Typographia, 1918 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-04 / 1. szám

­Január 4 TYPOGRAPHIA nősen azért, mert álszeméremből azonnal nem fordulnak orvoshoz. Pedig ha idejében gyógy­kezelést keresnek, az élet vidám napjaiból még részesülhetnének. Az alkohol pusztításaival szemben az abszti­nencia az egyedüli tökéletes orvosság. A háború megmutatta, hogy nem muszáj alkoholt fogyasz­­tani. Azelőtt az emberek ezt nem értették meg, sőt lehetetlennek tartották, hogy a megszokott italról lemondjanak. Ennek szomorú következ­ményei voltak: emberek százai tébolydába, fog­házba kerültek, sőt az ivadékok is sokat szen­vedtek a szülők bűne miatt. Az üzemekben előfordult balesetek tekintélyes része hétfőre esett, amikor sok munkás a szíjjaskerék körül vasárnapi mámorral forgolódott. Ma, mert e méreg­­ méregdrága, az alkoholfogyasztás lé­nyegesen redukálódott, ezzel együtt kevesebb lett a hétfői balesetek száma. A munkásosztály szintjének emelkedése követeli, hogy a háború után a dolgozók nyomorúságuk és bánatuk kö­zepette ne a mámor nyűgöző karjaiba menekül­jenek, hanem szervezkedéssel igyekezzenek kel­lemes és derűs életet teremteni. Grafikonok és vetített képek erősítették dr. Hahn Dezső elvtárs fenti fejtegetéseit, amelye­ket a december 21-én a Szakegyesület nagy­termében igen nagy számban megjelent nyomdai munkások megértettek és hálás elismerésben fejezték ki abbeli hajlandóságukat, hogy a jö­vőben a népegészségügy megjavítása érdekében harcolni készek.* Az elmúlt hónap politikai eseményeit a leg­utóbbi pénteken szépszámú hallgatóság előtt Buchinger Manó elvtárs fejtegette. Előadását a következőkben ismertetjük: Két fontos esemény foglalkoztatja a politiku­sokat. Az egyik: a választójogi törvényjavaslat megjelenése; a másik: az egységes kormány­párt megteremtése. Először a polgári pártok születésével foglal­kozik és megállapítja, hogy a polgári politiku­soknál a szétválás és egyesítés nem szokatlan jelenség. Akárhányszor lehettünk ennek tanúi. Wekerle, Apponyi és Andrássy már voltak egy pártban és újból szétváltak. Olyan politikai ügy még nem volt, amelyben ne feküdtek volna. Mert nincs ideológiájuk és nincs programmjuk. Jellemző erre nézve a függetlenségi párt vitája. Ugyanis amikor a szociáldemokrata párt szorí­totta a függetlenségi képviselőket, hogy a vá­lasztójog mellett színt valljanak, néhányan azt állították, hogy ez felesleges, mert e követelés a párt programmjában bennel van, mások vi­szont azt állították, hogy nincs a programmban. A vitát nem dönthett­ék el, mert a párt nyom­tatott programmal nem rendelkezik, ellenben áthidalták azzal, hogy egy képviselőt a választó­jog sürgetésével bíztak meg. Könnyen meg lehet érteni a polgári politiku­sok párt­csereberéjét, ha tudomásul vesszük, hogy ezek között világnézeti különbség nincs, ellenben osztályegység van. Cselekedeteikért pedig a választóknak nem felelnek. Magyar­­országon a polgári politikusok a választók ellenőrzése alatt nem állanak, mert nem a bi­zalom és programm alapján jutnak mandátum­hoz, hanem pénzzel és presszióval. Az új választójog e téren is változást teremt. A polgári pártokat arra kényszeríti, hogy pro­grammal rendelkezzenek és a politikusok ellen­őrzésére is módot ad, mert a választók szabadon gyakorolhatván voksukat, azoktól, akik pro­­grammjukat cserbenhagyják, bizalmukat meg­vonhatják. A mostani egységes pártalakulásnak különben állítólag az a magyarázata, hogy így könnyebb lesz a választójogot tető alá hozni. E pillanatban nem lehet ellenőrizni, mennyiben helytálló ez a magyarázat, de úgyszintén azt sem lehet állítani, hogy nin­MS mögötte valami rejtett cél — a választójog ellen. Ez különben elválik rövidesen, mert a pártok kénytelenek lesznek a benyújtott választójogi törvényjavas­lat ügyében állást foglalni. A szociáldemokrata párt­ álláspontja­ köz­ismert. A javaslat a párt felfogása szerint csak a minimumot foglalja magában, hiszen se nem egyenlő, se nem titkos, se nem általános. Egy csomó paragrafus megakadályozza a dolgozó­kat, hogy a választók lajstromába juthassanak, a kerületek legnagyobb részében pedig nyílt a szavazás, ennek ellenére azonban alkalmas arra, hogy egyelőre megnyugvással fogadjuk és ügyeljünk arra, hogy a reakciósok meg ne rosszabbíthassák, amire úgyis hiába tesznek kísérletet, mert a magyar munkások ellentét­ben az angol chartistákkal, akik a hosszú vá­lasztójogi küzdelem sikertelenségén kétségbe­esve, félreállottak és a politikai küzdelemről lemondottak, aminel­ részbeni következménye, hogy az angol munkások a liberális polgári pártok uszályhordozóivá lettek­­, az osztály­­tudat és harci készség teljességével itt állnak és bizodalommal néznek a jövő politikai ese­mények elé, amelyek meghozzák számára azt a politikai eszközt, amelynek segítségével par­lamenti úton védelmezhetik a borzalmasan el­hanyagolt gazdasági és szociális érdekeket. 1918 Hírneves nyomdászok, VI. 1780 augusztus 39-én született Párisban Pierre Jean Béranger. Szülei igen szegények voltak és ezért nagyatyja, Champy szabómester ne­velte fel. A forradalom kitörésekor atyja, ki eleddig Belgiumban élt, Párisba jött és ott közjegyző lett. A kis Bérangert pedig nagy­nénjéhez, egy Peronneban levő kocsmárosnéhoz adta, ki őt olvasásra és írásra tanította. így érte meg a 14. életévét, mikor Lainez peronnei nyomdájába ment tanulónak. E mesterség nagyban hozzájárult hiányos ismeretei kiegészítéséhez és mint önéletrajzá­ban írja, ekkor látta be, hogy „az egyforma sorok még nem alkotnak verset“. Mesterségét kedvvel és szorgalommal űzte és mikor már minden a legjobban ment pd­a, egyszerre csak 1797- ben előállott­ az atyja, ki időközben bank­házat nyitott és fiát kiveszi a nyomdából, hogy új foglalkozásánál segítségére legyen, de már 1798- ban tönkrement a bank, mert az apa nem értett hozzá és főleg azért, mert igen rojalisz­­tikus hírben állott az öreg. Az apa is, a fiú is kenyérkereset nélkül ma­radt, mire elhatározták, hogy olvasótermet nyitnak, melynél a fiatal Bérangernek annyi ideje volt, hogy unalmában elkezdett verseket írni. De e vállalkozásuk sem sikerült és így ten­gődtek 1803-ig, amikor a fiatal Béranger el­határozta, hogy katonának megy és az akkori egyiptomi hadjáratban részt vesz. Már-már keresztül is viszi ebbeli szándékát, ha a véletlen útjába nem áll. Ugyanis Lucian Bonaparte szenátornak, Napoleon öccsének fel­tűntek a versek és írójuk után kutatva, meg­tudván nyomorúságos voltát, ezer frankot jut­tatott neki és nyomban a párisi egyetemen a titkári állást szerzi meg neki ugyancsak ezer frank fizetéssel, hol 1821-ig maradt. Béranger 1815-ben kiadta összegyűjtött költe­ményeit, melyek óriási hatást keltettek. Boldogan élt igy a mi nyomdászunk, mikor 1821-ben kiadta a második kötet poémáját. Már az első kötetnél, az egyetem copfos taná­rai részéről, kik benne csak a munkást látták, voltak kellemetlenségei, irigyelték diadalát, de a rút irigység nem mert ellene kitörni, azon­ban 1821-ben, mikor a második kötet verse meg­jelent, az áskálódást, intrikát a tanári kar ré­széről megunván, otthagyta egyetemi titkári állását. Ezek aztán féktelen indulatukban annyira­­ vitték, hogy Béranger költeményeiben kimutat­ták, hogy lázit a fennálló rend, a Bourbon­­dinasztia, a katonaság és a papok ellen és hogy a forradalom nyilvánvaló tendenciája rí ki verseinek minden sorából, mire Béranger költe­ményeit lefoglalták és őt magát három hónapi elzárásra ítélték. Ez az üldözés őt csak megedzette további har­cához és szabadságszeretetében és kiadta a harmadik kötet költeményét, melyet szinte le­foglaltak és őt magát kilenc hónapi börtönre és 10.000 frank pénzbüntetésre ítélték. E drákói szigor sem használt semmit. Béran­ger újabb bebörtönözése alatt még szabadabb, még tüzesebb verseket irt, a 10.000 franknyi büntetést pedig a közönség gyűjtötte össze és fizette meg helyette. A Bourbon-dinasztia shirrjei tönkre akarták tenni minden körülmények közt, de ő erősen állt. Énekelt ellenük, mert Franciaország go­nosz szellemeit látta bennük és mikor a júliusi forradalom megdöntötte trónjukat, akkor, mint aki bevégezte feladatát teljesen: félreállott és elhallgatott. Más idők jöttek és más emberek kerültek az eddigi intézőkörök helyett polcra, akik között nagyon sok barátja és jóakarója volt, akik mindenáron meg akarták eddigi szolgálatait a Bourbon-dinasztiának bekövetkezett megdönté­sében hálálni és felajánlottak neki jól dotált állami hivatalt, de ő állhatatos maradt: vissza­utasított mindennemű állást és kitüntetést, sőt még az akadémiai tagságot sem fogadta el. A februári forradalom után megválasztották kép­viselőnek, de ezt is visszautasította. Békében akart élni és hogy ezt elérje: irodalmi munkáit eladta 8000 frank évi járadékért egy kiadónak és Passyba vonult; itt nem sokáig maradt, mert visszaköltözve Párisba, 1857 július 16-án visszavonultságban halt meg. Temetését állomkö i­tségen rendezték. Halála valóban Franciaország gyásza volt. Haraszti József: LEVELEZÉS. Győr, december 20. Jegyzőkönyv a helyi­csoport november 4-én tartott rendes negyedévi közgyűléséről. Napirend előtt Kőműves József a választmány megbízásából igen szép szavak­kal köszönti Linthaller Gáspárt, ki most töl­tötte be nyomdászságának 50 éves fordulóját. Linthaller Gáspár megköszöni az ünneplést s ígéri, hogy továbbra is mint jó kollega meg­marad közöttünk. — Utána Kovácsics elnök megemlékezik Vernesz Sándor szedő haláláról, ki — mint sok más kollegánk — a háborúnak lett áldozata. A közgyűlés főállással adóz az elhunyt emlékének. A Pénztáros jelenti, hogy az elmúlt negyedév bevétele 833­04, kiadás Emlékezzünk régiekről. Egy kis korrajz. Itt is, ott is eltűnik egy a régi öregek közül; megtérnek a néma sírba, pihenni egy hányatott élet után. A „Typographic hű krónikásként leközli halálhírüket. Aki érdemeket szerzett vagy divatban volt valamikor, néhány sor nekrológot szentel neki, aki pedig csak „köz­legény“ volt, annak leközli nevét, halála napját, korát. Szedő volt... gépmester volt... rokkant... Volt — nincs. Aki ismerte őket és szerepelt velük, elgondol­kozik a múlton, régi emlékek élednek fel benne, összehasonlítást tesz a múlt és jelen között, és erőlködik annak a megállapításán, hogy vajjon melyik jobb és az ismeretlen jövőre gondol. A múltból és jelenből szeretné kitalálni, hogy mit rejt magában a jövő? Ám a jelen oly zavaros, hogy abból a jövőt kihámozni lehe­tetlen. Némelyek azt mondják: a jövőnek élünk. Hát lehet, hogy igazuk van, de mégis inkább azoknak van igazuk, kik azt mondják: emlé­keinknek élünk. A jövőre gondolunk, de a múltból merítünk erőt a jövő küzdelmeire. A nyolcvanas évek nyomdásza nem folytatott oly küzdelmet a létért, mint a későbbi idők nyomdásza. Minden olcsón volt kapható, volt minden bőviben és az 5—6 forintos heti „fizetés“­­ből is, ha muszáj volt, megélt. Tíz-tizenkét forintot csak a tördelők kaptak, akinek pedig még ennél is több volt, az, ha nem is volt faktor, de kapacitás volt, tekintély, akire félve és tisztelettel néztek fel a mélységből a silá­nyabb javadalmazásunk. A nyolcvanas évek nyomdászát nem gyötörte annyi gond, mint a későbbieket. Könnyen vette az életet, bohém volt a szó szoros értelmében. Annyira bohém, hogy ha negyedkor h­urcol­­kodnia kellett, nem is nézett lakást. Minek az, előre lakást nézni. Ráér, hisz van a kapukon elég kiadó lakás hirdetve, majd ha elérkezik a hurcolkodás napja, ráér cselekedni. A hurcol­­kodás napján felrakták a kevés cókmókot egy stráfkocsira, amely elé egy ló volt fogva. — Hová? — kérdezte a kocsis. — Csak menjünk ... amerre a rúd fordítva van__majd találunk lakást — felelte szak­társunk a kocsis mellé ülve, azután leszólt a feleségének: — Te csak menj a gyerekekkel a mamáékhoz, majd megüzenem, hol lesz az új lakás. Megmozdult a girhes és könnyen vonszolta maga után a kocsit. Az egyik utcasarkon kocsmacégért lóbált a májusi szellő. Itt a gir­hes megállt és várakozó álláspontra helyez­kedett. Szaktársunk és a kocsi gazdája egy­másra néztek. — Mi lesz? — kérdezték egymástól a szemek. — Iszunk egy félmeszelyt — feleltek egymás­nak ugyanazok. A szembeszéd megismétlődött többször is. A girhes ismerte gazdája szokását. Tudta, hogy ahol a szél valamit lebegtet előtte, ott néhány percnyi pihenés következik. Közben megálltak egy-egy kapu előtt is, amelyre kiadó lakás volt ragasztva. Még dél se volt, már ki volt tisz­títva, súrolva a lakás, a bútorok berakva. Délután be is lehetett nézni a nyomdába, hogy a fiú kiszedte-e a deputátot. Mert akkor divat­ban volt a deputát és a szedésversenyek rende­zése, melyen a leggyorsabb szedők díjat kaptak és talán­­ javítást is. Tanulmányi kirándulásokat rendeztek újon­nan megnyílt betűöntődékbe, gépgyárakba, nyomdákba, papírgyárakba, ahol szemle után terített asztal várta a szaktársakat. Szalámi, sonka, sajt,­­puha fehér kenyér és sör. Ah, bol­dog idők! A Vigadó nagy éttermének falai megrengenek az „Éljen a magyar Typographia“-kiáltásoktól, mire Tschutschegg Vince tábora hatalmas ellen­­zúgással, „Abzug“-kiáltásokkal válaszol és Gyöngyössy Sándor odakiáltja Tschutschegg­­nek: „Jawohl Herr Tschutschegg!“ Amely szólás azután hosszú ideig mint szálló ige repke­dett nyomdászkörökben. A „Typographia“meg­­magyarosításával megszűnt a „Nyomdászok Közlönye“, de megindult a kétnyelvű „Guten­berg“, mely később beleolvadt a „Typogra­­phiá“-ba és ma is annak német nyelvű mellék­lete. Az anyaegylet Stáhly­ utcai üléstermében, melyet Ács Mihály fényes csarnoknak nevez, forró választmányi ülések vannak. A magyar és német párt áll egymással szemben. Meg­indult az egylet országosításának­­ mozgalma is. A „Magyar Nyomdászok Évkönyve“, mely első megjelenése után néhány évig szünetelt, újra megjelenik és évről-évre az utolsó pél­dányig elkapkodják. Bóna, Nánay és Bauer kiadják Nyitrán a „Közhasznú Nyomdai Ka­lauz“-t, melyet az akkori idők nyomdásza haszonnal forgathatott. A Ferenciek terén szent Flórián védősége alatt Benedek Sándor ütötte-verte az asztalt, midőn a fiatal szedők rossz korrektúra vagy blaucsinálás miatt reszketve járultak három lépés széles, két lépés hosszú üvegketrecben elhelyezett, spárgával összekötözött, újság­­papirossal kipárnázott faktori széke elé. A nagy haringolás közben K. J. akkorát ásít, hogy tátva marad a szája, nem tudja össze­csukni. Gspánja ijedten cipeli magával a Hatvani-utcán meg a Kerepesi-uton végig a Rókusba, ahol az orvosok a tátott szájat jobb-

Next