Erdélyi Figyelő, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
Székelyudvarhely Szejke nevezetű hegyoldalán található Orbán Balán sírja. A vigalmi helynek kiszemelt völgyből — ahol mindenkor vásári a sokadalom s az énekes hangulat — külön út vezet föl hozzá. A síremlékhez közeledve, midőn az embert a kegyelet érzése kezdi szótlanná tenni, kapuk szólalnak meg ősi felirataikkal. Hét kapu alatt kell elvonulni, hogy Orbán Balázs nyugvóhelyéhez jussunk. Az utolsót — halála előtt két esztendővel — ő csináltatta. Az életnek nyilván, galambdúccal a homlokzatán. Galambok persze nem tanyáznak benne. A kapu gazdája nem gondolhatta, hogy valójában gyászkaput faragtat magának. Nap, Hold és csillag jelzi rajta, mire esküdtek föl a székelyek például még 1707-ben is Pekri Lőrinc vezérüknek. Napimádók lettek volna? Én úgy gondolom, másfajta alázat és reménység diktálta szimbólumaikat: az örökkévalóságé. Maradnának meg, miként a csillagok. Mert nem volt könnyű megmaradni ezen a tájon. Diadalkapu álkatására sosem nyílt alkalom. Ezt a fogalmat Mohács óta mellőzni lehet a magyar szótárban. A legnagyobbnak nevezett székely, Orbán Balázs sorsa is gyászkapuk alatt alakult példájává a kényszerűségnek. A székelység történelmének viharaiban. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Nyugati újságíró — akit gyanús propagandaszövegek tájékoztattak Erdély népességi viszonyairól — azt kérdi tőlem: igaz-e, hogy a székelyek nem magyarok? Hanem micsodák? Nem tudja pontosan, de „mások**. Titokzatos eredetű nép. Az erdélyi szászokról tudja, hogy németek. A svábokról is. Ám a székelyek? Bizonytalanságát — mint kiderült — főleg azok a zsurnaliszta történészek táplálják, akik bekebelező mohóságukban vissza-visszatérnek ama feltételezéshez, miszerint a székelyek valójában elmagyarosított románok. Erre semmi bizonyíték ugyan, de mit számít az? Fő a cél, amelyet ezek az eredet megszállottak maguk elé tűztek: visszavezetni a székelységet az ősanya nemzet kebelére. A kifejezés: sicui, népet, nemzetséget jelent és egyben határőrségi megbízatást is* Akadl fűinek persze mihéz észrevennie, hogy a nemzetség és nemzetiség: két külön fogalom. Az egyik törzsi eredet jelzése, a másik: etnikum, nemzeti hovatartozás. Ez utóbbit nézve: a székelység a magyar nemzet legkeletibb tömege a Kárpátmedencében. Ha azt mondom: székely, valójában a magyarság fogalmának szinonimáját használom. A székely-magyar pedig olyasféle párosítás, mint például a leopárduc. Erdély történetében a székelység mégis külön nemzetként szerepelt sok évszázadon át. Ez társadalmi szervezettségi sajátosságaiból ered. A székelység középkori önkormányzata, katonai demokráciája olyan jelenség, amelynek párját a feudális Európában hiába keressük. A XIV. század végéig a székelység — a siculitás — fogalma a nemzetséggel volt azonos. A lovas és gyalogos harcosok adót nem fizettek, s kezdetben senkinek sem volt magánbirtoka. Az erdő- és földhasználat ősi jogrendszer alapján közös volt. Önkormányzata azonban, és minden kiváltsága a XVI. század végéig felőrlődött az általánosban. A feudalizmus jobbágyi nyomorúságát végül a székelység éppúgy elszenvedte, mint az Erdély földjén vele,együtt élő román jobbágyság. Újkori története nem egyéb, mint felkelések sorozata a legendák ködébe veszett jogokért. Vérveszteségei iszonyúak voltak. Csoda, hogy fennmaradt, hiszen egyként tizedelte a tatár és török, kolera, és az erdélyi magyar főnemesség, János Zsigmond (1562), Báthory István, majd Mária Terézia őnagysága, az éjfélkor kötéllel katonát fogdostató II. József, a negyvennyolcas szabadságharc, az osztrák elnyomás elleni összeesküvések sorozatos kudarca. (1853-ban, amidőn Marosvásárhelyt Török Jánost és társait felakasztják, időbb az osztrák önkény elleni összeesküvők száma.) A változatos büntetésekből élve menekültek azért növesztettek hosszú hajat, hogy levágott fülik helyét takargassák vele. A tizenkét éves gyerekek már katonakötelesek voltak. „Igen bővériek, minden században meg kell csapolni őket“ — mondta Buccow generális róluk. A skcuticidium évében (1764), midőn egy részük „elcsángált“ — vagyis elbujdosott — csángónak Moldvába, csupán a kerékbetörtek száma 408 volt. 1848-ban Agyagfalván százezren gyűltek egybe — igent mondani Petőfi eszméire. Ha baj volt, nem oktalanul mondta Bem tábornok: „Azt csak bízzuk a székelyekre.** Igaz, túltengett bennük min .füTÖ ti AZ UET IS HAZAl KAPUI . '-tTeV- ' _ m