Typographia, 1902 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-03 / 1. szám

JANUÁR 3. TYPOGRAPHIA 1902. küldött. — Nem a munkahiány, hanem a személyi üldöztetések képezik okát a kivándorlásoknak. Az osztrák-magyar államvasut bányáiban — a bányatör­vény állam az államban — csak az a munkás kapja ki akár 15 éven át is befizetett pénzét, kit a bánya­­társaság bocsát el; úgy fognak tehát ki a szegény munkásokon, hogy önként kell helyüket elhagyniok, így a 15 éven át befizetett pénzük benmarad a társládában, melyből zenészer számokat vesznek a szép nóták eljátszására, ha egy fő-fő részvényes jön, valamint a szomorú nóták eljátszására sűrű időkö­zönként, ha egy bányászt örök nyugvóra kisérnek. 10 hónap alatt 860 tagja volt az egyletnek, de a hatóság avval az indokolással, mert egy külföldről odautazott munkásnak segélyt adott, föloszlatta az egyletet. — A bányáknál olyan rosszak a viszonyok, — mondja a másik resiczai küldött — hogy egy teljes hónapon keresztül 13 koronát keres a bányász és megtörténik, hogy a társláda és más illetékek levo­nása után 19 fillért kapott ki egy munkás, mint havi keresetet. De ne panaszkodjunk tovább, hisz elérnünk úgy sem lehet azt a czélunkat, hogy az egyletek nemesítő, művelő, segítő, könnyletörlő munkájának eredményeit elmondva, fölkelthetnénk az illetékes körök figyel­mét, hogy segítenének nekik, támogatnák azokat. Mert ezt úgy is hiába várnánk, mert a munkások csak önerejükben bízhatnak, ez sarkalta a kongres­­­szus egybehívóit, a szaktanácsot, hogy a napirendjén oly kérdések fölött nyisson vitát, melyekkel irányt ad a tévelygőknek, utat mutat a tapasztalatlanoknak az egyesületi működés kiépítésére. Várakozásában a szaktanács nem csalatkozott, az egész ország munkásegyletei elküldték képviselőiket az alapozási munkák elsajátítására. Huszonnégy vi­déki városból 47 egylet, 42 küldöttel, Budapestről 42 szakegylet 78 küldöttel volt a tanácskozáson kép­viselve. Ezenkívül 8 szaklap 8 küldöttje. Karácsony első napján, 25-én d. e. 10 órakor vette kezdetét a kongresszus, melyen a megalakulási munkálatok után egy igazoló és jelölő és egy szak­­bizottság küldetett ki; előbbinek új szaktanács­tagokat jelölni és a mandátumokat fölülbírálni, utóbbinak a napirend pontjaihoz való határozati ja­vaslatokat elkészíteni volt a feladata. Az elnöki megnyitó után Weltner Jakab a szo­­c­iáldemok­rata párt nevében üdvözölte a kongresszust. Ezután Teszársz Károly a szaktanács elnöke adta elő jelentését, melyet a következőkben vázolunk: A megválasztott végrehajtó bizottságnak köteles­ségévé tétetett, hogy az illetékes hatóságokat a múlt kongresszus határozatairól értesítse. Megtették kötelességüket, eljártak a keresk. miniszternél, ki azt mondta, hogy­­ szívesen látja, ha a munkások saját érdekükben fáradoznak, de azt hiszi, az volna a munkások érdekében, ha egy kicsit (!) mérsékel­nék (!) magukat.­ Ezt a nyílt, igazán tiszta választ nem kell magyarázni, tudja mindenki, mit jelent. A leghatározottabb visszautasítás ez. Annyi történt, hogy a miniszter megígérte, hogy a betegsegélyző pénztárról új törvényjavaslatot fog beterjeszteni. Ez meg is történt és konstatálhatjuk, hogy az új törvény még sokkal rosszabb, mint a régi volt, mert a mun­kások érdekeit még jobban sérti. Megígérte, hogy fölállítja a munkaközvetítő inté­zetet, a bizottság meg lett híva egy ankétre, de az éppen az ellenkező módon lett megalkotva, nem úgy, a­hogy ők javasolták annak szervezését. A szakegyleti szervezés terén a bizottság keveset tehetett, mert a gazdasági pangás folytán az egye­sületi élet visszafejlődött. Legerősebb támaszaink, az egyesületi életek vezetői kénytelenek voltak az országot itt hagyni a rossz kereseti viszonyok és üldöztetések alatt. 1895-ben 20 vasöntő gyárban pl. 1005 munkás dolgozott, míg 1901. októberben 588. Más munkásoknál az arány ép ilyen. Az egyletek tagjainak száma mind a mellett szaporodott. 1899-ben 49 egyletben 6892, 1900-ban 8222 tag volt. Ez a szám azonban óriási fluktuácziónak van kitéve, a­mi a munkások rossz helyzetének következménye. Hogy az egyletekből kilépnek, annak két oka van, vagy nem képesek fizetni az illetékeket, vagy elköltöznek az egylet területéről. Az összes egyletekben a következő segélyezések történtek. Munkanélküliség folytán kiadott segély volt 35 egyletben 21,837 korona 72 fillér , utazási segély 31 egyletben 4380 korona 38 fillér, átutazó segély 22 egyletben 980 korona 10 fillér, beteg­segély 4 egyletben 9179 korona 10 fillér, jogvédelem 1641 korona 94 fillér, rendkívüli segélyek 2194 kor. 94 fillér. Művelődési ügyre 47 egyletben 12,392 kor. 64 fillér. Sok lett kiadva különböző czélokra, a­melynek az összege 49 egyletben 2829 korona 23 fillér. De itt meg kell jegyeznem, hogy egyleteink még fiatalok és ezek a kiadások berendezésekre, bútorokra, a könyvtárakra stb. szükségesek. A szakegyletek nem fejlődhetésének oka nemcsak a munkanélküliség, hanem a kormányzat rosszakarata is, számtalan alapszabály lett benyújtva, melyet a kormány visszadobott, mások a végtelenségig el­húzódtak. Jogvédelemre 292 esetben volt szükség és pedig a következő eredmén­nyel: eredményesen 115, ered­ménytelenül 49, kiegyeztek 38 esetben, elutasitta­­tott 33, tárgyalás alatt van 57 eset. A bizottságnak 19 sztrájk jött tudomására. Ezek részleges sztrájkok voltak, egyes műhelyek, egyes gyárak munkásai sztrájkoltak. Említésre méltók ezen sztrájkok közül az állami gépgyári sztrájk 3500 sztrájkolóval, a Ganz-gyári sztrájk 2300, a Rigler­­papírgyári sztrájk 250, a közúti vasúti alkalmazottak 4000, a resiczai vasbányamű 4500 sztrájkolóval. A sztrájkok 14,117 korona 36 fillérbe kerültek az egy­leteknek, a bizottság a különböző sztrájkokra 2731 korona 56 fillért adott ki. A bizottság összekötte­tésben áll a külföldi szakbizottságok közül a német Generalkommission der deutschen Gewerkschaften, a franczia munkásbörze és az amsterdami Gewerk­­schaftskommission-nal. E jelentés után a pénztári jelentést vette tudo­másul a kongresszus Seidner Izidor (aranyműves­, Budapest) pénztáros előadására. A jelentéshez Schwartz Ambrus szól elsőnek, föl­sorolva hiányosságát, indítványozza, hogy az jövőre kinyomassék. Pelczéder (asztalos, Budapest) fölszólalása után Beller (vas- és fémmunkás, Budapest) ugyancsak a jelentés hiányait sorolja föl, reklámot akarván kez­deni valami fémmunkás-szövetségnek, mely az újjá­szervezett zászló alatt tetszeleg. Barta Vincze (Fiume) szavait fentebb idézem. Fölszólalnak még Knöpfelmacher (czipőfelsőrész­­készítő, Budapest), Tatay Gyula (Budapest), ki elitéli, hogy a szaktanács a miniszternél járkál, mikor annak úgy sincs semmi haszna. Csak önmagunk segíthetünk magunkon. Friedrich Rudolf (Resicza) szavait fentebb idéztem. Beller vas- és fémmunkás jelentkezett itt ismét, de Groszmann Miksa ügyrendi fölszólalása furcsa kis inczidenst idézett elő, melyben leleplezte Béllért, miszerint ők azok, kik Létay előtt azt hazudták, hogy hátuk mögött 120 egylet áll és munkástitkár­ságuk van, pedig ők maguk nem is képeznek meg­alakult egyesületet. Beller viszonválasza után Szabó Péter (Győr), Szabó József (Pécs), Klein Lipót (Kassa) szervezetük ügyeit ismertetik, midőn Léchner Gyula, valami bécsi «Testvériség» küldötte, gyalázkodó kirohanást inté­zett a szaktanács ellen, melyre nagy vihar tört ki, melynek az lett a vége, hogy Gogolya György (Budapest) és Teszársz felszólalása után Izrael Jakab indítványára Beller és Léchner mandátuma megsem­­misíttetett, mire az üléstermet elhagyták. Ez inczidens után rendes mederben folyt végig a tárgyalás. A vidéki küldöttek tették meg jelenté­seiket : Habakusz József Újpest, Husvéth Emil Lugos, Kulka Izidor Erzsébetfalva, Fülöp Bertalan Miskolcz, Gál István Debreczen, Szabó József Pécs, majd végül Teszársz előadó reflektált a szónokok elő­adására, mely után a kongresszus a jelentést egy­hangúlag tudomásul vette. S— —s. Aradi levél. — Ismertetés a legsötétebb Afrikából. — Tisztelt szerkesztő szaktárs! Szíveskedjen a «Typo­­graphia» legközelebbi számában jelen közleménynek helyt adni. Azt hiszem nem lesz érdektelen dolog, ha a szak­társi körökben oly jó (?) hírnévnek örvendő Aradot egyszer már a teljes valójában megismerik. Véleményem szerint talán egész Magyarországon nem uralkodik olyan nemtörődömség a szaktársak között, mint Aradon, mert tudvalevő dolog, hogy itt csak holt szaktársak léteznek, kikre nem is illik az a megszólítás, hogy szaktárs, mert itt mindennel fog­lalkoznak, csak a saját ügyes-bajos dolgukkal nem. Most két éve, midőn a vidék rendezése volt napi­renden, minden vidéki város igyekezett szaktársi kötelezettségének a saját érdekében eleget tenni, csupán Arad nem, s hogy semmit nem lehetett ki­vívni, az csak a szaktársak hanyagságának, nem­törődömségének és a boldog megelégedésnek tud­ható be. Erről különben meggyőződhettek Peidl, Lerner és Weisz szaktársak, kik mint küldöttek vol­tak Aradon, hogy fölvilágosítást nyújtsanak a kitű­zött czél elérése érdekében. Ámde az ő törekvésük és szavuk is csak kárbaveszett, mint elhangzott szó a pusztában. Ilyen körülmények között természetesen az ered­mény ismeretes. ígérni ígértek ugyan, de azt már a másik héten visszaszitták, vagyis azt mondták: «nesze semmi, fogd meg jól.» S úgy látszik, jól van ez így is, bár a mozgalom után még sokkal rosszab­bak a viszonyok, mint annak előtte voltak. No de nem is lehet csodálkozni ezen, mert vegyük csak szemügyre az aradi szakegyesület működését. Nagy lelkesedéssel — sok huza­vona után — meg­alakult a Szakegyesület, de már akkor sem úgy ala­kult, a­hogy annak hivatása azt követelte volna. Mert a­helyett, hogy a szaktársi szeretetet, össze­tartást fölolvasásokkal, szakszerű oktatással fejlesz­tette volna, biliárd, kártya, dominó stb. játékokra Vidéki élmények. Hol vannak a boldog idők , mikor én még legény voltam ? . . . Hova lettek az ábrándos napfényben úszó fiatal évek, a­mikor én a világot annak tekin­tettem, hogy voltakép az én mulatságomra van te­remtve. — Eltűnt, elemésztette az idő vasfoga; el­illant, mint tavaszszellőben a narancsligetek illata ; elrabolta tőlem az ősz, melynek nyomában herva­­dás jár . . . Ma máskép áll a dolog ! Van feleségem, egy tu­­czat gyermekem és egy tizenhárom forintos kon­­diczióm s nem vagyok biztos , mikor járok a vé­gére. Aztán itt állok, de nem mint borjú az uj kapu előtt, hanem .... oh nem mondok semmit.... az csak borjú marad hozzám képest. . . . Hej, mikor én még legény voltam, sóhajtok föl ilyenkor. Hej, de más idő volt akkor. Az voltam én akkor, kaszinóba jártam és urakkal kártyáztam. Volt egy vidéki kondíczióm — az isten áldja érte a gazdám. — Az egyedüli nyomda volt a kis mező­városban. A princzipálisom egyúttal lapszerkesztő is volt: ő szerkesztette a «Helyi Hirek»-et. (Nem tu­dom , valószínűleg a vidéki princzipálisok monopó­liuma a lapszerkesztés, mert kevés híján majdnem mind szerkesztő.) Jól ment nála a dolgom, nem panaszkodhattam éppen. Volt egy kis fizetésem, teljes ellátásom és lakásom. A princzipálisom úgy bánt velem, mintha saját gyermeke lettem volna: családjával együtt egy asztalnál ettem. Ha nem volt dolgom — a­mi na­gyon gyakran megesett — a lap szerkesztésével, illetve a lap összeollózásával bízott meg. Mondhatom, meg lehetett velem elégedve — annyi manuskriptu­­mot szedtem össze, hogy mindig túlszedésben álltam. Hébe-korba magam is ráadtam a fejem, hogy valami eredetit produkáljak. Erre már aztán büszke lett princzipálisom és egy szép napon megengedte ne­kem, hogy az ő neve mellé — a­mire a mi jegyzőnk már rég aspirált — az én nevemet, mint helyettes szerkesztő szedhessem. Na hát­ most kezdődtek ám csak a szép napok. Természetes, mint helyettes szerkesztőt nem lehet a szedőlegényt (úgy neveztek ott) mindig négy fal között tartani; be kell őt mutatni a kis­városi dzsentrinek, hadd lássa az is azt a hírességet, a­ki arra a polczra emelkedett, hogy a «Helyi Hírek» segédszerkesztője lett. Esténkint eljárogattam vele a kaszinóba, elidogál­­tam vele fél éjjeleket, kártyáztam a bíróval, jegyző­vel és az anyakönyvvezetővel. Ha vesztettem a kártyában , kéznél volt a princzipálisom, kit meg­lőhettem a­nélkül, hogy egy kukkot is szólhatott volna, mert utóvégre nem blambrozhatta magát, hogy a vidéki zsurnalistika olyan szegény, hogy még a kártyaadósságok kifizetésére sem telik neki. Ittam brúdert az egész közigazgatással és nem kis büszkeségemre — biró urammal együtt egy szép nap reggelén az utszéli árokból, a­hol átölelkezve feküdtünk — egy pálinkás adj’ istennel keltett föl a kisbiró. Itt-ott ellátogatott hozzánk egy szinésztársulat is, hogy — a talán valahol deficzit által megrövidült gázsiját itt kibővítse, mely azonban nagy csalódásra itt is csak megrövidült. Helyettes szerkesztői minő­ségem a színészetre is kiterjeszkedett. Milyen bol­dog voltam én: beczézgetett kedvencze voltam a Ripacsoknak. Végig nyújtózkodtam a helyi sajtó szá­mára föntartott helyen, mint egy gróf, ki franczia könnyelműséggel gusztálja a ballerina lábikráit .... És mi lett ennek a következménye ? — az, hogy szerelmes lettem az első primadonnába. Képzelhetik a kritikát; szerelmi vallomás, dicsőítés és magasz­talás, de nem a játék tekintetbe vételével, hanem ideális szépséget előnyben részesítve. Megvolt a casus belli: a dolog azzal végződött, hogy princzipá­lisom degradált és a színházi riportokat — leg­nagyobb fájdalmamra — ezentúl ő írta; de ő sem sokáig, mert az én helyzetembe került és a felesége idejekorán czenzurát kezdett gyakorolni, úgy hogy a színházi közléseket betiltotta a lapban. Szegény prin­­czipálisomnak tehát — hacsak nem akarta a családi békét koczkáztatni — le kellett mondania az «Iro­dalom és színház» czimü rovatról, melyet, miután a sport ebben az időben itt is föllendült, sport­rovattá alakított. Szerencsémre értettem ehhez is, mert Buda­pesten, mikor munka nélkül voltam, eleget jártunk foot­ballozni a városligeti mesterséges jégpályára. A primadonnának velem való viszonya után, már jobban kezdtek irántam érdeklődni. Volt a princzi­­pálisomnak egy lánya (ha szép lett volna, higyjék el nekem, első helyen említettem volna, és ha az alábbi dolog nem történik meg, hát vákálnak is

Next