Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)
1983-10-02 / 40. szám
giai szeminárium menekül, rabbival, samesszel. Zsidó polgárcsaládok térnek be a fogadóba, s rettegve gondolnak arra, mi lesz velük, ha a cár száguldó kozákjai utolérik őket. A városszéli fogadó különös Noé bárkájává válik. Körülötte magyar huszárok ütköznek meg a kozákokkal, a város orosz kézre kerül, s mindjárt az első éjszaka lángok festik vörösre az eget. Hetven év távolából, sokkal szörnyűbb történelmi események tudatában a néző némileg humorosnak találja, ahogyan a kisvárosi zsidó atyafiak megvitatják a háború kilátásait, nehezményezik, hogy milyen „szabálytalanul, összevissza módon'' kezdődött az egész, egyáltalán nem a klasszikus hadviselés szabályai szerint. A fogadó zömmel zsidó vendégei őszinte szeretettel beszélnek Ferenc Józsefről, akinek birodalmában békés otthonra találtak és erősen bíznak az „aranykor” folytatásában. Bennünket, magyarokat, egy valahogy ló nélkül maradt nyalka huszár képvisel, aki a furcsa éjszakán a fogadó istállójában egy zsidó szépasszonyt tesz boldoggá. Kicsit sok a filmben a zsidó folklór, a tánc, az éneklés, a naiv boldogság. A háború második reggelén a sok tánctól, visszafojtott nemi vágytól felhevült menekültek a közeli folyóhoz mennek fürdeni. Hogy mennyire vége a békeidőnek, már későn veszik észre. A közéjük vágódó ágyúgolyók nyomán pirosra színeződik a folyó vize. Köröspataki Kiss Sándor A KARMESTER Színes lengyel film New York-i városnézéssel kezdődik Andrzej Wajda négy éve forgatott filmje. Nem sokat mondó, ezerszer látott képek, legfeljebb a jelenetben szereplő ösztöndíjas fiatalasszonynak, a lengyel vidékről az amerikai világvárosba eljutó hegedűművésznek jelentenek valamit. A rendkívüli erejű filmdráma a hazatérés után kezdődik el igazán, amikor a művésznő, Márta majdnemédesapja, anyjának egykori szerelme hazalátogat Lengyelországba. Az Amerikába emigrált, ott világhírű művésszé fejlődött öreg karmester az ifjúságát reméli újra élni, amikor hazajön. Mártának a futó New York-i találkozás után a hazai tartós együttlétek egészen mást jelentenek. Az öreg Lasocki (a híres angol Shakespeare-színész, John Gielgud játssza) döbbenti rá arra, hogy a művész hétköznapja nem szükségszerűen gyötrelmes taposómalom, hanem végtelen öröm és a lélek felszabadulása is lehet. A helyi zenekarnni próbáló Lasocki egészen könynyedén, minden erőlködés nélkül ébreszti fel a zenekar becsvágyát, hogy ki-ki a maga hangszerével felszínre hozza Beethoven V. szimfóniájának rejtett kincseit. A tragikus az, hogy Márta férje is karmester, csak éppen egészen másfajta. Türelmetlen, nyugtalan ember, akiből hiányzik az igazi művészi tehetség. A zenekar tagjai tanácstalanok elégedetlen kapkodása láttán. Márta fokozatosan ébred rá, hogy férje nem művész, hanem akarnak, aki csak a karrierjét építgeti, mint egy hivatalnok. Adam, a férj bizonyos művészeten kívüli politikai szempontoknak enged, s ezzel sikerül megakadályoznia annak az oly nagyon várt hangversenynek a megtartását, amely megmutatná, milyen másfajta eredményt hozhatna egy más vezetési stílus. Adam „a győzelem” után, mely egész élete kudarcának is tekinthető, összeroppan. Váratlan és elgondolkoztató a befejező fordulat. Az erős, okos asszony, aki rádöbbentette silányságára, végül is a felesége marad. Nem hagyja el, mégpedig pontosan azért, mert most már világosan látja, hogy agresszív, a zenekart a kétségbeesésbe terrorizáló férje mennyire gyenge. A feleséget Kristyna Janda, a férjet Andrzej Severin játssza. K. K. S. FITZCARRALDO Színes nyugatnémet film Megszállott fantaszta vagy költői lélek Fitzcarraldo? Ez is, az is. Werner Herzog — olyan kiváló filmek alkotója, mint a Kaspar Hauser, a Stroszek, a Woyzeck, s figyeljük csak: szélsőségesen különleges figurák mindannyian! — az extrém egyének iránti vonzódásában ismét egy különcöt mutat be nekünk Fitzcarraldo alakjában. Megszállott is, fantaszta is, költő is, zenebolond is, egzaltált is. Ezért érdekes, ezért riasztó, ugyanezért vonzó. Operaházat akar építeni a dzsungelben, kaucsuktermeléssel és hajózással kíván vagyont szerezni hozzá, Carusót óhajtja felléptetni majdani színházában. De hát Don Quijote is fantaszta volt, s mellette a világirodalom — és a filmművészet — annyi más alakja. Akikért izgultunk, akiket megszerettünk, akikkel együtt álmodoztunk, még ha tervük, mint Fitzcarraldónak, nem sikerült, még ha az operaelőadást a fel nem épült dzsungelbeli épület helyett viharvert hajóján tartotta is meg. Mégis azt bizonyítják e ködlovagok, hogy a muzsika, a költészet, a szépség ereje sem kisebb talán, mint a pénz, az erőszak, a türelmetlenség hatalma. Sok szépséggel, drámaisággal, költészettel teli és még etnikai érdekességekben is bővelkedő, gyönyörű felvételekben, festői nagy jelenetekben gazdag film a Fitzcarraldo. Csak az a kár, hogy Werner Herzog nem ismeri Karinthy Frigyes klasszikus mondását — Most nem érünk rá röviden írni! —, amely persze minden más művészetre, a filmre is vonatkozik. Három évig forgatott Peru dzsungelében, az Amazonas mentén, drámai események közepette és a végén nem vette észre, hogy túl hosszú, s emiatt helyenként unalmas, vontatott lett a filmje. Ezen az sem tud igazán segíteni, hogy az egzaltált szenvedélyű Klaus Kinskinél, akinek szemében állandó őrület lobog, alkalmasabb színészt elképzelni sem lehet a címszerepre, s hogy Claudia Cardinale még finom hervadásában is sugárzó, nyugtalanító voltában is harmonikus szépsége most is hódít. Barabás Tamás AZ UTOLSÓ METRÓ Színes francia film Olvastam francia filmkritikákat, amelyek Az utolsó metró egyik-másik jelenetét elemezve, azokról névvel és lakcímmel kimutatják, hogy valójában kikről szólnak. Az is meglehet, hogy az egész történet — a párizsi német-zsidó színigazgatóról a náci megszállás alatt elterjesztik, hogy Dél-Amerikába menekült, holott színháza pincéjében bujtatja árja színésznő felesége, aki tovább vezeti a „boltot” — így, vagy csaknem ugyanígy megesett a valóságban is. Még sincs hitele! Francois Truffaut igazán a világ filmrendezőinek élvonalához tartozik, de ezúttal nagyon mellétrafált. Pedig simán gördül, ha rendkívül hosszadalmasan, némiképp lelassított tempóban is (135 perc a vetítési idő!) egy gondosan kidolgozott történet. Alig akad benne dramaturgiai kifogásolnivaló, minden cselekménycsavar illeszkedik a másikhoz, minden emberi kapcsolat indokolt és működik, mindaz, amit történelmi háttérként felvázolnak, valóságos elemekből áll. És mégis: az egész nem stimmel valahogy! Pontos a kidolgozás, de nagyon felszínes, könnyedségében kissé érdektelen illusztrációja csupán a valóságnak. Takaréklángra csavart benne minden, ami érzelem, szenvedély, tragédia, vagy akár komédia. Ilyen avatott művésznek, mint Truffaut — de még egy nála kisebb kaliberűnek is! — egyszerűen nem érdemes enynyire lezserül, így odavetve, tehát: ilyen hatástalanul feltálalni egy forrón tragikus, mélyen megrázó témát. Catherine Deneuve ugyan még most, csendes öregedésben is a világ egyik legszebb asszonya és remek színésznő, Gérard Dépardieu játéka megunhatatlanul élvezetes, kitűnő a német Heinz Bennent, s a többi színész is — és mindez mégis kevés. B. T. gányról szinte azonnal sejteni (az alkotók szándékával ellentétben), hogy a rendőrség embere, Belmondo és Delon bolgár megfelelője nem váltogat az eszközökben. Beépül a helybeli maffiába, hihetetlenebbnél hihetetlenebb kalandok után leleplezi a banda tagjait, majd újabb megbízatással London felé veszi útját. Kudarov nem elégszik meg a rutinos szakmai fogások és néhány krimisablon alkalmazásával. A fiatalok önmegvalósításának és szociális körülményeinek problémáit is beerőszakolja filmjébe. Elítéli gyenge akaratú, bárokban martinit iszogató, kábítószerrel és dollárral kereskedő, a könnyű és gyors meggazdagodás reményében rossz társaságba keveredett hőseit. Bukásukkal bizonyítja: lám, milyen következményekkel jár, ha eltévelyednek, lám, mennyire csalóka a felhőtlen boldogság illúziója. E műfajtól idegen erkölcsi tanmese azonban itt és most teljesen fölösleges. A szervezet, amely a jó krimiknek csupán külső jegyeit használja fel, nem több, mint gyenge utánzat. Hollós László A SZERVEZET Színes bolgár film Mi kell a jó krimihez? Izgalom, feszültség, rejtély, váratlan fordulatok és uram bocsá’, esetleg egy-két áldozat. Éppen ezek az alapvető kellékek hiányoznak Nikola Rudarov filmjéből. Nyugati mintára készített, unalmas és vontatott bűnügyi történetet látunk, amelyben a hosszadalmas párbeszédek és moralizálások megtörik a cselekmény lendületét. Pedig a rendező egy — újabban Bulgáriában is — nagyon időszerű problémával, a kábítószer-kereskedelemmel foglalkozik. Várnába, a nemzetközi csempészútvonal egyik átmenő állomására titokzatos idegen érkezik. Hiába a farmerszerelés és a tetoválás, erről a börtönből szabadult, dörzsölt va ffloti gjqnlert Hanglemez BRAHMS NÉMET REKVIEMJE A világ zeneirodalmának híres és gyönyörűséges gyászzenéi között valahogy rendhagyó szerepet tölt be Brahms Német rekviemje: ez a nagyszabású remekmű a halál félelme és a végítélet szorongató víziója helyett az Istenben bízó ember nyugalmát és a feltámadás reménységét hirdeti. Textusa sem a keresztény liturgia ismert latin nyelvű kánonjára épül, hanem a komponista által válogatott bibliai idézetekre az Ó- és az Új Testamentum könyveiből, melyek a reformáció egyik legnagyobb vívmányaként Luther fordításában a klérus privilégiumából a néptömegek mindennapi olvasmányává „demokratizálódtak”. Most a Luther-évforduló és a Brahms-jubileum egybeesése különösen jó alkalmat kínált a mű felvételére, s a produkció valóban ünnepi jellegű, azzá avatja a Szlovák Filharmónia Ének- és Zenekarának remek megszólaltatása Ferencsik János ihletett vezényletével. A tételek karaktere meggyőzően és plasztikusan bontatkozik ki ebben a felemelő áhítatot, de ugyanakkor erőt és lendületet árasztó interpretációban; kivált a kórus nyújt hangzásban és átélésben olyan teljesítményt, amelyet bátran □ 3