Genetz Arvid (szerk.): Orosz-lapp nyelvmutatványok. Máté evangélioma és eredeti textusok - Ugor füzetek, 1. szám (1879)
Máté evangélioma és eredeti textusok
OROSZ-LAPP NYELVMUTATVÁNYOK. ρ ;z = gutturalis kemény spiráns; w = gutturalis nasalis; görög ř, d es /9 betűkkel jelöltem a félvocalisféle vagy igen gyenge gutturalis, dentalis vagy interdentalis és tiszta labiális (nem, mint a v. dentilabialis) lágy spiránsokat, melyek úgy keletkeznek, hogy a beszéllőszervek a g, d és b kiejtésekor, nem tökéletesen csukódnak össze. A jésítést csak az w-en jelöltem rendesen külön jegygyel n ( svéd-, norvég- és finn lapp ríj), mert itt a j az гг-nel tökéletesen egy hanggá olvadott össze, mely szintén a hangzó-erősbülés, illetőleg gyengülés általános törvényei alá esik (mān) ; az eredeti Ij ikerhangzóban az l-et ugyan jésítette a következő j befolyása, de aj mégis megmaradt, amiért is legczélszerűbbnek láttam Ij-et írni (kivéve az akkalai dialektust, amelyben már ll dívik). A kildini és ter-lapp nyelvmutatványokban gyakran előforduló kettős mássalhangzók kk, tt, cc, cc, pp és az egyszerű k, t, c, c, p is, ha más, hangzó consonans (n, n, m, r, l,j,v) után állanak, többnyire úgy hangzanak mint gk, dt, de, de és bp ; ezt a hangárnyalatot azonban nem tartottam szükségesnek különösen megjelölni. Van még az orosz-lapp kiejtésben egy más, gyengébb jésítés is, mely itt csak közvetve van jelölve. A magas e és i önhangzók ugyanis, ha későbben maguk elvesztek is, az előttük álló mássalhangzóknak egy-féle utóhangot adtak, de egyszersmind a megelőző szótag vocalisa is bizonyos palatális színezést kapott (mint az észtben az úgynevezett dilutio), mely a hosszú vocalisok és diphthongusok végén tisztán úgy hallik mint egy igen rövid, a rövid mélyhangú vocalisokkal pedig majdnem összeolvad az azoknak megfelelő magashangú vocalisokká. Ezen palatális affectiót, mely úgy a vocalison, mint a következő consonanson is érezhető, csak egy a kettő közétett, kisebb alakú s alább eresztett г-vel jelöltem ; pl. a következő szók tájlé, sourme, cajike kiejtését meglehetős híven így is lehetne leírni: tuille, sörme, csihke vagy ciihke. Az akkalai textusban előforduló ie és no diphthongusokban az i, u élőhangoknak csak igen rövid tartamuk van. Az г-végű diphthongusokat és triphthongusokat mindig j-vel írtam, úgy mint a labiális hanggal végződőket is u-vel, habár ezen spiráns, nem tökéletesen kiejtve, sokszor úgy hangzik mint n vagy n; i a jele a mély, gutturalis г-пек , orosz ы, és 0 a nyíltabb gutturalis önhangzónak, mely pl. az észtben is gyakran előfordul; a-val jelöltem egy a kildini nyelvjárásban eredeti d helyett álló vocalist, mely a magyar а-hoz hasonló (de hosszú, mint a magyar ara, meghat-ban); c-vel az г-hez közeledő e'-hangot A vocalisok hosszúságát is igyekeztem, a mennyire lehetett, híven megjelölni; jegyem a földbe vetett fekvő vonalka, melyet csak az u-ról hagytam el, mint a mely eredetileg mindig hosszú. Hiányjel a szó végén és közepén már félig néma vocalist jelöl.