Turistaság és Alpinizmus, 1932 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1932 / 8.szám
Petőfi Sándor a Bükkben. (Levele Kerényihez.) Miskolc, julius 8. 1847. Ez ismét szép napja volt életemnek, nagyon szép. A természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást és azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását és fergeteg üvöltését . . . megtanított rá a világ mysteriumainak grammaticája, a költészet. Értem pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy magányos fa alatt és órákig hallgatom, mint zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomban meghúzza a képzelet harangját s beharangozza az égből az angyalokat szívembe, e kis kápolnába. Hajnal hasadta előtt indultam Bejéből Tornaira és Putnok felé ide Miskolcra. Az egész út a Sajó völgyén visz keresztül, alacsony, zöld és kék hegyek és halmok között, melyek nyájasan üdvözlik az embert s vesznek tőle búcsút egymás után. Nincs szebb, mint folyvást tartó szép vidéken utazni. Minden új kilátásnak megörülünk s nem érünk rá sajnálkozni, hogy elhagyjuk, mert a mint egyikből kilépünk, már ott vagyunk a másikban, s így egyre csak gyönyörködnünk kell. Útitársam egy szerelmes ifjú barátom volt. Az egész úton szerelme történetével tartott. Az efféle históriákat hallani a legirtóztatóbb unalmak közül való unalom, ha csak a hallgató maga is nem szerelmes, így már egészen más. S minthogy ránk illeti a „zsák megleli foltját”, igen jól mulattam, sőt a sok szerelemrőli beszéd még homöopaticus cura gyanánt is szolgált a roppant forróság ellen, melyben dél felé Miskolcra értünk. A Hámori völgy (Lillafüred helye) 1847-ben. Egykori fametszet: 175