Typographia, 1898 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-14 / 2. szám

Budapest, 1898 január 14. ELŐFIZETÉSI ÁRA Negyedévre......................—.75 Fél évre........................... 1.50 Egész évre ...................... 3.— Egyes számára 5 kr.TYPOGRAPHIA 2. szám. XXX. évfolyam. HIRDETÉSEK soronkint 10 kr., azonkivül 30 kr. bélyegilleték, mely összeg előre beküldendő. KÉZIRATOK nem adatnak vissza. A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: VI. ker., gyár-utcza 31. szám. megjelenik minden pénteken. Kiadóhivatal: VI. kerület, Gyár-utcza 31. szám. Magyarországi könyvnyomdászok és betűöntők egylete. Meghívó. A „Magyarországi könyvnyomdászok és betűöntők egylete“ 1898. évi január hó 16-án, délelőtt 9 órakor, az egylet üléstermében folytatólagos rendkívüli közgyűlést tart, amelynek egyetlen tárgya : az alapszabály-tervezet megvitatása. Budapest, 1897 deczember 20. A választmány. Elcsüggedtünk! A „Typographia" mult számának első czikke azt mondja, hogy megmozdultunk, s ezt azért mondja a czikkíró, mert deczember 12-én általános nyomdász-gyűlés volt a napilapoknál előforduló árszabálysértések meggátlása ügyében. No hát, ha tekintetbe vesszük az azon a gyűlésen jelen voltak számát, úgy nemigen mondhatjuk azt, hogy megmozdultunk, hanem inkább azt, hogy el vagyunk még mindig csüggedve, amely csüggedés kezdete a két év előtt való sztrájk bukása. Más testületek, de még az önérzetes egyes emberek is, ha valamely czélt el akarnak érni, de azt közbejött véletlen akadályok miatt nem érhetik el, nem csüggednek, hanem kitartók, a tovább való küzdelemben edzettek lesznek, csakhogy czélt érjenek ; nem így azonban a nyomdászok, ezek a művelt, áldozatkész és szolidáris munkások: ezek egy bukott sztrájk után nemhogy hatalmasabban újra szervezkednének, hanem áldozatra szánt bárány módjára megadják magukat, szóval elcsüggednek. Mi ez elcsüggedésnek oka? Három oka is van. 1. A nyomdászokat nagyon elkényeztette a szerencse ; 1880 óta — a princzipálisok szervezetlensége következtében — minden sztrájkmozgalmunk sikerült, de sikerültek rendesen azok az apróbb sztrájkok is, amelyeket egyes személyzetek vagy napilapok szedői indítottak. Legutóbb — a princzipálisok szervezkedvén — elbuktunk, aminek következtében gyáván elcsüggedtünk. 2. Nincsenek meg a régi vezetők, mert ezek a vezetésből kiöregedtek, vagy oly állásokat foglalnak el, amelyek a vezetéssel nem férnek össze; oly uj, fiatal erők pedig nem kerültek eddig a felszínre, akiket a tömeg követne. 3. A félrevonult vezetőkkel együtt félrevonultak az idősebb szaktársak is; nem vesznek részt mozgalmunkban, nem járnak gyűléseinkre és anyagilag sem támogatják a mozgalmat. Ez a három az oka az elcsüggedésnek, ezt a három okot kell eltávolítani, s ha ez megtörténik, akkor igazán megmozdultunk ! Tűrjük mostani leverésünket oly férfias büszkeséggel, mint amily gyerekes örömmel fogadtuk korábbi győzelmeinket ; szerezzünk jó vezetőket, akiket a leghatártalanabb bizalommal követhetünk és végre a jelenleg félrevonultságban levőket vonjuk ismét magunk közé. Ha ezt a hármat megtesszük, úgy megszűnik az elcsüggedés három oka és reménnyel nézhetünk az elé a küzdelem elé, amelyet nemsokára meg kell kezdenünk. Tudjuk nagyon jól azt, hogy árszabályunk a jövő május 1-én lejár, amikorra egy újról — akár jobbról, akár a mostaniról — kell gondoskodnunk, nehogy a 70-es évek árszabály nélkül való állapotába essünk. Mi minden bizonnyal jobbat akarunk; mi minden bizonnyal kívánjuk a két év előtt elesett 14-ik forintot, a hirlapok számolási rendszerét, a gépmesterek árszabályának tüzetesebb körülírását, a különórázás szabályozását és még sok mást, de hogy mi lesz kívánságunkra a válasz, azt előre megmondhatjuk, ha mostani szervezetlenségünk tovább is tart, határozottan elutasító. Ki az a szaktárs, aki mindezt türelemmel nézi ? Ki az, akiben ne pezsdülne föl a vér akkor, midőn érdekeit látja koczkán? Most még sok azoknak a száma, akik tűrnek és nem pezsdül föl vevők, de — reméljük — nem sokára nem lesz ilyen közöttünk, mert annak idején nem elutasító választ, hanem árszabályunk javítását várjuk. Most még csak az ujságszedők jajdulnak föl az árszabályokon ütött nagy seb miatt, de nem sokára megteszik ezt a gépmesterek és a nappali szedők is, hisz ezeknek sincs ma már árszabályuk vagy legfölebb a minimum egyúttal maximum is. Jelenleg még az elcsüggedés vesz rajtunk erőt, de az említett három ok megszüntetése következtében majd csak fölpezsdülünk , kövessen el a lapbizottság, kövessenek el a körök és az egyes nyomdák személyzetei is mindent, hogy a fölpezsdülés minél előbb bekövetkezzék, mert e nélkül az egy év múlva bekövetkező barez is csak úgy végződik, amint végződött most két év előtt. —gye: Dicsőséges nagy urak! Ismeretes dolog az, hogy nincs Európában oly ország, ahol oly kutyába sem vennék a munkások életét, mint Magyarországban. Itt olyan lelki nyugalommal lő a zsandár vagy bakancsos a munkástömeg közé, mint az igazi ur a verebek vagy seregélyek közé, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiaknak csak apró sörét járja, míg az előbbieknek már golyó. Ha Magyarországban pár száz ember összeverődik és valamiért kiabálni kezd, megjelenik a zsandár; ez a „törvény nevében“ fölszólítja a tömeget a szétosztásra s ha nem hallgatnak szavára, hát a „törvény nevében“ közéjök lő; ha egy falusi búcsú alkalmával egy részeg ember a nagy utczán végig kurjongat s a zsandár szavára sem hallgat el, sőt oly vakmerő, hogy „tettleg“ ellen is áll, pl. megfogja a puskát, hát a zsandár igen egyszerűen lelövi. Ilyen olcsó Magyarországban a munkások élete : nem hisszük, hogy ennek így kell lenni, hisz az utczai botrányt csináló lármázók csak rendőri kihágást követnek el, ép úgy, mint a falusi részeg ember, ezért pedig csak nem járja a golyó. Akik rendőri kihágást követnek el, azokat tessék a rendőrségre megczitálni vagy bevinni és a kihágási törvény értelmében vele elbánni, de lőni csak azok közé szabad, akik a vagyont vagy az életet veszélyeztetik. Azt írják a napilapok, hogy a múlt év deczember 3-án Tápió-Szent-Mártonban szoczialista zendülés volt, amely alkalommal oda katonaságot is szállítottak és közéjük is lőttek a tömegnek, aminek — nagyon természetesen — siralmas eredménye lett. Nem kutatjuk most azt, hogy ez alkalommal helyén való volt-e a vérengzés, hisz — mint föntebb említők — lehetnek oly esetek, midőn ennek meg kell történni, hanem igenis foglalkozunk azzal a lelőtt néhány ember szomorú eseténél még szomorúbb esettel, ami e lövöldözés következtében Pest vármegye hétfőn tartott évnegyedes téli közgyűlésén történt. Ezen a közgyűlésen a szolgabíró referált a tápiószentmártoni eseményekről s miután jól lepingálta az odavaló lakosokat, mint híres verekedőket, bűnül rótta nekik a következőket is : „Napszámos, nádvágó, földműves összefog és fölcsapja a napszám árát“. Nagyon természetes, hogy erre lett nagy elszörnyüködés és a gyűlés összes szónokai — mindnyájan dicsőséges nagy urak — nem kívántak egyebet, minthogy katonaság szállja meg a környéket és a miniszter kivételes állapotokat rendeljen el, amely nem állna egyébből, mint a sajtótermékek (már t. i. szocziálista) terjesztésének megvonásából, a postai szállítási jog megtagadásából, a szocziálista utazó ügynökök összefogdosásából stb. Csak az egy főispánnak — nem hiába a legfőbb volt közöttük — volt annyi esze, hogy az ily hóbortokat nem engedte leszavaztatni, hanem igen egyszerűen csak megígérte, hogy „a megyei törvény keretén belül megteszi az intézkedéseket, a katonaság kirendelésének kérdését meg majd az alispán tanulmányozza“. Alkalminak találjuk, ha közöljük a következő verset : Még kér a nép , most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad . Nem hallottátok Dózsa György hitét? Izzó vas trónon őt elégetétek. De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz. Úgy vigyázzatok : Ismét pusztíthat e láng rajtatok! Ezt a verset Petőfi 1847-ben, tehát, több mint 50 évvel ezelőtt írta, akkor, mikor még nem volt sajtószabadság; a mai dicsőséges nagy urak szintén dicsőséges nagy úri apái épen 50 évvel ezelőtt meghozták a sajtószabadságot s a fiúk, akik 50 év alatt haladtak a korszellemmel, ma el akarják törölni. A sajtószabadság emlékére márczius 15-én rendezendő ünnep is nem azért lesz, hogy a sajtó 50 év után is szabad, hanem csak azért, hogy a sajtó 50 év előtt szabad volt. Ezeknek a dicsőséges nagyuraknak szemében a sajtószabadság egészen más, mint más halandó előtt; nem szabad olyat írni, ami érdekek ellen van : a paraszt maradjon buta, dolgozzék olcsón, hisz elég, ha szabad! Előttök az a sajtószabadság, ha a merkantilizmust szidhatják és az agrárizmust dicsőithetik; az igazi szabadelvű iró az, aki az oláh búzát és malmokat pokolra kivánja és a búza olcsó ára miatt óbégat. De hát az a szerencse, hogy ma már szavuk nem hallatszik messzire s ha tesz is a miniszter valamit a szoczializmus terjedése ellen, a sajtószabadságot nem korlátozhatja, valamint a Magyarországban nyomott sajtótermékektől a postai szállítást sem vonhatja meg. Hisz ez egyenlő volna a tulajdon megsértésével, amennyiben az adót fizető kiadót anyagilag károsítaná — és így az állam is károsodnék; márpedig Magyarországban csak a munkásember élete olcsó, de a pénz drága! Szégyenére válik Pest vármegyének, amely a régi időkben a szabadelvű haladás zászlóvivője volt, hogy most gyűléstermében oly beszédek hangzanak el, amelyek illenének az I. Napoleon leveretésére következett szent szövetség idejébe.