Új Élet, 1970 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1970-01-10 / 1. szám
tSTt m MPAiMi Fiúk ülnek előttem az autóbuszon. Huszon-valahány évesek. Pilledten, elmélázva utaznak, egyikük valamit lát az utcasarkon, virgoncul felhorkan, de nem reagálnak rá kellő elevenséggel. Az ötödik megállónál leszállnak, s mennek oda, ahová magam is — az iskolába. Idekint már besötétedett, az épület szinte tobzódik a fényben, a folyosókon álmosító meleg van. Még nincs hat óra. Sokan már ötkor beülnek az osztályba, hogy hamar átolvassák az aznapi leckét. Mások az utolsó pillanatban, lélekszakadva érkeznek. Csengetnek, és a tanárok kivonulnak a folyosóra. Néhány perc múlva sehol egy lélek, már csak hangokat hallani, a tanárokét (az estis tanerők hozzászoktak az emelt beszédhez, mert a halk, zsongító előadás aligha köti le a kimerült tanulót). A marosvásárhelyi 4. számú középiskola esti tagozatának egyik tanára mondta: „Nálunk nincsenek úgynevezett fegyelmezési problémák. A tanulók felnőttek, önállóak, kenyérkeresők. Az estisek emberséget várnak a tanártólés bizalmat, őket nem lehet úgy kezelni, mint a gyermekeket. Aki kiméri velük vagy meg akarja őket leckéztetni , az mindig számíthat a visszavágásra. Az estiseket elsősorban meg kell érteni. És ha fáradtak vagy lekoppan a szemük az órán — s ez nem csoda, mert van aki nyolc-tíz órai kemény munka után most ült le először —, ahhoz szépen oda kell menni, s azt mondani: „Menjen ki, fiam, a folyosóra, sétáljon vagy szívjon el egy cigarettát, és aztán jöjjön vissza." Mielőtt betérek az aligazgatóhoz, megállok egy percre. Szapora lépések, most robban be a kapun egy bordó kabátos leány. Úgy torpan meg az üres folyosón, mint aki látja elindulni a vonatát az állomásról... „Ha eljönne a főnök a szülői értekezletre. Az aligazgató, az esti oktatás felelőse. Asztalán kimutatások, órarendek. — Kicsit olyan ez a mi iskolánk, akár az átjáróház. Sokan kezdik, sokan lemorzsolódnak. Egyesek két-három év múlva visszatérnek. Közben sok mindent elfelejtenek, változik a program, ezt a kiesést diák, tanár egyaránt megérzi. Van olyan, aki ötször-hatszor nekivág, aztán abbahagyja, mert közbejön valami. Családi bajok, betegség, szülés, katonaság (megesik, hogy fél osztályok berukkolnak). Nehezíti az óralátogatást a munkahely is. Jelenleg körülbelül nyolctíz tanulónk problémája teljesen megoldatlan. Valószínűleg rövidesen kimaradnak, mert a vállalatnál nem tudják megoldani a váltást. Két tanulónkat az építőiparból egy-két hónapra vidékre helyezték. Volt egy varrólány, aki csak minden második héten jött iskolába — amikor nem volt délutános. — De hát törvény védi az esti tanuló jogait... — Igaz, de úgy látszik, a vállalatok sem tudnak mindent megoldani. Első számú szempontjuk a termelés. Az osztályfőnökök rendesen tartják a kapcsolatot a munkahelyek vezetőivel, időnként meghívjuk őket „szülői értekezletre". De nemigen, jönnek el. Mióta már nem az üzemek javasolják a munkást iskolába, nem éreznek felelősséget irántuk, és sokszor bizony törvénybiztosította jogaikat sem tartják tiszteletben. Ennek ellenére elég népes osztályaink vannak (kilenc román és nyolc magyar osztály). Három évvel ezelőtt, miután kijött az új oktatási törvény, amely már nem biztosítja az estisnek a fizetéses vizsgaszabadságot és nem menti fel a katonai kötelezettség alól, kezdett elnéptelenedni a tagozat, de ősszel megint nagyon sok jelentkező volt. „Ezt az évet kibírom. Szünet után megismerkedem néhány tanulóval, legelsőnek Ilonka jön be, XII. osztályos, hímzőnő. Huszonkét éves. Szép, fekete haja a vállát veri, leül, öklét az álla alatt marokra fogja. Falun nőtt fel, nyolc osztály elvégzése után szülei egyéves szaktanfolyamra adták, hogy „kenyér legyen a kezében", öt év telt el, akkor úgy gondolta Ilonka, hogy „egy kis akarattal" letehetné az érettségit. — Fél hatkor kelek, tizenkettőkor fekszem — meséli. — Héttől háromig dolgozom, eddig tart hivatalosan a munkaidő, de gyakran bizony ott hímezek még öt órakor is. Néha alig érek el az iskolába. Nem mondom, szépen keresek. Amikor speciális megrendeléseink vannak és túlórázunk, kapok én készpénzben még 1600 lejt is. De jár is a kezem, akár a motolja. Este mindig átveszem a leckét. Fél tizenkettőkor úgy érzem, a szemem kikészült. Hát ezt az évet még valahogy kibírom. Muszáj ! Szerencsém, hogy otthon mindent elrendeznek. — És ha leérettségizett? — Tovább akarok tanulni minden áron. A gépészeti technikumba szeretnék felvételizni. Ha sikerül otthagyom ezt a szakmát, mert nem bírja a szemem. Sándor jó fellépésű legény. Tizenkilenc éves, tizedik osztályos. Foglalkozása karbantartó villanyszerelő. Miután elvégezte a szakiskolát és bekerült a gyárba, azonnal felvételizett az estibe. Nagyon jó tanuló. Az általános iskolát is kitűnő eredménnyel végezte el. — Hogyhogy nem ment elméletibe? — A szüleim úgy gondolták, a szakmát nem veheti el tőlem senki — Hány órát tanul naponta? — Egyet. Azonkívül szünetben szoktam „hegy alatt abrakolni". — S az elég? — Igen. De nem is lenne több időm. Nyáron sokat olvasok. — Szokott túlórázni? — Persze hogy szoktam. Ha valami elromlik, mondjuk egy gép, tán csak nem fogok eljönni, anélkül, hogy megjavítanám! — Mennyit hiányzott az idén? — Három órát. Sorozás miatt. — Miért tanul? — Érettségi után elektromérnökire szeretnék felvételizni. „A birkózás javítja a kondíciómat" András vasesztergályos. Udvarhelyiesen beszél. Tizedikes. — Szeretek tanulni. Mindig jó bizonyítványom volt. Mentem volna szívesen tovább, de a szüleim nem engedtek, ők nem nagyon értékelték az iskolát. Már a szaklíceumban elhatároztam, hogy gépészmérnök leszek. — És ha nem sikerül a felvételije? — Ha elsőre nem, de a másodikra muszáj bekerülnöm. — Milyen a munkabeosztása? — Egy hét délelőtt, két hét éjszaka. — Bírja? — Ki lehet bírni, ha akarja az ember. — Hány órát tanul naponta? — Attól függ. Ha éjszakás vagyok, hamar kialszom magam, akkor többet, két órát is. Másképp csak egyet. Amikor nem járok birkózni. — Maga nagyon halmozza az „élvezeteket" ! — Muszáj! — nevet. — Nekem jót tesz a birkózás. Javítja a kondíciómat. Hetente háromszor járok a sportklubba. Néha a munkahelyemen is tanulok. Lopva. Éjjel. Mondjuk fél négykor. — S nincs ezért baj? — Jaj, hát a gép azért jár. Tudok én figyelni ide is, oda is. Néha, igaz, nagyon legyengülve érzem magam. Pali szerszámgéplakatos. Sóvidéki. Csak néhány hónapja iskolás. Jó dolga van, mindig délelőttös, s nyolc óránál egy percet se dolgozik tovább. Bonyolult utat tett meg az estiig. — Úgy volt, hogy felvételizni akartam mindjárt, de ehhez munkaigazolás kell. A gyár nem akart adni. Azt mondja a káderes, kérjek a mestertől egy papírt, hogy teljesítem a tervet, és nem hiá