Tündérvásár, 1932 (8. évfolyam, 10-50. szám)
1932-03-06 / 10. szám
Hűségesen oda tért hát vissza. Végig feküdt a kanoe alján, és nézte a felhőket, nézte-nézte őket, és közben elálmosodott. Kicsit küzdött az álmosság ellen, úgy hogy mindenfélére gondolt, amire szívesen emlékezett, a régi hazára, az új barátokra, a Gilbert-gyerekekre, Billre, akitől a bohókás kínait kapta. A szemforgató kínait, amelyet most is kihozott a házból és amely most itt van a zsebében. Ki is akarta venni onnan, hogy megnézze és mégegyszer megcsodálja forgó piros szemét, de olyan álmos volt, hogy nem bírt már semmit sem tenni. A csónak olyan lágyan ringott vele, akárcsak valamilyen kicsi bölcső és a habok olyan édesen zsongtak, mintha altatót daloltak volna neki! Olyan jól esett ez az alnyújtózkodás, ez az elernyedés. A nap rásütött, de egy cseppet sem zavarta, mintha csak az is simogatná, dédelgetné. Elaludt mélyen, és sokáig. A kanoe felett táncoló kis szúnyogok sem kellemetlenkedtek, zümmögésük, mintha csak kíséretül szolgált volna a habok kedves muzsikájának. És Lili álmodott. Azt álmodta, hogy Berkes tanár úr, aki az expedíciónak legfiatalabb tagja volt és az ő édesapjának a kedvence, ezúttal is tréfálkozik vele. Megoldotta a kance orrán levő zsineget és most a partról, az ár ellen húzza felfelé a csónakot, amelyben ő lustálkodik. Ez nagyon mulatságos volt és Lili hangosakat kacagott hozzá. Olyan élénk volt ez az álma, hogy felébredt rá. De még nem volt tisztán öntudatnál, vagyis az első percben nem tudta, hogy álmodik e még vagy a valóságot éli. A kanoet csakugyan húzták felfelé a folyóparton, most már nem is olyan lágyan, szelíden, mint ahogy legelőször érezte álmában, hanem vad gyorsasággal. Olyan gyorsan, hogy még a víz is becsapott a csónakba és hogy az itt-ott oda is ütődött a parthoz. — Hohó — kiáltotta Lili és felült a kanoeban, hogy rendre utasítsa Berkes tanár urat, mert meg volt róla győződve, hogy ő tréfálódzik vele. — Hohó tanár úr, tessék vigyázni! Ez nem járja, az imént már egy kis hideg zuhanyt is kaptam a nyakamba! De amint a partra nézett, az első percben nagyon elcsodálkozott, a második percben nagyon megrémült. Az ismert vidéknek teljesen nyoma veszett. A többi kanoek, tudja Isten, hol maradtak el mögötte. A csónakját pedig hosszú zsinegen egy lovasember húzta, húzta előre. De az nem volt Berkes tanár úr! Lili ajkát velőtrázó sikítás hagyta el. A lovon egy idegen néger ült. Valamelyik Niamim-országbeli vad törzsekhez tartozó néger, aki a lánykát elrabolta. A sikításra a néger megfordult. Nem vontatta tovább a csónakot. Úgy látszik, nem találta azt már szükségesnek, mert hiszen jó messzire elszakadtak arról a helyről, ahol a többi kanoe pihent. Leszállt a lóról és a csónak felé sietett, aztán ölbekapta, a rémülettől szinte ájult kislánykát, lovára kapott vele és elvágtatott a rengetegbe. Bármilyen gyors volt ez a vágtatás, és bármennyire önkívületben is volt Lili, azt tudta, hogy nem a vízparton maradtak, hanem befelé igyekeztek. Nem merte a szemét kinyitni és nem mert belenézni abba a szörnyű arcba, amelyről csak annyit tudott, hogy valamelyik vad néger törzséhez tartozott. A ló zihálva sietett előre és Lili karját minduntalan faágak borzolták össze. Hogy meddig vágtattak így Lili, nem tudta, mert az izgalom és a rémület eszét vették. (Folytatjuk.) Egy percig megint habozva állt meg előttük . . . 10. szám.