Új Ember, 1952 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1952-01-07 / 1. szám

Remcsak a Cranela dolgozók, de a béke jogszerte felsorakozott mellett­­ v­­százmil­liók akaratát és biztos reményét fejezte ki az a hatalmas kongres­­­szus, amelyet Karácsony ünnepén Párizsban tartottak. Mint ahogy a béke megvédéséért folytatott harc­ban mindannyiunkat szigorú köte­lezettség gyanánt egyformán ter­helnek azok a feladatok is, amelye­ket a kongresszus szónokai a fran­cia nép elé állítottak. Mert sehol sem akadhat ember, ha józan és­­szel, becsületesen gondolkodik­­ és szereti nemzetét, családját és ön­magát, aki fel ne ismerte volna, hogy a legsürgősebb feladatok ten­gelyébe valóban annak a három követelésnek kikényszerítése ke­rült, amelyeket most Párizsban új­ból meghatároztak: 1. tárgyaláso­kat folytatni a lefegyverzésről, 2. véget vetni a koreai és vietnami háborúnak, 3. békeszerződést kötni a demilitarizált Németországgal. »A helyzet súlyos — állapította meg a kongresszust megnyitó Jo­­liot-Curie — de ünnepélyesen kije­lentjük, hogy a háború nem elke­rülhetetlen. Álljunk valamennyien munkába és meg fogjuk menteni a békét.« Igenis, álljunk mi is va­lamennyien munkába és álljuk is meg helyünket a béke munkájá­ban. Ez a legfőbb teendő az új­esztendő indulásakor. Mert van kivezető út — hangoztatta záró felhívásában a párizsi kongresszus is. »A béke győzedelmeskedni fog, ha minden erőnkből megvédjük azt.« »,Születésszabályozás" Lapunk hasábjain már több­ször megemlékeztünk arról, hogy egyes keleti országokban parla­mentáris úton akarják intézmé­nyesíteni a születésszabályozást, s arról is, hogy ezek a tervek a­­ katolikus közvélemény legélesebb ellenzésébe ütköznek.• Hadd mutassunk rá most rövi­den egy magyar hogy — nem szólva példával arra, erkölcsi vo­natkozásairól — az ú. n. »születés­­szabályozás« milyen mérhetetlen károkat jelenthet egy nemzet éle­tében s ezen keresztül az egész emberiség számára. Ha a múlt században divatos lett volna a »születésszabá­lyozás«, nem született volna meg Széchenyi István, aki ötödik, Jókai Mór, aki szintén ötödik, Madách Imre, aki szintén ötödik gyermek volt a családban, nem született volna meg Deák Ferenc, aki szüleinek­­ hetedik, sem Arany János, aki szüleinek tizedik gyermeke volt AZ ANYA ÉLETE VAGY A GYERMEKE ? Protestáns, különösen anglikán részről több ellenvetés hangzott el a közelmúlt hetekben azzal a be­széddel szemben, amelyet­­ XII. Pius pápa egy bábákból álló kül­döttséghez intézett. Életveszede­lem esetén az anyát kell-e meg­menteni, vagy a még meg nem született, illetve most születő gyer­meket? — ekörül indultak meg a viták. Ahogy azonban nem sokkal utána egy szerkesztői üzenetben mi magunk is rámutattunk, a kér­désnek ebben a formában való megfogalmazása csak a katolikus tanítás teljes félreértésén alapul­hat. Ilyen vagylagosságot ugyan­is — vagy az anya, vagy a gyer­mek — az Egyház sohasem állí­tott fel, mi több, ilyen vagylagos­ságnak még a lehetőségét sem is­merte el. Hogy ez a megállapítá­sunk és a hozzáfűzött érvelésünk mindenben helyes volt, világosan kitűnt most abból az újabb be­szédből is, amelyet XII. Pius ak­kor mondott el, amikor a sokgyer­mekes családok olaszországi szö­vetségének vezetőit fogadta. Kü­lön hangsúlyt ad ennek a megnyi­latkozásnak, hogy a pápa abban kifejezetten kitért az említett el­lenvetésekre is. A­mit az Egyház sohasem állított A katolikus tanítás szerint­­— mondotta a pápa — a házasság olyan intézmény, amely az élet szolgálatában áll. Semmikép sem engedhető meg tehát, hogy köz­vetlen merénylet történjék benne egy ártatlan emberi élet ellen. Ak­kor sem, ha azzal csupán egy má­sik életet akarnának megmen­teni. Egyébként is egyetemes ér­vényű tétele a katolikus erkölcs­tannak, hogy az emberi élet semmi körülmények között sem minő­sül­­het eszköznek. Az élet megőrzésé­nek kötelessége éppúgy fennáll a magzat, mint az édesanya irá­nyában. Az Egyház azonban — s itt kö­vetkezik a válasz az első ellen­vetésre — soha és semmi esetben sem tanította azt, hogy a magzat életét többre kellene becsülni, mint az anyáét. És teljesen hamis a kér­dés olyatén beállítása is, hogy vagy a­ magzat, vagy az anya élete. Amit az Egyház hirdet, úgy szól, hogy sem az anya, sem a magzat életét nem szabad olyan beavatkozás alá vonni, amely köz­vetlenül a kioltásukra mindkettőjükkel szemben irányulna, ugyan­az a kötelesség áll fenn: meg kell tenni minden erőfeszítést, hogy mind az anya, mind a magzat életben maradjon. Ez az orvosi se­­gédkezés legszebb és legnemesebb feladata. Ha pedig a tudomány minden haladása ellenére is adód­­ik.A még kockázatok abban a te­kintetben, hogy az anyának életébe kerülhet a magzat kihordása és világrahozása, akkor nem marad más­ hátra, mint utolsó pillanatig fáradozni a segítésen és megmen­tésen, tisztelettel meghajolva a ter­mészeti törvények és az isteni gondviselés rendelkezései előtt. Melyik értékesebb ? De az édesanya élete, különösen egy sokgyermekes anyáé, hasonlít­hatatlanul magasabb érték, mint a meg sem született gyermeké hangzik a második ellenvetés. — A katolikus válasz erre is határozott — mondotta a pápa. Egy ártatlan élet sérthetetlensége semm­ikép sem múlik annak kisebb vagy na­gyobb értékén. Az Egyház már több mint tíz éve forma szerint is elítélte az »értéktelennek« nyil­vánított élet megölését. A jelen esetben pedig különben is ki tudná előre megállapítani, hogy a két élet közül valójában melyik az értékesebb? Akár a társadalom szempontjából is. Ki tudná mondani, hogy mivé nőhet fel meg­a gyermek, aki most születik a tökéletesség és az alkotó nagyság a micsoda magaslatát érheti el? Nyilvánvaló, hogy akik az anya és a magzat értékkülönbségéről be­szélnek, azok olyan két mennyisé­get hasonlítanak össze, amelyek közül az egyiket egyáltalán nem ismerik. Megengedett lehet... További ellenvetésekkel foglal­kozva a pápa rendkívül nyomaté­kosan hívta fel a figyelmet arra, hogy az eddigiekben és minden idevágó tanításában az ártatlan élet ellen irányuló »közvetlen me­rénylet« és a »közvetlen öles« ki­fejezéseket használta. Mert a leg­több félreértés, ami a élessé tette, a »közvetlen« vitákat meg­szorítás figyelembe nem vételéből eredt. »Mert ha például — s most szó­­szerint idézzük — a leendő anya életének megőrzése, függetlenül terhességétől, olyan sürgős se­bészi beavatkozást vagy más olyan gyógykezelést igényelne, amelynek csak járulékos, tehát nem­ nem akart, sem nem szándékolt követ­kezménye, viszont elkerülhetetlen következménye a­ magzat akkor az ilyen beavatkozást halála. Vagy kezelést nem lehet többé egy ár­tatlan élet ellen irányuló közvetlen merényletnek minősíteni Ilyen kö­rülmények között a műtét és keze­lés megengedett lehet, mint sok más hasonló orvosi beavatkozás mindannyiszor, amikor olyan ma­gas értékű jóról van szó, amilyen az élet. Feltétel természetesen, hogy a műtétet, illetve nem lehet elhalasztani a kezelést megszületése utánra, sem magzat nem lehet helyette más hatályos gyógy­módhoz folyamodni.« A másik probléma A családi élet keresztény voná­sairól szólva kitért a pápa határozott és nyílt formában igen másik súlyos problémára is. Isten­n­nek tetsző és a társadalom há­láját kiérdemlő cselekedet az, ha a szülők bátran vállalják a gyermeket s azokat erejüktől sok te­uton fel is nevelik. »Az Egyház azonban — mondotta a pápa — együttérzéssel és megértéssel tudja nézni a házasélet valóságos nehézségeit is. Egyik utolsó be­szédünkben, amely a házastársi erkölcsről szólott, megállapítot­tuk, hogy indokolt és megengedett lehet a születések olyan szabályo­zása, amely — ellentétben az ú. n. »születésellenőrzéssel — összeegyeztethető Isten törvényé­vel. Megjelöltük ugyanakkor e sza­bályozás határait is, amelyek iga­zában igen szélesek. Remélnünk lehet — bár az ilyen ügyben az Egyház természetesen az orvos­­tudományra bízza az ítélkezést —, hogy sikerül e megengedett mód­szer számára kielégítően biztos alapot teremteni és a legújabb ér­tesülések megerősíteni is látszanak ezt a reményt.« Az a szabályozás, amelyre a pápa utalt, tudvalévő évi a házas­társak csupán időszakos megtar­tóztatása, amely nem gátolja normális házaséletet. Meg kell je­­­gyeznünk, hogy az erre vonatkozó vizsgálatok eredményeivel és a megfelelő tabellák kidolgozásával az utóbbi években már több orvosi kongresszus is foglalkozott, köztük katolikus kongresszusok, amelyek­nek munkájában az orvostudósok mellett m­orálteológusok is részt vettek. Ha megfontoljuk a most ol­vasottakat, könnyű megállapíta­nunk, hogy a legfőbb egyházi ta­nítóhivatalnak ez a megnyilatko­zása, amelyet az Osservatore Ro­mano a legelső oldalon négyhasá­bos címmel adott közre, vallási szempontból katolikus életünk leg­nagyobb eseményei közé tartozik. Kovács válasza egy társbérlőnek Kedves Társbérlő Uram, ön tudja, hogy a nevem Kovács Já­nos, egyszerűen csak Kovács és azt is tudja, hogy született naivsá­­gom következtében néha rá tud­nak szedni egynémely emberek arra, hogy tanácsot adjak nekik saját öreg korom és fiatal hitem tapasztalatai és szabályai szerint. (Jól, Uram, mivel az ön problé­mája mások érdeklődésére is igényt tarthat, először hozzám írott levelét:idebiggyesztem »Társbérletben lakom, olyan csa­ládnál, amelynek havi jövedelme négyszerese az enyémnek, ők is dolgozó emberek, akár én. A la­kás háromnegyed részét lakják, én pedig az egynegyedét, a lakbért mégis felesben, fizetjük, mert an­nak idején, mint albérlő költöztem a lakásba és a lakbért ők szabták meg. Engem ennek következtében 55—60 forintos kár ér. Tisztelt Kovács Úr! Kérném ad­jon tanácsot. Engem ez a dolog nagyon nyugtalanít. Ha én kérem a lakbérkiigazítást vagy akár csak szóba is hozom, az a jó viszony, amelyet a legnagyobb lelkierővel tudok csak fenntartani, rögtön megszűnik. Tekintettel a felsorol­takra, azt kérdem: regresszálha­­tom-e magam némiképpen olyan formában, hogy apró-cseprő dolgo­kat (például kávét, teát, kakaót, amiből nekik bőven van) én a társbérlőmtől elveszek, így meg­nyugodnék, hogy mégsem használ ki annyira.« Nyugtalan Társbérlő Uram! en­nek csakugyan minden oka meg­van ar­a, hogy nyugtalan legyen.. Elöljáróban levelének néhány stí­lusbeli finomságára szeretném fi­gyelmeztetni. Az kérdi: regres­­­szálhatja-e magát... olyan for­mában, hogy apró-cseprő dolgokat elvesz társbérlőjétől, és Miért nem kérdezte egyszerűen tőrőlmetszetten így: lopha­tok-e? Emlékezetem szerint a kő­táblán is így szól a parancs: Ne­ lopj! És nem így: Ne regresszáljl úgy látszik, ön is jól érzi, hogy ebben az esetben a lopás bűnét követné el és azért nem mert azokhoz a holmikhoz hozzányúlni. Érzi és tudja, hogy a jog szerint, de talán — és én remélem — lel­kiismerete szerint is bűnt követ el. Viszont becsapottnak érzi magát, mégpedig azért, mert mint kisebb fizetésű dolgozó és egynegyed lakrészes, a háromnegyed lakré­­szes társbérlőnek mintegy 55 fo­rinttal »többet fizet«. Szerény vé­leményem szerint becsapásról szó sem lehet. Még megrövidítésről sem. Hiszen ön így szerződött ve­lük. Azonkívül a társbérlőnek olyan előnyei vannak, olyan szol­gáltatásokat kap, amiért a másik fél megdolgozik. Hogy­ csak mást ne említsek: valószínűleg hasz­nálja a közös előszobát, a fürdő­szobát, annak bútorait és beren­dezési tárgyait. Valószínű az is, hogy postáját, üzeneteit gondosan megőrzik és átadják önnek... Addig, ameddig munkában van, a társbérlője képviseli érdekeit, még­pedig ingyen. Bizonyára kifizeti gáz- és villanyszámláját, esetleg hitelez is önnek... Akkor, amikor ön társának szőnyegére lép vagy bútorát használja — nem érzi őt megrövidítettnek? Higgye el nekem és ne csodál­kozzék naiv életszemléletemen, a társbérleti kapcsolat arra is jó, hogy az ember az erényekben tö­kéletesítse és gyakorolja magát, örömmel olvastam levelében, hogy sok lelkierővel igyekezett fenntar­tani a jó viszonyt. Legyen még türelmesebb, még megértőbb és még jobb felebarát. A »becsapott­­ság« állapotán egyébként változ­tathat gyakorlatilag olyan módon is, amitől nagyon fél: próbálja meg emberien, nyugodtan, barát­ságosan megmondani társának, hogy a bért aránytalannak tartja. Az emberi egyezkedésnek ez még­is a legkézenfekvőbb formája. Egyébként abban az esetben, ha kétségeit az én, mégiscsak világi embertől származó tanácsaim nem tudják eloszlatni, keresse fel gyóntatóját, ő pontosan felvilágo­sítja önt a »rejtett kárpótlás« kér­déséről. Nyugtalanságának megszűnését kívánja és üdvözli. Kovács János korábbi időkben az előnevet figy­szerezte az ember, hogy vagy levágott néhány török fejet, vagy az ő fejét vágták le. Tény az, hogy a béke emberei sokkal ritkábban jutottak címerhez, mint az erőszak véres lovagjai. Nincs értelme­m a további kerte­lésnek, tehát férfiasan bevallom: Berta Jancsi is ilyenformán jutott előnévhez. Azért jutott ez múltkor az eszembe, mert advent volt akkor is­ csillagos advent, amikor a Bo­­ráták hajnali zsongása úgy áradt szét a sötét utcákra pillogó ab­­lakszem­ek között, mint a és Jóság meleg ígérete. Ez Szépség volt az az idő, amikor a betlehemes társaságok kialakultak s egy­úttal a tagok is megkapták szere­pe­iket. Igen, mert más angyalnak lenni és más pásztornak, más gazdának lenni és megint más bojtárnak. Rátermettség kell ehhez, öz tehetség, nem is beszélve a ’­lékekről... szakállról, bajusz­ 5l, subáról, láncos botról és főleg magáról a Betlehemről, melyet a tavalyi tapasztalatok alapján kell megépíteni. A mi társaságunkban először Berta Jancsi vette kezébe a kez­deményezést és irányítást, ami helyénv­­e is volt, mert ezenkívül aztán egy lyukas garassal se já­rult h­­zá a »befektetéshez«... Míg mi szorgalmasan — sőt túl­­­ szorgalmasan — gyűjtöttük az anyagot, addig Jancsi csak diri­gált, - got. v - meg i­s feddte azt a to­­a túlzó szülői felügyelet mega, z.iá'yozott a szükséges holmi »beszerzésében«... f- li 1 -ks’ércemmel visel­te­ ’ . ".c«i­lyet, amíg egy na­­lodó­­ nce kereken meg. ELŐNÉV írta: Fekete István semmit, csak parancsolgat, hát egyszerűen szájon vágja. — Engem? — kérdezte Jancsi. — Téged ! És mivel Vince szótartó fiú volt, Jancsi meggondolta a dolgot és aznap délután már két teljes szakállal és egy lepedővel jelent meg, mondván, hogy a lepedőben 5 lesz az angyal, a szakállokat pedig öregapja subájából vágta ki. A Betlehem kész lett és csodá­latosan szép lett. Ha meg­gyújtot­­tuk benne a kis gyertyát, meg­melegedett a szívünk is és szivünk melegénél a Szent Család is élni látszott. Szóval — ilyen még nem volt — vallottuk büszkén — és amikor Jancsi is felöltözött lenge fehérbe — nyakában egy madza­gon lógó persellyel — megbocsá­tottuk régebbi parancsolgatásait is. A persely kulcsát átadta Vincé­nek. — Majd akkor nyitjuk ki, ha a betlehemjárásnak vége lesz. Addig nem­­ nyúlhat hozzá senki. —, Ez igen! — mondta még Vince is, aki pedig nem volt­­ kön­­­nyen lelkesedő — így van jól... okos gyerek vagy Jancsi, így semmiféle lopás nem történhetik... Sajnos, Vince megállapításának csak az első fele volt igaz. Jancsi tényleg okos gyerek volt... Ámbár a végén minden kiderül. Igenis­ ki! Karácsony napján derült ki, amikor is összegyűltünk litánia után az iskolában a persely ünne­pélyes és izgalmas kinyitására. — Na, nyisd már ki — mondta valaki. Jancsi keze izgatottan kotorá­­•gy ha Jancsi nem hoz szott a záron, azután felpattan­sz tótta, belenézett és kidöntötte egészet az asztalra. Csend! Az egész szobát betöltő, fagyos és egyre feszültebbé váló csend. — A kulcs a Vincénél volt — rebegte, de még ettől se mozdul­tunk meg, mert szemünk oda­ragadt a pénzhalmazra, nagyjából olyan volt, m­int amely egy régi pénzzel vegyes nadrággomb­­gyűjtemény. Ebben a pillanatban világosodott meg előttünk, hogy az angyal miért tartotta markát az adakozók elé és miért nem a perselyt. A perselyben már nem a »nemes valuta« torrent, hanem katonagomb vagy poltura, sőt la­posra nyomott álomdarab ... Az iskola délutáni méla csendje szétrobbant. Jancsi küzdött, mint egy oroszlán, sőt mint egy ark­angyal, de talán szétszedtük volna, h­a­ egy felsőbb hatalom szét nem szór bennünket. — Megbolondultatok? Ez a felsőbb, sőt egyházi­­ ha­talom a káplán volt, kétméteres órás, ami káplánban ritkaság, ámbár ez a káplán falubeli termés volt, így érthető... a mi falunk mindenféle nyesizlett egyeddel nem csúfította az egyházmegyét. " — Megbolondultatok? —­­ dör­dült meg újra. — Ezen a szent na­pon —­­és Átóna al­á fogta Jancsit, mert Vince, mint egy hörcsög, in­dult el újra feléje. Vince ugyanis unokaöccse volt a káplánnak és a rokon: kötelékek neki több sza­badságot engedélyeztek. — Akarsz egy pofont? — és el­indította öccsét.’— Oda üljetek va­lamennyien és csak egy beszél, akit kérdezek. A törvényt tartóit A vádak csak úgy zuhogtak. Jancsi most már sápadt volt és néha felemelte kezét. — Káplán úr, isten bizony... — Ne esküdj, fiam! Amikor aztán csend lett, ránk nézett, aztán a pénz, a régi pénz és nadrággomb gyülekezetre. — Lehet, hogy Jancsi bűnös, de ez még nem biztos ... (Jancsi lehajtotta fejét és könnyezni kez­dett.) Ha pedig ti a Szenti Csalá­dot pénzért hordtátok, hát itt van! — és kicsapott egy kisebb bankót az asztalra. — Gyere, Jancsi fiam... Mi csak ültünk megrokkanva. Szívünkkel kétségek és labdáztak és szégyeltük valóságok magun­kat, ámbár nem tudtuk volna meg­mondani, miért. Vince mozdult meg először, mert Vince rokon volt és gyakorlati em­ber. — Majd én felváltom... * És Jancsi ettől kezdve első mi­­nisztráló tett, első harangozó, sőt a következő karácsony előtt a káplán azt mondta, hogy Jancsi ártatlansága kiderült, miután re­méli, hogy az angyal másnak nem adjuk... de szerepét hogy megnyugodjunk, Jancsi kapott tőle egy noteszt, amibe a kegyes ado­mányokat azonnal, a helyszínen be fogja írni. — Igenis — hajolt meg Jancsi és ez a meghajlás meghatott ben­nünket. És abban az évben — jaj, de ré­gen volt — Jancsi nyakában egy­felől a persely lógott, másfelől könyvecske. Az adományokat ele­a­gáns meghajlással köszönte meg s azonnal beírta. Másnap aztán már úgy beszélt a falu a mi Betle­hemünkről, mint amelyben angyal a »Könyves« Berta Jancsi. Hát így születik az előnévl

Next