Erdélyi Figyelő, 1992 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1992-01-01 / 1. szám

hogy, csak valahogy meglegyen" világában nőttünk fel. Az em­berek morogtak, zúgolódtak, sztrájkolni ugye akkoriban nem nagyon sztrájkolhattak, hát előfordult, hogy nem a legszalon­képesebb formában fejezték ki az elégedetlenségüket. — Ez mit jelent? — Például odacsináltak a vezetékbe. — Hogyan reagáltak erre a kanadaiak? — Mondhatni derűsen. Öreg „atommedvék" voltak, az északi sarkkörtől a sivatagig mindenütt építettek atomerőművet, min­denféle munkaerővel, nemigen lehetett meglepetést okozni ne­kik. Jegyzőkönyvbe vették, hogy a vezetékben itt és itt „impuri­­tások" vannak, s mivel fennáll a veszélye, hogy máshol is előfor­dulhatnak, ki kell tisztítani az egészet. Erre mindenki tényleg felhördült. Jó, mondták, itt a telefon, intézzük el, közvetlen vo­naluk volt Dascalescuhoz, állítólag az öreghez is. Ezt már senki­nek sem volt kedve kipróbálni. Egy hétig takarítottunk, kifé­nyeztük az egészet. — Nem tűnik valami túl demokratikusnak. — Nem is akartak ebben demokratikusok lenni. Náluk a de­mokrácia a társadalmi életben, az emberek közötti viszonyok­ban jelentkezik, nem a termelésben. Sem a fecsegésben, vagy a dolgok elkendőzésében. A munkát el kell végezni tisztessége­sen. Ebben nincs pardon. Egyébként nagyon közvetlenek vol­tak, barátságosak, egyáltalán nem arrogánsak. Az az amerikai stílus, tudod, „hello" meg minden. — Milyenek voltak az életkörülmények? — Tudom mire gondolsz, én is láttam a tv-ben azt a filmet a barakkokkal. Tényleg voltak ilyen PFL barakkok, egy ilyenben volt az én irodám is. Mit mondjak, állandó poloska­háborút kellett vívnunk. De a munkaerőnek csak kb. 20 százaléka lakott barakkban. A többiek a városban voltak elszállásolva tömbhá­zakban. A mérnökök, a technikai személyzet szállodában, Ma­maián. Reggel hatkor jött értünk az autóbusz, délután öt óra körül értünk haza. Jutott néhány óra a civilizációra, szezonban még a strandolásra is. Az életben minden viszonylagos. A tévé­riporternek borzasztó volt, amit látott. Szerintem, aki jó né­hány építőtelepen megfordult, az életkörülmények, beleértve az ellátást is, a munkások számára jobbak voltak az átlagos „Santier"-életnél. Az az igazság, hogy a rendszer mindent bele­adott ebbe az építkezésbe, amire képes volt. Hogy nem volt ké­pes többre, az egészen más. — Most mivel foglalkozol? — Hát, úgy is mondhatnám, hogy még mindig a szocializmust építem. Teleajenen egy kőolajfinomítót építünk, 89-ben ezt a beruházást félbehagyták, most újrakezdtük. Töméntelen vasat öltünk ide bele, minthogy hagyjuk potyán elrozsdásodni, jobb ha befejezzük. Hogy aztán mit fog finomítani, azt nem tudom. Mostanában elgondolkozom néha a pályafutásomon, s belém döbben: én csak ehhez értek. Aggaszt egy kicsit a jövő, ezek a nagy beruházások egy időre alighanem abbamaradnak. Talán hazamegyek Gyergyóba, valahol csak kapok egy karbantartó mérnöki állást. Aztán ott van a föld, amit örököltem. Ki tudja, lehet, hogy farmer lesz belőlem. Keresztes Dénes Erdélyi Figyelő

Next