Új Ember, 1945 (1. évfolyam, 1-20. szám)

1945-08-09 / 1. szám

THURZÓ GÁBOR: A LECKE Ajánlom F. P.-nek emlékeztetőül 1944 novemberére, amikor a Lajtán túlról ígérte a hajnalt. (Napokon 1809-ben felhívást inté­zett a magyarokhoz, hogy a francia fegy­verek segítségével rázzák le az Ausztriai Ház uralmát és nemzeti királyt válasz­­szanak maguknak. A császár kiáltvá­nyát Batsányi János,­­a költőn fordí­totta magyar nyelvre. Schönbrunn, 1809. Napoleon má­sodszor vonult be Bécsbe. Most ott áll az ablakban, a nagy nyírott fasorral szem­ben. Este van, a császár fáradt. Dufleur, a komornyik, idősebb férfi, közelebb lép hozzá.) DUFLEUR : Gyújtsam meg a gyertyákat, síre? A CSÁSZÁR (fáradtan): Hagyd még, Dufleur. A kert világít. DUFLEUR : Befejeztük mára a kihallgatásokat? Nem akar lepihenni, sire? A CSÁSZÁR : Befejezni ! Pi­henni ! Ezt nem akarom megismerni. DUFLEUR : Ennyi ütt és ennyi győzelem után, a schönbrunni kas­télyba érkezve, a császárhoz is méltó a fáradtság. A CSÁSZÁR (kicsit indulatosan): Nem vagyok fáradt, érted? ! Ezt a két szót nem ismerem : befejezni és elfáradni. Tegnap még Mantua, teg­napelőtt Erfurt. Ma Bécs. Befejez­tem? Most kezdem. Mindig csak azt akarom érezni, hogy most kezdem. Látod, a szökőkúton ott lent, az ágas­kodó lovat? Ez az igazi, a méltó mozdulat. Ugrásban lenni, nekiira­modni ... DUFLEUR : Messzire jutottunk, sire. Keletre. A CSÁSZÁR: Voltam messzibb keleten is. Akármerre menjek, semmi sincs messze. Minden az én határom. Otthon vagyok, mert magammal vi­szem az eszmét. A parkon túl elfogy­nak a hegyek. Mi van arra, Dufleur? DUFLEUR (mosolyogva): Ma­gyarország, sire. A CSÁSZÁR : Tudom. Magyar­­ország. Miért álljak meg a küszöbön? Nem magam megyek, viszek is vala­mit. Ezért nem szabad megállnia annak, aki tudja, hogy amit hordoz, vérben és bíborban, a forradalom viharával és a hatalom nyugalmával, az egyetlen, amiért élni érdemes. (Kopognak, a császár hirtelen abba­hagyja.) Ki az? ST. ETIENNE (belép, kezében irat­csomó) : Még hárman kihallgatásra várnak, sire. A CSÁSZÁR (kurtán): A neveket ! ST. ETIENNE (kibontja az irat­­csomót): Andreas Graf von Winter­berg, a bécsi káptalan kanonokja ... A CSÁSZÁR (idegesen): Holnapra kérem. A többi? ST. ETIENNE : Egy özvegyasz­­szony, Anna Kalisch. (Napoleon türel­metlen mozdulatára, gyorsabban.) És egy költő. Batsányi János: Felséged hívatta. A CSÁSZÁR (kis csend után): A gyertyákat, Dufleur . . . Kéretem Batsányit. ST. ETIENNE : Parancsára, sire... (Kitárja az ajtót, belép Batsányi: vé­kony, izzó férfi, csupa robogás.) Bat­sányi János költő, Magyarországról. (St. Etienne és Dufleur eltűnik. A csá­szár és Batsányi egyedül marad.) A CSÁSZÁR (melegen): Lépjen közelebb, Batsányi. Én hívattam. BATSÁNYI (tisztelettel, de kemé­nyen és határozottan): Köszönöm, sire, hogy hívatott. S­­a nem hívat, én kérem öntől ezt a kegyet. A CSÁSZÁR : Marét jelentette, hogy elkészült a fordítással, önnél van? BATSÁNYI : Tessék. Magammal hoztam. A CSÁSZÁR: Jó munka volt? Megtalálta benne az ön népének igaz­ságát? BATSÁNYI (önérzetesen): Igaz­ság csak egyféle van, felség. A nép igazsága. És a nép egy Franciaország­ban és Magyarországon. Csak az a kérdés , ki képviseli az igazságát, ki mondja azt: azért szólok a népem nevében, mert magam sem vagyok több nála. Én, az egyes ember sem akarok mást, akárhová jutottam. A CSÁSZÁR : Ez szemrehányás akar lenni, Batsányi? BATSÁNYI : Csak vallomás. Én az ifjúságomat, azt az életemet, ami legtöbbet ér, börtönben töltöttem. Volt időm gondolkodni. És megtanul­tam, hogy nem az igazolja a népet, aki kiemelkedett belőle, hanem a nép igazolja a belőle kimagaslót. A CSÁSZÁR : Köszönöm a leckét, Batsányi. (Ironikus és kicsit fájdal­masan őszinte is volt ez a mondat.) BATSÁNYI : Mást várt, felsé­ged? Barbárt, aki meghunyászkodik és csak egyet tud : alázatosan kö­szönni? A CSÁSZÁR : Én ezt a hangot akartam, így akartam szemben állni önnel. S önben a néppel, ahonnan származik, őszinte szót akarok hal­lani. Akkor is, ha vád van benne. BATSÁNYI : Megengedi, sire, az őszinteséget? A CSÁSZÁR : A ruha nem paran­csol hazugságot és alakoskodást. Be­széljen. BATSÁNYI (kevesebben az eddi­gieknél): Ön három esztendővel ez­előtt találkozott egy költővel. Jéná­ban. Goethének hívják. A császár az államminiszterrel. Én nem vagyok államminiszter, csak költ­ő. Szám­űzött, akit keserű sorsa ellenségei közé száműzött. És mivel itt élek Bécsben, tudom, hogy nem változ­tam. Költő maradtam, és ez a költő a forradalom tábornokával akart va­laha találkozni, nem a császárral. A CSÁSZÁR (ingerülten): Ha ön­nek kevés a császár, miért tolmá­csolta magyarul, amit a császár üzent Magyarország népének? ígérni és adni csak a császár tud. Önnön népé­nek és az önének is. A forradalom tábornokát kereste e falak közt, Batsányi. (Emelten.) A nép, ha ha­talmat kap, hatalommal is övezi ma­gát. Választhattam volna. Ha a forra­dalom tábornoka maradok, az igaz­ságot és a szabadságot csak az én francia népemnek hirdethetem. De császár vagyok : a nép igazsága és követelése vállaimon áttöri a határo­kat. BATSÁNYI: Az igazság, ami csak vérben és halálban vágtat át a határokon, gyanús, sire. Lefordítot­tam a kiáltványt hazám népéhez, mert én is így szóltam volna hozzá. Én, aki semmi vagyok, csak költő. De akinek szájával­­szóltam magya­rul az én népemhez, elhiszi-e a nép Napóleon császárnak, amit ígér? Nem a császár szavát hallja-e csak benne? A CSÁSZÁR : Ha így van, miért várt a nép addig, míg egy idegen, a császár mondja ki, amit a nép kö­vetel? BATSÁNYI : A nép nem várt, felség. Ez a nép porszem a nagy országúton, melyen a grande année áthalad, tudja, ki ígérhet neki, és ki az, aki beváltja. A CSÁSZÁR (ironikusan): ön a forradalom, Batsányi: Csak az erje­désben hisz, csak a mustban. A forra­dalom nem tarthat örökké. BATSÁNYI (hevülten): Hiszek abban, hogy örökké tart. A CSÁSZÁR : A lázadást köve­teli? BATSÁNYI : A résenálló igazsá­got akarom, ami felfalja az önkényt. Napóleon Buonaparte, a forradalom tábornoka, nem felejthet. Napóleon, a császár, felejthet. Ez a gyengesége az egyénnek, s ereje a népnek. A CSÁSZÁR : Én úgy tudtam, Marót mondta így: mi egy célért haladunk, Batsányi!... BATSÁNYI : De két úton, sire. Én alulról akarom a jogokat, amik megilletnek, alulról és kiharcolva, megsarcolva az elnyomást, ön felül­ről szórja ránk, mint a szenteltvizet. Ön azt mondja: kellenek nektek ezek a jogok, nélküle nem élhettek. A jogokra pedig csak ráismerni lehet. Félek attól, amit nem a nép forra­dalma, hanem a császár joga és jogara ígér. A CSÁSZÁR : Ha fél a kimondott jogtól, az emberiesség és egyenlőség jogától, csak azért, mert törvénnyé vált, nemcsak követeléssé, akkor egy­szer ön ellen fordulhat mindaz, amit akar. BATSÁNYI : Lehet, hogy így lesz. De hiszem, hogy egy nép soha­sem újulhat meg felülről és kívülről, csak kevülről és önmagából. A CSÁSZÁR : Ezt vallja, és mégis lefordította a császár kiáltványát. Ez ellentmondás, Batsányi. BATSÁNYI : Téved, felség. Én nem hiszek abban, hogy a kiáltvány ébresztő lesz. A császár kiáltványa — és kiáltása a népnek. Azért vállal­­tam, hogy tolmácsolom a császárt, mert szeretném, ha megmozdulna a lelkiismeret. A CSÁSZÁR : Annyival is beéri, hogy népe így feleljen szavaimra : a császár mondja, tehát nem lehet a teljes igazság? ! BATSÁNYI : Ennyit is elfoga­dok. Tudom, hogy nem követik az ön szavát. Én sem követném. De néha vállalni kell a fölöslegest is, mert amit hirdet, velejében mégis csak igazság. Én csak ezt az igazsá­got akartam közölni, amikor lefordí­tottam a császári kiáltványt. Talán lesz annyi ereje, mint egy versnek. A CSÁSZÁR (kíváncsian, egyre jobban izgatja a vita): És mit jósol? A költő, úgy tanultam meg, egy ki­csit vátesz. BATSÁNYI : Jósolni ! (Hirte­len.) Megkérhetem felségedet, hogy lépjen velem az ablakhoz? Itt látja Schönbrunnt, a német császár biro­dalmát. Azon túl van az én hazám, melyhez ön az én betűimmel szólt. Itt, ezen a küszöbön megáll a grande armée, innen nem jut beljebb. Odaát, apró kis erekben, a forradalom vére kering. Napóleonról csak öregedő leányok álmodnak, akik szeretik az egyenruhát és a bíbort. A nép forra­dalomról álmodik, arról, amit Napó­leon elhagyott. A CSÁSZÁR (önhitten, biztosan): Én hiszek a küldetésemben. A vihar­ban, amit hozok, s amiben megújul a világ. BATSÁNYI: És nem fél a gyűlö­lettől? Vihar kavarja fel azt is. A nép­nek nem az kell, hogy rábeszéljék a jogaira. Ha maga ébred rá, úgy az igazi. A CSÁSZÁR (megvetőn): Voltak már az ön népének forradalmai. Mit értek velük? Én nem hiszek egy új forradalomban. BATSÁNYI (lelkesen, támadóul): Csak abban hiszek ! Hány forradalma lesz még az én népemnek, nem tu­dom. A nép vár, és nem hiába. Lehet, hogy az ön lépte nyomán robban szét a nyugalom, de az véletlen lesz csak. Lehet hogy később, lehet hogy tíz­szer, százszor hiába. De egyszer ki­vívja az igazságot. És akkor, ha hol­tan is, azt mondja szám a világnak, úgy, ahogy valamikor Párizsra mon­dottam : «Vigyázó szemetek ha­zámra vessétek !» A CSÁSZÁR (gúnyosan): Nem nagy jövőt jósol nekem, Batsányi. BATSÁNYI: Az ön jövője már nem a népé. Felség. A nép lehet erő­szakos, követelheti és kiküzdheti jo­gait, de nem lehet zsarnok, önben a nép követelése zsarnokká változott. Önben, engedje meg, hogy kimond­jam : én a nép ellenségét látom már. S ezt elhallgatni sem ön, sem hazám előtt nem tudom. A CSÁSZÁR : Miért vagyok a nép ellensége? Erre feleljen ! BATSÁNYI: Mert a meggyőzésre a fegyvert ismeri csak. A CSÁSZÁR : Az én fegyverem az igazság. A forradalom igazsága. BATSÁNYI : De mivel fegyverré lett, már nem a nép, a közös nagy haza igazsága, hanem egy idegen hatalomé. Hatalom és hírvágy ková­csolta élesre. A nép igazságát pedig az alázat edzi meg. Az alázat önnön hatalma előtt. DUFLEUR (kis csend után meg­jelent az ajtóban, halkan): Tálalva van, sire . .. BATSÁNYI (még az iménti hévvel): Indulok, felség. Bocsánatot kell kér­nem, hogy Goethe helyett csak Batsá­nyit talált Schönbrunnban. A CSÁSZÁR (nyugodtan): Nincs mit megbocsássak. (Kis tétova gúny­nyal.) Köszönöm a leckét. De nem hiszem, hogy megfogadom. BATSÁNYI : Másként nem is szólottam volna. A CSÁSZÁR (kézicsengő cserren, emelten): St. Etienne, kisérje ki Batsá­nyi költő urat. (St. Etienne feltűnik az ajtóban, Batsányi meghajol és eltű­nik a nyomában.) DUFLEUR (egy óra percegve ütni kezd): A vacsora, síre... (Csodál­kozva, mintha Batsányi után nézne.) Ki volt ez az ember, sire? . .. Ez a felségsértő? ... A CSÁSZÁR (nyugodtan): Hall­gass, Dufleur. A forradalom volt. 4: 15)45 AUGUSZTUS !M­ r Kórházi tavasz ki h­í/,iiU gyűrűm­ keretinek Give­l nem tisztelek sem felhői, sem női!Mit — már rég nem távoli unyynÜzenésre : szivem komor zajára hallgatok. Hogy mit dörömhu­l mellkasomra,­ zárva, luilált vagy gyógyulási, csodál talán — míg — látom — künn mint h­ull a fák virága s tavasz szállong a felh­ük távolán. Csak száz lépés : kétszáz­­lilán az élet s taposhatnám a zsenge rét füvét — am­ik­k­ már kócos erdők rejlenének, ami egy Jobb­ életen merengenék. Csak száz , de lázak gyűrűin kerengek, kétszáz talán, de juj : nincs, nincs erűm­, — s ii fák k­iálin kedvesek szememnek, ha hal­i é­i ráuib­urul a szemfedöm. Virágok közt és haldoklókkal élek, körüliem gyógyszer s csöppek és porok — s m­ig künn a fák oly mámoros feltárok, a lélre és Zsuzsára gondolok. A lélre, mely tavasz volt és Zsuzsára, ki csillag volt­­ már nem nekem ragyog hamar elhull a szerelem virága : csak ritkán éri meg a holnapot, Li aui, jó volna most a mélybe veszni , tüidöm, szivem maholnap ócska rom — dajkáljon hát tovább­ a puszta Semmi, Imiinél világra jüttesu egykoron. Juj, élni kellene, segíts meg engem adj új szívet, N­ldiit és mlj erői — virágok nyíljanak megint sziveinken, m­ig megjelenhetek Színed előtt. Adj életet, vagy adj halált, ha kellek , legyek zene, villám, vagy költemény — az élet gyűrűin oly rég kerengek és még senkinek sem kellettem én. Jóvíím­ben­ nem hiszek, sület a fénye : nem vár reám se un, se Jóimról — Csak tán a szenvedés gyémántfüzére, mely utegesiUiruljii éjem csillagát.­­ ram, ha nélm is, mégis velem vagy, fejemre is Te tetted csillagod — « tudom, ha csillagomnak fénye hervad, én sorvadó fényével h­ervadok. Lulohhanl álmaim tűnő varázsa s *vorzongva csüggedek­­­ül vár reám — m­ig künn szelíden hull a fák virága, a tavasz szállong a felhők távolán. Végi­ György

Next