Tündérvásár, 1931 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1931-01-04 / 1. szám

­/AKI­ CIAVARCÓ ifjaiAci ilbiszílíi IRTA: ALTAY MARCIT­ÓL 1. közremen —­ Mi lesz! Mi lesz! Csak lódulj előre. Ha az én öreg, sánta lábam birja, te se fogsz belepusztulni. Könnyű volt neki! A tarisznya és kin­torna mind a gyerek vállát nyomta, ő mehe­tett előre szabadon. A sántasága nem gátolta, hiszen régen megszokta már a falábat, mely csak arra volt most jó, hogy megindítsa vele az emberek szívét és hogy szabadabban kol­dulhasson. Volt neki tisztességes mestersége, amit folytathatott volna egy lábbal is, de hát a munkának mindig esküdt ellensége volt, az italnak meg barátja, s így nem is csoda, ha az ország útra került és koldus bottal járta a világot. De még ezt is urasan, kényelmesen végezte. A kis­fiú, ott mellette, cipelte a terhet, és még az alamizsnaszerzést is az végezte. Ha valamilyen faluba értek, a gyerek ledobta hátáról a hátizsákot és a cin­­cogó hangú kintornával házról-házra járt. Itt-ott adtak neki egy-egy garast, vagy egy egy darab száraz kenyeret, amit aztán bősé­gesen leadott az öregnek. A garasokért pálinkát vett az öreg, a kenyeret meg megosztották. Hosszú hónapo­kon keresztül csak mentek, mentek mindig előre. Az öregnek valami célja volt, de hogy mi, azt sohasem árulta el a fiúnak. Csak annyit sejtett a gyerek, hogy valakit fel kell keresniük, valakit meg kell találniuk. Mert ha az öreg Gáspár bácsit beszédessé tette az ital, nem egyszer mondta sűrű ökölrázások köztjén: — Ez lesz aztán a meglepetés! Ki vagyok, mit fog szólni, ha úgy s­­­embe állok majd vele! Engem hiú akar rászedni! Megtalálom én és ha­­ másik felére is kellene utána iram! Meg én! Meg én! A kis fiú, ha mindig is félt az öre I. FEJEZET. .. az van megírva, hogy sokszor :n nagy a különbség az álom és a való­ság között. A napos országúton egy sánta, öreg ember baktatott előre, mellette egy gyerek futott, lehetett vagy nyolc esztendős. Az öregnek kemény, erős arcéle volt, és erősen piros orra, a gyermek piszkos volt és rendet­len, mezítlábas és tépett ruhájú. A vállán egy apró kintorna lógott, amolyan cérna hangú, silány kis jószág. A hátán hátizsák, melyben minden vagyonukat cipelte. Az öregnek a foltozott cipőjét —­ mert cipőkimé­lés szempontjából az is most mezítláb járt — valami pokrócfélét, egy lábast, egy kenyér cipőt és egy pléhkanalat. Akármilyen kevés is volt ez a pár darab vagyonnak, tehernek éppen elég volt, és a vézna kis fiú ugyan csak görnyedt alatta. Fedetlen feje erősen ki volt­ téve a nap­nak és talán azért volt, hogy szőke haja szinte fehérnek tetszett De ha a nap ki is kezdte haját, arcával nem boldogult. Olyan tejfehér, finom arcocska maradt az, mintha mindig csak hús szobákban, vagy árnyékos utakon, féltve őriznék. Kerek, nagy, korom fekete szeme, mint a gyémánt csillogott. Akármilyen rongyos és piszkos is volt a f­iúcska, azért a szembejövők tekintete mégis megakadt rajta. Talán nyurga alakja, vagy szép arca tette, de az emberek egy pillanatig rajta felejtették szemüket, és nem egynek ötlött akaratlanul is eszébe, hogy ehhez a gyerekhez inkább a korona illene, mint az a koldustarisznya, amely alatt görnyed. Pedig ugyancsak görnyedt alatta! De ho­gy percre pihenőt is akart tartani, az öreg Iván rákiáltó4* 709291 ! ]

Next