Új Ember, 1948 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1948-01-04 / 1. szám

f (•­ KÉZAI BÉLA: Fejlődü­nkse, vagy csak folytatódunk? 3. MÚLT ÉVSZÁZAD nagy telje­­­­sítményeit nem érthetjük meg a fejlődés gondolatába vetett vak­buzgó hit nélkül. A ,,felvilágosult" ember nem a régi értelemben val­lásos többé s a szellemi és erköl­csi tökéletesedésnek nem látja ér­telmét. A fejlődés természettud­o­­­mányos és társadalmi gondolatát tehát valláspótlékként­­ ragadja meg. Életereje minden megnyilvá­nulását eb­ben fejezi ki. A fejlődés bizonyosságát valóságnak fogja fel és ebben találja meg élete értel­mét is. Ezt a törvényt felismerni véli az élet valamennyi területén. Az egysej a mereg fejlődésnek indul, belől e évmu­­sók végső vál­tozataként kiválását'-dik az ember. A család üsse: -jé.-éi' kifejlődik korunk. irto-iö'T.­­ • ama. Az el­lenőrzött tapasztal sok sokaságá­ból a •pri.f'iúc . “r tétova felis­merése n. lán­k, vakul a tudo­mányok igaz- itt rendszer®. A mo­hákból, .■. páfrányokból bontako­zik ki a földi növényzet, csodála­tosan vr.ioza' . gazdagsága, feltevés' A fejlődés törvénye ’­ehát min­denütt ez: az egysejtű lényekből lesz a többes, a kezdetlegesből a bonyolult, az egyszerűből az össze­tett. Ez a század elhitte azt is, hogy az egyből lehet kettő, az egy egészből több egész, az egység több egység hordozója. Minden szerve­zet ennek a törvénynek engedel­meskedik, még a­ népek története is. Nemcsak képes értelemben, de teljes valóságtudattal beszélt ez a korszak a népek gyermek- és férfi­karáról, kiöregedett fajtákról. A szellemi és a tapasztalati élet sok más munkaterületén hasonló hipotetikus ősöket fedeztek fel a kutatók és mutattak rá a fejlődés törvényének jelenlétére. „Vizsgáld meg — mondották — az adott va­lóság bonyolult rendjét, bennük megtalálod az ős­formát, .­amelyből az egyéni ki­virágzott.“ Végered­ményben tehát egy szakadatlan világteremtésnek vagyunk a tanúi és ez a teremtés minden termé­szetfölötti beavatkozás nélkül, egye­dül a fejlődés jegyében áll A faj­táik maguk gondoskodnak saját szaporodásukról, sőt újabb fajták létrehozásáról is. Amit hajdan a teremtő Isten munkájának tulaj­donított a vallásos ember, ahunezt most elintézi és megvalósítja a nagyhatalmú amőba, a moha, páf­rány, elvégzik az ivarsejtek, a mi­rigyek és többi misztikus társaik.. Bízzuk rá csak magunkat a fejlő­dés tör­vényére: ő a mi egyetemes eligazítón­ő, kétségeink, visszaesé­seink útvesztőjében. Cselekede­teinknek semmi köze a jó, vagy a rossz erkölcsi törvényéhez: egyedi­ ahhoz, vájjon tetteink a fejlődés üteméhez simulnak-e, velük van­nak-e összhangban, vagy nem? Cselekedeteink is a szerint minő­sülnek, amennyiben meghódolnak, vagy pedig ellenmondanak a fejlő­dés áthághatatlan törvényének. A természettudományos világnézet alapján álló­ ember nem tapogató­zik a sötétségben, nem fut vérsze­gény ideálok után, nem rettentik babonák és hiedelmek. Tiszto agy­­gyal és tiszta szemmel, vizsgálódik, csak arra ügyel, hogy kutató eszéjé­nek hajóját a fejlődés Golf-áramá­ban tartsa, mert­ így sohasem té­vedhet zátonyra, életét pedig elke­rülik a csalódások és a megha­­sonlások. Az ember tökéletesedése eszerint tehát: bizonyos. Kövessük csak a törvényt és munkáljuk azt minden tudásunkkal. Ma még bizonytalanul állunk a lábunkon, messze va­gyunk a tökéletesség végső formá­jától, de bizonyára közelebb, mint őseink, akik a fejlődés törvényének ismerete hiányában a vak vélet­lenre, és a vallásos hiedelmekre bízták törékeny sorsukat így gon­dolkozott Hitler kedvenc bölcse­lője, Nietzsche is, amikor az Ober­­menschre, az emberfeletti emberre gondolt és így gondolkoztak a jövő emberiségéről mindazok, akik a tö­kéletesebb embert merő fizikai ki­válóságaiban szemlélték: finomabb alkattal, fejlettebb idegrendszerrel, nagyobb agyvelővel.­­Ahhoz, hogy tökéletesebbek legyünk — szerír­tuk —, semmi egyébre nincs szük­­­ség, csak arra, hogy bölcsen bevár­juk, míg agytekervényeink száma­­ megnövekszik. Akkor aztán min­denféle értelemben különbek b­­érünk ősapáinknál, mint ahogy jog­gal tekintették ők is különbnek magukat a barlanglakó ősember­nél. ősapánk, a barlanglakó Kalibán, késői unokánk az Übermensch. A két véglet között a Modern Ember aféle átmeneti lény, aki mind­addig „mutál“ és változik, míg el nem éri a nietzschei felső fokot, ő lesz tehát az emberiség igazi meg­váltója s nem Krisztus. — és a tudástalény világa Az utolsó három évtized azonban rendkívül gazdag anyaggal látta el a fajképződés kutatásával foglal­kozó tudományt. Ebből az anyag­ból kider­ül, hogy a szervezetek állandó elemekből ■ épültek fel. „Ez a felfedezés — hangsúlyozza Heri­bert Nilsson, a nagy svéd termé­szettudós — teljesen felborítja a simán tovasikló fejlődésről való korábbi felfogást. Sem­ külső ter­mészeti tényezők, semi az átöröklés nem tud rá , az lénye­gesen­ megváltoztatni, mint aho­gyan azelőtt­­gondolták. A fejlődés­ elmélete nem más, mint embersza­bás­ú világfelfogásunk végső ma­radványa. Amikor Darwin az em­bert, a teremtés koronáját kivált­ságos helyéről letaszította a fajok fejlődési rendjébe, valahogy mégis csak a sor élére állította s ezután jött Nietzsche és az ember elé he­lyezte az Übermenschet. Nietzsche bálványát azonban agyontiporta a háború, Darwin fejlődés-elmélete pedig élettelennek bizonyul, sőt — ami talán még rosszabb ■— való­színűleg üres fikciónak is." „Mi lehet ezekután a biológia célja — veti fel a kérdést a nagy svéd természettudós. —• Talán egy új „ignorárus“ képzete felé hala­dunk? Bizonyos, hogy nem. Éppen ellenkezőleg: útban vagyunk egy olyan biológia felé, amely egzakt­tudomány. sfl­­" Mint ahogy a kémiában vagy az ásványtanban sem kell a rokonságot arra alapozni, hogy az ■elemek egymásból fejlődtek ki a hidrogéntől az uránig, arra sincs szükség, hogy a bio­lógia rokonsági sorai alá épít­sük­­­az amőbától az emberig terjedő fejlődést. Ebből­ a szempontból az eretet éppen úgy állandó és változatlan alaknak kell tekintenünk, mint minden más biológiai fajtát. Ezt a pontot szem előtt kell tartania annak is — hangsúlyozza Nilsson­­ —, aki az ember társadalmi életére és az emberi kultúrára vonatkozó gyakorlati rendszereket akar te­remteni.“ Szerinte a jövő égető társadalmi problémája egész bizo­nyosan inkább az állandóság, mint a fejlődés körül fog forogni VAS ANTAL: A voljákok-' és Palestrina közt... (Kodály Zoltán hatvanötödik évére) E­gyik kezünket a votják, nogáj-tatár, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina...“ — írta maga Kodály Zoltán egyik legjelentékenyebb összefoglaló ta­nulmányában a magyar zenéről. Most, hogy hatvanöt éves, összes írattársai úgy tekintenek fel a külsőleg finom, törékeny művészre és tudósra, mint a magyarság egyik­­ élő gigászára. Tudás és ihlet való­kat kevesekben jelentkezik olyan együttessel, s akkora messzeségek­be világító erővel,­­ mint ■ benne- Nemzete szinte zavarban vann, mit ünnepeljen benne jobban. A zerui kutatót-e, aki tisztázta a legjobb magyar zenének a Szar­mát síkság messzi mélyeibe, egész a Kínái Falig nyúló gyökérzetét és rokonságát. Vagy a zenei al­kata: a gyermekkórusok édessé-­ gérük, a Psalmus Hungaricus ke­­ser­űség­ének, a Budavári Tedeum füst- és lángtengeréinek és a Háry Jáns tarka hangszövetének szer­ző­­it. Vagy pedig éppen a ma­gyart, korunknak, a ma élő nem­zedé­kének nagy magyar géniuszát. U­jjon mit lehet adni egy nerjaetnek oly illanékony anyag­gal, mint a hangok? A zenéről soka gondolják, hogy nincs köze az értelemhez, hogy csak közvet­ve, az érzelmek és temperamen­tum kifejeződéseként kapcsolódik ■egy közösséghez. Pedig a zene sokkal több ennél. Szent Ambrus milánói bazilikája tudna erről be­­■ szeind, amikor kőfalai, oszloperde­je között és gerendamennyezete alatt, mint valami gigantikus hangszekrény zúgott fel a zsoltá­rok vihara és a császári csapa­tok megfélemledve állottak meg ama erő előtt, amit ezek a han­gok elmondottak, nyolc, néha egy­­szerűen csak négy hangmagasságot válogatva. Ez a nyolc hang, a­ gre­­gorián zene nyolc hangja már így­­­egymagában is azáltal, hogy hang akilába volt fogva, hadüzenet vet a világ zavaros és nyers hagkáoszának. Sokszerűséget fe­lesett ki, hierarchiát és akaratot, világos és egyszerű rendet A ke­reszténységet-T£f ODÁLY VOLT . AZ, akivel * , újra felragyogtak a legősibb magyar dallamkincsnek századok romja alá temetett mágneses me­zői. Amikor jött — a század első éveiben — a magyar zene két­­oldalról szorult két lidércnyomás, Wagner és a cigányzene-műdal közé. Zenénk eredendő magyarsá­ga veszendőben volt. A magyar érzés­világ legbensőbb mélyének, érzésvilágunk zenei rétegének el­­magyartalaní­lása, zenei anya­nyelvünk­­elvesztése már ijesztő Vük Hogy igaza méreteit lássuk, érdemes volna egyszer külön megrajzolni­ a zeneszociológiai és társadalomlélektani fejlődés­­rajz együttes eszközeivel azt, hogy a falu külön népkultúrájából Pestre vagy a városokba szakadó­­ rétegek, mikor foglalkozást és társadalmi életformát változtat­tak, mennyire elsősorban az ősi zeneélményt­ engedték magukból kipusztulni- De még ennél is jó- ' reptőseb­b volt az, hogy az új kör­nyezet és új érzésvilág mennyire leges-legelső sorban az idegen és big ■ tánczene és slágereken szi­várgott belájuik és alakította őket. Más tekintetben és más hatások kapcsán ugyanilyen átform­á­snak volt kitéve értelmiségünk. Itt még rosszabb volt a helyzet, mert tu­datos zenekultúrái a rétegei is voltak, majdnem kizárólag a né­met zenei életérzés alkotásaival átitatva. A kispolgárság és a vi­déki értelmiség pedig a híg mű­­magyar dalok álművészetében, műmagyarkodásában és műnépies­­s­gében találták meg zenei érzékei­ket — ami viszont nemzeti, kul­turális és szociális tekintetben egyaránt' korrupt érzésvilá­g kifejez . ■ője volt. Ekkor jöttek Bartók és Kodály, s az utolsó pillanatban merítették meg a pusztuló magyar ének- és a b'römfoistert a elmúlástól- Arat' kor' ok ketten, bejárták főképp, a Csallóközt és Erdélyt: már több­nyire ott is csak a legöregebbek tudták a fonográf hengereire éne­kelni a magyarság legrégibb dal­lamait őrző énetteket vagy éppen ellenkezőig: nagyrészben kizáró­lag gyermekdalokká váltak, és gyermekjátékokká lettek ezek a hangok. De kettőjüktől följegyzett száz és száz dallamból s ezeknek rengeteg változatából kiderült, hogy ez a dallamanyag még az ősi ötfokú­­hangskálán helyezkedik el s majdnem változatlanul azo­nos a magyar nép keleti rokonsá­gának ma is élő énekeivel. De az is kiderült, hogy még a középkori gregorián énekanyagból­ is kerül­tek ma is élő dallamformák és ha­tások a magyarság énekébe. IT­ODÁLY ÉS BARTÓK FELFE­­DEZÉSE megrázó és felrázó volt azért, mert századok rátele­pült hordalékrétegei alól szabadí­totta fel a magyarság zenei anya­nyelvét. S nemcsak felszabadította,­­ hanem behozta elmaradását úgy­szólván a legmodernebb zenei fej­­­lődésig. Behozta a szövegeknek és a dallamoknak az­ összes változa­tokra támaszkodó megtisztításá­val, t a nyolchangú skálára való átírásával, s alapzatukon új művek alkotásával: a gyermekkórusoktól és nagy kórusművektől az egyházi énekművekig és az operáig! Ko­dályban a tudóson túl él, a zene­­költő, mégpedig a kiváltságos mé­retű tudóson túl a kiváltságos mé­retű, zeneköltő. . Ki ne hallotta volna gyermekkó­rusait? S aki értően hallotta, nem tudja, mit csodáljon jobban Ko­dályban: az alkotó bátorságot-e, amellyel ezeket a kompozíciókat legtökéletesebb hangszerek egyi­kére támasztotta, a gyermekhann­gok nyerseségére, édességére és tündöklésére,­­ vagy a zenepoli­­tikust csodálja jobban, aki a fel­növekvő nemzedékhez nyúlt s azoknak fülét, ízlését, éppen az ízlést­­ döntően kialakító évektől kezdve tudatosan a saját zerje anyanyelvére akarta nevelni. (Csak éppen közbevetően jegyezzük meg, hogy Kodály gyermekkórusai éne­­keltetésével és elterjesztésével az egyházi iskoláknak, különösen az apácaiskoláknak igen nagy szere­pük van — a gyermekkórus ver­senyeknek majdnem mindig az apácaiskolák voltak a nyertesei.) A felnőtt és örök , magyarság számára pedig megalkotta a Psal­mus Hungaricust, a Budavári Te­­deumot és a Háry Jánost. A Háry János az első magyar opera, amelyben a népdalanyag a maga eredeti mivoltában kapott beol­vasztást. E vonatkozásban egye­dül az orosz népzenét modern mű­vekben felhasználó nagy orosz zenealk­otókkal vethető össze Ko­dály, és talán éppen Debussyvé. S ezzel a valóban magyarrá lett magyar zeneköltés egyúttal a vi­lágfejlődés élvonalába is jutott. Nemzetközi tekintélye a világ mai zenekultúrájában kétségbe vonha­­­­tatlan. De talán még ennél is töb­bet jelent mindnyájunknak az a Psalmus Hungaricus, amelyben az ősi magyar dallamanyaggal s egyben a legmodernebb módon maga a magyarság sorsa szólal meg, a szorongattatás és akarat, tüzes örvénye. Már maga­ az is ér­dekes, hogy alkalmi darabnak író­dott, Pest és Buda egyesülésének 50 éves évfordulójára, s a magyar zenealkotások egyik legörökebbje lett­­belőle. Még ezer év múlva is minden hallgatóját velőkig érint­ve fog hangzani! Ugyanilyen a Budavári Te­deum. Buda visszafoglalásának évfordulójára íródott, s aki hall­gatja, szinte látja a lángot és a füstöt, amelyen át a rom-Buda tört bástyáira vonulnak a zászlók és a csapatok, a súlyos és keserű Te Deum. A világ zeneirodalmának annyi ujjongó Te Deuma közt ta­lán ez a leg­komorabb és legkese­­rűbb­. De mégis fényes, hatalmas, s mindenki lelkében a jövő felé való törekvés kapuit szaggatja, mint az a mise, amelyet most há­rom évvel ezelőtt Budapest ostro­ma alatt az Operaház pincéjében írt, hogy a Kyriével, Glóriával és az Egyház örök­miséjének többi részével szólaljon nemzetéhez. E­gyházi­ zenénknek újra tudatosan magyarrá válása és egyben modernné úlkodása is ,egyik legnagyobb ösztönzőjét tisz­teli Kodályban. Nagyon érdekes, hogy az annyi idegen hatásnak ki­tett XVIII—XIX. , században is éppen a magyar egyházi ének van az, amely leginkább töretle­nül megtartotta a valóban" ma­gyar zene és ének nagy fényko­rainak hagyományát. Ennek tu­datossága csak a múlt század vé­gén és jelen századunk­­elején fá­­tyolozódott el. Kodály sugallása talán éppen az egyházi zene és ének területén­­teremtette a leg­rendszeresebb és leghatalmasabb eredményeket. Kodályt így az egy­házi zene nagyjaként is számon tartja a magyarság és hódol nem­zeti és nemzetközi életben egy­aránt minden oldalon elismert nagyja előtt IMI KáHViB 1. 00 0 0 01­ V0 Uj év Till ifjúságon és az emberélet útjának a felén is túl talán, megbékélt vándor, vissza-visszanézek ez újesztend­ő hűvös hajnalán; múltak, mezők! •— a hó alatt pihen rég: tű­nt évek ágán dérré fagy az emlék; remények, álmok, derüre ború, fájdalomtalan töviskoszorú. Szebb volt a vér, a frissen lüktető seb­s leszámolás helyett a szenvedés? Képzelt kardok csapásánál erősebb mellünkre mérve egy való ütés. Hétköznapod gondját taposva, ember, mit érsz a zengő világegyetemmel? Silány kenyér a forgandó egesz, ha enni kér valódi gyermeked. Laktam felhőkön én is és elég volt. Hazád a föld, vállald is otthonul. Egynknek is csak úgy igaz az égbolt, ha csillagával fölélik domborul. Mindent akarsz? a semmi lesz a béred! Addig tiéd a lét, amíg eléred. S istent se játszhatsz tovább, csak amíg fölfalod, bálvány, önnön tagjaid.­­ V " Mert nincs külön világ: csak egy vitág van, s ezen az eggyen kívül nincs hazád. S csak rajtad áll, hogy egyetlen hazádban mi éljen együtt: csorda vagy család. Ordasként törne rád, ha tán elestél? Légy érte és helyette is te testvér. 'Nem tudja, mit tesz; sorsa oly kemény: önnön kínjában mar beléd szegény. Ha fáj is, álld! Nem csak­ magadnak állod. Nem csak magadnak vagy az, aki vagy. Jövődnek élsz * a holnapi világot szántónkért majd rajtad a fiad. Ne hős, csak tégla légy. Belőled épül az emb­er háza, s nem csak menedékül: legyen már végre otthon és lakás. Sírunk fölött is élő ragyogás. Rónay György ref­t­á 0 sf­­r

Next