Turul 1941 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).

I. Értekezések és önálló cikkek - Szentpétery Imre: Az erdélyi okleveles gyakorlat jellege. (A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésen tartott felolvasás.)

leveles gyakorlatba. Habár az első kísérlet nem tudott mindjárt gyökeret verni, a XI. század utolsó negyedében újra erőteljesen megindult a magyar okleveles gyakorlat s a XII. század folya­mán fokozatosan erősödve a század végére a ma­gyar királyi oklevél végleges formájának kialaku­lásához jutott el. A XIII. században pedig kifejlő­dött az egész magyar okleveles gyakorlat, amely a század második felében a királyi kancellária szer­vezettségével, az onnan kikerülő oklevelek külső és belső szerkezetének gondosságával és a stílus mesteri ritmikájával, valamint a hiteles helyekként működő káptalanok és konventek kifogástalan szervezetével és az egyházi s világi méltóságok és testületek okleveles működésével méltán sorako­zott egyenrangúan az okleveles gyakorlatot foly­tató nyugati államokéhoz. Az Anjouk alatt, már I. Károly korában, a registrum-vezetés behozatala, a kancelláriai jegyzeteknek az oklevelekre veze­tése és egyéb újítások a kor mértéke szerint telje­sen modernné tették okleveles gyakorlatunkat, amely mindinkább kiterebélyesedve szolgálta a köz- és magánélet jogi, közigazgatási és egyéb írásbeli szükségleteit. Ez a hazai okleveles gyakor­lat a mellett, hogy teljesen beleilleszkedett a nyugati gyakorlatba, magában is egységes volt. Azzá tette a nyelv, amely, de az újkor századaiba is, túlnyomóan a latin maradt ; azzá a többi ok­levéladó intézménynek is mintául szolgáló köz­ponti királyi kancellária, azzá a hiteles helyeknek nagy egyöntetűséggel működő intézménye és az egész okleveles gyakorlatban felismerhető alap­jelleg. Beletartozott-e és mennyiben tartozott bele Erdély ebbe az egységes magyar gyakorlatba? Erdély fekvése, történelmi szerepe és lakosságá­nak összetétele miatt ez a kérdés elméleti, tudo­mányos szempontból jelentős. Megvilágítást kíván az, hogy a kormányzati tekintetben (magyar, székely, szász) és népiség tekintetében (magyar, német, oláh) megoszló Erdély részeit összefogó szellemi kapcsolatok közt milyen szerepe volt az okleveles gyakorlatnak és hová fűzte ez a kapcso­lat Erdély földrajzi fogalmát. Vázlatos fejtegetéseim általában csak a közép­kori, illetőleg az 1526 előtti állapotokra fognak kiterjedni, mert céljuk a kialakulás korának meg­világítása. A további századokban az okleveles gyakorlat nálunk is és másutt is általában csak annyit változott, amennyit az újkori viszonyok hoztak magukkal. Vizsgálódásom szempontjából tehát csak az alapok kialakulása bír fontossággal. Mivel Erdély a magyar királyságnak integráns része volt, királyaink természetesen főleg a XIII. század közepe óta bőven adták okleveleiket er­délyiek számára is. Mivel pedig a magyar királyok oklevelei kezdettől fogva, de különösen formáik­nak végleges kialakulása óta, vagyis a XII. század vége óta teljesen a nyugati okleveles gyakorlathoz csatlakoztak, az is természetes, hogy erdélyiek részére adott okleveleik is tökéletesen a nyugati formáknak megfelelők. A királyi oklevelek azon­ban éppen általános jellegük miatt nem tartoznak az erdélyi okleveles gyakorlathoz ; ennek jellem­zéséből tehát kikapcsolandók. Éppígy mellőzni kell áttekintésünkben az erdélyi hercegeknek : Bélának, Istvánnak és Nagy Lajos király szintén István nevű testvérének okleveleit.­ Az ő műkö­désük, bár okleveleikkel erdélyi ügyeket is intéz­tek, nem volt sem állandó, sem kizárólagosan Erdélyre vonatkozó. Okleveleik tehát nem tekint­hetők szervesen az erdélyi okleveles gyakorlathoz tartozóknak. Azok közül a hatóságok és intézmények közül, amelyeknek okleveles gyakorlatát kifejezetten az erdélyi gyakorlat részének tekinthetjük,első helyen az erdélyi vajdát kell említeni. Ő egyszersmind­egyike volt azoknak az összekötő kapcsoknak, amelyek Erdélynek kormányzatilag elkülönülő részeit összefűzték ; hatósága eredetileg egész Erdély területére kiterjedt, amíg a kiváltságolt részek ki nem vonták magukat bírói hatósága alól.­ De királyi parancsra azután is tartott con­gregatiókat a székelyekkel és a szászokkal is,­ bár fennhatósága közvetlenül csak az erdélyi magyar megyékre terjedt ki. Már a legelső eddig ismert vajdai oklevél 1248-ból egészen a magyar, s így az egykorú nyugati oklevéltípust mutatja, a szokásos oklevélrészek- 1 (IV.) Béla 1227 óta, (V.) István (megszakítással) 1257 óta, a másik István 1350—52-ben adott ki erdé­lyi hercegi minőségben okleveleket. 2 V. ö. Mályusztól a Századok 1939. évf. 386. sk. és Janits I. alább (4. jegyz.) id. dolg. 19. sk. 1. 3 <.Una cum regni nobilibus, Siculis et Saxonibus» vagy «una cum regni nobilibus ac aliis regnicolis partis Transsilvanae». Pl. Zimmermann, Urkundenbuch, I. 361. 388. stb. 2

Next