Tündérvásár, 1932 (8. évfolyam, 10-50. szám)

1932-03-06 / 10. szám

Hűségesen oda tért hát vissza. Végig feküdt a kanoe alján, és nézte a felhőket, nézte-nézte őket, és közben elálmosodott. Kicsit küzdött az álmosság ellen, úgy hogy mindenfélére gondolt, amire szívesen emlékezett, a régi hazára, az új barátokra, a Gilbert-gyerekekre, Billre, akitől a bohó­­kás kínait kapta. A szemforgató kínait, amelyet most is kihozott a házból és amely most itt van a zsebében. Ki is akarta venni onnan, hogy meg­nézze és mégegyszer megcsodálja forgó pi­ros szemét, de olyan álmos volt, hogy nem bírt már semmit sem tenni. A csónak olyan lágyan ringott vele, akárcsak vala­milyen kicsi bölcső és a habok olyan éde­sen zsongtak, mintha altatót daloltak volna neki! Olyan jól esett ez az alnyújtózkodás, ez az elernyedés. A nap rásütött, de egy csep­pet sem zavarta, mintha csak az is simo­gatná, dédelgetné. Elaludt mélyen, és so­káig. A kanoe felett táncoló kis szúnyogok sem kellemetlenkedtek, zümmögésük, mint­ha csak kíséretül szolgált volna a habok kedves muzsikájának. És Lili álmodott. Azt álmodta, hogy Ber­kes tanár úr, aki az expedíciónak legfiata­labb tagja volt és az ő édes­apjának a ked­vence, ezúttal is tréfálkozik vele. Megoldotta a kance orrán levő zsineget és most a part­ról, az ár ellen húzza felfelé a csónakot, amelyben ő lustálkodik. Ez nagyon mulat­ságos volt és Lili hangosakat kacagott hozzá. Olyan élénk volt ez az álma, hogy felébredt rá. De még nem volt tisztán öntu­datnál, vagyis az első percben nem tudta, hogy álmodik e még vagy a valóságot éli. A kanoet csakugyan húzták felfelé a folyó­parton, most már nem is olyan lágyan, sze­líden, mint ahogy legelőször érezte álmá­ban, hanem vad gyorsasággal. Olyan gyor­san, hogy még a víz is becsapott a csónakba és hogy az itt-ott oda is ütődött a parthoz. — Hohó — kiáltotta Lili és felült a kanoe­­ban, hogy rendre utasítsa Berkes tanár urat, mert meg volt róla győződve, hogy ő tréfálódzik vele. — Hohó tanár úr, tessék vigyázni! Ez nem járja, az imént már egy kis hideg zuhanyt is kaptam a nyakamba! De amint a partra nézett, az első percben nagyon elcsodálkozott, a második percben nagyon megrémült. Az ismert vidéknek tel­jesen nyoma veszett. A többi kanoek, tudja Isten, hol maradtak el mögötte. A csónak­ját pedig hosszú zsinegen egy lovasember húzta, húzta előre. De az nem volt Berkes tanár úr! Lili ajkát velőtrázó sikítás hagyta el. A lovon egy idegen néger ült. Valamelyik Nia­­mim-országbeli vad törzsekhez tartozó né­ger, aki a lánykát elrabolta. A sikításra a néger megfordult. Nem vontatta tovább a csónakot. Úgy látszik, nem találta azt már szükségesnek, mert hi­szen jó messzire elszakadtak arról a hely­ről, ahol a többi kanoe pihent. Leszállt a ló­ról és a csónak felé sietett, aztán ölbekapta, a rémülettől szinte ájult kislánykát, lovára kapott vele és elvágtatott a rengetegbe. Bármilyen gyors volt ez a vágtatás, és bármennyire önkívületben is volt Lili, azt tudta, hogy nem a vízparton maradtak, ha­nem befelé igyekeztek. Nem merte a szemét kinyitni és nem mert belenézni abba a ször­nyű arcba, amelyről csak annyit tudott, hogy valamelyik vad néger törzséhez tarto­zott. A ló zihálva sietett előre és Lili karját minduntalan faágak borzolták össze. Hogy meddig vágtattak így Lili, nem tudta, mert az izgalom és a rémület eszét vették. (Folytatjuk.) Egy percig megint habozva állt meg előttük . . . 10. szám.

Next