Turul 1947-50 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
I. Értekezések és önálló cikkek - Szentpétery Imre 1878-1950
SZENTPÉTERY IMRE 1878—1950 Ez év július 14-én tudományos eredményekben gazdag s szorgalomban példaszerű tudós életfonala szakadt ketté: Szentpétery Imre, — akit alig néhány nappal azelőtt még jó egészségben s üde munkakedvben láthattak kortársai és tanítványai, — 72. életévében váratlan hirtelenséggel elhunyt, értékes alkotásoknak egész sorát hagyva hátra s egy nagyjelentőségű munkájának befejezés előtt álló utolsó kötetét. Hét évtizedből öt évtized — még a történelem nagy méreteiben is tekintélyes idő! — állandó, szakadatlan, szinte napokra sem szünetelő tudományos munkában telt el, mindjárt az ifjúkor kezdetétől kezdve, egészen a halált közvetlenül megelőző napokig. Eötvös Collegiumban eltöltött szorgalmas egyetemi évek után, — melyek éppen a „századvég" idejére estek —, külföldi tanulmányút következett, melynek ideje alatt személyes kapcsolatba jut Harry Bresslauval.Ezután másfél évtizeden át középiskolai tanári működés, melynek tartamára esik többek között az Oklevéltani Naptár (1912) elkészítése és kiadása. Ezután öt évig, 1918-tól 1923-ig egyetemi katedra Debrecenben, majd 1923-tól — huszonhét éven át — a múlt tanév végéig, az oklevél- és címertan tanszéke Budapesten. Ezek Szentpétery Imre pályafutásának főbb állomásai. 1917-ben — még gimnáziumi tanári működése idején — a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai sorába választotta, ugyanott 1929-ben rendes tag lett s több éven keresztül az Akadémia Történettudományi Bizottságának is elnöke volt. Rendes tagsági helyét a mult évben újonnan szervezett Akadémiában is megtartotta. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1932-ben Áldásy Antal halála után szintén elnökévé választotta s Ő ezt a munkakörét mindvégig különös szeretettel és ügybuzgósággal látta el. Életének külső eseményei szervesen egybekapcsolódtak tudományos munkásságával. Tudományos működését bizonyos harmónia és folyamatosság jellemzi. Legelső munkáihoz ugyan a történetelmélet területéről vette tárgyát (Az újkor kezdete, 1901., Individuális és kollektív történetírás, 1908.), később azonban az ú. n. történeti segédtudományok területén találta meg a maga működési körét, ott is elsősorban ama tudományágak között, melyek a középkori oklevelekkel — a középkorban kialakuló írásbeliség eme legterjedelmesebb ágával — foglalkoznak. Az oklevéltan, pecséttan, címertan, valamint az ezek megismeréséhez oly fontos chronológia Szentpétery Imrében egyformán avatott művelőre találtak. Művei közül kétségtelenül legjelentősebb alkotása, a Magyar Oklevéltan 1930-ban jelent meg. Tulajdonképpen azonban egész addigi működése — a tanulmányok egész sora (A borsmonostori apátság Árpádkori oklevelei, 1916., Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele, 1918., stb.), sőt maga a Kritikai Jegyzék is, melynek első füzete 1923-ban jelent meg, — azt mondhatnánk, hogy a Magyar Oklevéltanhoz való előkészület volt. A munkán meg is látszik a ráfordított idő és fáradság: két évtized munkája. A magyar történettudománynak az utolsó évtizedekben egyik legjelentősebb alkotása, mely középkori kultúránknak egyik — addig elmellőzött és alig ismert — területét fedezte fel: az írásbeliséget, illetőleg annak legterjedelmesebb s legfontosabb ágát, a jogi írásbeliséget. Míg a magyar oklevéltan előbbi művelőinél — s nagyrészt a külföldi diplomatikusoknál is — az oklevéltan csak oklevélkritika, csak forráselőkészítés az ,,igazi" történettudomány számára. Szentpétery oklevéltana már az ,,okleveles gyakorlatot" a maga teljes egészében és a kultúra egészével való organikus összefüggésében veszi vizsgálat alá. Ezt már művének alcímében is igyekszik kifejezni: „A magyarországi középkori okleveles gyakorlat ismertetése", s a munka bevezetésében álláspontját részletesebben is kifejti. Az írásbeliségről, mint önálló tudományról való felfogását még világosabban kifejtette a Magyar Oklevéltan után kevéssel később megjelent tanulmányában, ahol a „Történelmi segédtudományok" -ról ad összefoglaló képet. Felfogásának kialakulásában kétségtelenül hatással voltak Szentpéteryre az 1920-as évek legkiválóbb diplomatikusai, munkája azonban sok tekintetben továbbvitte az írásbeliségről kialakult modren felfogást s azt egy egész korszak okleveles gyakorlatán szintetikusan végigve-