Új Tükör, 1989. január-március (26. évfolyam, 1-13. szám)
1989-01-01 / 1. szám
Színház BOLHA A FÜLBE Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Feydeau-val nem nehéz jó estét szerezni a közönségnek. A francia bohózatíró olyan fokon volt mestere a szakmájának, hogy művei minden körülmények között betakarítják a sikertermést. Ha egy színház műsorra tűzi a Bolha a fülbe című darabot, az minimális befektetéssel is jól megtérülő vállalkozás. Talán még oratorikus előadásmódban is ülnének a poénok és kacagna a nézősereg. És mégis: egy jó Feydeau-előadás létrehozása nem könnyű dolog. Nagy szakmai biztonságot, technikai tudást, egyszóval tökéletes profizmust követel. A bohózat akkor jó, ha fergeteges. Ehhez viszont könnyedén, olajozottan, flottul kell peregnie. A Merő Béla rendezte zalaegerszegi Bolha a fülbe azonban izzadságos, esetlen, ügyetlen. Már a játéktérrel is gondok vannak: a Langmár András tervezte díszlet nehézkesen működik. Pedig egy Feydeau-bohózatnál elengedhetetlen, hogy a tárgyak is hibátlanul végezzék a dolgukat. Az például lehetetlenség, hogy az összevissza rohangálni köteles szereplők alig nyitható ajtókkal bajlódjanak. Egyébként ők, a színészek is elakadoznak ezen a terepen; játékukban kevés az elegancia és a stílusismeret. A kettős főszerepet megformáló Rácz Tiborra sem Victor Emanuel, sem Poche figurája nem illik igazán. Valahol félúton van kettejük között, nem átütő egyik alakítása sem. Jó benyomást kelt temperamentumos szépasszonyként Fekete Gizi, valamint a színészi rutinnal és élvezettel komédiázó Hetényi Pál, s a szabályos karaktert formáló György János. Stuber Andrea Kiállítás MAGYAR MŰVEK AZ UNGVÁRI SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN Szovjet Kultúra és Tudomány Háza A Képzőművészeti Kiadó gondozásában Mányokitól Aba Novákig címmel, a Szovjetunió közgyűjteményeiben lévő magyar műalkotásokat rendszerezve bemutató kötet megjelenésének alkalmából rende Jelenet a zalaegerszegi előadásból tett kamaratárlat az ungvári Szépművészeti Múzeum anyagában lévő magyar festményekből ad olyan ízelítőt, amelynek alapján bátran feltételezhetjük, hogy a képtár munkatársai biztos értékítélettel válogatva gyarapították magyar mesterek munkáival is a gyűjteményt. Még Munkácsyjuk is van, igaz, csak egy láthatóan valamely nagyobb kompozícióhoz készült tanulmánykidolgozottságú, de a maga nyerseségében mégis érdekes (s persze márkás) munka, a Farizeus feje. Jellegzetes, kiforrott, alkotójának szemléletére és stílusára alapvetően jellemző mű azonban Csók István Leány a kertben című képe éppúgy, mint Szőnyi István Tópartonja. A művész kedvelői bizonnyal örömmel nyugtázzák majd a kiállítás anyagában a két bibliai témájú „vérbeli” Molnár C. Pál-festményt, amint Szüle Péter híveinek mind népesebb tábora is szívesen találkozik itt a művész sok másik képről már jól ismert női modelljének egy újabb (itt kalapos) arcképével és a Parasztember pipával című Szülő-képpel. Legtöbb művével értelemszerűen az élete végét (Bécs, Párizs után) a kárpátaljai Nagyszőlősön töltő Révész Imre, Székely Bertalan egykori tanítványa, Munkácsy párizsi műtermének munkatársa, a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára, majd (1921- től) a kecskeméti művésztelep vezetője szerepel. Az ő hagyatékából 1955-ben rendeztek bemutató kiállítást Ungváron és Kijevben, ahol több szovjetunióbeli város közgyűjteménye közel 100 Révész-művet vásárolt meg. Közülük itt a művész realista szemléletét és az egyszerű falusi munkások iránti erkölcsi elkötelezettségét érzékeltető festményeket és néhány, a paraszti élet mozzanatait megmutató zsánert láthatunk. Végezetül kedvcsinálónak néhány olyan név, amelyek persze az egyszerű felsorolásnál jóval többet érdemelnének: Vaszary, Rudnay, Aba Novák, Mednyánszky és ahogy mondani szokták , még sokan mások vannak jelen a kicsi, de tartalmas és érdekes tárlaton. A. J. szét eleve vert helyzetben van. Igen, mert lejárt már annak az ideje, amikor a művésztől vártuk a világ felfedezését. Ez ma a tudomány dolga. Marad hát a törékeny szépség, az esendő pillanat. Több szép példát látunk erre a kiállításon. Földi Péter pasztellszínű kiskacsáit (Kacsaúsztató), Szanyi Péter kalitkába halt madarait (Requiem), Zsignár István aláhullott lepkéit, bogarait (A repülés áldozatai). Megbízható támpont és téma a táj is, a dinamikusan hullámzó nógrádi, abaúji, tokaji, zempléni domb- és hegyoldalak (Kunt Ernő, Seres János, Papp László, Tóth Imre, Kalló László) művein. Ezek a képek fogják a szemet, derűt, harmóniát árasztanak, s ezzel meg is határozzák a tárlat hangulatát is. Festők uralják ezt a tárlatot, bár ki kell emelni Szalay Lajos mester rajzait, aki régebbi munkáival emeli a kiállítás rangját. Viszonylag szerényebb ezúttal a plasztika. Szanyi Péter, Varga Éva, Boros István, Pusztai Ágoston, Lakatos Mihály, Jászay Zsolt egy-egy munkája csupán jelzi, megvan még ez a műfaj is. A téli tárlat szenzációt nem hozott az idén, de szolid színvonalat igen. Aki a kellemesség élményét keresi a művészetben, nem csalódik (lásd Csabai Kálmán csendéletei), de jelen van a dráma katarzisa (Szalay Lajos, Feledy Gyula, Pető János), a felkavaró gondolat is. Enyhe cinizmussal azt is mondhatjuk, hogy ezeket a tárlatokat azért rendezik, hogy díjakat lehessen osztani. Most is osztottak (három megye tanácsai, társadalmi szervei), de nem ez a lényeg, hanem maga a folyamat: a kiállításoké, melyek immár 1970 óta minden télen ismétlődnek Miskolcon. Kicsit a béke szigete is ez a tárlat, s valljuk be, erre is szükségünk van. Ha úgy tetszik, az ámulásra, rácsodálkozásra, belefeledkezésre. Horpácsi Sándor tanúskodnak. Ilyen darab például a Román György emlékének szentelt kis dörzsrajz, de a nagy textilképeken is érződik a finom koloritok, rezignált hangulatok iránti vonzalma. Éden című, kifakult reneszánsz várospanorámákra emlékeztető faliszőnyegét három változatban is megcsinálta: egyiket vegyes technikájú kalázzsá fejlesztette tovább, Jim Jarmusch fekete-fehér filmvilágat megidézve (Idegenebb az Édennél). Írógépgrafikái vizuális költészeti alkotásként is felfoghatók, akárcsak a kiállítás legérdekesebb darabja, az Ipar/vers188 című „textilmunka”, melyben a szövés alapanyagainak kifésüléséhez használatos ipari segédanyagot, a kártolócsíkot használta fel, ötven egyforma méretű, nehéz csíkot függesztve egymás mellé, betűkre, sorokra és oszlopokra bontva Petőfi Nemzeti dalának szövését. Boros Géza TÉLI TÁRLAT Miskolci Galéria Miskolc kulturális életének fontos eseménye a téli tárlat. Ünnepe is? A kérdés költői, nyitva is kell hagyni. Mert ki tudja ma megmondani, hogy a 70 alkotó 170 munkája a művészeknek fontosabb-e, vagy a közönségnek? Gergely Mihály a katalógus előszavában azt fejtegeti, hogy korunkban a művé- Szalay Lajos rajza SOLTI GIZELLA KIÁLLÍTÁSA Budapest Galéria kiállítóháza A kortárs textilművészeti kiállításokban gazdag tavalyi év Lajos utcai záróakkordjaként Solti Gizella nyolcvanas években készült munkáit mutatták be. A műfaj hazai megújítóihoz hasonlóan ő is szenvedélyes kísérletező, s érdeklődése a textilen túli területekre is kiterjed. Emlékszem, a hetvenes évek végén alma, körte és őszibarack „befőtteket” szőtt gyapjúból, és befőttesüvegbe helyezve őket sajátos popobjekteket hozott létre. Most kiállított művei kevésbé ironikusak-játékosak, apró írógéprajzai, indigótípiái, színes frottázsai megkapó lírai érzékenységről Solti Gizella textilje ÖNARCKÉP Szentendre, Műhely Galéria Több mint egy évtized telt el a Szentendrei Műhely Galériában látható első és utolsó Vajda Lajos-önarckép elkészítése között. Az első ceruzarajzok a tizenhat éves Vajdát ábrázolják, 1924 márciusában készültek Szentendrén. Az egyiken kalapban, a másikon sapkában örökítette meg magát, a stílusban, beállításban nem találunk semmi rendkívülit, de az érzelmi állapot viszszaadása, az arc modellálása kimagasló tehetségről árulkodik. A kiállítás utolsó önarcképei 1935—37-ben készültek: 1935 körüli a Fekete önarckép, körülbelül két évvel későbbi a Kettős önarckép. Az előbbi a szerb—bizánci kultúra értékeire, az ikon művészetére figyelő Vajdáról beszél, az utóbbi a „konstruktív szürrealista sematika” kidolgozójáról. A két időpont között a művész fantasztikus utat járt be, s ha lépésről lépésre nem is vehető szemügyre ez az út, iránya tökéletesen megrajzolható az önarcképek segítségével. Különösen akkor lenne persze igaz ez a megállapítás, ha a „nagy” önarcképek közül több szerepelne ezen a tárlaton, ha itt lenne mondjuk a Felmutató ikonos önarckép... De teljes fölsorolásra vállalkozni lehetetlen, hiszen Vajda számszerűen is sok önarcképet készített; számára, aki a szubjektív és objektív tartalmak tökéletes ötvözésére törekedett, ez a műfaj különösen fontos lehetett. Mezei Árpád egyik írásában a vízben való tükröződéshez hasonlítja a folyamatot, amelynek során, Vajda Lajos rajza □ 3