Turul 1924 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
I. Értekezések és önálló czikkek - Szentpétery Imre: Fejérpataky László emlékezete
hálynak kevéssel előbb megjelent újabb hozzászólása kapcsán és úgy a Szent István-féle oklevelek kérdésében, mint általában oklevéltani irodalmunkban fordulatot volt hivatva előidézni. A tanulmány méltó feltűnést keltett. Új volt a módszere és legfőképen új volt nálunk az a rendszeresség, melyet a kérdés tárgyalásában alkalmazott. Pauler Gyula a munkáról a Századoknak még ugyanazon évi folyamában közzétett ismertetésében úgy vélekedett, hogy a pannonhalmi alapítólevél hitelességének kérdése ezzel véglegesen eldöntöttnek tekinthető. Kiemelte az ismertetésben, hogy Fejérpataky az oklevelet «a diplomatika jelen álláspontja szerint» veszi vizsgálat alá s «kimutatja, hogy az semmiben sem ellenkezik az egykorú olasz vagy német viszonyokkal és irodai szokásokkal. A munkának ezen része — írja Pauler — bő olvasottságról tanúskodik és egészen új a magyar közönség előtt . . .» (Századok 1878. 740. 1.) A pannonhalmi oklevél hitelességének kérdését Fejérpataky tanulmánya — tudjuk — még nem dönthette el, mert azóta is sok vita folyt még a felett ; s ma, bár a kérdésnek egy-egy részlete még mindig tisztázásra vár, felfogásunk az oklevél mai alakjának hitelességéről nem egészen kedvező. Fejérpataky munkájának jelentősége azonban nem az oklevél hitelességének megállapításában állott, hanem abban, amire már Pauler is helyesen mutatott rá fentebb idézett szavaiban. Ez a munka vitte keresztül először rendszeresen és következetesen a pannonhalmi oklevélnek az egykorú német császárok okleveles gyakorlatával való összehasonlítását, mi azelőtt inkább csak ötletszerűen és következetlenül történt, azóta azonban a Szent István király okleveleinek vizsgálatában általánosan alkalmazott módszerré vált. Ezóta került a Szent István király okleveleinek kritikai vizsgálata arra az egyedül eredményhez vezető útra, amelytől a kérdés biztos eldöntéséhez való jutást lehet remélni. De még sokkal nagyobb jelentőségű körülmény az, hogy Fejérpatakynak ez a tanulmánya volt a XIX. század második felének magyar irodalmában az első munka, amely egy diplomatikai speciális kérdéssel módszeresen, a kor oklevéltan tudása teljes apparátusának felhasználásával foglalkozott s ezzel megmutatta, hogy az oklevéltani kérdéseket hogyan kell a kor tudományának színvonalán teljes öncélúsággal kezelni, nem pedig mellékesen és ötletszerűen. Az akkor még oly fiatal író méltán panaszolhatta fel munkájának előszavában, hogy : «Sajnos, de úgy van : az oklevéltan művelése hazánkban eddig csak az oklevélpublicatiókig terjedt ; az azonban, hogy valaki tisztán az oklevéltan kedvéért — értvén alatta azt a nagy tudományt, melyre a diplomatika francia és német tudósok által újabb időben emeltetett — művelte volna az ágat, hazánkban még mindezideig elő nem fordult». (Előszó: III. 1.) A pannonhalmi alapító-oklevélről írt dolgozat a kérdésnek módszeres oklevéltani tárgyalása tekintetében valóban mintaszerű, s ha a hitelesség kérdését nem dönthette is el, a kérdésnek mindenre kiterjedő gondossággal és kritikai szemmel való taglalása nemcsak a diplomatika kiváló és szakavatott művelőjének oroszlánkörmeit mutatta meg, hanem a tanulmányt irodalmunkban az első modern és módszeres oklevéltani dolgozattá tette. Ez elvitathatatlan érdeme Fejérpataky tanulmányának, amely éppen ezért (az elődök, pl. Horvát I., Jerney, Knauz stb. érdemeinek kisebbítése nélkül is) a modern alapokon nyugvó magyar oklevéltani irodalom első emlékének és megindítójának tekintendő. A tanulmány egészen újszerű volt a mi irodalmunkban s ezért méltán keltette fel széles körben a megérdemelt figyelmet és fiatal szerzőjének már a következő, 1879-ik évben, az egyetemi magántanári címet, 1881-ben pedig a kormány részéről külföldi tanulmányútra való küldését eredményezte. Fejérpataky ekkor Berlinben a már jóhírű Bresslau Harry előadásait hallgatta, majd Párizsban az Ecole des chartes tanfolyamain képezte magát tovább az oklevéltannak és az ezzel kapcsolatos tudományoknak alapjaiban. E tanulmányok által ismereteit még inkább elmélyítve tért haza s hozzáfogott az Árpád-kor okleveleinek tüzetes tanulmányozásához, minek eredményeképpen jelent meg 1885-ben az Árpád-kori királyi kancelláriáról szóló alapvető munkája. A munka ugyan főleg második részében a nyomtatott kiadásokra támaszkodott, amelyek tudvalevőleg túlontúl bővelkednek a hibákban s az eredeti oklevelek adatainak elferdítésében , de Fejérpataky éppen a kiadások adatainak gondos összeállítása és egybevetése alapján állapította meg a közlési és átírási hibákból származó ellentmondásokat, számtalan esetben megnyerve ezáltal a módot e hibák kiküszöbölésére és a tévedések elkerülésére. Csak azt kell megfigyelnünk, hogy Árpád-kori történetünk kérdéseivel foglalkozó munkák hányszor utalnak Fejérpataky ezen munkájának megállapításaira, és azonnal tisztán látjuk azt a megbecsülhetetlen érdemet, melyet Fejérpataky ezzel a munkájával szerzett. A munkának első, elméleti része pedig, melyben a saját levéltári kutatásainak eredményeit is felhasználta, az Árpádok kancelláriája gyakorlatának tüzetes megismerésére tette meg az első, nagyjelentőségű lépéseket és ezzel egyfelől a magyar okleveles gyakorlat megismerését, a magyar oklevéltan kiépítését készítette elő, másrészt pedig az Árpád-kori viszonyoknak és Árpád-kori történetünknek ismeretéhez járult becses adalékkal. Az Árpádok korának ismerete ezzel is biztosabb alapokra helyezkedett, mit Paulernek az Árpádok történetéről jóval későbben megjelent.