Ügyvédek lapja, 1918 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1918-01-05 / 1. szám
ÜGYVÉDEK A LAPJA .A hivatásos gondnok tisztében eljárva az 1913-ik évben 212, az 1914-ik évben 2115, az 1915-ik évben 279, és az 1916-ik évben 201 elmebeteg ügyét láttael. A vagyontalan elmebetegek személyi felügyeletét jogvédelmét az árvaszék egyelőre tehát teljesen kimerílettnek látta azzal, hogy részükre id. gondnokot rendelt. Kivált az intézeti gondozásban levő elmebetegek ügyében, akik az intézetben semminemű jogügyletet nem köthetnek és mindenik anyagi károsodástól meg vannak óva, teljesen czéltalan és felesleges lenne, a gondnokság alá helyezés iránti eljárásmegindítása. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy egyes esetekben a vagyontalan elmebetegek végleges gondnokság alá helyeztessenek. Így például oly elmebeteg, aki egy vagy két év óta gyógyíthatatlannak mutatkozik és házi ápolásba adatik, vagy oly jobb társadalmi állású vagyontalan elmebeteg, akinek jogi védelme szükségesnek látszik, végleges gondnokság alá helyező elő. Csorna statisztikai adataira és javaslataira van még néhány megjegyzésem. A budapesti elmegyógyintézetekben ápolt elmebetegek nagyrésze nem budapesti illetőségű és igy nem tartozik a fővárosi árvaszék illetékessége alá. A Csorna által kimutatott nagyszámú elmebetegnek csekély töredékére nézve élhet a fővárosi árvaszék törvényes jogaival. A székesfőváros érdekei az elmebeteg szempontjából érintve nincsenek, mert az országos elmegyógyintézetekben ápolt elmebetegek ápolási költségei nem a községet, hanem az államot terhelik. ■» Teljesen feleslegesnek és hiábavalónak tartom a liszli ügyészségnek és a tiszti orvosnak, az internálási eljárásban való bevonását. Az orvosszakértők maguk is beismerik, hogy az első vizsgálat alapján az elmebeteg állapotát, illetőleg határozott véleményt adni igen nehéz. Csak ok nélkül szaporítanék az eljárási költségeket, amikben jelentékeny megtakarítások jelentkeznek, annálfogva, hogy nem kell minden elmebeteget feltétlenül gondnokság alá helyezni. A gyámhatóságok az elmebeteg állapotának változásáról ez ideig is, bár nem rendszeresen értesülést nyertek. Ennek rendszeresítése a gyakorlati tapasztalatok szerint önként és természetesen következik. Aggályosnak látnám azonban, ha az elmebeteg házi ápolásba vétele a mindenesetre hetekig, de a rokonok közbelépése folytán esetleg hónapokig elhúzódható árvaszéki eljárás eredményétől tétetnék függővé. Az elmebeteg vagyoni viszonyainak kinyomozása tekintetében ugyanaz a helyzet, mint a hagyatéki vagyon megállapításánál. Rosszhiszemű környezet elrejtheti az elmebeteg vagyonát akár maga az árvaszék közvetlenül, akár az elöljáróság útján eszközli a nyomozást. Egyébként az eljárás egyszerűsítése és eredményesebbé tétele végett már régi óhajtása az árvaszéknek, hogy nyomozásaihoz megfelelő számú közeget kapjon, de eddigelé csak a gyermekvédelmi ügyek ellátásához áll egy közeg rendelkezésre. A háború után beálló nyugodtabb viszonyok, rendelkezésre álló alkalmas munkaerők ezen kérdésnek czélszerű megoldását lehetővé teszik. Röviden ezekben foglaltam össze az árvaszék felfogását és jeleztem intézkedéseinek irányát. És ebben a felfogásban és irányban van-e különbség a czikkiró és az árvaszék között. A czél ugyan egy, de az eszközök kíméletesebbek, emberiesebbek és gyakorlatiasabbak. A czikkirónak arra a megjegyzésére pedig, hogy az árvaszékek éljenek törvényadta jogukkal céltudatosan és kellő eréllyel, csak az a válaszom, hogy a hatóság ne vágja mindjárt a törvényt az emberek fejéhez, hanem hatósági erejével és hatalmával segíteni igyekezzék bajaikon. Lakbéremelés az 1917. évi 4180. számú M. E. rendelet szerint. Irta: dr. Berényi Sándor, budapesti ügyvéd. II. A rendeletnek az az intézkedése, hogy nagylakásoknál és üzleteknél a béreknek olyan összegre emelését, mely nem haladja meg a háború előtt utoljára fizetett bér összegét, indokolatlanul magasnak tekinteni nem lehet (3. §. 3. bekezdése), teljességgel érthetetlen. Hiszen a régi bér visszaállítása a 2. §§. szerint még kis- és középlakásoknál sem kifogásolható, sőt ezeknél még az 1914. februártól 1916. novemberig terjedő időben fizetett legmagasabb bérösszeg is visszaállítható, s így a 3. §. fent idézett kijelentésének alig van gyakorlati czélja, kivált annak folytán, hogy a béremelésnek korlátozása nagylakásokra és üzlethelyiségekre nem is nyer alkalmazást. Úgylátszik, hogy az új rendelet 3. szakaszának utolsó bekezdése csak azt akarja egészen feleslegesen kifejezésre juttatni, hogy, a háború előtt utoljára fizetett bérösszeg visszaállítása a lakáshivatal és lakásbérleti bizottság mérlegelési hatáskörén kívül esik s ily esetben a hivatal, vagy bizottság csak annak vizsgálatába bocsátkozik, hogy az esetleg vitássá tett háború előtti bérösszeget a nagylakás vagy üzlethelyiség akár jelenlegi, akár korábbi bérlője tényleg fizette-e. Eszerint tehát a bérlő és bérbeadó egyéni viszonyainak és a bérösszeg megállapításának a méltányosság alapján való elbírálását csak oly esetben, lehet az összegszerűség szempontjából provokálni, amikor a háború előtt utoljára szedett bért meghaladó emelés forog szóban, ami pedig úgyis teljesen magától értetődő. Kétségtelen ezekből, hogy itt ismét aludt a jó Homeros, és talán azt akarta mondani, hogy nagylakásoknál és ezzel egy tekintet alá eső helyiségeknél a háború előtt bármikor (tehát nem utoljára) szedett legmagasabb bér visszaállítása sérelmesnek nem tekinthető. Ami már most azt a kérdést illeti, hogy kinek és meddig kell a lakáshivatal vagy felebbezési fórum gyanánt a lakásbérleti bizottság döntését kérni, ebben a tekintetben speciális intézkedés hiányozván, a czélszerűség szabja meg a teendőket, amíg azokat külön rendelet nem fogja szabályozni. Egyelőre tudtunkkal ez csakis a fővárosban történt meg a lakáshivatal elnökének, dr. Szabó Imre székesfővárosi tiszti főügyésznek intézkedése folytán, de kívánatos lenne, ha az egész országra nézve egyöntetű eljárás lépne érvénybe. Maga a rendelet általánosságban akként diszponál, hogy a lakáshivatal jóváhagyása alá eső béremelés csak az esetben, illetve csak akkor lép hatályba, ha a határozat a bérfizetési idő előtt már meg is hozatott. Ebből a szabályból indulva ki, tulajdonképpen mindig a bérbeadónak lenne érdeke, hogy döntés végett kérelmét előterjessze, mivel mindaddig, míg az el nem fogadott béremelés nincs jóváhagyva, ez hatályba sem léphet. Ámde nem kevésbbé érdeke a bérlőnek is, hogy minél előbb vagy kellő időben tájékoztatva legyen bérfizetési kötelezettségének mértéke iránt, s éppen ezért abban az esetben, illetve oly helyeken, ahol a béremelés jóváhagyása iránti kérelem előterjesztésére záros határidőt megszabni nem fognak, a bérlőt sem lehet megfosztani annak lehetőségétől, hogy helyzetének, tisztázása czéljából, akár rögtön a béremelés közlése után, függetlenül attól, hogy a bérbeadó tesz-e lépéseket, szintén provokálhassa a döntést. A székesfővárosi tiszti főügyésznek véleménye szerint, a középlakásoknál felmerülhető lap/6-os béremelés kérdését csak a bérbeadó viheti a lakáshivatal elé, míg ellenben nagylakások és üzlethelyiségek béremelésénél a döntés provokálása a bérlő érdeke, tehát kötelessége is lenne. Szerény nézetem az, hogy ez a megkülönböztetés teljességgel helytelen és szabályként azt kellene felállítani, hogy mindig a bérbeadó forduljon (éspedig záros határidő alatt) a lakáshivatalhoz, mivel különben az el nem fogadott béremelés meg nem történtnek, tekintendő. Igaz ugyan hogy a rendelet 3. §-a nagylakás és üzlethelyiségek bérének emelésénél ellentétben a 2. szakasszal, nem a bérbeadót, hanem azérdekelt felet utasítja a lakáshivatal elé, azonban ez csak azt jelentheti, hogy amennyiben a bérbeadó késlekednék, a bérlő is mint érdekelt fél szorgalmazhassa a kérdés tisztázását, ami annál is természetesebb, mert a rendelet a lakáshivatal határozatának provokálására záros határidőt nem szabván, a 10. §. rendelkezése szerint, a bérlő feje fölött mindaddig lebegne a Damokles kardja, mig a bérbeadó magát a megfelelő lépések megtételére el nem határozná. Ezekben a fejtegetésekben egyúttal benne rejlik a felelet is a dr. Faragót Dezső ur által az Ügyvédek Lapja 1917. évi, 46. számában felvetett kérdésekre. Siók és jogos kritikára adott okot az az ellentmondás, mely a rendelet 2. és 5. §-a között fennforog, s amely a középlakások bérének emelése tekintetében tudnivalókat nemcsak hogy nem világosan juttatja kifejezésre, hanem az olvasót egyenesen félrevezetni alkalmas. Csak a jogászember képes figyelmes elvasás utáni ezen szakaszok egybevetéséből megállapítani hogy amikor a rendelet a fűtési és egyéb járulékokat az egyik helyen a kikás nagyságának megállapítása czéljából a tulajdonképpeni bérösszeghez hozzáüti, a másik helyen pedig abból levonja, ezt az első esetben a béremelés lehetőségének, a másik esetben pedig a béremelés kiszámítási módjának szempontjából teszi. Eszerint tehát annak a kérdésnek az elbírálásánál, hogy valamely bérlemény közép- vagy nagylakásnak tekintendő-e, az az összeg irányadó, ammit a bérlő a szorosan vett béröszszeg fejében, valamint a fűtésért és melegvíz-szolgáltatásáért együttesen fizet, míg ellenben a béremelés mértékének megszabásánál a kér téteit külön kell választani. Példákkal jobban lehet ezt a kérdést megvilágítani. Valamely lakás bére Budapesten 2000 korona, a fűtés és melegvíz-szolgáltatást beleértve. Itt a 10%-os béremelés a tulajdonképpeni lakbérösszeg szerint számítandó ki, míg a fűtésért és melegvíz-szolgáltatásért esetleg fizetett ellenérték emelése nincs korlátok közé szorítva. Ha azonban ezen járulékok a bérhez hozzáütve az átalányösszegben bennefoglaltatnak, ez esetben 20/o-ot, vagyis 100 koronát kell levonni a fűtésért, 56/0-ot vagyis 100 koronát a melegvíz-szolgáltatásért. Ez esetben tiszta bérössszegénl marad 1500 korona, aminek maximális béremelése 150 korona lesz függetlenül a szabadi mérlegelés alá eső fűtés és melegvíz- szolgáltatás ellenértékének külön való felemelésétől. Ha a lakás bére a fűtéssel és melegvíz-szolgáltatással együtt 6000 korona, 5