Új Tükör, 1984. október-december (21. évfolyam, 41-53. szám)
1984-10-07 / 41. szám
gieti ajánlat SZÜLETÉSEM TÖRTÉNETE Károlyi Amy esszéi Károlyi Amy ezúttal nem verseivel, hanem esszékkel, tanulmányokkal, emlékezésekkel lép az olvasó elé. Hosszabb-rövidebb írásokkal, amelyeket eleven élmények, személyes felismerések szőnek át. Általában a magyar és a világirodalom elfelejtett, félreértett, kevéssé ismert alakjairól rajzol képet, olyan hagyományokra és értékekre figyelmeztet, amelyeknek az ő számára személyes KÁROLYI AMY Születésem története mondanivalójuk van, ugyanakkor méltán helyet kaphatnak a közösségi emlékezet „panteonjában” is. Orczy Lőrincről, Lázár Jánosról, Vályi Nagy Ferencről beszél: közülük ketten is helyet kaptak annak idején Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című nevezetes gyűjteményében, amely költészetünk „rejtett értékei és furcsaságai” közül válogatott. Szeretettel idézi fel elfeledett költőnőink alakját és munkásságát, nemcsak a színpadról s könyvből ismertebb Bethlen Katát ajánlja figyelmünkbe, hanem a tizenkilencedik század homályában rejtőző Ferenczy Teréz, Szöllősy Nina és Karay Ilona préseltvirág-illatú verseit is. És persze a nagyszerű amerikai költőnőt, Emily Dickinsont, akinek költészetét mint műfordító is ő hódította meg irodalmi kultúránk javára s a versolvasók gyönyörűségére. „A más nevében mindig csak magamról beszéltem” — olvassuk a kötet mottóját, s valóban, a másoknak szentelt megemlékezés egyszersmind a személyes vallomás kerete. Károlyi Amy tulajdonképpen saját költészetfelfogásáról, írói ízléséről, olvasói érdeklődéséről beszél. A kötetet költői személyesség hatja át, kivált azokban az írásokban, amelyek a közvetlenebb vallomást választva adnak képet egy — a költészet vonzásában kiteljesedő — asszonyi életről. A Születésem története című önéletrajzi beszámolóra és néhány társára gondolok: ezek a személyes hangú vallomások a múltba tekintenek, ugyanakkor Károlyi Amy költészettanának adnak megfogalmazást. (Magvető) Pomogáts Béla tét (Albert Gábor Emelt fővel című szociográfiája vagy Gyarmathy Lívia filmje, az Együttélés óta) már jobban értjük, mint csaknem másfél évtizede, mikor Thiery Árpád könyvében, a Bábel volt Véméndben megjelent. A mű, hol a riportázs és történelemfaggatás, a politikus tűnődések és jellegzetes helyi beszélgetések szabálytalan-nyugtalanító regényfélévé álltak össze, valójában előfutára volt számos olyan későbbi tanulmánynak, emlékezésnek, társadalomleírásnak, mely a hazai kisebbségek helyzetével foglalkozott az elmúlt évtizedek történéseinek fényében (és árnyékában). Nemcsak a németek, de a szerbek, a cigányok s az idekerült bukovinai székelyek jól kiválasztott képviselői is megszólaltak a sokhősű korfestő írás lapjain. Hozzájárultak a körkép tárgyilagosságához és tágasságához. Az előbbi jelző az író életművét rendkívülien jellemzi. Nemegyszer hideg zuhanyként ható objektivitásrögeszméje párosul feltáró szenvedélyével, rideg őszinteségével, illúziótlanságával. Úgy tartja, hogy a kor, amelyből panorámikus életképeit meríti, magába sűrített jót és rosszat s megírójaként itt mindenekelőtt az adatgyűjtő s rögzítő tanú szerepét vállalta magára. A korhív krónika most együtt jelent meg a nevezetes Frank-novellákkal. Bennük Thiery második énjével ismerkedhetünk megint. Megbizonyosodhatunk arról, hogy sejthetően önéletrajzi vonásokat viselő hősével se kíméletes. Olyan hűvös távoltartással ábrázolja, mint egy teljességgel kitalált személyt. A jól összeválogatott, sokatmondó kötet reprezentatív kiegészítője Az egész életük ... Már-már balladává szörnyűsödött riport egy öngyilkosság körülményeiről. Nagy Lajos ötlik róla az ember eszébe, ő rakosgatta ilyen könyörtelenül, kopogósan egymás után a tényeket, eseményeket. Thiery Árpád abban is hasonlít hozzá, hogy jelzi: hősei szánnivalóak lehetnek ugyan, de segíteni nem lehet rajtuk. Az életét ki-ki maga igazgatja, rontja vagy építi. (Magvető) Iszlai Zoltán valamit, hogy mindkét kisregény főhősét Mersault-nak hívják, továbbá, hogy a cselekményvezetésben, a szerkezet megkomponálásában is fölismerhető bizonyos hasonlóság: a Boldog halál éppúgy gyilkossággal kezdődik és a főhős halálával végződik, mint a Közöny. De hát természetesen nem azonos művekről van szó; a különbségek is szembetűnők. Más a két kisregény életanyaga. A Boldog halál cselekménye gazdagabb, színesebb, hagyományosabb. De egyben szétszórtabb is. A gyilkosság itt köznapian érthető és magyarázható: Mersault pénzért öl. S nem a bitón végzi, mint a Közönyben, hanem súlyos tüdőbaja viszi el. Ami mégis vitathatatlanná teszi, hogy az első kisregény, amely különben csak a szerző halála után tizenegy évvel jelent meg, a világsikerű második korai változata, az a főhős, Mersault alakjának rajza. Annak idején, amikor az 1942-ben kiadott Közöny vitái elképzelhetetlen magasságokba csaptak, a magyar lapok is beszámoltak a meghökkentő sikerről. Az egészen fiatal, 22 éves kolozsvári szerző, Jánosházy György 1944 nyarán Szombathy Viktor kis alakú, zömök folyóiratában, a Forrásban például csodálkozva mutatta be azt az akkor még nagyon különösnek és szokatlannak ható kifejezést, amellyel a francia kritika Mersault egyéniségét meghatározta: abszurd ember. Azaz olyan valaki, aki mindenütt idegen és egyaránt közönyös az emberek meg a világ iránt. Pontosan ilyen az első kisregény Mersault-ja is. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a Boldog halál az abszurd ember főpróbája, azaz tényleg a Közöny korai változata. (Mag ökrös László Magvető Könyvkiadó MENTSÜK MEG LELKEINKET! Thiery Árpád prózaválogatása „Egy német embernek nagyon nehéz volt egy német faluban magyarnak lenni” — ezt a mély értelmű monda tt BOLDOG HALÁL Albert Camus kisregénye Örvös Lajos, a kötet gondos és szellemes fordítója utószavában azt állítja, hogy a Boldog halál, Camus első kisregénye, amely kereken öt esztendővel előzte meg a robbanásszerűen világsikert aratott közönyt, nem tekinthető a későbbi mű „korai változatának”. Valójában minden arra mutat, hogy annak tekinthető. Nem perdöntő, de már az is jelent ALBERT CAMUS Boldog halál MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÍRÓK, GENGSZTEREK, PROFESSZOROK Gore Vidal esszéi Eldöntöttem, hogy kétlelkű leszek. Nemrég irigykedtem Takáts Gyula leveleskönyve ürügyén, hogy az ő nemzedékük írói még szerették egymást. Most irigykedem Gore Violalra, hogy ő mily szabadon gyűlölködhet pamfletikus irodalmi és politológiai esszéiben. Miközben régen élveztem ennyire könyvet — ami azért is nagy szó, mert Vidal írásaiban sok az olyan elem, Amerika irodalmi és politikai belvilágára utaló célzás, amit mi alig tudunk követni, sok tehát az USÁ-ban releváns, ám nekünk idegen belterjességű, folyvást eszembe jutott: ugyan mit szólnának itthon az olvasók és az érintettek, ha mi is ilyen hangon szidnánk egymást? Hiszen éppen mostanság észlelhettünk ingerült reagálásokat és ellenreagálásokat, amikor X. és Y. pamfletikus hangon bírált jelenséget és személyt, amit Z. és W. ingerülten kikért magának, noha az érintett nem is ő volt. Ám attól tartok, hogy gondolatmenetem észrevétlen tévútra tért. Mert Vidal — mint arra Sükösd Mihály utószava is rámutat — nem olyan gyűlölködő, mint amilyennek látszik. Vitriolos modora mögött érző lélek munkál. Sem pályatársait, sem hazáját nem veti meg úgy, mint azt szövege első, felületes olvasásakor véljük. Így hát talán skizofrénné sem kell válnom. Kívánhatom eljövendőnek egyszerre azt a világot, amiben újra szeretik egymást az írástudók — ha titkon is —, és azt, amiben természetes lesz a veséző őszinteség, ami mégsem kíméletlen, csak annyira, mint a sebészkés. Végezetül már csak igen kurtán: Vidal könyvének fele a kortárs irodalom és az irodalmi hagyományok tág témakörében mozog; számomra érdekfeszítőbb másik fele az amerikai politikai múltról és jelenről szól. Utóbbiról a Vidal család e tagja nem kis személyiségek leszármazottja és ismerőseként és személyes résztvevőként tesz tanúvallomást, hitelesen és baloldali-liberális elkötelezettséggel. (Európa) Lázár István CHRISTINE M. NÉMASÁGA Színes holland film Ha nem lenne ötévente holland filmhét, bizony nem sokat tudnánk az egyre dinamikusabban fejlődő, egyre kiforrottabb és sokrétűbb holland filmművészetről. Szociális érzékenység, biztos szakmai felkészültség, a jelen nagy konfliktusai iránti érdeklődés — ez jellemzi a nyolcvanas évek holland filmjeit. Az idén bemutatott filmeket — a hazai nézők előtt sem ismeretlen Jos Sterling kivételével — pályakezdő, első vagy második filmjüknél tartó rendezők készítették. Közülük talán Marleen Gorris már nemzetközi elismerést is kiváltott alkotása, a Christine M. némasága volt a legérdekesebb. A rendezőnő saját forgatókönyvéből különösebb előzetes gyakorlat nélkül, korlátozott költségvetéssel forgatott filmje Taorminában, éppen Gothár Péter Megáll az idő című alkotása mögött harmadik díjat kapott, a sceaux-i női filmek fesztiválján elnyerte a közönség díját, és 1982-ben az év filmjének választották Hollandiában. Három átlagos, hétköznapi aszszony brutális kegyetlenséggel agyonver egy butikost. Előzőleg sem a férfit, sem egymást nem ismert-1" Látszólag indokolatlan tettükre H a hivatalból kirendelt pszichiáter-1 próbál fényt deríteni, akinek szakmai tárgyilagossága fokozatossá, szimpátiává válik. Kezdi megérteni a gyilkosság indítékait, sőt, saját házasságában is felfedezi a védencei által tapasztalt tüneteket. Ebben a három nőben a férfiuralmú társadalommal szemben támadt elégedetlenség, a mindennapos megaláztatás, a mellőzöttség és a magány anyngi elfojtott indulatot és gyűlöletet halmozott föl, hogy az már csak egy ilyen kissé jelképes, spontán erőszakkitörésben nyilvánulhatott meg. Marleen Gorris egyszerű eszközökkel, a különböző idősíkok ügyes váltogatásával, már-már szociografikus stílusban teszi érthetővé hősnői brit-