyarokat, egy vala­hogy ló nélkül maradt nyalka hu­szár képvisel, aki a furcsa éjszakán a fogadó istállójában egy zsidó szép­asszonyt tesz boldoggá. Kicsit sok a filmben a zsidó folklór, a tánc, az éneklés, a naiv boldogság. A há­ború második reggelén a sok tánc­tól, visszafojtott nemi vágytól felhe­­vült menekültek a közeli folyóhoz mennek fürdeni. Hogy mennyire vé­ge a békeidőnek, már későn veszik észre. A közéjük vágódó ágyúgolyók nyomán pirosra színeződik a folyó vize. Köröspataki Kiss Sándor A KARMESTER Színes lengyel film New York-i városnézéssel kezdődik Andrzej Wajda négy éve forgatott filmje. Nem sokat mondó, ezerszer látott képek, legfeljebb a jelenetben szereplő ösztöndíjas fiatalasszony­nak, a lengyel vidékről az amerikai világvárosba eljutó hegedűművész­nek jelentenek valamit. A rendkívüli erejű filmdráma a hazatérés után kezdődik el igazán, amikor a művésznő, Márta majdnem­­édesapja, anyjának egykori szerelme hazalátogat Lengyelországba. Az Amerikába emigrált, ott világhírű művésszé fejlődött öreg karmester az ifjúságát reméli újra élni, amikor hazajön. Mártának a futó New York-i találkozás után a hazai tar­tós együttlétek egészen mást jelente­nek. Az öreg Lasocki (a híres angol Shakespeare-színész, John Gielgud játssza) döbbenti rá arra, hogy a művész hétköznapja nem szükség­szerűen gyötrelmes taposómalom, ha­nem végtelen öröm és a lélek fel­szabadulása is lehet. A helyi zene­karn­ni próbáló Lasocki egészen köny­­nyedén, minden erőlködés nélkül éb­reszti fel a zenekar becsvágyát, hogy ki-ki a maga hangszerével felszín­re hozza Beethoven V. szimfóniájá­nak rejtett kincseit. A tragikus az, hogy Márta férje is karmester, csak éppen egészen másfajta. Türelmetlen, nyugtalan ember, akiből hiányzik az igazi művészi tehetség. A zenekar tagjai tanácstalanok elégedetlen kap­kodása láttán. Márta fokozatosan éb­red rá, hogy férje nem művész, ha­nem akarnak, aki csak a karrierjét építgeti, mint egy hivatalnok. Adam, a férj bizonyos művészeten kívüli politikai szempontoknak enged, s ezzel sikerül megakadályoznia annak az oly nagyon várt hangversenynek a megtartását, amely megmutatná, milyen másfajta eredményt hozhat­na egy más vezetési stílus. Adam „a győzelem” után, mely egész élete kudarcának is tekinthető, összeroppan. Váratlan és elgondol­koztató a befejező fordulat. Az erős, okos asszony, aki rádöbbentette si­lányságára, végül is a felesége ma­rad. Nem hagyja el, mégpedig pon­tosan azért, mert most már világo­san látja, hogy agresszív, a zenekart a kétségbeesésbe terrorizáló férje mennyire gyenge. A feleséget Kristyna Janda, a fér­jet Andrzej Severin játssza. K. K. S. FITZCARRALDO Színes nyugatnémet film Megszállott fantaszta vagy költői lé­lek Fitzcarraldo? Ez is, az is. Werner Herzog — olyan kiváló filmek alko­tója, mint a Kaspar Hauser, a Stro­­szek, a Woyzeck, s figyeljük csak: szélsőségesen különleges figurák mindannyian! — az extrém egyének iránti vonzódásában ismét egy kü­löncöt mutat be nekünk Fitzcarral­do alakjában. Megszállott is, fantasz­ta is, költő is, zenebolond is, egzaltált­ is. Ezért érdekes, ezért riasztó, ugyanezért vonzó. Operaházat akar építeni a dzsungelben, kaucsukter­­meléssel és hajózással kíván va­gyont szerezni hozzá, Carusót óhajt­ja felléptetni majdani színházában. De hát Don Quijote is fantaszta volt, s mellette a világirodalom — és a filmművészet — annyi más alakja. Akikért izgultunk, akiket megsze­rettünk, akikkel együtt álmodoztunk, még ha tervük, mint Fitzcarraldónak, nem sikerült, még ha az operaelő­adást­ a fel nem épült dzsungelbeli épület helyett viharvert hajóján tar­totta is meg. Mégis azt bizonyítják e ködlovagok, hogy a muzsika, a költé­szet, a szépség ereje sem kisebb ta­lán, mint a pénz, az erőszak, a türel­metlenség hatalma. Sok szépséggel, drámaisággal, köl­tészettel teli és még etnikai érde­kességekben is bővelkedő, gyönyörű felvételekben, festői nagy jelenetek­ben gazdag film a Fitzcarraldo. Csak az a kár, hogy Werner Herzog nem ismeri Karinthy Frigyes klasszikus mondását — Most nem érünk rá röviden írni! —, amely persze min­den más művészetre, a filmre is vo­natkozik. Három évig forgatott Peru dzsungelében, az Amazonas men­tén, drámai események közepette és a végén nem vette észre, hogy túl hosszú, s emiatt helyenként unal­mas, vontatott lett a filmje. Ezen az sem tud igazán segíteni, hogy az egzaltált szenvedélyű Klaus Kinski­­nél, akinek szemében állandó őrület lobog, alkalmasabb színészt elkép­zelni sem lehet a címszerepre, s hogy Claudia Cardinale még finom hervadásában is sugárzó, nyugtala­nító voltában is harmonikus szép­sége most is hódít. Barabás Tamás AZ UTOLSÓ METRÓ Színes francia film Olvastam francia filmkritikákat, amelyek Az utolsó metró egyik-má­sik jelenetét elemezve, azokról név­vel és lakcímmel kimutatják, hogy valójában kikről szólnak. Az is meg­lehet, hogy az egész történet — a párizsi német-zsidó színigazgatóról a náci megszállás alatt elterjesztik, hogy Dél-Amerikába menekült, ho­lott színháza pincéjében bujtatja árja színésznő felesége, aki tovább vezeti a „boltot” — így, vagy csaknem ugyanígy megesett a valóságban is. Még sincs hitele! Francois Truffaut igazán a világ filmrendezőinek élvo­nalához tartozik, de ezúttal nagyon mellétrafált. Pedig simán gördül, ha rendkívül hosszadalmasan, némiképp lelassított tempóban is (135 perc a vetítési idő!) egy gondosan kidol­gozott történet. Alig akad benne dra­maturgiai kifogásolnivaló, minden cselekménycsavar illeszkedik a má­sikhoz, minden emberi kapcsolat in­dokolt és működik, mindaz, amit történelmi háttérként felvázolnak, valóságos elemekből áll. És mégis: az egész nem stimmel valahogy! Pon­tos a kidolgozás, de nagyon felszínes, könnyedségében kissé érdektelen il­lusztrációja csupán a valóságnak. Takaréklángra csavart benne min­den, ami érzelem, szenvedély, tragé­dia, vagy akár komédia. Ilyen ava­tott művésznek, mint Truffaut — de még egy nála kisebb kaliberűnek is! — egyszerűen nem érdemes eny­­nyire lezserül, így odavetve, tehát: ilyen hatástalanul feltálalni egy for­rón tragikus, mélyen megrázó té­mát. Catherine Deneuve ugyan még most, csendes öregedésben is a világ egyik legszebb asszonya és remek színésznő, Gérard Dépardieu játéka megunhatatlanul élvezetes, kitűnő a német Heinz Bennent, s a többi szí­nész is — és mindez mégis kevés. B. T.­ gányról szinte azonnal sejteni (az alkotók szándékával ellentétben), hogy a rendőrség embere, Belmondo és Delon bolgár megfelelője nem vál­togat az eszközökben. Beépül a hely­beli maffiába, hihetetlenebbnél hi­hetetlenebb kalandok után leleplezi a banda tagjait, majd újabb megbí­zatással London felé veszi útját. Kudarov nem elégszik meg a ruti­nos szakmai fogások és néhány kri­misablon alkalmazásával. A fiatalok önmegvalósításának és szociális kö­rülményeinek problémáit is beerő­szakolja filmjébe. Elítéli gyenge aka­ratú, bárokban martinit iszogató, ká­bítószerrel és dollárral kereskedő, a könnyű és gyors meggazdagodás reményében rossz társaságba keve­redett hőseit. Bukásukkal bizonyítja: lám, milyen következményekkel jár, ha eltévelyednek, lám, mennyire csa­lóka a felhőtlen boldogság illúziója. E műfajtól idegen erkölcsi tanmese azonban itt és most teljesen fölösle­ges. A szervezet, amely a jó krimik­nek csupán külső jegyeit használja fel, nem több, mint gyenge utánzat. Hollós László A SZERVEZET Színes bolgár film Mi kell a jó krimihez? Izgalom, fe­szültség, rejtély, váratlan fordulatok és uram bocsá’, esetleg egy-két ál­dozat. Éppen ezek az alapvető kellé­kek hiányoznak Nikola Rudarov filmjéből. Nyugati mintára készített, unalmas és vontatott bűnügyi tör­ténetet látunk, amelyben a hossza­dalmas párbeszédek és moralizálások megtörik a cselekmény lendületét. Pedig a rendező egy — újabban Bul­gáriában is — nagyon időszerű prob­lémával, a kábítószer-kereskedelem­mel foglalkozik. Várnába, a nemzetközi csempész­útvonal egyik átmenő állomására titokzatos idegen érkezik. Hiába a farmerszerelés és a tetoválás, erről a börtönből szabadult, dörzsölt va­­ ­­ ffloti gjqnlert Hanglemez BRAHMS NÉMET REKVIEMJE A világ zeneirodalmának híres és gyönyörűséges gyászzenéi között va­lahogy rendhagyó szerepet tölt be Brahms Német rekviemje: ez a nagy­szabású remekmű a halál félelme és a végítélet szorongató víziója he­lyett az Istenben bízó ember nyu­galmát és a feltámadás reménysé­gét hirdeti. Textusa sem a keresz­tény liturgia ismert latin nyelvű ká­nonjára épül, hanem a komponista által válogatott bibliai idézetekre az Ó- és az Új Testamentum könyvei­ből, melyek a reformáció egyik leg­nagyobb vívmányaként Luther for­dításában a klérus privilégiumából a­ néptömegek mindennapi olvasmá­nyává „demokratizálódtak”. Most a Luther-évforduló és a Brahms-jubi­­leum egybeesése különösen jó al­kalmat kínált a mű felvételére, s a produkció valóban ünnepi jellegű, azzá avatja a Szlovák Filharmónia Ének- és Zenekarának remek meg­szólaltatása Ferencsik János ihle­tett vezényletével. A tételek karak­tere meggyőzően és plasztikusan bon­­tatkozik ki ebben a felemelő áhíta­tot, de ugyanakkor erőt és lendületet árasztó interpretációban; kivált a kó­rus nyújt hangzásban és átélésben olyan teljesítményt, amelyet bátran □ 3

Next