Új Tükör, 1988. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)

1988-07-03 / 27. szám

ják mindazt, ami eddig hiányzott az életükből. Csak remélni lehet, hogy ha felébrednek (ha felnőttek lesz­nek), akkor sem felejtik el mindezt. James Matthew Barrie meséje egy­szerre hat bánatos szomorúságával és viháncoló jókedvével. Demeter Sára (Wanda), Simándi Anna (Robi), Turcsányi Erzsébet (Miki) mester­­hármasának gyerekei Ambrus Imre bábjainak segítségével még könnye­ket is csalnak a kis nézők és az óvó­nénik szemébe. Dörögdy Miklós (Kampó Jácint) az elmaradhatatlan gonosz figurát játszva pedig igazán jóízűeket gonoszkodik. Balogh Géza rendezésében nincs semmi újdonság. Egyszerű, világos, élvezetes, profi munka. Ez is nagy hiánycikk ma­napság. Bóta Gábor Kiállítás 100 ÉVES A GRAMOFON Budapesti Történeti Múzeum A gramofon nem fegyver — a száza­dik születésnapjára rendezett kiállí­tás viszont telitalálat. Az Országos Műszaki Múzeum és az értékes tár­gyakkal rendelkező Nagyszombati Múzeum összefogásából jött össze. A kicsiny anyag egész elrendezését az ismeretterjesztő komolyság mellett egészséges humorérzék jellemzi. Ipartörténeti érdeklődésnek megtud­hatják, hogy Edison úr már 110 év előtti ónfóliás fonográfia idején (ez recsegte a világba az ismertté vált gyermekdalt: Mary had a little lamb), és később is heves harcokban volt más feltalálókkal, Charles Cross-szal, Emil Berlinerrel. Megis­merkedhetnek az 1907-es első, töl­csér nélküli gramofonnal, amely a magyar Preszter Rezső találmánya. Kevésbé precíz ismeretekre törekvők élvezhetik a századelő mára gro­­teszkül ható képeit és hirdetésszöve­geit, amelyek a „beszélőgépet” rek­lámozzák. „Spricht, spielt und singt, wie die grössten Künstler der Welt!” (Beszél, játszik és énekel, mint a vi­lág legnagyobb művészei­) hirdetik nálunk még a monarchia „fény­korában”, ki tudja miért, egy néger fej frappáns látványával az Euront. Azután itt vannak a legfőb­bek: az öreg gramofonok, sőt, még a kintorna is, valamint a koldus­verkli, amely persze csak alaki, s nem elvi előzmény. De az 1910-ből való réztölcséres gramofon már ab­szolút előzménye az egésznek, a szenzációt és énekespánikot keltő Caruso-lemezeknek, a mai aranyle­mezeknek, a Wurlitzernek, a „long play”-nek, a sztereónak, a lézeres, di­gitális technikával működő lemezját­szásnak, a magnónak is. A kor tech­nikai fejlődésének tempóját ismerve valószínű, hogy a kiállítás lebontása­kor sajnálkozhatunk majd: a leges­legújabb technika lemaradt. Rajk András BURGENLANDI MAGYAR MŰVÉSZEK Megyei Könyvtár, Szombathely Alig félezer lelket számlál a bur­genlandi magyarság. Hetven eszten­deje élnek, fogyatkoznak a szomszé­dos tartományban, s őrzik lelkes ve­zetők ösztönzésétől áthatva őseik halványuló nyelvét, kultúráját. Pap­jaik, tanítóik, énekeseik, táncosaik igyekeznek a hitet, a pislákoló lán­got erősíteni. Nem maradnak el a magyarságtudat kifejezésében a fes­tők sem. Mert e maroknyi népcso­port képzőművészeket is képes alko­tásra serkenteni. Teljesítményükről szombathelyi közös tárlatuk ad hite­les képet. A tizenegy alkotó többsége auto­didakta, szorgalmuk és bizonyítási kényszerük azonban határtalan. Sor­suk jelkép, hiszen többségük Pestről, Erdélyből, Pozsonyból, a magyar nyugatról sodródott a „szigetmagya­rok” közé. Gyökereik a természetel­­vűségből táplálkoznak, ecsetjük nyo­mán megőrződik az Őrvidék sajátos arca, hangulata. Erdők, hegyek, or­mokon ülő várak, a Fertő nádasai, falusi utcák meghittsége kínál té­mát. Ritkábban a gyermekkor emlé­kei, a letűnt paraszti élet pillanatai kívánkoznak vászonra, papírra. Kü­lönösen az akvarellisták technikai biztonsága és könnyedsége meglepő. Legerősebb egyéniség Borsos-Prih­­roda Anikó. Tanulmányai rajzi biz­tonságról tanúskodnak. Nagy vász­nának sugárzása feszítő indulatokat sejtet. Gneisz Éva tekintetét a kelet felé párásodó, határon túli szülőtáj köti le. A soproni erdők varázsára emlékezik Buda György, amikor a burgenlandi táj részleteibe temetkez­ve fest. A paraszti munka szépsége foglalkoztatja Karai Violát és Gyen­ge Imrét. Krizsán György meg tán Erdélyre gondol — szülőhazájára —, amikor a pincék, parasztudvarok, fa­lusi részletek megörökítésével fogla­latoskodik. Két fotós egészíti ki a „csapatot”. Hans Gusztáv Edőcs ismert kiállító itthon is. Nagy technikai tudása jól érvényesül típusokat ábrázoló port­réin. Színvonalas képeket mutat be Joós György is. Salamon Nándor ségekéi mellett a magyar falvak el­tűnésével is fenyeget. Most még nemcsak a festményeken, de Erdély­ben járva a maguk valójában is megnézhetjük a hegyek koszorúja közé szorult, belterjes életű kis te­lepüléseket, házaikat, malmaikat, gé­­meskútjaikat, temetőiket, és mind­ezek lelkét, az ott élő embereket. Ám a kiállítás katalógusában az elő­szót író Tamás Menyhért már „fo­gyatkozásra ítélt földnek” nevezi Er­délyt, a vidéket, ahol Szinte képei fogantak és értelmet nyernek, holott amikor erre a kiállításra előkészült a művész és a munkásságát méltató barát, talán még nem is volt ismere­tes a rendelkezés, amely szerint az élet formájának megszüntetésével talán magának az életnek kellene el­tűnnie egy magyarok lakta vidékről. Milyen ez az élet a festő interpretá­ciójában? Egyszerű, szerény, szegé­nyes is. Évszázados utakat róva ve­zeti az idős parasztasszony szekeret húzó két ökrét, ki tudja hányadik nyárvégén, őszön került a szőlőlugas rúdjára újra a gyümölcsszedő kosár? Aki odatette, már nem él — Valaki elment, mondja a kép címe is —, csak hiánya lengi be a békésnek lát­szó lugast, s a kérdés, fölteszi-e va­laki újra ugyanoda, ugyanazt a kosa­rat a következő szüretkor­ is? Az egyszerű kérdés most valahogy na­gyon drámainak és keserűnek tű­nik, holott Szántó inkább líraian, mint a feszültségeket felfokozva áb­rázolja a körülötte lévő világot. Ám mégis úgy, hogy a néző nemcsak magukra a művekre, hanem azoknak a — történelmi — keretére is fi­gyelmeztessen. Acsay Judit SZINTE GÁBOR FESTMÉNYEI Vigadó Galéria Szívbe markolóvá teszi Szinte Gábor csöndes realizmusát a kor, amely­ben élünk, s amely­­ más nemzeti­ Film RITZ FÜRDŐHÁZ Amerikai film Valahányszor társadalmi kisebbségi csoportokon akad meg a vígjáték­készítők poénforrások után kutató szeme, bennem gyanú támad, ki fog erre ráfizetni? A filmesek bizonyára nem, hiszen nem készülhet olyan rossz komédia, amire ne mennének be a nevetni vágyók, viszont legtöbbször sikerül tovább erősíteni a többség előítéleteit az öregek, fiatalok, ide­genek, furcsák stb. rovására. Persze manapság már korszerűtlennek hat nyári vígjátékok kapcsán moralizál­ni, de Richard Lester még a humort sem veszi komolyan; filmjében min­denre képes, csak hogy bejöjjön a soron következő poén. Nincs az a logikai fegyelem, sem­ megérné egy jó duma kihagyását, a Warner Bros filmírói meg is tették a magukét — szinte halljuk, ahogy az angolszász Szinte Gábor: Tar havas TÁJKÉP BÚTOROKKAL Csehszlovák film A kies vidéki környezetben vidáman zajlik az élet. Zdenék, a szünidei postás amolyan csetlő-botló nyurga kamasz, akivel mindig történik vala­mi. A levelek és újságok kézbesítése során a falu aprajával­ nagyjáral szót vált, beles mások életébe, és bár néha a postai szolgálat előírás­­szerű teljesítése csorbát szenved, csodálatos harmónia lengi be a fa­lusi hétköznapokat. A kitűnően zon­gorázó ifjú konzervatorista úgy él, ahogy bárki a kortársai közül. Ka­rel Smyczek rendező életképek soro­zatával indítja filmjét. A biciklin száguldozó alkalmi postás kalandjai felhőtlen szórakozást ígérnek. A Táj­kép bútorokkal második fele azonban hirtelen tónust vált. A könnyű nyári kalandnak induló flört a közeli tábor­ban időző lánnyal — ahogy a nagy­könyvben meg van írva — Zdenék sorsát alaposan megváltoztató közjá­tékká válik. Éva terhessége ugyanis véget vet a fiú gondtalan ifjúságá­nak. Az apai szerep és az együttélés átformálja hősünk gondolkodásmód­ját, egész életvitelét. Addig ismeret­len problémákkal, a megélhetés és a családról való gondoskodás szorító gondjaival kénytelen megbirkózni a családfői szerepbe kényszerült fia­talember. A rendező azonban nem elégedett meg ennyivel, hőseit tipi­kus, bár művészi eszközökkel alig hitelesített helyzetekbe erőlteti. A két fiatal kapcsolata végleg zátony­ra fut, amikor kiderül, hogy Zdené­­ket a lány alaposan rászedte: a gye­rek valódi apja másvalaki. A szégye­nében világgá futó Éva helyett az évek során komoly felnőtté érő egy­kori kamasz egyedül neveli a kisfiút. A hosszú idő múlva hirtelen megje­lenő anya végül erkölcsileg meg­ hagyományok szerint két poén kö­zött a közönség beleröhög a filmbe. Ezúttal a homoszexuálisok kerül­tek sorra, hiszen az Őrült nők ket­rece sikere óta tudja mindenki, mennyire harapnak erre a témára az emberek. Lester a garniszálló, a kupleráj és a fürdő előnyeit egye­sítő Ritz fürdőházba zárja őket, hogy a szerteágazó sztorit együtt tarthassa, továbbá kívülállókat terem közéjük, teljessé teremtve ezzel az egyneműek tévedéseinek vígjátékát. A homokosok egyfolytában egymás után kajtatnak, az olasz természete­sen maffiózó és machós, a mexikói díva vérbően temperamentumos, a magándetektív idióta (hová jutott a Hair egykori Bergere!), és így to­vább­i skatulyába kerül mindenki. Lesternek még arra is marad ener­giája, hogy poénkáoszát végül happy endbe vezesse át, így a sok-sok fiú­ról kiderül, a szívük is meleg. A töb­bi pedig móka és kacagás. Torma Tamás

Next