Új Élet, 1986 (28. évfolyam, 1-24. szám)

1986-01-10 / 1. szám

GIURGIU Bukarest déli kapuja felé menet, a Giurgiului sugárúton még nem tudtam, milyen vakmerő vállalkozás személy­gépkocsival nekivágni a mintegy 65 ki­lométeres távolságnak az első zord téli napon, a tömbházak sorfala között kissé enyhébben, de a nyílt országúton veszettül tomboló hóviharban. Két és fél órára nyúlt a máskor egy­órás út. Giurgiu hótakaróba burko­lózva fogad, a szél itt talán még veszet­­tebbü­l fúj, az emberek feltúrt gallérral, szemükbe húzott sapkával, kucsmával, sietősen igyekeznek a dolgukra. Jó óra van még délig, bár olyan borús, sötét az ég, mint szürkületkor. Hirtelen, váratlanul támadt a tél a városra, a színház előtti téren fura lát­vány: hósapkában kókadoznak a teg­nap még virágzó rózsák Nem éppen barátságos az idő az ismerkedéshez, a városnéző sétál, a fényképezést hagyjuk holnapra, addig talán csitul a szél, eláll, vagy csendes havazássá szelídül a hóvi­har. A municípiumi néptanács mutatós, szecessziós stílusban épült házban, a Republicii úton, a város „főutcáján“ székel. Mint később megtudom, valami­kor zeneiskola működött benne, az épület éppen százesztendős. Előtte s az udvaron is már el van takarítva a hó, méteres kupacokba hányták a népta­nács dolgozói. A titkár ajtaján kopog­nék, de már nyílik is, és a kilépő férfi­val szinte egymásnak ütközünk. Barna, széles mosolyú, inkább fiatal, mint kö­zépkorú férfi Marin Pătuleanu, a népta­nács titkára. Udvariasan betessékel, s amint megtudja jövetelem célját, készsé­gesen átvezet a municípiumi néptanács első alelnökének irodájába. Az előszobában Ion Pismac első alel­­nök éppen valami átirat diktálását fe­jezte be, az ősz hajú, idősebb titkárnő , Aurelia elvtársnő, mindenki így, ke­resztnevén szólítja — kihúzza a papírt az írógépből, vendéglátóm aláírja, s az­zal tessékel is be az irodájába. — Kissé hirtelen jött a tél — mondj­ s mosolyogva Ion Pismac, s így talán még Fiatalabbnak látszik. — Jól saccolt, 39 éves múltam, s mindössze egy éve, 1984 novemberétől dolgozom ebben a leosztásban. A várost viszont, az embe­reket régóta ismerem. Nem az íróasztalához, az ablakok fe­löli hosszú tárgyalóasztalhoz invitál, az­tán maga is leül velem szemben. (Járttá­zom az igazságnak azzal, hogy elmond­jam: meglehetősen feszélyezeten léptem be a város második emberének irodá­jába, hiszen nyilván nagyon elfoglalt le­het, s voltaképpen másvalaki is segít­hetne a tájékozódásban, de két dolog azonnal feloldotta szorongásomat. Az egyik: az első alelnök egyszerű öltözete Egy építőtelep mérnökének nézné az ember, nem vezető funkcionáriusnak. A másik: közvetlen, barátságos, nyílt mo­dora, s az a cseppet sem keresett gesz­tus, amellyel nem az egyébként példás rendben tartott íróasztalához ült U-. mintegy a hivatala jelképe mögé.) — Nem szoktam oda ülni. Az embe­rek, akik hozzám jönnek, ne érezzenek semmiféle válaszfalat maguk és a kö­zött az ember között, akit ők választot­tak meg. A lakossággal való együttmű­ködést, jó kapcsolatot, állandó dialó­gust munkánk legfontosabb vetületének tartom, márpedig e kapcsolatokat csak úgy ápolhatjuk, ha türelmesen meghall­gatjuk a dolgozók javaslatait, észrevéte­leit, egyéni vagy közösségi érdekli kéré­seit, a legképtelenebb panaszokat is. Néz­ze, nem dicsekvésképpen mondom, nekem az a hírem kell, hogy én min­dent mindenkinek elintézek. No hát ez azért nem így van, mert ami nem törvé­nyes, abban hiába várnak tőlem segítsé­get. De mindenkit meghallgatok, a jog­talan vagy méltánytalan kérelmezőket is, és megmagyarázom, miért nem tehe­tünk eleget a kérésének. A legtöbben persze lakásügyekben fordulnak hoz­zánk. Giurgiu, talán látta, hiszen a fő­város felől, a Bucureşti sugárúton, egy új lakónegyeden jött keresztül — most épül, nő nagyvárossá, mindössze négy éve megyeszékhely, a legfiatalabb me­gye fővárosa. És egyetlen városa, Giur­giu az urbanizálódás, a gazdasági és társadalmi-kulturális felemelkedés leg­mozgalmasabb éveit éli, ha úgy tetszik, a nagykorúsodás időszakát. A megye létesítésekor a municipium lakossága 59 705 fő volt, ma már 65 792-en élnek Giurgiuban, s 1990-re a város lélek­­száma meghaladja a 75 000-et is. A dol­gozó személyzet az 1981. évi 38 500-ról 1985-ben 43 980-ra gyarapodott, amely­ből 14 000, vagyis 31,8 százalék nő. Ezekből az adatokból megértheti, hogy itt, ahol az újonnan létesített közintéz­ményeket is tető alá kellett juttatni, az országos átlagnál viszonylag nagyobb a lakásigényeik száma. A faluról városra kerülők beilleszkedése az új életfor­mába számos problémát vet fel, ame­lyek megoldását joggal vagy jogtalanul többnyire tolunk várja, reméli a lakás­lakásépítkezés folyik, de sokat is bon­tunk, a régi, rozoga házakból kiköltöz­tetetteknek természetesen lakást kell biztosítani az új lakótelepeken, s ez­t képzelheti — nem az a terület, ahol nincs konfliktus, elégedetlenség, az egyik nem­ akar emeletre menni, a má­sik nehezen válik meg a kertjétől és az állataitól, a harmadiknak a lakónegyed nincs ínyére, és így tovább­­ jönnek, panaszkodnak olyasmiért is, amit na­gyobb felelősségérzettel maguk is meg­oldhatnak, vagy amit a szolgáltató vál­lalatoknak kellene elvégezniük. Itt volt például ma egy óvónő a 8-as számú óvodából, nincs fájuk, itt a tél, segítsek Szereztem nekik kölcsön 500 kilót, amíg megkapják a saját kiutalásukra De az óvodaépület kéményeit a szolgál­tatóegység munkásai a rossz időre való hivatkozással csak a padlásig építették át, ott félbehagyták és továbbálltak. Te­lefonáltam az igazgatójuknak, a mun­kálatért felelősök megkapják a magu­két, s a kéményeket be fogják fejezni — de miért nem megy ez nélkülünk?!... Szóval csak azért mondtam el mindezt, hogy lássa, az a 24 ember, aki a mu­nicípiumi néptanács apparátusát al­kotja, valóban becsületbeli feladatának tekinti a lakosság kisebb-nagyobb gondjainak a megoldását. S mi, a város választott vezetői igyekszünk úgy vé­gezni a munkánkat, hogy akik hozzánk fordulnak segítségért, ne jöjjenek hiába Ötpercenként cseng közben a telefon. Ion Pismac fáradhatatlanul válaszol­gat, intézkedik, teszi a dolgát olyan meg­nyerő természetességgel és közvetlenség­gel, amiért joggal tisztelik és szeretik az emberek. — Nézze, én falusi gyerekből lettem munkás, és munkásból — láthatóan ke­rüli a vezető kifejezést — választott tisztségviselő, de ma is hozzájuk tarto­zónak érzem magam. A volt Ilfov me­gyei Dragomiresti községből 1961-ben, 15 évesen kerültem Bukarestbe, a Se­mănătoarea ipari szakiskolájába, amely­nek elvégzése után, 1964-től szerelőla­­katosként dolgoztam a mezőgazdasági gépgyár 3-as számú szerelőrészlegén, s nagyváradi katonáskodásom után oda tértem vissza 1968-ban. A katonásko­dást csak azért említem, mert ott lép­tem be a pártba, és ott tanultam meg beszélni az emberek előtt. Négy évig ugyanazon a szerelőrészlegen dolgoz­tam, majd 1972-től előbb megyei KISZ- instruktor, később a KISZ Ilfov megyei propagandatitkára voltam, innen küld­tek 1977-ben a Ştefan Gheorghiu Aka­démiára, ahol 1981-bn államvizsgáz­­tam. Azóta, néptanácsi elvű alelnök, történt megválasztásomig a Calugárem­í-i Állami és Szövetkezeti Egységes Agrár­ipari Tanács elnökeként dolgoztam. Sok helyen megfordultam tehát, a me­gyét s a várost is jól ismerem, jók, köz­vetlenek a kapcsolataim a vállalatok ve­zetőivel, de munkámban a legnagyobb segítség és ösztönzőére, hogy tudom, honnan indultam, kiknek tartozom fele­lősséggel... De talán túl sokat beszéltem magamról, s önt a város érdekli. Annyit még elmondok munkánkkal kapcsolatban, hogy 1980-tól a Giurgiu municípiumi néptanács önellátó, költ­ségvetésünket évről évre többlettel zár­juk, 1985-ben 9,3 millió lej nyereséget utaltunk át a megyei néptanács kasszá­jába. És most kérdezzen, s amire nem tudok válaszolni, utánanézünk a papír­jaimban. Kevés kérdésre nem tudott válaszolni Ion Pismac alpolgármester. Arra példá­ul, hogy mikor történik első írásbeli említés Giurgiuról. De azt nyomban megnézte egy, a helyi múzeum kiadásá­ban megjelent brosúrában, s utána tele­fonon is megérdeklődte a múzeum igaz­gatójától. — Elemista koromtól nem szerettem felsülni, amit nem tudtam, annak utá­nanéztem — mondja mosolyogva, s elem teszi a füzetecskét. Megtudom belőle, hogy Giurgiuról először Radu cel Mare havasalföldi fe­jedelem egyik 1498-ban kelt adományle­velében történik említés, ám a történe­lemből ismeretes, hogy 1403. szeptem­ber 23-án Mircea cel Bătrin Giurgiuban kötött egyezséget Wladislaw Jagelló lengyel királlyal. A giurgiui várerődöt a XI. században nagy költséggel épít­tette Mircea cel Bătrin fejedelem, aki­nek egy ideig székhelyéül is szolgált, s fontos vám- és átkelőhely volt itt a Du­nán. A Duna menti város többször ke­rült a történelmi ütközetek kereszttü­zébe, földrajzi fekvése folytán a dunai kikötő gazdasági jelentősége fokozato­­san nőtt, a fejedelemségek egyesülése után Vlaşca megye székhelye lesz. 1869- ben Románia első vasútvonala Bukarest és Giurgiu között épül fel, 1877-ben Mihail Kogalniceanu „Bukarest utóbbi években oly virágzó kikötőjének" ne­vezi a várost. A giurgiuiak jelentős­en­- Az órástorony Ion Pismac, a municípiumi népta­­nács első alelnöke A municípiumi néptanács székháza Giurgiu központja felé. Háttérben a város híres órástornya.

Next