Új Ember, 1948 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1948-01-04 / 1. szám
f (• KÉZAI BÉLA: Fejlődünkse, vagy csak folytatódunk? 3. MÚLT ÉVSZÁZAD nagy teljesítményeit nem érthetjük meg a fejlődés gondolatába vetett vakbuzgó hit nélkül. A ,,felvilágosult" ember nem a régi értelemben vallásos többé s a szellemi és erkölcsi tökéletesedésnek nem látja értelmét. A fejlődés természettudományos és társadalmi gondolatát tehát valláspótlékként ragadja meg. Életereje minden megnyilvánulását ebben fejezi ki. A fejlődés bizonyosságát valóságnak fogja fel és ebben találja meg élete értelmét is. Ezt a törvényt felismerni véli az élet valamennyi területén. Az egysej a mereg fejlődésnek indul, belől e évmusók végső változataként kiválását'-dik az ember. A család üsse: -jé.-éi' kifejlődik korunk. irto-iö'T. • ama. Az ellenőrzött tapasztal sok sokaságából a •pri.f'iúc . “r tétova felismerése n. lánk, vakul a tudományok igaz- itt rendszer®. A mohákból, .■. páfrányokból bontakozik ki a földi növényzet, csodálatosan vr.ioza' . gazdagsága, feltevés' A fejlődés törvénye ’ehát mindenütt ez: az egysejtű lényekből lesz a többes, a kezdetlegesből a bonyolult, az egyszerűből az összetett. Ez a század elhitte azt is, hogy az egyből lehet kettő, az egy egészből több egész, az egység több egység hordozója. Minden szervezet ennek a törvénynek engedelmeskedik, még a népek története is. Nemcsak képes értelemben, de teljes valóságtudattal beszélt ez a korszak a népek gyermek- és férfikaráról, kiöregedett fajtákról. A szellemi és a tapasztalati élet sok más munkaterületén hasonló hipotetikus ősöket fedeztek fel a kutatók és mutattak rá a fejlődés törvényének jelenlétére. „Vizsgáld meg — mondották — az adott valóság bonyolult rendjét, bennük megtalálod az ősformát, .amelyből az egyéni kivirágzott.“ Végeredményben tehát egy szakadatlan világteremtésnek vagyunk a tanúi és ez a teremtés minden természetfölötti beavatkozás nélkül, egyedül a fejlődés jegyében áll A fajtáik maguk gondoskodnak saját szaporodásukról, sőt újabb fajták létrehozásáról is. Amit hajdan a teremtő Isten munkájának tulajdonított a vallásos ember, ahunezt most elintézi és megvalósítja a nagyhatalmú amőba, a moha, páfrány, elvégzik az ivarsejtek, a mirigyek és többi misztikus társaik.. Bízzuk rá csak magunkat a fejlődés törvényére: ő a mi egyetemes eligazítónő, kétségeink, visszaeséseink útvesztőjében. Cselekedeteinknek semmi köze a jó, vagy a rossz erkölcsi törvényéhez: egyedi ahhoz, vájjon tetteink a fejlődés üteméhez simulnak-e, velük vannak-e összhangban, vagy nem? Cselekedeteink is a szerint minősülnek, amennyiben meghódolnak, vagy pedig ellenmondanak a fejlődés áthághatatlan törvényének. A természettudományos világnézet alapján álló ember nem tapogatózik a sötétségben, nem fut vérszegény ideálok után, nem rettentik babonák és hiedelmek. Tiszto agygyal és tiszta szemmel, vizsgálódik, csak arra ügyel, hogy kutató eszéjének hajóját a fejlődés Golf-áramában tartsa, mert így sohasem tévedhet zátonyra, életét pedig elkerülik a csalódások és a meghasonlások. Az ember tökéletesedése eszerint tehát: bizonyos. Kövessük csak a törvényt és munkáljuk azt minden tudásunkkal. Ma még bizonytalanul állunk a lábunkon, messze vagyunk a tökéletesség végső formájától, de bizonyára közelebb, mint őseink, akik a fejlődés törvényének ismerete hiányában a vak véletlenre, és a vallásos hiedelmekre bízták törékeny sorsukat így gondolkozott Hitler kedvenc bölcselője, Nietzsche is, amikor az Obermenschre, az emberfeletti emberre gondolt és így gondolkoztak a jövő emberiségéről mindazok, akik a tökéletesebb embert merő fizikai kiválóságaiban szemlélték: finomabb alkattal, fejlettebb idegrendszerrel, nagyobb agyvelővel.Ahhoz, hogy tökéletesebbek legyünk — szerírtuk —, semmi egyébre nincs szükség, csak arra, hogy bölcsen bevárjuk, míg agytekervényeink száma megnövekszik. Akkor aztán mindenféle értelemben különbek bérünk ősapáinknál, mint ahogy joggal tekintették ők is különbnek magukat a barlanglakó ősembernél. ősapánk, a barlanglakó Kalibán, késői unokánk az Übermensch. A két véglet között a Modern Ember aféle átmeneti lény, aki mindaddig „mutál“ és változik, míg el nem éri a nietzschei felső fokot, ő lesz tehát az emberiség igazi megváltója s nem Krisztus. — és a tudástalény világa Az utolsó három évtized azonban rendkívül gazdag anyaggal látta el a fajképződés kutatásával foglalkozó tudományt. Ebből az anyagból kiderül, hogy a szervezetek állandó elemekből ■ épültek fel. „Ez a felfedezés — hangsúlyozza Heribert Nilsson, a nagy svéd természettudós — teljesen felborítja a simán tovasikló fejlődésről való korábbi felfogást. Sem külső természeti tényezők, semi az átöröklés nem tud rá , az lényegesen megváltoztatni, mint ahogyan azelőttgondolták. A fejlődés elmélete nem más, mint emberszabású világfelfogásunk végső maradványa. Amikor Darwin az embert, a teremtés koronáját kiváltságos helyéről letaszította a fajok fejlődési rendjébe, valahogy mégis csak a sor élére állította s ezután jött Nietzsche és az ember elé helyezte az Übermenschet. Nietzsche bálványát azonban agyontiporta a háború, Darwin fejlődés-elmélete pedig élettelennek bizonyul, sőt — ami talán még rosszabb ■— valószínűleg üres fikciónak is." „Mi lehet ezekután a biológia célja — veti fel a kérdést a nagy svéd természettudós. —• Talán egy új „ignorárus“ képzete felé haladunk? Bizonyos, hogy nem. Éppen ellenkezőleg: útban vagyunk egy olyan biológia felé, amely egzakttudomány. sfl" Mint ahogy a kémiában vagy az ásványtanban sem kell a rokonságot arra alapozni, hogy az ■elemek egymásból fejlődtek ki a hidrogéntől az uránig, arra sincs szükség, hogy a biológia rokonsági sorai alá építsükaz amőbától az emberig terjedő fejlődést. Ebből a szempontból az eretet éppen úgy állandó és változatlan alaknak kell tekintenünk, mint minden más biológiai fajtát. Ezt a pontot szem előtt kell tartania annak is — hangsúlyozza Nilsson —, aki az ember társadalmi életére és az emberi kultúrára vonatkozó gyakorlati rendszereket akar teremteni.“ Szerinte a jövő égető társadalmi problémája egész bizonyosan inkább az állandóság, mint a fejlődés körül fog forogni VAS ANTAL: A voljákok-' és Palestrina közt... (Kodály Zoltán hatvanötödik évére) Egyik kezünket a votják, nogáj-tatár, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina...“ — írta maga Kodály Zoltán egyik legjelentékenyebb összefoglaló tanulmányában a magyar zenéről. Most, hogy hatvanöt éves, összes írattársai úgy tekintenek fel a külsőleg finom, törékeny művészre és tudósra, mint a magyarság egyik élő gigászára. Tudás és ihlet valókat kevesekben jelentkezik olyan együttessel, s akkora messzeségekbe világító erővel, mint ■ benne- Nemzete szinte zavarban vann, mit ünnepeljen benne jobban. A zerui kutatót-e, aki tisztázta a legjobb magyar zenének a Szarmát síkság messzi mélyeibe, egész a Kínái Falig nyúló gyökérzetét és rokonságát. Vagy a zenei alkata: a gyermekkórusok édessé- gérük, a Psalmus Hungaricus keserűségének, a Budavári Tedeum füst- és lángtengeréinek és a Háry Jáns tarka hangszövetének szerzőit. Vagy pedig éppen a magyart, korunknak, a ma élő nemzedékének nagy magyar géniuszát. Ujjon mit lehet adni egy nerjaetnek oly illanékony anyaggal, mint a hangok? A zenéről soka gondolják, hogy nincs köze az értelemhez, hogy csak közvetve, az érzelmek és temperamentum kifejeződéseként kapcsolódik ■egy közösséghez. Pedig a zene sokkal több ennél. Szent Ambrus milánói bazilikája tudna erről be■ szeind, amikor kőfalai, oszloperdeje között és gerendamennyezete alatt, mint valami gigantikus hangszekrény zúgott fel a zsoltárok vihara és a császári csapatok megfélemledve állottak meg ama erő előtt, amit ezek a hangok elmondottak, nyolc, néha egyszerűen csak négy hangmagasságot válogatva. Ez a nyolc hang, a gregorián zene nyolc hangja már ígyegymagában is azáltal, hogy hang akilába volt fogva, hadüzenet vet a világ zavaros és nyers hagkáoszának. Sokszerűséget felesett ki, hierarchiát és akaratot, világos és egyszerű rendet A kereszténységet-T£f ODÁLY VOLT . AZ, akivel * , újra felragyogtak a legősibb magyar dallamkincsnek századok romja alá temetett mágneses mezői. Amikor jött — a század első éveiben — a magyar zene kétoldalról szorult két lidércnyomás, Wagner és a cigányzene-műdal közé. Zenénk eredendő magyarsága veszendőben volt. A magyar érzésvilág legbensőbb mélyének, érzésvilágunk zenei rétegének elmagyartalanílása, zenei anyanyelvünkelvesztése már ijesztő Vük Hogy igaza méreteit lássuk, érdemes volna egyszer külön megrajzolni a zeneszociológiai és társadalomlélektani fejlődésrajz együttes eszközeivel azt, hogy a falu külön népkultúrájából Pestre vagy a városokba szakadó rétegek, mikor foglalkozást és társadalmi életformát változtattak, mennyire elsősorban az ősi zeneélményt engedték magukból kipusztulni- De még ennél is jó- ' reptősebb volt az, hogy az új környezet és új érzésvilág mennyire leges-legelső sorban az idegen és big ■ tánczene és slágereken szivárgott belájuik és alakította őket. Más tekintetben és más hatások kapcsán ugyanilyen átformásnak volt kitéve értelmiségünk. Itt még rosszabb volt a helyzet, mert tudatos zenekultúrái a rétegei is voltak, majdnem kizárólag a német zenei életérzés alkotásaival átitatva. A kispolgárság és a vidéki értelmiség pedig a híg műmagyar dalok álművészetében, műmagyarkodásában és műnépiessgében találták meg zenei érzékeiket — ami viszont nemzeti, kulturális és szociális tekintetben egyaránt' korrupt érzésvilág kifejez . ■ője volt. Ekkor jöttek Bartók és Kodály, s az utolsó pillanatban merítették meg a pusztuló magyar ének- és a b'römfoistert a elmúlástól- Arat' kor' ok ketten, bejárták főképp, a Csallóközt és Erdélyt: már többnyire ott is csak a legöregebbek tudták a fonográf hengereire énekelni a magyarság legrégibb dallamait őrző énetteket vagy éppen ellenkezőig: nagyrészben kizárólag gyermekdalokká váltak, és gyermekjátékokká lettek ezek a hangok. De kettőjüktől följegyzett száz és száz dallamból s ezeknek rengeteg változatából kiderült, hogy ez a dallamanyag még az ősi ötfokúhangskálán helyezkedik el s majdnem változatlanul azonos a magyar nép keleti rokonságának ma is élő énekeivel. De az is kiderült, hogy még a középkori gregorián énekanyagból is kerültek ma is élő dallamformák és hatások a magyarság énekébe. ITODÁLY ÉS BARTÓK FELFEDEZÉSE megrázó és felrázó volt azért, mert századok rátelepült hordalékrétegei alól szabadította fel a magyarság zenei anyanyelvét. S nemcsak felszabadította, hanem behozta elmaradását úgyszólván a legmodernebb zenei fejlődésig. Behozta a szövegeknek és a dallamoknak az összes változatokra támaszkodó megtisztításával, t a nyolchangú skálára való átírásával, s alapzatukon új művek alkotásával: a gyermekkórusoktól és nagy kórusművektől az egyházi énekművekig és az operáig! Kodályban a tudóson túl él, a zeneköltő, mégpedig a kiváltságos méretű tudóson túl a kiváltságos méretű, zeneköltő. . Ki ne hallotta volna gyermekkórusait? S aki értően hallotta, nem tudja, mit csodáljon jobban Kodályban: az alkotó bátorságot-e, amellyel ezeket a kompozíciókat legtökéletesebb hangszerek egyikére támasztotta, a gyermekhanngok nyerseségére, édességére és tündöklésére, vagy a zenepolitikust csodálja jobban, aki a felnövekvő nemzedékhez nyúlt s azoknak fülét, ízlését, éppen az ízlést döntően kialakító évektől kezdve tudatosan a saját zerje anyanyelvére akarta nevelni. (Csak éppen közbevetően jegyezzük meg, hogy Kodály gyermekkórusai énekeltetésével és elterjesztésével az egyházi iskoláknak, különösen az apácaiskoláknak igen nagy szerepük van — a gyermekkórus versenyeknek majdnem mindig az apácaiskolák voltak a nyertesei.) A felnőtt és örök , magyarság számára pedig megalkotta a Psalmus Hungaricust, a Budavári Tedeumot és a Háry Jánost. A Háry János az első magyar opera, amelyben a népdalanyag a maga eredeti mivoltában kapott beolvasztást. E vonatkozásban egyedül az orosz népzenét modern művekben felhasználó nagy orosz zenealkotókkal vethető össze Kodály, és talán éppen Debussyvé. S ezzel a valóban magyarrá lett magyar zeneköltés egyúttal a világfejlődés élvonalába is jutott. Nemzetközi tekintélye a világ mai zenekultúrájában kétségbe vonhatatlan. De talán még ennél is többet jelent mindnyájunknak az a Psalmus Hungaricus, amelyben az ősi magyar dallamanyaggal s egyben a legmodernebb módon maga a magyarság sorsa szólal meg, a szorongattatás és akarat, tüzes örvénye. Már maga az is érdekes, hogy alkalmi darabnak íródott, Pest és Buda egyesülésének 50 éves évfordulójára, s a magyar zenealkotások egyik legörökebbje lettbelőle. Még ezer év múlva is minden hallgatóját velőkig érintve fog hangzani! Ugyanilyen a Budavári Tedeum. Buda visszafoglalásának évfordulójára íródott, s aki hallgatja, szinte látja a lángot és a füstöt, amelyen át a rom-Buda tört bástyáira vonulnak a zászlók és a csapatok, a súlyos és keserű Te Deum. A világ zeneirodalmának annyi ujjongó Te Deuma közt talán ez a legkomorabb és legkeserűbb. De mégis fényes, hatalmas, s mindenki lelkében a jövő felé való törekvés kapuit szaggatja, mint az a mise, amelyet most három évvel ezelőtt Budapest ostroma alatt az Operaház pincéjében írt, hogy a Kyriével, Glóriával és az Egyház örökmiséjének többi részével szólaljon nemzetéhez. Egyházi zenénknek újra tudatosan magyarrá válása és egyben modernné úlkodása is ,egyik legnagyobb ösztönzőjét tiszteli Kodályban. Nagyon érdekes, hogy az annyi idegen hatásnak kitett XVIII—XIX. , században is éppen a magyar egyházi ének van az, amely leginkább töretlenül megtartotta a valóban" magyar zene és ének nagy fénykorainak hagyományát. Ennek tudatossága csak a múlt század végén és jelen századunkelején fátyolozódott el. Kodály sugallása talán éppen az egyházi zene és ének területénteremtette a legrendszeresebb és leghatalmasabb eredményeket. Kodályt így az egyházi zene nagyjaként is számon tartja a magyarság és hódol nemzeti és nemzetközi életben egyaránt minden oldalon elismert nagyja előtt IMI KáHViB 1. 00 0 0 01 V0 Uj év Till ifjúságon és az emberélet útjának a felén is túl talán, megbékélt vándor, vissza-visszanézek ez újesztendő hűvös hajnalán; múltak, mezők! •— a hó alatt pihen rég: tűnt évek ágán dérré fagy az emlék; remények, álmok, derüre ború, fájdalomtalan töviskoszorú. Szebb volt a vér, a frissen lüktető sebs leszámolás helyett a szenvedés? Képzelt kardok csapásánál erősebb mellünkre mérve egy való ütés. Hétköznapod gondját taposva, ember, mit érsz a zengő világegyetemmel? Silány kenyér a forgandó egesz, ha enni kér valódi gyermeked. Laktam felhőkön én is és elég volt. Hazád a föld, vállald is otthonul. Egynknek is csak úgy igaz az égbolt, ha csillagával fölélik domborul. Mindent akarsz? a semmi lesz a béred! Addig tiéd a lét, amíg eléred. S istent se játszhatsz tovább, csak amíg fölfalod, bálvány, önnön tagjaid. V " Mert nincs külön világ: csak egy vitág van, s ezen az eggyen kívül nincs hazád. S csak rajtad áll, hogy egyetlen hazádban mi éljen együtt: csorda vagy család. Ordasként törne rád, ha tán elestél? Légy érte és helyette is te testvér. 'Nem tudja, mit tesz; sorsa oly kemény: önnön kínjában mar beléd szegény. Ha fáj is, álld! Nem csak magadnak állod. Nem csak magadnak vagy az, aki vagy. Jövődnek élsz * a holnapi világot szántónkért majd rajtad a fiad. Ne hős, csak tégla légy. Belőled épül az ember háza, s nem csak menedékül: legyen már végre otthon és lakás. Sírunk fölött is élő ragyogás. Rónay György reftá 0 sfr