Ügyvédek lapja, 1913 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-04 / 1. szám

ÜGYVÉDEK LAPJA 5 káraikat 10­/6-os igazgatósági tantiemek alakjában szavaztatják és téríttetik meg. Ismeretes az ú. n. családi részvénytársaságok körében űzött visszaélés, mely a család tagjait külön igazgatói, felügyelői stb. rendkívüli járandóságokkal s üzletköltség számlán elkönyvelt beneficiumokkal gazdagítja a nem rokon idegen részvényesek mint kisebbség megkárosításával s a kincstárnak is sokszor kijátszása céljából. Az ú. n. legtisztességesebb vezérigazgatók sem találják megvetendőnek, hogy saját intézetet mik papírjaival, kivált új rész­vények kibocsátása idején üzérkedjenek s az ő saját terveiket nem ismerő részvényeseket papírjaik eladására bírják oly időben, midőn ők jól tudják, hogy papírjaik értéke legközelebb okvet­lenül emelkedni fog. De mindez és az ezekhez hasonló százféle amorális eljárás mind parányi ügy ahoz a nagy veszélyhez képest, mely a magyar piacot és tőkét azáltal fenyegeti, hogy a mai jog szerint bármely részvénytársaságot két igazgató, vagy egy igazgató és egy cégjegyző, sőt mivel legtöbb helyen a vezérigazgató egyúttal igazgatósági tagságot is kiszorít magának: a vezér­igazgató s egy cégjegyzésre jogosult hivatalnok együtt bármikor eladhat, eltulajdoníthat, megölhet. Mivel pedig a cégjegyzésre jogo­sult tisztviselő és vezérigazgatónak legtöbbször satellese, tulaj­donképen ily társaságok léte és nem léte állandóan egyetlen ember becsületére van bízva. Sőt annál is kevesebbre, mert a legbecsületesebb ember elméje is meghibbanhat úgy, hogy sem ő maga, sem körülötte lévők azt egy ideig észre nem veszik. Például ily vezérigazgató, összejátszva a cégjegyzővel, a részvénytőkeemelésnél a kibocsátott új 1000 részvényt kétszer is kinyomtattathatja és az első ezeret egy komoly igazgatósági taggal íratja saját neve mellett alá, a másik ezeret pedig, melyre befizetés nem történik, aláíratja vagy egy másik igazgatóval, vagy a cégjegyzővel, kik esetleg nem is sejtik, hogy ez az ezer papír már jogtalan kibocsátás és ezer okirathamisításnak ered­ménye. Ez a bűnös származás azonban nem gátolja a vezér­­igazgató urat, hogy rokonai, vagy ügynökei útján ezeket a tartalmilag hamis, de alakilag valódi részvényeket elzálogosítsa vagy eladja s a pénzt eljátssza vagy elrejtse. Ily módon a legnagyobb bank épen úgy megbuktatható, mint a legkisebb falusi takarékpénztár. A részvénytársaság ugyanis nem védekezhetik azzal, hogy a részvények értékét nem kapta meg. Mert ő volt az, aki harmadik személyekkel szemben a jeles urakat feljogosította a cég és a részvények aláírására és még ha korlátozta volna is befelé ezek hatáskörét, kifelé e korlátozás a társaságot nem mentesíti. A törvényhozás feladata lesz a társadalom és kivált a részvénytársaságok betegesen megrendült moráljának láttára ezen a ponton is szigorú rendelkezéseket és pedig különösen az ügyvezető-igazgató hatáskörének korlátozását megvalósítani. Általában helytelen, hogy az ügyvezetők az igazgatóság tagjai is legyenek és azok hatáskörét kizárólag a napi üzlet vitelére kellene korlátozni. A részvénytársaság által kibocsátott papírok érvényességét pedig (részvények, elsőségek, a napi ügykörön kívül álló terhes szerződések, sőt talán az intézet saját elfogad­­ványai dolgában is) az egész igazgatóság, vagy­ több igazgató­­sági tag aláírásához kellene kötni. Ily megszorítás valóban különösnek tűnhetik fel már, pl. a német kereskedelmi élet viszonyai alapján. De saját helyzetünk s e téren rendkívül megrendült közmorálunk különös elbírálást és kevésbbé szabad­elvű, mint inkább megbízható szabályozást igényel. Addig pedig, amíg ezen a téren a törvényhozás valamire magát elhatározná, a társadalmon s az egyes részvénytársaságokon áll, hogy magukat megfelelően védelmezzék s elsáncolják magukat oly veszedelmektől, melyek beállta esetén a királyi ügyész talán beszélni tud, de segíteni nem. Vigyázzon mindenki, kinek vesz­teni valója van. Elővigyázat még ma is a bölcseség anyja, de amellett még apja a nyugalomnak is. Az ügyvédi díjszabás. Irta: I­r. Pécs Imre, kir. táblabíró, a budapesti I —III. ker. kir. járás­bíróság vezetője. Ez a kérdés már évek óta van felszínen s még sem sikerült azt az ügyvédi kar s a jogkereső közönség érdekeinek meg­felelően megoldani. Véleményem szerint, ha már az ügyvédi rendtartás életbe­léptetése óta nem sikerült ezt a kérdést rendezni, az új perrend­tartás hatályba léptéig sem sürgős annak szabályozása.*) Ami az ügyvédi díj kérdését újabban felszínre vetette, az, hogy némely bíró nem méltányolta eléggé az ügyvédi munkát, alacsony díjakat állapított meg, továbbá a hirtelenü­l fellépett drágaság. A napszámos bérét felemelték, a kőműves nagyobb munkadíjat kap. A szellemi munkást is jobban kell díjazni. Az ügyvédi munkát a tapasztalat szerint azok a bírák nem becsülik meg eléggé, akik ügyvédi képesítést nem szerezve, az ügyvédi tevékenységet nem ismerik. Az ügyvédi oklevéllel nem rendelkező bírák némelyike nem képes felfogni azt, hogy miért állapíttassák meg az ügyvéd­nek néhány tárgyalásért annyi munkadíj, amennyit ő egy egész hónapi fáradságos tevékenységéért sem kap fizetésképen. Balga, rövidlátó felfogás ez. Az ügyvédnek a mai jogállás szerint magasabb a képesítése, mint a bíróé. Számos tagja van a bírói karnak, akik nem tevék le a jogtudori szigorlatokat, jogi doktorátus nélkül léptek a bírói pályára. Itt aztán a ranglétrán felemelkednek. Az ügyvéd magasabb képesítését nem szerezhetik meg s az ügyvéd fárad­ságos munkásságát nem tudják, nem akarják felismerni. Az ügyéd pályája, jövedelme bizonytalan. Nem az egyes kiváltságos ügyvédeket kell érteni, hanem azokat, akik rokoni kötelék, törtetés nélkül, egyedül saját erejükre, szorgalmukra, jellemükre, tisztességükre vannak utalva. Általános alapelv az, hogy a munka fontossága, a rábízott ügy vagyoni érdeke s a kifejtett szellemi és időbeli tevékenység szolgálhat alapul az ügyvédi munkadíj szabályozásánál. Az ügyvédi rendtartásnak az ügyvédi díjakról szóló Kl-ik fejezete teljesen kielégítette volna az ügyvédi köröket, ha a bíróságok az ügyvédek hátrányára nem döntöttek volna a díjak kérdésében. Sokszor valóban érthetetlen egyes bírák és bíróságok szűk­markúsága. A pesti futár egy kis csomag elviteléért vagy egy levél­beli üzenetért kap 1—2 koronát. Hogy az ügyvédnek egy, habár rövid tartalmú, de szükséges beadványért mily indokból állapí­tanak meg csak két korona munkadíjat, ez valóban meg­szégyenítő. Sokszor azt tapasztaljuk, hogy a felső bíróságok egy felebbezésért 10—15 korona munkadíjat juttatnak az ügyvédnek, ez is érthetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy az első bírói íté­letet, indokolását tanulmányozni, a sérelmes tételeket kiemelni kell, ami időbe, fáradságba kerül. Tapasztalati tény továbbá az, hogy csakis az egyforma — sablonszerű — munkát lehet egy egységes díjszabás szerint díjazni. Nem szenvedhet kétséget, hogy csak a váltókeresetek és a néhány tételből álló számlakövetelések, továbbá az ellenfél meg nem jelenése esetén szükségessé vált időveszteség díjaz­hatók előre megállapított díjtételek szerint. Ehhez természetesen tényállás felvétele sem szükséges. Amint azonban bonyodalmasabb tényállás alapján készí­tendő a kereset, mint a kártérítési perek legnagyobb része, továbbá örökösödési perek, házassági perek, ingatlanok tulajdon­joga iránt támasztott igények érvényesítésénél, már maga a tényállás felvétele hosszabb időbe kerülvén, a kereset megálla­pításához szükséges bizonyítékok, okiratok megszerzése már díjazandó s így a kereset szerkesztésért járó díj sem határozható meg az előre megállapított díjszabás szerint, hanem már gondos, alapos bírói mérlegelést kíván s a munkadíj az egyes esetek minősége szerint állapítandó meg. Nem lehet eléggé helyteleníteni azt a felfogást, amely szerint egyes bírák a rövid tárgyalásért csak a rövid időnek megfelelő díjat szoktak megállapítani. Hiszen köztudomású, hogy a fővárosban a bíróság helyiségéhez való idő és vissza­utazás is hosszabb időbe kerül s így tulajdonképen az ügyvédnek egész délelőttjét veszi igénybe. Az pedig mindennapi eset, hogy az ügyvéd önhibáján kívül kénytelen a bíróságnál várakozni, amíg rákerül a sor. Az ily időmulasztást nem díjazni, ellenkezik az igazságérzettel. Az ügyvédi díjkérdést semmiféle külföldi doctrinakr-alapon nyugvó elvek szerint nem szabad megoldani, hanem csakis a hazai viszonyoknak megfelelően az ügyvédi állás tekintélyéhez s a teljesített eredményes és szükséges munkához képest. Épen azért nem helyeselhető sem a per tárgyának bizonyos hányada szerint meghatározandó díjszabás, mert sok esetben a kisebb perekben aránytalanul nagyobb lehet a szükséges fáradság s a mellett elvi döntésre is irányulhat. De legképtelenebb az a díjszabás, amely az érdemleges munkát — tekintet nélkül a tárgyalások számára — egy előre meghatározott összeg szerint díjazná. A per természete, szakértő szemle, tanuhallgatások száma nem az ügyvédtől függő ténykedések, ezeket nem honorálni. *) A cikkíró úrnak ezen nézetét nem osztjuk. A díjkérdés rendezését elodázhatatlannak tartjuk. Szerk.

Next