Új Élet, 1986 (28. évfolyam, 1-24. szám)
1986-01-10 / 1. szám
GIURGIU Bukarest déli kapuja felé menet, a Giurgiului sugárúton még nem tudtam, milyen vakmerő vállalkozás személygépkocsival nekivágni a mintegy 65 kilométeres távolságnak az első zord téli napon, a tömbházak sorfala között kissé enyhébben, de a nyílt országúton veszettül tomboló hóviharban. Két és fél órára nyúlt a máskor egyórás út. Giurgiu hótakaróba burkolózva fogad, a szél itt talán még veszettebbül fúj, az emberek feltúrt gallérral, szemükbe húzott sapkával, kucsmával, sietősen igyekeznek a dolgukra. Jó óra van még délig, bár olyan borús, sötét az ég, mint szürkületkor. Hirtelen, váratlanul támadt a tél a városra, a színház előtti téren fura látvány: hósapkában kókadoznak a tegnap még virágzó rózsák Nem éppen barátságos az idő az ismerkedéshez, a városnéző sétál, a fényképezést hagyjuk holnapra, addig talán csitul a szél, eláll, vagy csendes havazássá szelídül a hóvihar. A municípiumi néptanács mutatós, szecessziós stílusban épült házban, a Republicii úton, a város „főutcáján“ székel. Mint később megtudom, valamikor zeneiskola működött benne, az épület éppen százesztendős. Előtte s az udvaron is már el van takarítva a hó, méteres kupacokba hányták a néptanács dolgozói. A titkár ajtaján kopognék, de már nyílik is, és a kilépő férfival szinte egymásnak ütközünk. Barna, széles mosolyú, inkább fiatal, mint középkorú férfi Marin Pătuleanu, a néptanács titkára. Udvariasan betessékel, s amint megtudja jövetelem célját, készségesen átvezet a municípiumi néptanács első alelnökének irodájába. Az előszobában Ion Pismac első alelnök éppen valami átirat diktálását fejezte be, az ősz hajú, idősebb titkárnő , Aurelia elvtársnő, mindenki így, keresztnevén szólítja — kihúzza a papírt az írógépből, vendéglátóm aláírja, s azzal tessékel is be az irodájába. — Kissé hirtelen jött a tél — mondj s mosolyogva Ion Pismac, s így talán még Fiatalabbnak látszik. — Jól saccolt, 39 éves múltam, s mindössze egy éve, 1984 novemberétől dolgozom ebben a leosztásban. A várost viszont, az embereket régóta ismerem. Nem az íróasztalához, az ablakok felöli hosszú tárgyalóasztalhoz invitál, aztán maga is leül velem szemben. (Járttázom az igazságnak azzal, hogy elmondjam: meglehetősen feszélyezeten léptem be a város második emberének irodájába, hiszen nyilván nagyon elfoglalt lehet, s voltaképpen másvalaki is segíthetne a tájékozódásban, de két dolog azonnal feloldotta szorongásomat. Az egyik: az első alelnök egyszerű öltözete Egy építőtelep mérnökének nézné az ember, nem vezető funkcionáriusnak. A másik: közvetlen, barátságos, nyílt modora, s az a cseppet sem keresett gesztus, amellyel nem az egyébként példás rendben tartott íróasztalához ült U-. mintegy a hivatala jelképe mögé.) — Nem szoktam oda ülni. Az emberek, akik hozzám jönnek, ne érezzenek semmiféle válaszfalat maguk és a között az ember között, akit ők választottak meg. A lakossággal való együttműködést, jó kapcsolatot, állandó dialógust munkánk legfontosabb vetületének tartom, márpedig e kapcsolatokat csak úgy ápolhatjuk, ha türelmesen meghallgatjuk a dolgozók javaslatait, észrevételeit, egyéni vagy közösségi érdekli kéréseit, a legképtelenebb panaszokat is. Nézze, nem dicsekvésképpen mondom, nekem az a hírem kell, hogy én mindent mindenkinek elintézek. No hát ez azért nem így van, mert ami nem törvényes, abban hiába várnak tőlem segítséget. De mindenkit meghallgatok, a jogtalan vagy méltánytalan kérelmezőket is, és megmagyarázom, miért nem tehetünk eleget a kérésének. A legtöbben persze lakásügyekben fordulnak hozzánk. Giurgiu, talán látta, hiszen a főváros felől, a Bucureşti sugárúton, egy új lakónegyeden jött keresztül — most épül, nő nagyvárossá, mindössze négy éve megyeszékhely, a legfiatalabb megye fővárosa. És egyetlen városa, Giurgiu az urbanizálódás, a gazdasági és társadalmi-kulturális felemelkedés legmozgalmasabb éveit éli, ha úgy tetszik, a nagykorúsodás időszakát. A megye létesítésekor a municipium lakossága 59 705 fő volt, ma már 65 792-en élnek Giurgiuban, s 1990-re a város lélekszáma meghaladja a 75 000-et is. A dolgozó személyzet az 1981. évi 38 500-ról 1985-ben 43 980-ra gyarapodott, amelyből 14 000, vagyis 31,8 százalék nő. Ezekből az adatokból megértheti, hogy itt, ahol az újonnan létesített közintézményeket is tető alá kellett juttatni, az országos átlagnál viszonylag nagyobb a lakásigényeik száma. A faluról városra kerülők beilleszkedése az új életformába számos problémát vet fel, amelyek megoldását joggal vagy jogtalanul többnyire tolunk várja, reméli a lakáslakásépítkezés folyik, de sokat is bontunk, a régi, rozoga házakból kiköltöztetetteknek természetesen lakást kell biztosítani az új lakótelepeken, s ezt képzelheti — nem az a terület, ahol nincs konfliktus, elégedetlenség, az egyik nem akar emeletre menni, a másik nehezen válik meg a kertjétől és az állataitól, a harmadiknak a lakónegyed nincs ínyére, és így tovább jönnek, panaszkodnak olyasmiért is, amit nagyobb felelősségérzettel maguk is megoldhatnak, vagy amit a szolgáltató vállalatoknak kellene elvégezniük. Itt volt például ma egy óvónő a 8-as számú óvodából, nincs fájuk, itt a tél, segítsek Szereztem nekik kölcsön 500 kilót, amíg megkapják a saját kiutalásukra De az óvodaépület kéményeit a szolgáltatóegység munkásai a rossz időre való hivatkozással csak a padlásig építették át, ott félbehagyták és továbbálltak. Telefonáltam az igazgatójuknak, a munkálatért felelősök megkapják a magukét, s a kéményeket be fogják fejezni — de miért nem megy ez nélkülünk?!... Szóval csak azért mondtam el mindezt, hogy lássa, az a 24 ember, aki a municípiumi néptanács apparátusát alkotja, valóban becsületbeli feladatának tekinti a lakosság kisebb-nagyobb gondjainak a megoldását. S mi, a város választott vezetői igyekszünk úgy végezni a munkánkat, hogy akik hozzánk fordulnak segítségért, ne jöjjenek hiába Ötpercenként cseng közben a telefon. Ion Pismac fáradhatatlanul válaszolgat, intézkedik, teszi a dolgát olyan megnyerő természetességgel és közvetlenséggel, amiért joggal tisztelik és szeretik az emberek. — Nézze, én falusi gyerekből lettem munkás, és munkásból — láthatóan kerüli a vezető kifejezést — választott tisztségviselő, de ma is hozzájuk tartozónak érzem magam. A volt Ilfov megyei Dragomiresti községből 1961-ben, 15 évesen kerültem Bukarestbe, a Semănătoarea ipari szakiskolájába, amelynek elvégzése után, 1964-től szerelőlakatosként dolgoztam a mezőgazdasági gépgyár 3-as számú szerelőrészlegén, s nagyváradi katonáskodásom után oda tértem vissza 1968-ban. A katonáskodást csak azért említem, mert ott léptem be a pártba, és ott tanultam meg beszélni az emberek előtt. Négy évig ugyanazon a szerelőrészlegen dolgoztam, majd 1972-től előbb megyei KISZ- instruktor, később a KISZ Ilfov megyei propagandatitkára voltam, innen küldtek 1977-ben a Ştefan Gheorghiu Akadémiára, ahol 1981-bn államvizsgáztam. Azóta, néptanácsi elvű alelnök, történt megválasztásomig a Calugáremí-i Állami és Szövetkezeti Egységes Agráripari Tanács elnökeként dolgoztam. Sok helyen megfordultam tehát, a megyét s a várost is jól ismerem, jók, közvetlenek a kapcsolataim a vállalatok vezetőivel, de munkámban a legnagyobb segítség és ösztönzőére, hogy tudom, honnan indultam, kiknek tartozom felelősséggel... De talán túl sokat beszéltem magamról, s önt a város érdekli. Annyit még elmondok munkánkkal kapcsolatban, hogy 1980-tól a Giurgiu municípiumi néptanács önellátó, költségvetésünket évről évre többlettel zárjuk, 1985-ben 9,3 millió lej nyereséget utaltunk át a megyei néptanács kasszájába. És most kérdezzen, s amire nem tudok válaszolni, utánanézünk a papírjaimban. Kevés kérdésre nem tudott válaszolni Ion Pismac alpolgármester. Arra például, hogy mikor történik első írásbeli említés Giurgiuról. De azt nyomban megnézte egy, a helyi múzeum kiadásában megjelent brosúrában, s utána telefonon is megérdeklődte a múzeum igazgatójától. — Elemista koromtól nem szerettem felsülni, amit nem tudtam, annak utánanéztem — mondja mosolyogva, s elem teszi a füzetecskét. Megtudom belőle, hogy Giurgiuról először Radu cel Mare havasalföldi fejedelem egyik 1498-ban kelt adománylevelében történik említés, ám a történelemből ismeretes, hogy 1403. szeptember 23-án Mircea cel Bătrin Giurgiuban kötött egyezséget Wladislaw Jagelló lengyel királlyal. A giurgiui várerődöt a XI. században nagy költséggel építtette Mircea cel Bătrin fejedelem, akinek egy ideig székhelyéül is szolgált, s fontos vám- és átkelőhely volt itt a Dunán. A Duna menti város többször került a történelmi ütközetek kereszttüzébe, földrajzi fekvése folytán a dunai kikötő gazdasági jelentősége fokozatosan nőtt, a fejedelemségek egyesülése után Vlaşca megye székhelye lesz. 1869- ben Románia első vasútvonala Bukarest és Giurgiu között épül fel, 1877-ben Mihail Kogalniceanu „Bukarest utóbbi években oly virágzó kikötőjének" nevezi a várost. A giurgiuiak jelentősen- Az órástorony Ion Pismac, a municípiumi néptanács első alelnöke A municípiumi néptanács székháza Giurgiu központja felé. Háttérben a város híres órástornya.