Ügyvédek lapja, 1887 (4. évfolyam, 2-37. szám)
1887-03-26 / 13. szám
a statisztikai adatokat: a szobaszám határoz, nehogy meg egy kissé tágasabbak, magasabbak és csinosabbak legyenek, mint eddig, mintha csak a Fortunának összes czelláit, a torony-utczai bérházat, meg az V. ken járásbíróság szürke falu bérházát hánynák egymás mellé. Legelsőbben is azzal kellene tisztába jönnie a miniszternek, hogy a fővárosi bíróságok mai tarthatatlan szervezete minő átalakulást fog szenvedni a közeljövőben. El fog-e választatni a büntető osztály a polgáritól ? fenmarad-e továbbra is a létjogosultságot teljes mértékben nélkülöző pestvidéki törvényszék? fentartandó-e továbbra is a kereskedelmi és váltótörvényszék, melynek külön élete a mai bírósági szervezetben nem egyéb egy elpusztított épület csonka tornyánál, egy anakronizmus ? Megtörténik-e a járásbíróságoknak annyira óhajtott centralisácziója, és mely rángban, vagy marad a mai quodliber-szervezet a végrehajtási és a büntető ügyekre nézve a teljes összpontosítással, míg a polgári ügyekre nézve az elaprózás továbbfejlesztésével ? Gondolt-e minderre a miniszter. Nem hisszük, mert több jó akaratot tételezünk fel benne, mintsem hogy mindezekkel az eshetőségeket szándékosan mellőzte volna. Ahogy most indult a dolog, a legnagyobb mértékben ki vagyunk téve annak, hogy egy millióba került kőhalmaz fogja útját állani a fővárosi bíróságoknál szükséges legüdvösebb reformoknak, egy elhibázott épülethez lesznek kötve a fővárosi ágszolgáltatás legvitálisabb érdekei. Minden kormányférfiunak bizonyos mértékben providencziálisnak kell lennie s ebből a tulajdonságból annyi legyen meg benne, hogy alkotásainál ne csak a múlandó mának éljen, hanem gondoljon valamit a jövőre ; márpedig az igazságügyi miniszternek a törvénykezési palota körül kifejtett eljárásából azt kell tapasztalnunk, hogy túlságosan az adminisztrációnak, pusztán a jelennek él. Ha most már még azokat a közvetlen küszöbön álló szervezeti változásokat sem vette figyelembe, amelyek már most vetik árnyukat, úgy szinte félve merünk érinteni olyan gyökeres átalakulást, amely ma még árnyékát is alig veti, de amely egy kis erélyesség mellett egy évtized leforgása alatt okvetetlenül be fog következni. Értjük a szóbeli perrendtartást. Ma a polgári törvényszéknél szükség van előadói szobákra (Referenten Zimmer), ahol az illető bíró aktáit tanulmányozhatja, a tanukat kihallgatja, kell előszoba, ahol a tanuk várnak és egy kis mellékszoba, ahol a segéd, az úgynevezett jegyző dolgozik. Tárgyaló teremre nincsen szükség, mert nem tárgyalnak, legfeljebb egy termet rendeznek be ilyenül az üres dísz kedvéért, mert hiszen három ember egy kis szűk szobában is eltanácskozhatik. Ha pedig majdan a szóbeli eljárást behozzák, tágas tárgyalási termekre, tanácskozó szobákra, mindegyikhez külön tágas tanuszobákra leszen szükség. Tíz esztendő múlva tehát majd lesz rontás bontás a törvénykezési palotában, közfalakat döntenek, máshol pedig ilyeneket emelnek, az eredmény pedig az lesz, hogy az mindennek daczára sem fog megfelelni a czélnak. A szóbeli eljárás egy külön, az ő természetének megfelelő építkezési modort kíván. Ott van például a párisi „Palais de Justice". Az e czélra berendezett palotának egy általános központtal, egy nagy központi teremmel, az úgynevezett „Salle de pas perdus“-vel kell bírnia, amelyből a tárgyalási termek könnyen hozzáférhetőleg, mint egy sugár alakban nyílnak. Itt várakoznak mindazok, akikre a tárgyalásoknál valami teendő vár, hamar kéznél vannak és a tárgyaló tanács nem kénytelen a perbeli személyek keresésével járó hajsza miatt legdrágább idejét vesztegetni. Ha valaki csak egyszer is látta azt a sok tekintetben nevetséges, de másrészt bosszantó kiabálást, melyet a berlini Landgerichtnek az írásbeli eljáráshoz berendezett szűk sötét folyosóin, a szolgák az ügyvédek keresése közben véghez visznek, úgy szinte szánalommal kellett gondolnia a szóbeli eljárás eme mizériájára, főleg, midőn még a türelmetlenségükben boszszankodó együttülő és ügyvédekre váró senatust is alkalma volt szemlélnie. Az épület czélszerű berendezése legalább 20°/0-kal növeli az egyes tárgyaló tanácsok munkaképességét. Hol van ezenkívül még az a rendkívüli munkamegtakarítás, amely hasonló központi berendezés mellett, a kifüggesztés célszerű eszközlése mellett az expedícióban és a kézbesítéseknél megkímélhető. De mindez már nagyon messze vezetne, olyan térre, amelyre jelen felszólalásunk keretébe átcsapni nem akarunk. Ma, midőn az igazságügyi kormány egy fontos és nagy anyagi álozatot igénylő alkotás előtt áll, meg akartuk előtte lebbenteni a fátyolt, hogy betekinthessen egy olyan helyre is, ahova az úgynevezett adminisztratív szempontok túlságos előtérbe helyezése elveszi előle a kilátást. ÜGYVÉDEK LAPJA. Az „Ügyvédek Lapja" tárczája. A poetikus iroda. Az „Ügyvédek I,apja“ eredeti tárczája. Sajátságos, ez a mi irodánk, mintha régi tisztességes tógáját megunva, azt egyszerre csak levetette s csillogó, tarka mezbe bújt volna. Alig lehet már ráismerni. Nem az a tudományos ránczokba szedett ábrázatos világi hiúságokat megvető iroda ez, melyben egyedül Themis istennő oltárán lehet áldozni; idegenek jöttek hajlékába, profán szellem ütötte fel sátorát. Én, ki már évek óta ugyanazon helyemről kisérem figyelemmel a világ folyását ott annál a rengeteg sok poros aktával borított asztalnál (mert hisz az természetes, hogy az irodában rengeteg sok az akta s az persze mind poros), fájdalommal tapasztaltam e változást s számot adhatok annak indító okáról is. El is mondom, dehogy hallgatom el, hadd szolgáljon elrettentő például minden irodának, mely az ősi hagyományt cserben hagyja. Úgy történt, hogy egy napon új segédet fogadott fel a princzipális. Ez volt az oka minden bajnak. Ábrándos kedélyű, romlatlan ifjú szív, mely az élet sivár prózáját még nem ismeri, de annál otthonosabb abban a csodálatos ideális világban, melyben meg nem terem az exekuázió s ismeretlen fogalom a fináncz. Egyszóval, uj társunk költő, kinek nem egy verse jelent meg a fővárosi és vidéki lapokban, sőt ha jól tudom, költeményei is egy csinos kötetben összegyűjtve napvilágot láttak. Mi régiek, beavatottak, haszontalan mesterségnek tartjuk a tollforgatást, ha csak nem valami perirat készítése végett. Aminek nagyon egyszerű oka van. Mert a perirat lehet bármilyen rész, azért mindig kijár érte a honorárium, de a költemény, az lehet bármilyen jó, vajmi ritkán részesül olyan elismerésben, melyet a tárczában el lehetne tenni. De hát a világ nem áll csupa praktikus emberből. Vannak olyanok is, kik feláldozzák a szokott kényelmet, a nélkülözhetetlen klubmás-partit s elülnek órákig az Íróasztal mellett, szörnyen törik a fejüket, hogy abból egy gondolatot kiszorítsanak, melyet aztán rimes sorokba bujtatnak s mindezt csupán azért, hogy hiúságuknak eleget tehessenek, hogy nevüket nyomtatásban olvashassák. Veszélyes kórság ez, megsanyargatja azt is, aki azokat a verseket írja, azt is, aki azokat elolvassa. Ennek a járványos betegségnek tünetei mutatkoztak irodánkban, amint fiatal költő kollegánk beköltözött. Eleinte csak ritkán olvasták el, amit írt, csupa kíváncsiságból, azután már mindent, ami tőle megjelent valamelyik újságban, sőt egy ízben jól láttam, hogy másik társam, az a becsületes Szűcs, aki a tulajdon szentségét annyira őrizte, a költő íróasztalán verseket keresgélt s felkutatta irományait, habár ő váltig tagadta s tiltakozott ilyen állítás ellen. Később ez a betegség újabb fázisba lépett. Nem az érdekes jogi thémák képezték, mint azelőtt, a beszélgetés tárgyát, hanem a régibb és újabb literatura, holt és eleven irók, azután (bizonyára eszmetársulásnál fogva) a szülésznők, ballerinák s tudja isten mily profán dolgok kerültek szóba, melyek hallatára szent