Turul 1941 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
I. Értekezések és önálló cikkek - Szentpétery Imre: Az erdélyi okleveles gyakorlat jellege. (A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésen tartott felolvasás.)
leveles gyakorlatba. Habár az első kísérlet nem tudott mindjárt gyökeret verni, a XI. század utolsó negyedében újra erőteljesen megindult a magyar okleveles gyakorlat s a XII. század folyamán fokozatosan erősödve a század végére a magyar királyi oklevél végleges formájának kialakulásához jutott el. A XIII. században pedig kifejlődött az egész magyar okleveles gyakorlat, amely a század második felében a királyi kancellária szervezettségével, az onnan kikerülő oklevelek külső és belső szerkezetének gondosságával és a stílus mesteri ritmikájával, valamint a hiteles helyekként működő káptalanok és konventek kifogástalan szervezetével és az egyházi s világi méltóságok és testületek okleveles működésével méltán sorakozott egyenrangúan az okleveles gyakorlatot folytató nyugati államokéhoz. Az Anjouk alatt, már I. Károly korában, a registrum-vezetés behozatala, a kancelláriai jegyzeteknek az oklevelekre vezetése és egyéb újítások a kor mértéke szerint teljesen modernné tették okleveles gyakorlatunkat, amely mindinkább kiterebélyesedve szolgálta a köz- és magánélet jogi, közigazgatási és egyéb írásbeli szükségleteit. Ez a hazai okleveles gyakorlat a mellett, hogy teljesen beleilleszkedett a nyugati gyakorlatba, magában is egységes volt. Azzá tette a nyelv, amely, de az újkor századaiba is, túlnyomóan a latin maradt ; azzá a többi oklevéladó intézménynek is mintául szolgáló központi királyi kancellária, azzá a hiteles helyeknek nagy egyöntetűséggel működő intézménye és az egész okleveles gyakorlatban felismerhető alapjelleg. Beletartozott-e és mennyiben tartozott bele Erdély ebbe az egységes magyar gyakorlatba? Erdély fekvése, történelmi szerepe és lakosságának összetétele miatt ez a kérdés elméleti, tudományos szempontból jelentős. Megvilágítást kíván az, hogy a kormányzati tekintetben (magyar, székely, szász) és népiség tekintetében (magyar, német, oláh) megoszló Erdély részeit összefogó szellemi kapcsolatok közt milyen szerepe volt az okleveles gyakorlatnak és hová fűzte ez a kapcsolat Erdély földrajzi fogalmát. Vázlatos fejtegetéseim általában csak a középkori, illetőleg az 1526 előtti állapotokra fognak kiterjedni, mert céljuk a kialakulás korának megvilágítása. A további századokban az okleveles gyakorlat nálunk is és másutt is általában csak annyit változott, amennyit az újkori viszonyok hoztak magukkal. Vizsgálódásom szempontjából tehát csak az alapok kialakulása bír fontossággal. Mivel Erdély a magyar királyságnak integráns része volt, királyaink természetesen főleg a XIII. század közepe óta bőven adták okleveleiket erdélyiek számára is. Mivel pedig a magyar királyok oklevelei kezdettől fogva, de különösen formáiknak végleges kialakulása óta, vagyis a XII. század vége óta teljesen a nyugati okleveles gyakorlathoz csatlakoztak, az is természetes, hogy erdélyiek részére adott okleveleik is tökéletesen a nyugati formáknak megfelelők. A királyi oklevelek azonban éppen általános jellegük miatt nem tartoznak az erdélyi okleveles gyakorlathoz ; ennek jellemzéséből tehát kikapcsolandók. Éppígy mellőzni kell áttekintésünkben az erdélyi hercegeknek : Bélának, Istvánnak és Nagy Lajos király szintén István nevű testvérének okleveleit. Az ő működésük, bár okleveleikkel erdélyi ügyeket is intéztek, nem volt sem állandó, sem kizárólagosan Erdélyre vonatkozó. Okleveleik tehát nem tekinthetők szervesen az erdélyi okleveles gyakorlathoz tartozóknak. Azok közül a hatóságok és intézmények közül, amelyeknek okleveles gyakorlatát kifejezetten az erdélyi gyakorlat részének tekinthetjük,első helyen az erdélyi vajdát kell említeni. Ő egyszersmindegyike volt azoknak az összekötő kapcsoknak, amelyek Erdélynek kormányzatilag elkülönülő részeit összefűzték ; hatósága eredetileg egész Erdély területére kiterjedt, amíg a kiváltságolt részek ki nem vonták magukat bírói hatósága alól. De királyi parancsra azután is tartott congregatiókat a székelyekkel és a szászokkal is, bár fennhatósága közvetlenül csak az erdélyi magyar megyékre terjedt ki. Már a legelső eddig ismert vajdai oklevél 1248-ból egészen a magyar, s így az egykorú nyugati oklevéltípust mutatja, a szokásos oklevélrészek- 1 (IV.) Béla 1227 óta, (V.) István (megszakítással) 1257 óta, a másik István 1350—52-ben adott ki erdélyi hercegi minőségben okleveleket. 2 V. ö. Mályusztól a Századok 1939. évf. 386. sk. és Janits I. alább (4. jegyz.) id. dolg. 19. sk. 1. 3 <.Una cum regni nobilibus, Siculis et Saxonibus» vagy «una cum regni nobilibus ac aliis regnicolis partis Transsilvanae». Pl. Zimmermann, Urkundenbuch, I. 361. 388. stb. 2