Új Élet, 1976 (18. évfolyam, 1-24. szám)

1976-01-10 / 1. szám

A­radot hideggel, némi hóval érintette meg november, de ez a korai tél közel sem volt olyan félelmetes, mint az ország északi megyéi­ben, Moldvában vagy a Bărăganon. És mégis, amikor reggel korán beléptem az Aradi Textil­művek fogadóteremnek is beillő előcsarnokába, a falra szerelt megafonból a helyzetjelentést hall­gatták az emberek, olyan figyelemmel, mintha ott, valahol a közelben, méghozzá fenyegető közelségben lenne a baj, s minden percben ké­szen kellene állniuk arra, hogy nekifeszítsék vál­­lukat a hótorlaszoknak. Tudják, mit jelent a természettel folytatott küzdelem, volt benne részük elég: legutóbb júliusban, 1975-ben, meg azelőtt, a hetvenes nagy árvízkor. Mégis megkérdezem az egyik lánytól, aki ép­pen a vajas kenyerét majszolva hallgatta a tudósításokat: — Miért olyan fontos ez maguknak? Messze van innen Moldva. Megnézett, fogalma sem volt arról, hogy újságíró vagyok, azt viszont nyilván láthatta, hogy nem tartozom a gyárhoz. A kapusasz­­szony rosszallóan kapta föl a fejét, de a lány már válaszolt is: — Az igaz, hogy messze van, de Moldvából kapjuk a nyersanyagok nagy részét. Ha a műanyagszálat gyártó kombinátok képtelenek időben szállítani a nyersanyagot, mi is megérez­­zük azokat a hófúvásokat. De lehet, megérzi a maga felesége is, majd amikor bemegy a bolt­ba, és keresi a szövetet. A válasz komolyságra intett, ennek ellenére megkockáztattam a heccelődést: — Nem okvetlenül szükséges UTA márkát vásárolni, jó lesz esetleg másfajta is... — Minden nő tudja, hogy a miénk a legjobb. — Ezzel hátat fordított, és tovább hallgatta a jelentéseket. A kapusasszony közben elvégezte a formasá­gokat, átnyújtotta a belépőt, s én az első tanul­sággal gazdagabban indulhattam a csarnokok felé, ahol szövőgépek százairól tekeredik le a kelme. ★ A gyárat — az aradi Textilműveket — 1909- ben alapították mintegy huszonhétezer orsóval a fonodában, és háromszáz szövőgéppel. Alig négyszáz szövőnő dolgozott itt akkor. Meglehe­tősen impozáns vállalkozás volt ez a maga ide­jében. Már történelem — mondják az öregek. ★ Egy akkora üzemben, mint az UTA, mászkál­hat az ember csarnokról csarnokra, hallgathatja a gépek csattogását, órákig álldogálhat egy-egy szövőszék mellett, megcsodálhatja a már kész kelmék tízezer métereit, betekinthet a szervezés rejtelmeibe, tárgyalhat közgazdászokkal az üzem fejlesztéséről, a termékstruktúra javításáról, mérnökökkel a napi gondokról — de jóformán semmit sem ér el vele. Adatok, amelyek láttán az olvasó udvariasan elmosolyodik, talán át is futja őket, de tovább lapoz... Az ember — pontosabban az asszony — pedig ott áll a gép mellett, és dolgozik. Közgazdász­nyelven: termel. — Lehet, hogy a közgazdászok így fejezik ki ezt: én a magam részéről munkának nevezném, vagyis azt mondanám, hogy dolgozom. Sokkal többet jelent számomra ez a szó. Ebben tarta­lom van, mondhatnám, érzés. Vagy érzelem. Az én életem most már egybeforrt ezzel a csar­nokkal, a szövődével, amelyet második otthonom­nak tekintek — kezdi a kissé tűnődő hangvé­telű beszélgetést Cosma Aurelia, többszörösen kitüntetett szövőnő. — Ezt a gyárat is mi, a nők tartjuk fenn két kezünk munkájával. Sok ezernyi asszonynak készítjük a kelmét. Oly any­­nyira nekik dolgozunk, hogy némelykor megsi­mogatom a végbe göngyölt friss, mintás anya­got, valahogy úgy, ahogyan a boltban szokták a vevők... Két évtizede már, hogy ebben a gyár­ban dolgozom, ugyanezen a részlegen. Beszterce mellől kerültem ide kislánykoromban. Hogy miért lettem éppen szövőnő? Talán a nagy­anyám rokkája késztetett erre, talán az, hogy ösztönösen vonzódtam a textilszakmához — ma már magam sem tudnám pontosan megmon­dani. Mindenesetre a szakmát itt tanultam meg, itt ismerkedtem meg a férjemmel, aki ugyan­csak itt dolgozik. A kolléganőim velem vannak jóban-rosszban mindig, soha egyetlen percet nem késtem a munkából, hiányzásom nem volt egyetlen nap sem, csak amikor a két gyermeke­met szültem. Ha egy nap nem jönnék be, azt hiszem, olyan nyugtalan lennék, mintha elvesz­tettem volna valamit... öreg munkásnőnek szá­mítok a részlegen, alig van nálam idősebb, pedig még alig múltam harminchét esztendős. Sokat gondolkoztam: vajon hogyan alakult volna az életem, ha más szakmát tanultam volna? Vagy ha egyáltalán nem jöttem volna ide. Milyen az ember, olykor fölteszi magának a kérdést így akartál élni? A válasz, amelyet önmagamnak adok, mindig igenlő. Másként nem is lehetne... * Az aradi UTA a kezdeti ,négyszáz munkás­létszámtól a századelő óta eljutott a nyolcezerig, sőt azon is túl. Az évek során, különösen az ál­lamosítás óta, egyre újabb és újabb típusú gépekkel szerelték fel az üzerprészlegeket. Több fejlődési fázison ment át a gyár, míg elérte, hogy gépeinek több mint hatvan százaléka a legkor­szerűbb lett. Az üzem az ország textiliparának egyik legnagyobb egységévé vált, amely ma mintegy tizenkét nap alatt megtermeli az 1938. esztendő egész termelését. — Nem érdemes a számokkal játszani - folytatja Cosma Aurelia —, az embernek egyéb a dolga. Fellengősen hangzik, de az én életem értelme ez az ütem, s ilyenkor nem érdekel, hogy a statisztikák mit mutatnak. Velem soha- Kelmeszövő asszonyok

Next