Typographia, 1919 (51. évfolyam, 1-46. szám)

1919-09-19 / 32. szám

1919 TYPNGHAPm ® ¥ Szeptember 19 lett M kell tartatnunk. Minden nyomdai munkás és munkásnő csakis a szakszervezeti munkaközvetítő utján igyekezzék elhelyezést nyerni. Senki se törekedjék arra, hogy a szakszervezeti munkaközvetítő megkerülésével jusson kondícióhoz. Ügyeljünk arra, hogy a munkaadók a szükséges munkaerőt kizáróan a szakszervezeti munkaközvetítő útján kaphassák meg. A legutolsó kondiratba —átmeneti jellegű elbocsátás esetén is — szintén csak belépési igazolvánnyal lehet visszalépni. Levélbeli és szóbeli visszahívások nem érvényesek. A munkaadónak azonban jogában áll a szakszervezeti munkaközvetítő útján kért munkaerőt személyesen megnevezni. E szempontok figyelembevételével megelőzünk és elhárítunk esetleges zavarokat és sérelmeket, így tudjuk továbbá ellenőrizni az egyes üzemekbe való visszahelyezéseket De a rendet is csak így tudjuk az egész vonalon biztosítani. Az a meggyőződésünk, hogy összetartással és szervezeti intézményeink épségben tartásával bármely oldalról jövő provokációnak, fenyegetésnek vagy támadásnak ellent tudunk állni és helyzetünk kedvező kialakulását elő tudjuk mozdítani. A bizalmi férfiak különös gonddal és szeretettel őrködjenek az általánosság érdekei fölött Szaktársi üdvözlettel a Vezetőség. Meg kell jegyezni, hogy noha e röpiratunkat annak idején levonatban a román cenzúrához szabályszerűen benyújtottak, a rendőrség a kéziratot és a szedést a Világosságnyomdában illetéktelenül elkobozta és csak újabb kiszedés és cesnzúráztatás után oszthattuk szét e napokban. Szakszervezetünk a politikai átalakulás után, rögtön érintkezésbe lépett a főnökegye sülettel, hogy a bérekre vonatkozóan és egyéb kérdésekben átmenetileg megállapodás történjék. A tárgyalások a még ki nem alakult viszonyok következtében végleges befejezést nem nyerhettek, a munkabéreket illetően azonban a március 21-i állapot rögzíttetett meg. A munkaidőre vonatkozóan szakmunkások részére napi 8 óra, segédmunkások részére pedig 814 óra lett megállapítva. Ez a megállapodás először az augusztus 10-től szeptember 6-ig terjedő négy munkahétre bírt érvénnyel. Ennek az érvényessége később szeptember 20-ig, az e hó 15-én tartott közös ülésen pedig bizonytalan időre lett meghosszabbítva. A rendkívüli állapotok súlyosan érintették szervezetünket és ennek tagjait. Mindazonáltal a szervezet részéről minden megtörtént, hogy a fejvesztettség és kishitűség sorainkban lábra ne kapjon. A munkanélküli nyomdai munkások és munkásnők száma több mint 3500. Tudtuk, hogy a háború befejezése után nagy munkanélküliséggel kell számolnunk. Ilyen rendkívüli helyzetre azonban Segélyző-egyesületünk és szervezetünk pénztárai nem voltak berendezve. Segélyző-egyesületünk munkanélküli- és betegpénztárának összes vagyona már az első hetek után teljesen föl lett emésztve. Erre való tekintettel a választmány szeptember 6-tól kezdve a szakmunkások heti illetékét egészhetes üzemben 12.—a félhetes üzemben 7.—, a munkásnők és segédmunkások heti illetékét pedig egészhetes üzemben 8.—, félhetes üzemben 6.— koronára emelte föl. Figyelembe kell azonban venni, hogy a dolgozók száma jelenleg csak elenyésző kis hányadát képezi az össznyomdásaságnak és igy a fölemelt illetékek sem képesek az óriási kiadásokat fedezni. Segélyző-egyesületünk és szervezetünk anyagi tekintetben teljesítőképességének határán van. A Segélyző-egyesület választmánya e hó 12-én tartott ülésében egyelőre a szakmunkásoknak még kétheti egész segélyt, a munkásnőknek és segédmunkásoknak pedig kétheti félsegélyt állapított meg. Hogy mi lesz azután? Az egyrészt attól függ, hogy miként alakul ki politikai helyzetünk, másrészt pedig, mennyiben fokozódik a nyomdaiparban a termelés és ebből kifolyóan milyen mértékben történik az utcára vetett munkaerő fölszívódása. S így néz ki a nyomdai munkások és munkásnők mai helyzete. De tudjuk, hogy így van ez általában mindenütt. Bizonyos az, hogy a megváltó változásnak gyorsan kell bekövetkeznie, mert különben ebben az országban kikerülhetetlen a legborzalmasabb összeroppá- 304& Tanulságok. A nyomdaipar már a háború kitörésekor súlyos csapásokat szenvedett. Az áruhiány növekedésével, a kereskedelem megbénulásával fokozatosan megszűntek a merkantilmunkák is és a polgári napilapoknak egyik legnagyobb bevételi forrása: a hirdetések is megszűntek. A híres nagy árjegyzékek, amelyeknek készítésével a mezőgazdasági gépgyárak, a magkereskedések és egyéb ipari és mezőgazdasági cikkek képviseletei bízták meg a nyomdákat, hirtelen fölöslegesekké váltak és ha később lett is volna valamelyes munka, az anyaghiány szólt bele zavaróan a nyomdaipar folytatásába. További csapásokat a proletárdiktatúra mért iparunkra. A demokratikus világfölforgás elvetésével a véleménynyilvánítás szabadsága fölfüggesztetett és csak olyan sajtótermék láthatott napvilágot, amely a proletárdiktatúrát szolgálta. A napilapokat a tanácskormány intenciói szerint úgyszólván egy kőnyomatos sugalmazta, amiből logikusan az következett, hogy egyáltalán nincsen szükség egyféle tartalommal, de többféle címen, megjelenő napilapokra, amikor erre a célra elég egy esti és egy reggeli kiadás is. Erre a következtetésre is főként a mindinkább növekedő papírhiány juttatta a tanácskormányt. A nyomdai munkások nagy része ekkor munkanélkülivé vált vagy más téren keresett boldogulást. A legtöbb szocializált nyomdaüzem a munkahiány ellenére sem bocsátotta el a személyzetet. A tanácskormány lemondása után a nyomdaüzemek visszakerültek régi tulajdonosaik birtokába, akiknek nagy része munka hiányában természetesen elbocsátotta a személyzeteket és ez ismét olyan súlyos csapás, amelyet csak nehezen tudunk kiheverni. A nyomdaipar tehát három ízben kapott súlyos csapásokat, de egyik sem volt halálos. Újból föl fog tápászkodni, talpra fog állni, csak a régi, bevált szociális belátás győzzön az egyik oldalon, az önmérséklés, a józan mérlegelés a másik oldalon. Történelmi időket éltünk, jobban mondva: szenvedtünk végig néhány éven keresztül. Nagyon sok kárunk volt és ha már régi magyar szokás szerint nem akartunk a más kárán tanulni, itt az ideje, hogy legalább a magunk kárán okuljunk. Régi igazság, hogy izgatni hatásosan csak az üres gyomrúak és rongyosak között lehet. Ahol jólét és megelégedettség uralkodik, ott falra hányt borsó a leggyakorlottabb néptribünnek legtüzesebb beszéde is. A nyomdai munkásság a háború folyamán annyit nélkülözött, oly sokat szenvedett, hogy érthető, ha soraiban befészkelődött az elkeseredés. Ezt használták ki többé-kevésbé jóhiszemű fanatikusok és a nyomdai munkások egy részét az eddig jól bevált szakszervezeti útról letertették és ez magával rántotta az össznyomdászszágot is. Azonban rekriminációnak most nincsen helye. Bizonyára annak is eljön az ideje. Most csak az a fő, hogy újból berendezkedhessünk a békés, nyugodt termelésre. A munkaadók és munkások lépjenek ismét a kölcsönös megértés és megegyezés útjára, ami bár mindkét részről áldozatokat követel, de mégis a mai időben ez az egyedüli út, amely a nyomdaipari válság nehézségeiből kivezethet. Az ántam blokádjának föloldása és az árubehozatal megindulása nemcsak a kereskedelmet, hanem az ipart is új életre fogja kelteni és ahol kereskedelem és ipar virágzik, ott a nyomdaipar részére is szép lehetőségek nyílnak. Tehát a nyomdai munkásságnak semmi oka a kétségbeesésre nincsen. Egy ideig még szenvedni kénytelen a válságos ínséget, de bizonyára nem sokáig. Azok az okok, amelyek a válságot előidézték, ismeretesek. A fő ok: a világháború akaratunk ellenére jött létre és a másik ok: a proletárdiktatúra kikiáltása, amely belőle folyt, már akaratunkon is múlott. Szervezetünk vezetői évtizedeken át óvták a meggondolatlan lépésektől a nyomdai munkásokat és amíg rájuk hallgattunk, nagyobb baj nem is volt. Ez év március havában azonban mind több és több fogadatlan prókátor tolakodott a sorainkba, vezető szerepet kényszerítettek ki magukénak és szervezetünket a többi szakszervezettel együtt a pusztulás felé vitték. Szerencsére még idejekorán észbekaptunk és megállítottuk rohanásukban a hívatlan vezetőket. Emlékezünk még,amikor március 19-én néhány fiatal szaktársunk, megszaporodva az utca embereivel, nyomdából nyomdára jártak és kényszerítették beláttóbb, fontolgatóbb szaktársainkat is arra, hogy sztrájkba lépjenek. A többi nyomda személyzete pedig — hogy a sztrájktörő bélyegét elkerüljék — szintén kényszerítve volt a munka abbanhagyására. Ha valamely személyzet évtizedes gyakorlatunkra vagy a bizottság által kiadandó utasításra hivatkozva vonakodott a munkát beszüntetni, összetöréssel fenyegették a nyomdaberendezéseket és így akarva, nem akarva a bizottság utasítását be nem várva volt kénytelen sztrájkba lépni. Helyzetünk akkor valóban súlyos, sőt elviselhetetlen volt. De helyes volt-e az a mód helyzetünk megjavítására? A nemleges feleletet minden nyomdai munkás maga érzi most. Munkabéreink valóban emelkedtek, de megélhetésünk egy csöppet sem könnyebbedett meg. Sőt sok tekintetben súlyosbodott. Felelőtlen emberek kísérleteznek velünk és a kísérlet balul ütött ki. Azonban hiba volna minden felelősséget a kísérletezőkre hárítani. Részben mi is hibásak vagyunk abban, hogy fölhasználtattuk magunkat kísérleti nyulakként. Régi, kipróbált vezetőink kezéből kiengedtük ütni a vezetést és a szakmozgalomban újoncoknak engedtük azt át Most már nem marad egyéb hátra, mint a lefolyt eseményekből a tanulságokat levonni. De nemcsak mi, hanem munkaadóink is tegyék ezt meg. A bekövetkezett helyzetben ők is, mi is hibásak vagyunk, tehát egymásnak szemrehányást nem tehetünk. Amilyen liberálisan cselekedtek főnökeink a háború elején, olyan szociális érzés nélkül maradtak hátul később _ munkásaik díjazásában a hallatlan drágaság közepette. De azért mindkét félnek: munkaadó és munkásnak kerülni kell a megtorlás politikáját. A remélhetőleg csakhamar meginduló nyomdaüzemekben mindnyájunk érdekében biztosítanunk k kell a munka, a termelés folytonosságát. A munkaadók meg legyenek elégedve a munkateljesítménnyel, nekünk meg biztosíttassák a gondtalanabb megélhetés. A Typographia novembertől márciusig számos cikkben óvta a nyomdai munkásokat az idő előtti, a fejlődés törvényeinek és az erőviszonyoknak ellentmondó cselekedetektől, megjósolta szó szerint a bekövetkezett állapotokat, de a nyomdai munkások nagy része jobban hiltt a többet ígérőknek. Rettenetesen károsodtunk. A kenyörtelenség, a téli hideg réme fenyeget bennünket és családunkat. Okuljunk kárunkon. Ne engedjük magunkat kilátástalan küzdelmekbe sodorni. Vegyük mindig figyelembe az erőviszonyokat és latolgassuk, vajjon megéri-e az esetleg elérhető eredmény az érte hozandó áldozatokat. Ezzel korábtsem mondom azt, hogy "mindenbe, amit nekünk harc nélkül adni akarnak, nyugodjunk bele. Halaszt látjuk, hogy létérdekeink a harcot követelik meg, harcoljunk, de csak az Országos Bizottság utasítására. Egyéni akciókba ne menjünk bele. Ez csődöt mondott. Lépjen újból előre a szervezeti szabályzat és az ellen ne vétsenek többé sem egyes szaktársak, sem egyes csoportok. Mi le is vonjuk majd a levonható tanulságokat, de néhány tanulság főnökeink részére is fönmarad. Ne engedjék pusztulni a nyomdai munkások javarészét, mert még szükségük lesz rájuk és akkor honnan veszik elő őket? A nyomdaipar csak ezután fog a megkisebbedett Magyarországon is kifejlődni. Az egymásrautaltság tehát ma jobban fönnáll, mint valaha. A mindenkori kormányoknak pedig azt kell folyton szem előtt tartaniok, hogy a munkások bérei a szükségleti és élelmi cikkek áraival mindig összhangban legyenek. H. S.