Tündérvásár, 1930 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-05 / 1. szám
I. FEJEZET. Amelyben meg van írva, hogy hogyan él Rozánia, a kis vár kisasszony. A zsaludi, bocódi és verti harangok hatot harangoztak és ugyanakkor fenn a hegyormon, a zsaludi várban, eldördült egy ágyúlövés. Zsalud, Bocód és Vert csak egészen kicsi hegyi falvak voltak, de jámbor nép lakta őket. Utcájuk nem volt több öt-hatnál, de templomuk tizenkettő, persze beleszámítva a barátok templomát, meg az apácák kápolnáiját és azt az Istenházát, mely oda volt tapasztva a hegyi útra, közvetlenül a nagy zsaládi várkastély alá. Zúgtak, búgtak ezek a harangok és a szél vitte hangjukat, fel, fel, a fenyőerdőkön és sziklákon túl, a hegy csúcsáig, oda, egészen oda, ahol a hatalmas, nagy várkastély állt, mely büszkén uralta az egész környéket. Tömör kőből volt építve, nagy, hatalmas sziklatömbökből. Sok száz éve állott már így, dacolva vésszel és viharral és szinte hivatva látszott a halhatlanságra. Sehol egy omladék vagy rom. Négy szögleténél négy torony, oldalfalán csúcsos ablakok, repkényes erkélyek. Főbejáratánál a felvonóhíd békésen vesztegelt a mély szakadék felett, melyet áthidalt. Lenn erősen zúgó, vad patak. A váráncok négyoldalt körülfogták a várat és szinte leértek a kis hegyi községekig, amelyek békésen húzódtak meg a vár aljában. Egykor mindezt az erős védelemre, a bizonytalan időkre látszottak itt megépíteni, de azon a napon, amelyről szólok és amelyen a kis hegyi falvak harang-hangjai belefurakodtak a nagy kőfalakon át, be, be a várkastély legbelsőbb szobáiba, békesség volt a földön és nem volt semmiféle sáncra és felvonóhídra szükség. Lehet, hogy odafönn, a hatalmas várban sok jámbor lelket kapott meg a falakból felangzó, csodásan szép reggeli harangszó, sok térd ereszkedett földre, sok fej hajlott meg ájtatosan, de igazabb, tisztább lelket bizonyára nem indított ájtatosságra ez a szózat, mint a kis Rozannáét, aki ott aludt a nagy várkastély egyik hatalmas termében. Ősi szokás szerint minden reggel hat órakor egy mozsárágyút dörgettek el a zsaládi várban és a kis leánynak, aki erre a durva hangra mindig felriadt, valóságos megkönnyebbülést szerzett, hogy a szörnyű dörej után az édesen hangzó távoli harangszót hallhatja, mely bármilyen halkan is, de behatolt hozzá és körülzsongta. Felült ágyában és imára kulcsolta kezét. Gyönyörű, hosszú, szőke hajfürtéi előbuggyantak a kis csipkés főkötő alól és leértek könyökéig. Kék szemében szelíd ájtatosság, hófehér arcocskája csupa szent áhitat. Az óriási teremben szinte elveszett a hatalmas mennyezetes ágy és a hatalmas mennyezetes ágyban a kicsike leányka, összevissza csak tíz esztendős volt, de hatalma vetekedett a legelsőkkel az országban. A zsaládi vár, a szomszédos falvak, szántóföldek, erdőségek mind, mind az övéi voltak. Amerre járt, az emberek tisztességtudóan emelték meg előtte sövegüket, a harcos vitézek féltérdre ereszkedtek előtte és ha az udvarnál tanácskozások folytak és az ország minden részéről eljöttek a nagy urak, a kisleánynak is mindig ott kellett lennie, csal úgy formaképen persze, mert hiszen nemi tudott beleszólni a dolgokba. De már ötékora óta így volt ez mindig. A király és a nagy urak nem ellenkeztek ellenkeztek volna? A szelíd kir* miképen sem volt útjukba* barátságos mosolyra der" kis leányra tekintett'*’ dúlt elő, ha Bozamnkozás alatt elszunnyi vitte ki karján, hog egy kerevetre és a féltett gyermeket sze l. közlemény