Új Élet, 1976 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1976-01-10 / 1. szám
Útitársam, László Zoltán, a Maros-szabályozási Vállalat főtechnikusa jegyzeteit böngészi az autóban. Izgatottnak látszik. — Azon töprengek — mondja—, hogy miként tegyem érdekessé az előadásomat. Úgy kell beszélnem, hogy a helynevek fontosságát mindenki megértse — a tanár, a jogász, a mérnök, a munkás, a mezőgazdaságban dolgozó, öreg nyugdíjas és a tanuló is. A diákságban jobban fel kellene keltenünk az érdeklődést a helynevek gyűjtése, feljegyzése iránt... ...Medgyesre megyünk, a Művelődési Ház vezetősége hívott meg a szerda esti összejövetelre. Amikor megérkezünk, László Zoltán egyszeriben nyugodt lesz. Ilie Nemes, a Művelődési Ház igazgatója, Koncz Ilona tanárnő, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Szeben megyei Tanácsának titkára, Denis Margineanu, a Művelődési Ház nyugdíjas szakirányítója kalauzolása nyomán mi is elfoglaljuk helyünket a hatalmas teremben. László Zoltán három nyelven üdvözli a közönséget — és mindjárt Szabó T. Attilát idézve, hozzákezd előadásához. Némelyik határ- és dűlőnév említésekor derű suhan végig a közönségen, mert egyik-másiknak olyan az eredete, hogy az bizony megmosolyogni való. Egyesek írószerszámot és noteszt vesznek elő, jegyezgetnek a félsötétben. Az előadó tanulmányokat, szakcikkeket ajánl a közönség figyelmébe... Amint véget ért az előadás, mások lépnek a pódiumra; ezúttal a Művelődési Ház könnyűzenekarának egyik tagozata szórakoztatja az időközben kicserélődött hallgatóságot. — Nálunk így szokott lenni — mondja Ilie Nemes. — Egymást érik a műsorok. Nem véletlenül. A szellemi igények egyre több irányúak, egyre magasabb szinten jelentkeznek. A László Zoltán előadását például több román és német ajkú medgyesi dolgozó is meghallgatta, de a magyarok is gyakran eljárnak a román nyelvű előadásokra. Akárcsak a németek. — Román nyelvű folklóregyüttesük országos elismerést vívott ki magának — akárcsak a Henn Ilse költőnő irányította német irodalmi kör is. A magyar színjátszó csoportot most élesztgeti újra Weis Adalbert. A botcsinálta doktort adják elő... A medgyesi közművelődési élet egyik érdekes színfoltját alkotják a szerda esti magyar nyelvű műsorok. Ebben a keretben olyan előadássorozatokat szerveztek, melyek jelentőségük révén magukra vonták a figyelmet — a városon túl is. Az előadássorozatok tervét Koncz Ilona, Ilie Nemes és Denis Margineanu állítja össze — a helyi tanárok, értelmiségiek segítségével. Gyakoriak a szavalóestek, zeneaudiciók. Medgyes nagy ipari központ, olyan város, amely visszahívja az innen elszármazottakat — azokat pedig, akik máshonnan kerültek ide, megköti. A medgyesiek hűek maradtak városukhoz; igaz, Medgyes is hű maradt fiaihoz. A tűzhely melegével vonzza mindazokat, akik idetartozónak érzik magukat. Ezt a hűséget a szerda esti összejövetelek is egyre tartalmasabbá teszik. BARTIS FERENC boldogabbak leszünk-e, ha jót kívánunk egymásnak? Igen, boldogabbak. Nem azért, mintha a jókívánságok varázslatában hinnénk, hanem mert jelzést kapunk arról, hogy nem vagyunk egyedül, s az emberi kapcsolatok bonyolult hálózatában valahol mégis a szálak találkozása vagyunk. Sok széptől, rengeteg örömtől fosztanék meg magunkat, ha bizonyos szokásrend, hagyományos ünneplő alkalom, emlékeztető dátumok melegében nem köszönthetnők egymást szeretettel. Új esztendő kezdődött, s ha ilyenkor csak saját röpke életünkre emlékezünk is vissza, tudjuk, hogy az évkezdés mindig a reménység, az emberi megértésbe vetett bizalom lelki próbája. Miért is becsülnék alá a táj és nép szerint változó és ismétlődő újévi hiedelmek és játékos cselekmények igazi magját, a vágyat szebbre-jobbra? Immár negyedfél évtizede, hogy Makkai Endre és Nagy Ödön hetven néprajzi gyűjtő segítségével összeállította téli néphagyományaink adatait, s az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában megjelent mű — honi magyar néprajzunk első nagy vállalkozása — színes bizonyságot tett az újévi szokások változatosságairól is. Ostort csattogtatnak, kolompot fáznak ilyenkor, aranyos csirkó hoz ajándékot, ősegészséggel házasságra jelölik ki a még pártában maradt leányokat, tiszteket választanak a tánctermi rendtartásra, megdolgoztatják a gazdát valami huncutsággal, hogy egész évben szorgalmas legyen, aranyos vizet hordanak, minden adósságot kifizetnek, ezüstláncról itatják a tehenet, vigyáznak, hogy mindenkit ezen a napon vigalom érjen, s ami a kontollást illeti: Köröstárkányban az új esztendő „víg szerzendő“, Almásmalomban azt javallják, hogy az új év „újat hozzon, régi jótól meg ne fosszon", Mérán pedig egyenesen az az óhaj, hogy újév regge láj és nép én „még a hó felett is virág nyiladozzon". Hogy akad értelmét vesztett babona is? Az is valami jókívánságból torzulhatott népi groteszkké. Gyermekkoromból emlékszem egy zajos szilveszteréjre. Ropogtak a puskák, sortüzek dördültek, zengett-zúgott az égbolt. A borzalmas világháború végét, a békét, 1919 hajnalát köszöntötték a hazatért katonák falun-városon. Gyilkos golyók után a szeretet jeleiként szóródtak a lövegek szerte a semmibe. Már maga a népélet kitermelte erre a napra, a természet és a társasélet fordulójára, a maga poézisét. Az Ősi székely regösénekek szépsége, a regösjárás hagyománya elevenedett meg ifjúkorom sokszor megírt regös diák-mozgalmában, amikor is mesével-dallal látogattuk meg falusi pajtásainkat, s akad-e — különösen most, amikor divat lett a folklór, s merít belőle az új zene és irodalom —, aki a sajátos román kolindálás mély és igaz emberségét nem ismeri ? Már napokkal előbb járják a falut a dallamstrófákat felváltva megszólaltató élesen, harcosan daloló legények, azzal a gyönyörű szándékkal, hogy jót kívánjanak minden családnak az új esztendőre. Innen merítette Bartók Béla a Cantata Profana világhírű szólamait; a kilenc szarvas erdélyi kolindája nyomán született Szervátiusz Jenő fából faragott domborműve. Kiss Jenő fordításában olvasom a szarvasokká vált fiúk regösénekét, sok más kolindával együtt, abban a nagy gyűjteményben, melylyel már évekkel ezelőtt a Kriterion lepett meg bennünket. Vegyük csak elő a boldog család dalcsoportját, abban is nyissunk rá az álomfejtő holindára, ahol a vendéglátó férj és feleség, az őket repkényként közöslegfonó leány és „a fák hegyében az a két virág", vagyis szép fiaik, egészségére ürül a pohár. Aki a népköltészet mélyébe tekint, erőt kap családiasságra, emberségre. A táj és a nép — békéhez köt. Regösök, kolindások hozzám nem járnak, könyvből és lemezről, ha ismerhetem őket. De itt van nálunk, a konyhában — tehát a legcsaládibb lakrészben — egy falinaptár. Csutak Levente székely kapuja kedvéért került a falra; a Brassói Lapok mellékelte tavaly olvasóinak. Rám erről a naptárról köszönt a régi, kedves tanítvány, Apáthy Géza. A falra került rigmusokból a megszokás erejével fújja már a családom is. Te mámorral, dallal derengő, álmokat gyújtó újesztendő, tedd, hogy újra a józan öröm leljen otthont minden délkörön, tedd, hogy a bor, búza, békesség minden napodon fényesedjék... Még a hó felett is világ