Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)

1987-01-04 / 1. szám

asztalkák körül foglalnak helyet, hogy a tenyérnyi színpad a helyi­ség fókuszában álló ringlispilszerű alkotmány, s hogy a nyolctagú ze­nekar ingujjasan játszik a bejárat­tal szemközti emelvényen. S hogy milyen a két darab ? Az első, ha úgy tetszik, kabaréjelenet — de én in­kább abszurd komédiának nevez­ném a koldulás mesterségét ipar­­szerűen űző két nyomorult csaló kegyetlen versengését a „placcért”, a várva várt, ám sosem adakozó já­rókelőtől hiába remélt fillérekért. A második pedig groteszk pamflet — vígoperának álcázva; csúfondáros tanmese azokról a történelmi hazug­ságokról, melyeknek közös talaja a családi érdek (a dinasztiának fiú­utód kell, tehát a lányt is férfinak nevelik, a háborútól rettegő kato­nafeleség viszont fodros szoknyá­ban járatja legényéveit taposó mag­zatát). A szellemesen megkonst­ruált játéktér és az ötletes jelmezek (Huros Annamária munkái) nem­csak a közönség tetszését nyerték meg, hanem a szereplőkét is: szem­mel láthatóan élvezték, hogy új ol­dalukról mutatkozhatnak be. Az est sztárja Kovács Attila volt ellenáll­hatatlanul mulatságos ..szoknyasze­repében” — számomra ő a pécsi ,,orfeumoperák’' el­ső számú felfe­dezettje. Herényi Mária A SEMMI ÁGÁN A József Attila Színház Stúdiószínpada Siposhegyi Péter darabja beharan­gozásakor megígérte, hogy hajat mos, nyekkendőt köt és lesz katar­zis. S valóban, a bemutató előadás közönsége meggyőződhetett a szer­ző szavahihetőségéről, legalábbis ami a hajmosást és a nyakkendőt illeti. Mert sajnos a katarzis elma­radt. Ahhoz ugyanis dráma kell, anélkül legfeljebb a halak tisztul­nak meg, a lelkek nem. Pedig a tör­ténet századunk egyik legtragiku­sabb bukásáról szól. A fiatal szerző József Attila utolsó napját állította színpadra, s ezzel tulajdonképpen lehetetlenre vállakozott. Mivel a végkifejlet mindenki előtt ismert, a drámai feszültséget az jelenthette volna, hogy átéljük, hogyan jut el az öngyilkosságig egyik legnagyobb költőnk. A feladat azért kilátásta­lan, mert ebben a témában nem na­gyon lehet fal­lenge­tően újat mon­dani. A szerzőnek az a szép szán­déka sem valósult meg, hogy József Attila tragikus sorsán keresztül egy általánosabb, kelet-közép-európai sorsot, a „honukat nem lelök” tra­gédiáját felmutassa. A nővére őri­zete alatt sínylődő költő megidézi azt a három embert, aki a legtöbbet jelentette a számára. Gyengébbek kedvéért a falat helyettesítő lepel mögül lépnek elő, melyre sejtelmes, színes diaképeket vetítenek, s szé­pen, higgadtan felmondják a visz­­szaemlékezések idevágó passzusait Kovács Titusz és Fehér Anna Talán csak Illyés Gyula emeli fel ki­csit a hangját, de ez érthető, emberi becsülete és művészete lett megkér­dőjelezve. Egyébként a külvilágot képviselő Judit, Flóra és Gyula mind jóindulatú, segítőkész és tisz­tában van mindennel. A színészek becsülettel helytállnak. Zsámboki Péter Kiállítás NAGY ISTVÁN KÉPTÁR Baja Az 1830 körül klasszicista stílusban épült Vojnich-kúriában talált ott­honra nemcsak Nagy István mint­egy negyven alkotása és Teles Ede hagyatéka, hanem számtalan Rud­­nay-kép is, Miskolczi Ferenc és Oltványi Imre gyűjteményéből. Majd 1982-ben ide került Márton Aurélné örökségeként Egry József öt mesterműve, Berény Róbert, Uitz Béla, Aba Novák Vilmos és Szőnyi István több festménye. Újabb gya­rapodást jelentett Dési Huber Ist­ván öreg csősz című képe, továbbá Telepy Károly, Brocky Károly, Czi­­gány Dezső, Barcsay Jenő, Martyn Ferenc, Farkas István, Márffy Ödön, Ferenczy Noémi, Bene Géza, Tornyai János munkái, életművük jelentős darabjai. Baja képzőművészeti életének ki­bontakozásában fontos szerepet vál­lalt B. Miks­ Ferenc festőművész, aki Rudnay Gyula tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskolán, ő hívta Rudnayt 1946-ban Bajára, ahol sza­badiskolát alapítottak, indítást adva nemcsak Szurcsik Jánosnak, Széche­nyi Lenkének, Udvardi Erzsébetnek, Cs. Nagy Andrásnak, képzőművé­szetünk jeles alkotóinak, hanem amatőrök százainak is. A foglalko­zások több évtizedig a Vojnich-kú­riában voltak Rudnay Gyula veze­tésével, aki Bajára Tápiószeléről érkezett, a felszabadulás utáni első művésztelepről. A hajdani szabad­iskola épületét felújították, a Voj­­nich-kúria múzeum lett, ahol Rud­nay Gyulától is több mű látható, nemkülönben az egykori bajai sza­badiskola tanáraitól: Kun István­tól, P. Bak Jánostól, Iványi Ödöntől és B. Miks­ Ferenctől, aki ma is tö­retlen lendülettel vezeti a bajai Rudnay-kört. Losonci Miklós szített súlyából, mert a képzőmű­vészek (még a meghívottak egy ré­sze is) távol maradtak, nem küld­ték el a munkáikat, így aztán a haj­dan országos tárlat mára területi jellegűvé (Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Nógrád megyére) szűkült. Hogy mégsem vált provinciálissá, arra éppen a régióban élő művészek, az itteni alkotóműhelyek jelentenek garanciát. Miben jelent újat ez a mostani kiállítás, s vet fel nem kis szakmai vitát? Nos, a 75 kiállító művész csaknem fele amatőr, azaz nem ke­nyérkereső szakmájaként műveli választott műfaját. A dolog parado­­xona azonban az, hogy ebből a laikus tárlatlátogató mit sem vesz észre. Természetesen az országosan is közismert művészek (néhány példa: Bazsonyi Arany, Csikszent­­mihályi Róbert, Dohnál Tibor, Fe­­ledy Gyula, Lóránt Zsuzsa, Réti Zoltán, Szurcsik János stb.) mar­káns stílusának jegyei rögtön fölis­merhetők, és rangot adnak a kiállí­tás egészének. A kiállítás zsűrije azonban, gondosan ügyelve az egyenletes színvonalra, az amatőr munkákból is tudott érett, kiállí­tásra méltó műveket válogatni. En­nek ellenére igaz, hogy a kiállítás összképe heterogén. De nem minősé­gileg, hanem stilárisan, hiszen a klasszikus táblaképfestészettől az absztraktig terjed a skála, így aligha túlzás az az állítás, hogy az itt bemu­tatott anyag fölmutat valamit nem­csak a kortárs magyar képzőművé­szet útkereséséből, hanem eredmé­nyeiből is. Horpácsi Sándor MISKOLCI TÉLI TÁRLAT Miskolci Galéria Olykor előfordul, hogy a katalógus bevezetője nem elemez, nem érté­kel, hanem magyaráz. Ezt teszi Ba­ranyai Judit is, az immáron ti­zenkilencedszer megrendezett mis­kolci téli tárlatról szólván. Oka van rá. Ez a nagyhagyományú fó­rum hajdan országos volt, amelyen rangot jelentett kiállítani, díjat nyerni. Az elmúlt évtizedben azon­ban a seregszemle fokozatosan ve­ FÁBRY PÉTER FOTÓI Vác, Madách Művelődési Központ Fábry Péter? Ehhez a névhez film­címek kapcsolódnak, a Térmetszés és a Nyom nélkül, nem pedig fotó­művészeti tevékenység. Mi oka le­het, hogy egy kiváló filmes fotó­zik, fotókiállítást rendez? Bontsuk kétfelé a kérdést. Azt, hogy fotografál — természetes. A filmes gondolkodásmód egyaránt kíván szöveges­ dramaturgiai és ké­pi skicceket. Miért ne lehetne ez utóbbi épp fotó? Gaál István, Sára Sándor, Gothár Péter és egy sor ki­tűnő pályatárs igazán kvalitásos fényképeket készít anélkül, hogy fotóművészként lépne föl. Fábry Péter képei is ilyesfajta feljegyzé­sek. Nem bajlódik sokat a kompo­zíció finomságaival, nem használja a tónusok széles skáláját, nem tö­rekszik stílusegységre. Minden fel­vétele egyetlen erős hang vagy szó, egy határozott leütés, egy karakter, Fábry Péter fotója □ 3 éles belehasítás a mindennapi, szür­ke reménytelenségbe. Ha fotós len­ne, a „feketére lakkozók” közé tar­tozna. A lerohadt tűzfalak, lepusz­tult hátsó udvarok, hajnali zsúfolt buszjáratok, perifériára szorult ten­gődök fotósai közé. Ám filmes: a fotók egy dramaturgiai vázlat han­gulatképei. Rosszkedvű hangulatké­pei. A kérdés másik fele: akkor va­jon miért rendez fotókiállítást? Nyilván, mert már rég nem jut hozzá, hogy filmet csináljon. Bán András A FOGADÓ Lengyel film Jerzy Kawalerowicz, olyan jeles fil­mek alkotója, mint a Mater Johan­na, az Éjszakai vonat vagy A fáraó, ismét jelentős művel lépett a nagy­világ nézői elé. (Semmi kétségem ugyanis, hogy A fogadó öt világrész érdeklődésére tarthat számot.) Né­hány döbbenetesen nagy jelenete van a filmnek, a legutolsó — a folyóban fürdők legépfegyverezése, a vörössé vált víz áramlása — kiváltképp szív­szorító de az egész filmet mégsem lehet igazán nagynak nevezni, bár érzésem szerint hajszál híján az. Nehéz meghatározni, mi mindent tartalmaz az a „hajszál”, amely A fogadót a nagyságtól elválasztja, amely miatt ..csak’’ (csak?) jó, sőt igen jó ez a film. Talán abban hi­bázik, hogy az 1914 nyarán, a vi­lágháború kitörésének első napjai­ban játszódó, a pogromlovagokként rettegett, kozákok elől menekülő ga­líciai (tehát akkor osztrák—magyar uralom alatt élő) zsidók futásának és megállapodásának, bánatának és örömének, visszafordulásának és pusztulásának ábrázolása megrá­­zóan nagy jeleneteket eredményez ugyan, de mégsem eléggé világos vonalvezetésű, nem eléggé érthető, a kelleténél talán valmivel több litur­gikus és folklorisztikus elemet vo­nultat fel. Így is nem mindennapi, megrázóan művészi, csodálatosan rendezett és kimagasló színészi ala­kításokban bővelkedő film A fogadó: Barabás Tamás VÉGTELEN TÖRTÉNET Színes NSZK—olasz film Misztikus fantáziaországi körutazás­ra invitál a Johnson—Petersen „uta­zási iroda”, Brian Johnson, a külön­leges effektusok szakavatott meste­re és Wolfgang Petersen. A tenger­alattjáró neves rendezője azonban nem bizonyul jó „idegenvezetőnek”. Végtelen történet­­című „vállalkozá­suk”, amely Michael Ende nemrégi­b

Next