Új Barázda, 1932. augusztus (14. évfolyam, 111-118. szám)

1932-08-04 / 111. szám

2 Bell csoda­doktor egy szót sem szól nagyszámú röpiratában és cikkében. De ha mindenki köteles forgalomba­­hozni a pénzkibocsátás összegét, ez annyit jelent, hogy minden gazda, vagy házbirto­­kos vagyonának egyharmadré­­szét azonnal költse el Muszáj elkölteni, mert Bell Miklós így akarja. Vegyen rajta portékát, vagy építsen, vagy Isten tudja mit csináljon, de hozza forgalomba. Ez önmagában akkora bárgyúság, amely­nek lehetetlenségére igazán nem kell sok szót pazarolni. Bell Miklós ezt a kötelező forgalombahozatalt csak azért írta elő, mert maga is érezte, hogy a sok milliárdnyi papírpénz, amellyel boldogítani akarja az országot, el fog rejtőzködni, tehát meg fog rekedni, ekként nem fogja élénkíteni a gazda­sági forgalmat és elposhad, értékte­lenné válik. Ezért akarja kötelezővé tenni a kapott pénz forgalombahoza­­talát. Azt pedig igazán felesleges fe­szegetni, hogy a gyakorlatban nem is lehetne kikényszeríteni ezt a forga­lombahozatalt, mert hiszen nem lehet minden ember háta mögé csőszt állítani, aki arra ügyel, hogy mennyi pénzt köl­tött el valaki és hogy eleget tett-e teljes összegé­ben annak a parancsnak, amely az egész pénzkibocsátási összeg forga­­lombahozatalát írja elő. Ezzel a paranccsal Bell Miklós fel­tette kalandos pénzrendszerére nem ugyan a koronát, hanem a bolondok csörgősipkáját, íme, így fest Bell Miklós javaslata józan megvilágításban. Gondolják meg a gazdák, mit csinálnak, mert a Beli-féle földpénz igen sokba kerül­hetne nekik. KIS SÜRGÖNYHÍREK Ráckeve-lljhelyen Gyurcsik Mária 8 éves kisleány a tűz körül játszott. Ru­hája lángbaborult és a kislány mint élő fáklya futkosott addig, míg összeesett és meghalt Kisteleken Tóth Gergely cséplőgép­­munkás ittas állapotban dolgozott Mun­kaközben beleesett a cséplőgép dobjába, amely pillanatok alatt darabokra tépte. T­ÁR­C­A A bosszú írta Undi Imre Lotár úr nem volt megnyerő ember. Kövér volt. Kecskeszakállat viselt és ha nevetett, uszkárkutyához hason­lított. Mindez persze hagyján, de fös­vénynek, kapzsinak, bosszúállónak, mézes-mázos beszédünek, kegyetlennek és gúnyolódónak ismerték. Hogy ezek mellett még uszkárképű is volt, az már ráadásszámba ment. Egy este, amint felleghajtó kabát­jában hazabandukolt a parányi házak során a Füge­ utcában, botjával meg­veregette a rozzant bádogcsorgókat és néhány kapualjban becsengetett. — Gyakoroljátok magatokat, ház­mesterek — mormogta magában kajá­nul és nagyokat kacagott befelé, ami­kor mögötte papucscsoszogást és el­fojtott káromkodást hallott, de tisz­teletet parancsoló termete és pulyka­léptei minden gyanú fölé emelték. Ilyenkor pompásan mulatott és nem átallotta némelyik bosszús házmes­ternek kijelenteni, hogy látta, amint a sarkon vásott suhancok kanyarod­tak be. Otthonába érkezve Lotár úr, szo­bájába, amely meszelt falaival (a kályhacső mellett laskaszintre pörkö­­lődzve) sziette, ócska bútoraival, az ágy lábánál álló asztalka zöld térítőjé­vel és az ezen nyugvó szurtos vizes­készlettel cseppet sem árulta el, hogy szekrényében egy hat számjegyet ol­vasó takarékkönyv nyugszik, óvatosan becsúsztatva a jégerkabát ujjába. Az asztalka térítőjén levél feküdt. Barnaborítékú, portómentes levél, csak hivatalos írás lehet benne­Seipel pápai prelátus, Ausztria volt kancellárja, kedden reggel 56 éves ko­rában meghalt. A nagy osztrák állam­­férfiú már régebben betegeskedett Szer­vezetét cukorbetegség támadta meg, esztendők óta vigyáznia kellett volna ma­gára, a politika s az abban játszott ve­zérszerepe azonban nem engedte meg, hogy mindenben kövesse a kezelőorvosok előírásait s tulajdonképpen csak másfél év óta kezeltette magát rendszeresen. Hozzájárult a helyzet sulyosításához az a merénylet is, Lotár úr feltépte a kopertát, rápis­­lantott a nyomtatványra, mit itt-ott k­latintás szavak tarkáztak, azután fel­­lebbentette felleghaj­tóját és teljes erejével rávert a botjával az asztalra: — Már megint az a disznó Ko­bulszky ! Már minthogy Kobulszky, az ingat­lanügynök, aki mint egy buldog, ka­paszkodott a koncába és perelt, fel­lebbezett, makacsoltatott a három­­emeletes ház után járó jutalékért. — Megölöm ezt az embert — li­hegte Lotár úr — megnyúzom, tönk­­resilányitom . . . Vizet töltött magának a szurtos po­hárba . — Még ha egy ezresembe kerül is! Úgy, ahogy volt, kabátostul, végig­nyult az ágyán Lotár úr. Feküdt, komoran és gondolatai, mint tentaszínü fellegek, futottak tova a percek múlásával. Később felkönyökölt és csendesen nevetni kezdett. — Még ha egy ezresembe kerül is! . . . Édesen csámcsogta ezt a mondatot és többször elismételte. Hirtelen felült. De most már valósággal rázta a ne­vetés. Csak a szája lerfedt széle­tett úgy, mint a kutyáé, amiről nem tudni, hogy nevet-e, vagy elcsigázottan szom­jas. Kobulszkyt, a hatgyerekes, sánta ügynököt harmadnap a pénzespostás kereste: — Egy kis pénzt hoztam, Ko­bulszky úr, hehe ... — szólt és negyven pengőt olvasott le az asztal sarkán kirakosgatott szutykos cédu­lák fölé, amik az ügynök egyetlen szo­báját magasztosították irodává. A postás előzékenyen odanyálazott az utalvány hátára. Az ügynök oda­­kanyarította a nevét, Kobulszkyné lángost sütött a kony­hában, onnan rezegtette befelé fony­­nyadt kis keble megédesedő hangocs­káit: — Pénzt kaptunk, Marci? Úgy bizsergett a hangja, mint a láng fölé emelt fagyott tenyér. — Igen — mondotta Kobulszky óvatos örömmel — egy ügyfél küldte. Tetszett neki a szó és még egyszer elmondotta: — Egy ügyfél küldte, alighanem. Előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a feladó nevét, de nem tudott kiokosodni. Kutasy, vagy Kátay? A macska tudja. Mindenesetre eltette a pénzt, hi­szen neki szólt, világosan, tekintetes Kobulszky Márton úrnak. Másnap ismét beállított a pénzes­postás. Hat pengő negyvenet hozott. A szelvény szélén ez állott: „Itt kül­döm a régi külömbözetet, híve: Molnár. Ki ez a Molnár? Kobulszky vagy egy félóráig birizgált az emberüs, szutykos kis cédulák között. Volt ott vagy négy Molnár is, de nem emlé­kezett a hatnegyvenre. Hamar megnyugtatta magát, sőt egy kicsit boldog is volt, vannak még becsületes emberek. Azután összedörzsölte a kezét és félhangosan mondotta: — Mendegél a boltocska, mendegél a boltocska . . . A felesége is mintha vidásabb lett volna. A szegény asszony. Tegnap. Az olasz avangárdisták és balilák kedden délelőtt elutaztak Budapest­ről. Az olasz vendégek távozása alkal­mából a keleti pályaudvart fellobo­gózták, magyar és olasz zászlók leng­tek a perronokon és az állomás épü­letén is. Az avangárdisták reggel 9 órakor gyülekeztek a pályaudvaron, ahova zárt sorokban vonultak fel. A búcsúztatón megjelent a miniszter­elnökség, a honvédelmi minisztérium, a külügyminisztérium és a főváros megbízottja is és ott voltak azok a magyar tisztek, akik az olaszokat kétheti magyarországi tartózkodásuk idején kalauzolták. Az avangárdisták búcsúztatásán résztvett Mario Arlotta olasz királyi követ vezetésével az olasz követség valamennyi tagja, to­vábbá a budapesti olasz fasció tagjai Pignatelli herceg vezetésével. A székesfővárosi zenekar játszotta az olasz és a magyar himnuszt, majd a vonat a megjelentek és az elutazók éljenzése és ejja, ejja kiáltása köz­ben, elhagyta a pályaudvart. Az olasz fiúk mély meghatottsággal mondtak búcsút a magyar fővárosnak. Az avangárdistákat Szeigotthárdig több magyar tiszt és olasz részről Oxuia ezredes, katonai attasé is elkísérte, amint a lúggal kimart, meleg víztől barázdás kezével kávét öntött a gye­rekeknek és kenyeret szelt, úgy össze­szorult a szive. De szép is volt ez a kéz húsz esztendeje ... A Mártuska keze. No lám ... de az asszony ne­vetett és azt mondta, menjünk el, Marci, a moziba. A gyerekekkel. Egy kis pénzt talált Kobulszkyné a kosarában. Egy tizpengőst. Hogy, hogy nem, a piacon, amint a répát meg akarta igazítani a tejföl mellett, hát egy tizpengős pislant ki a répa alól. Talált pénz . . . Valaki bele­ejtette. Kicsoda? A gyerekek meg majd letépték már a kötényét, hogy egyszer, csak egyszer vinné el őket a moziba. Negyednap így szólt Kobulszky a feleségéhez, aki a fűszerestől tért vissza: — Na, de ennek már a fele se tréfa! Egy biccentőt lépett a sánta lábával és a stelázsiról egy ropogós százast vett le. — A postás hozta megint. Attól a Kataytól, vagy Kutasytól. Vagy Ku­­bay? Nem tudom. Minden irás nélkül, tekintetes Kobulszky Márton urnak. Az asszony riadtan tette le a hozott staniclit, gyanakodva az urára né­zett és csak ennyit szólt: — Te, Marci! A pénz pedig dűlt a házhoz. Hol öt pengő, hol huszonnyolc, hol tizenhat. Volt nap, hogy kétszer is jött a pos­tás. Olvashatatlan, vagy ismeretlen nevekkel. Kobulszky kerülte az asszony te­kintetét, maga se értette a dolgot, talán a legkevésbé, de hát neki jött a küldemény és a pénz kellett, rette­netesen kellett. UMRÍ­M Véres utcai harcok után egyik párt sem szerzett többséget a német választásokon A p­eternit vasárnapon Németországban újra választás volt, mert hiszen, mint ismeretes, az előbbi választás nem hozott annak idején egyik pártnak sem több­séget. Példátlanul izgalmas és véres válasz­tási harcok után harminchatmillió vá­lasztót vonultattak fel a német biroda­lomban a választási urnákhoz, azonban most sem tudta egyik párt sem meg­szerezni a többséget, úgy, hogy egyelőre nem lehet szó arról, hogy a német birodalmi gyűlés alkotmá­nyos munkát végezhessen. A legtöbb mandátumot, 330 képvise­lővel, az úgynevezett Hitler-párt sze­rezte, utána következik 133 mandátummal a szo­cialista párt, 89 mandátummal a kommu­nista párt, 75 mandátummal az úgyneve­zett Centum­párt és azonkívül körülbelül 80 mandátum oszlik meg kilenc kisebb párt között Hogy a választás után milyen lesz a birodalmi gyűlés munkája, ha ugyan egyáltalában dolgozni fog, még egyelőre kiszámíthatatlan. Az kétségtelen, hogy a német kormány érzéseiben inkább a Hitler párt felé hajlik, azonban ez a párt sem tud neki többséget biztosítani, már csak azért sem, mert olyan izgalmas és véres harcok folytak a választás alatt és után, hogy nem lehet számítani arra, hogy a kisebb pártokból annyian csatla­kozzanak a legtöbb mandátummal bíró Hitler-párthoz, hogy így biztosítsák a kor­mány többségét A választási küzdelmek alatt Német­ország egyes részeiben majdnem naponta utcai revolveres, kézigránátos harcokat folytattak egy­mással, különösen a Hitler-párt és a kommunista párt és ezeknek a harcoknak nagyon sok halálos áldozata is volt. De a választás után, hétfőn a hajnali órákban Königsbergben, Németország egyik jelentős városában sorozatos me­rényletek történtek és itt is leginkább a Hitler-pártiak és a kommunisták kerültek egymással szembe. De ugyancsak vasárnap éjszaka és hét­főn hajnalban Braunschweigban, Lübeck­­ben és Lipcsében részben kézigránátokkal követtek el merényleteket, részben pedig egysze­rűen sortüzet adtak le egyes épüle­tekre és bankházakra, csak azért, hogy zavart c­­la­áljanak. A német kormány, úgy látszik, nem bír az­zal az erővel, hogy rendet teremtsen és így még kilátásban van, hogy az elfajult választási utóharcok több emberélet-áldo­zatot is fognak követelni. Seipel von osztrák lc£2L2icell Őr meghalt amelyet egy szociáldemokrata követett el néhány év előtt a kancellár ellen. Revol­verrel rálőtt Seipelre s a golyó Seipel tüdejét fúrta keresztül. Ez a súlyos sérülés, amelyből kigyógyult ugyan, nem múlt el nyomtalanul. A tüdőszövetben véghezvitt roncso­­lás s a már meglévő cukorban foko­zottan aláásták egészségét. Vasárnap már minden órában várták a katasztrófát, amely azonban csak hétfőn éjszaka éjféltájban következett be. Sei­­pel kancellár, aki a haldoklók szentségé­vel megerősítve, nyugodtan és nagy lelki­ 1932 augusztus 4. csütörtök erővel készült az utolsó órájára, kedden reggel meghalt. Rendkívüli kiadások vitték hírül Bécs­ben a halálesetet s a lapok részletesen méltatják politikai pályafutását Seipel Ignácnak, aki 56 esztendővel ezelőtt szü­letett Bécs hatodik kerületében. Szülei szegény kisemberek voltak, apja takácsmunkás volt, anyja, akit korán elvesztett, munkába járt. Nagynénje neveltette a fiút, aki első tanuló volt minden osztályban s amikor a papi pályára l­épett, fényes egyházi pályafutást jósoltak neki. Harminchárom éves korában tényleg főiskolai tanár volt már: a salzburgi teológián az erkölcstan professzora. Halála egész Au­striában nagy részvé­tet keltett, mert egyszerű, puritán egyé­niségéért köztiszteletben Alle vezéregyéni­sége volt az osztrák­olitikai életnek. Elutaltak az olasz avangúrulsíátó

Next