Új Élet, 1967 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1967-01-10 / 1. szám

454aVI KATONA SZABÓ ISTVÁN: ÍGÉRETES ÚJESZTENDŐ Tervez az egyén is a maga és csa­ládja jövendője érdekében, de ter­vez az ország is, békét és jólétet min­den állampolgárának, gazdagodást lelkiekben és anyagi javakban egya­ránt, tervez, hogy megteremtse az elkövetkező évek sokat ígérő tavaszá­nak alapjait. Sikerekben, eredményekben gazdag évet hagytunk magunk mögött: új ötéves tervünk első esztendejét. Gyá­rak, üzemek, erőművek százai, la­kások tízezrei, új meghódított termő­területek, iskolák és művelődési ott­honok, irodalmi és művészeti alkotá­sok, tudósaink nemzetközi sikerei teszik emlékezetessé a lepergett évet. Új ötéves tervünk második eszten­dejének indulunk neki. Azoknak a feladatoknak a valóra váltásán dol­gozunk, melyeket a Román Kommu­nista Párt a IX. kongresszus irányel­veinek szellemében jelölt ki. Milliók mindennapi munkája, lelkes oda­adása teszi lehetővé, hogy a most induló esztendőben az iparban és mezőgazdaságban, a tudomány és kultúra területén újabb győzelmeket arassunk. A szocialista Románia nagy csa­ládjának minden tagja, valamennyi román, magyar, német és más nem­zetiségű dolgozó, öregek és fiatalok, munkások, parasztok és értelmiségiek egy emberként összefogva az 1967-es esztendőben is azon munkálkodnak, hogy szeretett hazánkat a gazdasági haladás és műszaki fejlődés, a kul­túra és tudomány újabb magaslataira emeljék. Népünk tehetsége, szorgalma kimeríthetetlen s ez az esztendő is megtermi a maga gyümölcseit, anya­gi és kulturális javakban egyaránt. Az emberiség jobbik fele, a szocia­lista tábor országaival az élen, azért harcol, hogy minden, ami embertelen , ami emberi értékeket, kulturális és anyagi javakat pusztít el, eltűnjön e világból. A társadalmi fejlődés tör­vényszerűsége megköveteli, hogy ne éljenek többé sem népek, sem társa­dalmi rétegek elnyomatásban. A XX. században minden év sietteti újabb és újabb népek felszabadulását, a gyarmati elnyomás és imperialista iga végleges megszűnését. Hazánk továbbra is ott áll, szilár­dan és állhatatosan a békéért és emberi haladásért küzdő népek és országok oldalán és az 1967-es eszten­dőben is mindent megtesz, hogy elősegítse a társadalmi haladásért és a világbéke diadaláért küzdő erők győzelmét. T­izenhét éve annak, hogy egy iskolai kiránduláson — a bé­­kási szoroson keresztül — autó­busszal a Beszterce partjáig jutot­tam. Kis időre megálltunk, tekin­tetünket végighordoztuk a köves, fehérre szikkadt völgyön, a tűző napban fakón gubbasztó magányos kék házacskákon, az osztályfőnök körbemutatott, s azt mondta: ez Moldva. „Ez Moldva - jegyezte meg az imént Alexandrescu mérnök is az öreg terepjáró mélyén, mellyel Piat­ra Neamţ felé haladtunk. — Az a Moldva, melyért érdemes volt elszakadnom Bukaresttől.“ — Ale­xandrescu mérnök majdnem a végére jött. Két évvel ezelőtt nagyjából mindaz befejeződött már, ami von­zóvá, keresetté teszi e helyet, bőven ad kenyeret az embereknek. Álltak az országos hírű gyárai, megszüle­tett Békás városa, zajlott az utak, a hidak, a vasútvonalak forgalma, nyolc mesterséges tó vizét fodrozta a szél, szelte át csónak, tűzdelte körbe halászhorog. A Beszterce „ost­roma" — a tizenhat éves háború a reggel, vízzel, betonnal — ti­zenhárom folyószakaszon zajlott. A nagy békási erőművár felépítése után körülbelül száz kilométer hosz­­szúságban még tizenkétszer kötöt­­­­ték vas- és betongúzsba a megsová­­nyodott Besztercét, melyet a Neag­ra, a Bistricioara, a Békás meg a Tarkő pataka mindig újra hizlalt. És a tizenkét erőműfióka túltesz nagy szülőjén, kétszer annyi villa­mosenergiát ad, mint az, pedig a fiaztatás költsége csupán harminc százaléka volt a békási óriásénak. A tizenkét kis erőmű megtévesz­tésig hasonlít egymáshoz, hármas csoportokra osztották őket, a há­rom négyes iker a nemzetközi vil­lanyhálózatnak dolgozik, többnyire az esti, éjszakai csúcsforgalom ide­jén. A tizenkettediket (Bákó 2.) most festik, „kozmetikálják". Nyolc­van kilométeres betonút köti össze az igazgatósági épülettel, mely még a legelső irodák közül való. Stejar­­ban emelték tizenhat éve, azt a tá­vot utazza be naponta Alexandrescu mérnök is. Folyó menti „nomádok” — „Nomádok" dolgoztak itt — mondja útitársunk —, ahogy készül­tek az erőművek, úgy költöztek egyre lejebb és lejebb a Beszterce mentén. Ismerek családot, amely tízszer szedte fel a sátorfát, gyermeke tízszer cserélt iskolát. Az asszony szótlanul csomagolt, láttam, mikor összekötözte a tyúkok lábát, indulás előtt a kiásott virághagymákat is feltette a teherautóra. ‡3­3­0 & VÉGET ÉRT A BESZTERCE OSTROMA" Alexandrescu mérnököt a csend szeretete hozta a Beszterce partjára A békési erőmű gátja és a viadukt

Next