Typographia, 1902 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-03 / 1. szám
JANUÁR 3. TYPOGRAPHIA 1902. küldött. — Nem a munkahiány, hanem a személyi üldöztetések képezik okát a kivándorlásoknak. Az osztrák-magyar államvasut bányáiban — a bányatörvény állam az államban — csak az a munkás kapja ki akár 15 éven át is befizetett pénzét, kit a bányatársaság bocsát el; úgy fognak tehát ki a szegény munkásokon, hogy önként kell helyüket elhagyniok, így a 15 éven át befizetett pénzük benmarad a társládában, melyből zenészer számokat vesznek a szép nóták eljátszására, ha egy fő-fő részvényes jön, valamint a szomorú nóták eljátszására sűrű időközönként, ha egy bányászt örök nyugvóra kisérnek. 10 hónap alatt 860 tagja volt az egyletnek, de a hatóság avval az indokolással, mert egy külföldről odautazott munkásnak segélyt adott, föloszlatta az egyletet. — A bányáknál olyan rosszak a viszonyok, — mondja a másik resiczai küldött — hogy egy teljes hónapon keresztül 13 koronát keres a bányász és megtörténik, hogy a társláda és más illetékek levonása után 19 fillért kapott ki egy munkás, mint havi keresetet. De ne panaszkodjunk tovább, hisz elérnünk úgy sem lehet azt a czélunkat, hogy az egyletek nemesítő, művelő, segítő, könnyletörlő munkájának eredményeit elmondva, fölkelthetnénk az illetékes körök figyelmét, hogy segítenének nekik, támogatnák azokat. Mert ezt úgy is hiába várnánk, mert a munkások csak önerejükben bízhatnak, ez sarkalta a kongresszus egybehívóit, a szaktanácsot, hogy a napirendjén oly kérdések fölött nyisson vitát, melyekkel irányt ad a tévelygőknek, utat mutat a tapasztalatlanoknak az egyesületi működés kiépítésére. Várakozásában a szaktanács nem csalatkozott, az egész ország munkásegyletei elküldték képviselőiket az alapozási munkák elsajátítására. Huszonnégy vidéki városból 47 egylet, 42 küldöttel, Budapestről 42 szakegylet 78 küldöttel volt a tanácskozáson képviselve. Ezenkívül 8 szaklap 8 küldöttje. Karácsony első napján, 25-én d. e. 10 órakor vette kezdetét a kongresszus, melyen a megalakulási munkálatok után egy igazoló és jelölő és egy szakbizottság küldetett ki; előbbinek új szaktanácstagokat jelölni és a mandátumokat fölülbírálni, utóbbinak a napirend pontjaihoz való határozati javaslatokat elkészíteni volt a feladata. Az elnöki megnyitó után Weltner Jakab a szociáldemokrata párt nevében üdvözölte a kongresszust. Ezután Teszársz Károly a szaktanács elnöke adta elő jelentését, melyet a következőkben vázolunk: A megválasztott végrehajtó bizottságnak kötelességévé tétetett, hogy az illetékes hatóságokat a múlt kongresszus határozatairól értesítse. Megtették kötelességüket, eljártak a keresk. miniszternél, ki azt mondta, hogy szívesen látja, ha a munkások saját érdekükben fáradoznak, de azt hiszi, az volna a munkások érdekében, ha egy kicsit (!) mérsékelnék (!) magukat. Ezt a nyílt, igazán tiszta választ nem kell magyarázni, tudja mindenki, mit jelent. A leghatározottabb visszautasítás ez. Annyi történt, hogy a miniszter megígérte, hogy a betegsegélyző pénztárról új törvényjavaslatot fog beterjeszteni. Ez meg is történt és konstatálhatjuk, hogy az új törvény még sokkal rosszabb, mint a régi volt, mert a munkások érdekeit még jobban sérti. Megígérte, hogy fölállítja a munkaközvetítő intézetet, a bizottság meg lett híva egy ankétre, de az éppen az ellenkező módon lett megalkotva, nem úgy, ahogy ők javasolták annak szervezését. A szakegyleti szervezés terén a bizottság keveset tehetett, mert a gazdasági pangás folytán az egyesületi élet visszafejlődött. Legerősebb támaszaink, az egyesületi életek vezetői kénytelenek voltak az országot itt hagyni a rossz kereseti viszonyok és üldöztetések alatt. 1895-ben 20 vasöntő gyárban pl. 1005 munkás dolgozott, míg 1901. októberben 588. Más munkásoknál az arány ép ilyen. Az egyletek tagjainak száma mind a mellett szaporodott. 1899-ben 49 egyletben 6892, 1900-ban 8222 tag volt. Ez a szám azonban óriási fluktuácziónak van kitéve, ami a munkások rossz helyzetének következménye. Hogy az egyletekből kilépnek, annak két oka van, vagy nem képesek fizetni az illetékeket, vagy elköltöznek az egylet területéről. Az összes egyletekben a következő segélyezések történtek. Munkanélküliség folytán kiadott segély volt 35 egyletben 21,837 korona 72 fillér , utazási segély 31 egyletben 4380 korona 38 fillér, átutazó segély 22 egyletben 980 korona 10 fillér, betegsegély 4 egyletben 9179 korona 10 fillér, jogvédelem 1641 korona 94 fillér, rendkívüli segélyek 2194 kor. 94 fillér. Művelődési ügyre 47 egyletben 12,392 kor. 64 fillér. Sok lett kiadva különböző czélokra, amelynek az összege 49 egyletben 2829 korona 23 fillér. De itt meg kell jegyeznem, hogy egyleteink még fiatalok és ezek a kiadások berendezésekre, bútorokra, a könyvtárakra stb. szükségesek. A szakegyletek nem fejlődhetésének oka nemcsak a munkanélküliség, hanem a kormányzat rosszakarata is, számtalan alapszabály lett benyújtva, melyet a kormány visszadobott, mások a végtelenségig elhúzódtak. Jogvédelemre 292 esetben volt szükség és pedig a következő eredménnyel: eredményesen 115, eredménytelenül 49, kiegyeztek 38 esetben, elutasittatott 33, tárgyalás alatt van 57 eset. A bizottságnak 19 sztrájk jött tudomására. Ezek részleges sztrájkok voltak, egyes műhelyek, egyes gyárak munkásai sztrájkoltak. Említésre méltók ezen sztrájkok közül az állami gépgyári sztrájk 3500 sztrájkolóval, a Ganz-gyári sztrájk 2300, a Riglerpapírgyári sztrájk 250, a közúti vasúti alkalmazottak 4000, a resiczai vasbányamű 4500 sztrájkolóval. A sztrájkok 14,117 korona 36 fillérbe kerültek az egyleteknek, a bizottság a különböző sztrájkokra 2731 korona 56 fillért adott ki. A bizottság összeköttetésben áll a külföldi szakbizottságok közül a német Generalkommission der deutschen Gewerkschaften, a franczia munkásbörze és az amsterdami Gewerkschaftskommission-nal. E jelentés után a pénztári jelentést vette tudomásul a kongresszus Seidner Izidor (aranyműves, Budapest) pénztáros előadására. A jelentéshez Schwartz Ambrus szól elsőnek, fölsorolva hiányosságát, indítványozza, hogy az jövőre kinyomassék. Pelczéder (asztalos, Budapest) fölszólalása után Beller (vas- és fémmunkás, Budapest) ugyancsak a jelentés hiányait sorolja föl, reklámot akarván kezdeni valami fémmunkás-szövetségnek, mely az újjászervezett zászló alatt tetszeleg. Barta Vincze (Fiume) szavait fentebb idézem. Fölszólalnak még Knöpfelmacher (czipőfelsőrészkészítő, Budapest), Tatay Gyula (Budapest), ki elitéli, hogy a szaktanács a miniszternél járkál, mikor annak úgy sincs semmi haszna. Csak önmagunk segíthetünk magunkon. Friedrich Rudolf (Resicza) szavait fentebb idéztem. Beller vas- és fémmunkás jelentkezett itt ismét, de Groszmann Miksa ügyrendi fölszólalása furcsa kis inczidenst idézett elő, melyben leleplezte Béllért, miszerint ők azok, kik Létay előtt azt hazudták, hogy hátuk mögött 120 egylet áll és munkástitkárságuk van, pedig ők maguk nem is képeznek megalakult egyesületet. Beller viszonválasza után Szabó Péter (Győr), Szabó József (Pécs), Klein Lipót (Kassa) szervezetük ügyeit ismertetik, midőn Léchner Gyula, valami bécsi «Testvériség» küldötte, gyalázkodó kirohanást intézett a szaktanács ellen, melyre nagy vihar tört ki, melynek az lett a vége, hogy Gogolya György (Budapest) és Teszársz felszólalása után Izrael Jakab indítványára Beller és Léchner mandátuma megsemmisíttetett, mire az üléstermet elhagyták. Ez inczidens után rendes mederben folyt végig a tárgyalás. A vidéki küldöttek tették meg jelentéseiket : Habakusz József Újpest, Husvéth Emil Lugos, Kulka Izidor Erzsébetfalva, Fülöp Bertalan Miskolcz, Gál István Debreczen, Szabó József Pécs, majd végül Teszársz előadó reflektált a szónokok előadására, mely után a kongresszus a jelentést egyhangúlag tudomásul vette. S— —s. Aradi levél. — Ismertetés a legsötétebb Afrikából. — Tisztelt szerkesztő szaktárs! Szíveskedjen a «Typographia» legközelebbi számában jelen közleménynek helyt adni. Azt hiszem nem lesz érdektelen dolog, ha a szaktársi körökben oly jó (?) hírnévnek örvendő Aradot egyszer már a teljes valójában megismerik. Véleményem szerint talán egész Magyarországon nem uralkodik olyan nemtörődömség a szaktársak között, mint Aradon, mert tudvalevő dolog, hogy itt csak holt szaktársak léteznek, kikre nem is illik az a megszólítás, hogy szaktárs, mert itt mindennel foglalkoznak, csak a saját ügyes-bajos dolgukkal nem. Most két éve, midőn a vidék rendezése volt napirenden, minden vidéki város igyekezett szaktársi kötelezettségének a saját érdekében eleget tenni, csupán Arad nem, s hogy semmit nem lehetett kivívni, az csak a szaktársak hanyagságának, nemtörődömségének és a boldog megelégedésnek tudható be. Erről különben meggyőződhettek Peidl, Lerner és Weisz szaktársak, kik mint küldöttek voltak Aradon, hogy fölvilágosítást nyújtsanak a kitűzött czél elérése érdekében. Ámde az ő törekvésük és szavuk is csak kárbaveszett, mint elhangzott szó a pusztában. Ilyen körülmények között természetesen az eredmény ismeretes. ígérni ígértek ugyan, de azt már a másik héten visszaszitták, vagyis azt mondták: «nesze semmi, fogd meg jól.» S úgy látszik, jól van ez így is, bár a mozgalom után még sokkal rosszabbak a viszonyok, mint annak előtte voltak. No de nem is lehet csodálkozni ezen, mert vegyük csak szemügyre az aradi szakegyesület működését. Nagy lelkesedéssel — sok huzavona után — megalakult a Szakegyesület, de már akkor sem úgy alakult, ahogy annak hivatása azt követelte volna. Mert ahelyett, hogy a szaktársi szeretetet, összetartást fölolvasásokkal, szakszerű oktatással fejlesztette volna, biliárd, kártya, dominó stb. játékokra Vidéki élmények. Hol vannak a boldog idők , mikor én még legény voltam ? . . . Hova lettek az ábrándos napfényben úszó fiatal évek, amikor én a világot annak tekintettem, hogy voltakép az én mulatságomra van teremtve. — Eltűnt, elemésztette az idő vasfoga; elillant, mint tavaszszellőben a narancsligetek illata ; elrabolta tőlem az ősz, melynek nyomában hervadás jár . . . Ma máskép áll a dolog ! Van feleségem, egy tuczat gyermekem és egy tizenhárom forintos kondiczióm s nem vagyok biztos , mikor járok a végére. Aztán itt állok, de nem mint borjú az uj kapu előtt, hanem .... oh nem mondok semmit.... az csak borjú marad hozzám képest. . . . Hej, mikor én még legény voltam, sóhajtok föl ilyenkor. Hej, de más idő volt akkor. Az voltam én akkor, kaszinóba jártam és urakkal kártyáztam. Volt egy vidéki kondíczióm — az isten áldja érte a gazdám. — Az egyedüli nyomda volt a kis mezővárosban. A princzipálisom egyúttal lapszerkesztő is volt: ő szerkesztette a «Helyi Hirek»-et. (Nem tudom , valószínűleg a vidéki princzipálisok monopóliuma a lapszerkesztés, mert kevés híján majdnem mind szerkesztő.) Jól ment nála a dolgom, nem panaszkodhattam éppen. Volt egy kis fizetésem, teljes ellátásom és lakásom. A princzipálisom úgy bánt velem, mintha saját gyermeke lettem volna: családjával együtt egy asztalnál ettem. Ha nem volt dolgom — ami nagyon gyakran megesett — a lap szerkesztésével, illetve a lap összeollózásával bízott meg. Mondhatom, meg lehetett velem elégedve — annyi manuskriptumot szedtem össze, hogy mindig túlszedésben álltam. Hébe-korba magam is ráadtam a fejem, hogy valami eredetit produkáljak. Erre már aztán büszke lett princzipálisom és egy szép napon megengedte nekem, hogy az ő neve mellé — amire a mi jegyzőnk már rég aspirált — az én nevemet, mint helyettes szerkesztő szedhessem. Na hát most kezdődtek ám csak a szép napok. Természetes, mint helyettes szerkesztőt nem lehet a szedőlegényt (úgy neveztek ott) mindig négy fal között tartani; be kell őt mutatni a kisvárosi dzsentrinek, hadd lássa az is azt a hírességet, aki arra a polczra emelkedett, hogy a «Helyi Hírek» segédszerkesztője lett. Esténkint eljárogattam vele a kaszinóba, elidogáltam vele fél éjjeleket, kártyáztam a bíróval, jegyzővel és az anyakönyvvezetővel. Ha vesztettem a kártyában , kéznél volt a princzipálisom, kit meglőhettem anélkül, hogy egy kukkot is szólhatott volna, mert utóvégre nem blambrozhatta magát, hogy a vidéki zsurnalistika olyan szegény, hogy még a kártyaadósságok kifizetésére sem telik neki. Ittam brúdert az egész közigazgatással és nem kis büszkeségemre — biró urammal együtt egy szép nap reggelén az utszéli árokból, ahol átölelkezve feküdtünk — egy pálinkás adj’ istennel keltett föl a kisbiró. Itt-ott ellátogatott hozzánk egy szinésztársulat is, hogy — a talán valahol deficzit által megrövidült gázsiját itt kibővítse, mely azonban nagy csalódásra itt is csak megrövidült. Helyettes szerkesztői minőségem a színészetre is kiterjeszkedett. Milyen boldog voltam én: beczézgetett kedvencze voltam a Ripacsoknak. Végig nyújtózkodtam a helyi sajtó számára föntartott helyen, mint egy gróf, ki franczia könnyelműséggel gusztálja a ballerina lábikráit .... És mi lett ennek a következménye ? — az, hogy szerelmes lettem az első primadonnába. Képzelhetik a kritikát; szerelmi vallomás, dicsőítés és magasztalás, de nem a játék tekintetbe vételével, hanem ideális szépséget előnyben részesítve. Megvolt a casus belli: a dolog azzal végződött, hogy princzipálisom degradált és a színházi riportokat — legnagyobb fájdalmamra — ezentúl ő írta; de ő sem sokáig, mert az én helyzetembe került és a felesége idejekorán czenzurát kezdett gyakorolni, úgy hogy a színházi közléseket betiltotta a lapban. Szegény princzipálisomnak tehát — hacsak nem akarta a családi békét koczkáztatni — le kellett mondania az «Irodalom és színház» czimü rovatról, melyet, miután a sport ebben az időben itt is föllendült, sportrovattá alakított. Szerencsémre értettem ehhez is, mert Budapesten, mikor munka nélkül voltam, eleget jártunk footballozni a városligeti mesterséges jégpályára. A primadonnának velem való viszonya után, már jobban kezdtek irántam érdeklődni. Volt a princzipálisomnak egy lánya (ha szép lett volna, higyjék el nekem, első helyen említettem volna, és ha az alábbi dolog nem történik meg, hát vákálnak is