Új Ember, 1954 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1954-01-03 / 1. szám
Szilveszteri hálaadáson Az emberek arcán, akik az év utolsó ájtatosságára gyülekeznek a kivilágított boltívek alá, valami máskor talán kevésbbé kirajzolódó nyugodtság látszik, sőt a fiatalságén, különösen a szentély közelében sokasodó gyermekekén: vidámság. A kezdésben, az év kezdésében is mindig van valami bizonytalanság, titokzatosság, a jövő kiismerhetetlenségétől való félelem is. A célbaérés viszont mindig megnyugtató. Megszólal az ünnepséget kezdő csengő és az orgona szőnyegként terül alá a nép énekének: »Krisztus Jézus született, örvendezzünk«. Nem hangzik úgy most ez az ének, mint egy héttel ezelőtt, a karácsonyesti öröm kirobbanó újszerűségével, de teleszívódott a csodálatos este minden boldogságával és az utána következő napok minden karácsonyi ízével és áhítatával. Az elsuhanó ének a falak között maradt izzásában a szokottnál is nyomatékosabbak a plébános szavai: »Elsősorban is hálát kell adnunk a lefolyt év minden pillanatában élvezett isteni kegyelem ajándékáért, a vett szentségekért és szentelményekért, a békességben és zavartalanságban eltöltött ünnepekért, embertestvéreink hitben való szilárdságáért, papjaink buzgóságáért, egyházi vezetőinknek Isten útjain való bölcs vezetéséért. Hálát kell adnunk Istennek a bőségesebb anyagi ajándékokért, termésért, országot építő munkánk a sikeréért, különösen pedig a belső és külső béke ajándékáért és fokozottabb ígéretéért. De össze kell kapcsolnunk a hálát bűnbánattal is, mert egyikünk sem mondhatja el, hogy a lefolyt év csak egyetlen napján is nem lett volna hanyag az isteni kegyelemmel való együttműködésben, az állapotbeli kötelességek végzésében, embertársaink tetteinek és a körülöttünk való történések igaz szemléletében és értékelésében. És össze kell kapcsolnunk a magunk megjavításának szándékával, mert csak így remélhetjük, hogy Isten felvilágosítja értelmünket, védőszárnyai alá vesz bennünket, békét ad bennünk és körülöttünk, hitben és a lelki élet javaiban, valamint a földi élet reményeiben és örömeiben gazdagítja életünket.« Még merevebben szegeződnek a szószékre a szemek, mikor a plébános rátér az egyházközség évi beszámolójára: az új életek örvendetes nagy számára, a halálba költözöttek elbúcsúztatására, az oltár előtt való új családalapításokra, első áldozók és bérmálók nagy számára, a telt templomokra, az egyházközség nyugodt, virágzó és mozgalmas életére. Szinte magától borul térdre a sokaság a litánia himnikus szavaira, hogy megköszönje az év minden áldását a szeretetreméltó, csodálatos Jézusnak, az erős Istennek, a jövő élet atyjának, a béke Istenének és hogy bizakodva kérje a litánia könyörgésével: »Adj nekünk, Uram, szent Neved iránt félelmet és örök szeretetet, mert gondviselésedtől soha meg nem fosztod azokat, akiket szereteted állhatatosságára tanítasz«. És folytatódik a hálaadás, most már az évvégi hálaadó imádság szavaival: »Az elmúlt esztendőben megszámlálhatatlan kegyelemmel és bőséges testi javakkal árasztottál el. Csak sejteni tudjuk azt a sok testi és lelki veszedelmet is, amelyet tőlünk elhárítottál. Vajjon mit adjunk neked Istenünk, azért a számtalan jótéteményért, amelylyet a lenyugvó esztendőben elárasztottál?* De kimaradhatna-e a hívek hálaadásából ?Üdvözítőnk édesanyja, mennyeknek megnyílt kapuja, tengerjárók szép Csillaga, Boldogságos Szűz Mária?« Ha az érzés még fokozódhatik, ez a fokozott érzés kergeti az orgona billentyűit, ez emeli az oltár lyer lyálnak és lámpáinak csillogó énjét az emberi hang áhítatának fokát, mikor a hálaadás Te Deummá emelkedik. Benne a hálaadáson túl már a holnapi áldásokért való könyörgés is: »Téged azért, Uram, kérünk, mi Megváltónk, maradj vélünk. Kegyes szemed legyen rajtunk, te benned van bízodalmunk « Mégegyszer letérdel a könyörgő nép, a pap kezébe veszi a kenyér színében velünk vándorló Istent, hogy a^^évtől küldje az új esztendőre a há'aadásban megtisztult népet. Pénzes Balduin J Jézus neve a keresztény szemléletben Semmikép sem érezhetjük véletlennek, hogy amikor polgári életünkben újév napját ünnepeljük, az egyházi naptár szerint arról a vallási szertartásról emlékezünk meg, amelyben a kisded Jézus a külvilág számára is megkapta nevét.Hívaték az ő neve Jézusnak, miként az angyal nevezte, mielőtt méhben fogantatok.« Mert egészen természetes, minden bölcs intelem nélkül is magától értetődik a keresztény ember előtt, hogy az óesztendő és az újesztendő határmesgyéjét az Úr Jézus nevében lépje át. Mindezt jól tudjuk, sokszor hallottuk, követtük és tapasztaltuk. Nagyon valószínű azonban, hogy legtöbbször csak közvetlenül, szinte névtelenül tekintettünk fel a Megváltóra, a második isteni Személyre, s magának a Névnek valami mélyebb jelentőséget nem is tulajdonítottunk. Név és személy egysége A mi vallásunk történeti vallás, a mi Egyházunk történeti egyház. Ez a történet azt mutatja, hogy elsősorban a szemita népeknél, da általában az összes ókori népeknél a maitól eltérő, a mainál sokkal nagyobb jelentősége volt annak a névnek, amelyet az egyes személyeknek adtak. A név nemcsak ismertetőjelnek számított, amelyet külsőlegesen illesztettek rá a személyre, hanem egynek tekintették azt magával a személlyel. Mágikus elképzelések tapadtak akkor a nevekhez, sőt általában a szavakhoz is. Ez az oka annak, hogy az istenségeknek és a legszentebb dolgoknak a közhasználatú megnevezésen kívül rendszerint egy titkos nevet is adtak s ezt a titkos nevet tartották a valódi, az igazi névnek, amelyet nem is volt szabad kimondani, nehogy az ellenség is megtudja és visszaélhessen vele. Ekként jártak el a zsidók is, amikor titokban tartották azt a szent nevet, a Jahvot, amelyet a Szentírás szerint maga az igazi Isten közölt önmagáról Mózessel. Nehogy bárki is beszennyezze ezt a szent nevet, a közbeszédben az Adonai — az Úr névvel helyettesítették és egyedül a főpap ejthette ki a héber írásban négy betűs valódi nevet. A Megtestesülés előtt és után Figyelemre méltó vonásuk a szemita és általában az ókori személyneveknek az is, hogy segítségkérés formájában magukba zárták valamely istenség nevét. Tudományos megjelöléssel teofor«, -istenhordozó« nevek dívtak többnyire. Tisztán a szótan szempontjából nézve ilyen természetű a Jézus név is, amely jelentheti azt, hogy -Jahve megment«, vagy -Jahve üdvözít«, avagy jelentheti felszólító formában is, hogy Jahve segíts«, vagy »Jahve üdvözíts«. Történeti szerepét és jelentőségét tekintve azonban a legkifejezettebb hitvallást tartalmazza ez a név. Hitvallást arról, hogy nincsen üdvösség Istenen kívül. A Megtestesült Igére alkalmazva pedig hitünknek azt a legmélyebb Igazságát fejezi ki, hogy Jézus — Megváltó és Isten. Nyilvánvaló, hogy a természetfölöttinek abban a légkörében, amely az ószövetségi zsidóságot körülvette, már kezdettől valami különösen szent és egészen rendkívüli nevet kellett ráruházni a Messiásra, akinek eljövetelét évezredek sóvárogták. Azok a próféták, akik maguk előtt látték az Igazat, az Elítéltet és Visszautasítottat, akik meghirdették annak szenvedését és dicsőségét, Emanuelnek hívták, ami annyit jelent:Velünk az Isten«. Keletkeztek más megjelölések is, mígnem Szaidi kinyilatkoztatást kapott arról, hogy maga az Isten fog új és valamennyinél nagyobb nevet megállapítani a Fia számára. S ez a név abban a pillanatban hangzott el, amikor a Megváltó e földön emberi módon megjelent: az angyal adta tudtul az Anyának és a Gyámnak, hogy a Gyermeket majd Jézusnak kell hívni. Ezért van az, hogy ezt a Nevet nem tekinthetjük soha egyszerűen csak névnek. Túl azon, hogy személyt jelöl, kifejezésre juttatja az Isten-Ember személyiségének misztériumát, megvilágítja a belső lényeget: az isteni természet érzékelhető alászállását erre a földre. Hitünk foglalata egyetlen Névben Nem csoda így, hogy Jézus szent nevét a kereszténység a történet minden szakában, Szent Páltól máig nem szűnt meg magasztalni és minden más név fölé emelni. A bizánci egyházban ugyanúgy, mint a nyugatiban. Ezt a nevet jelképezte a katakombák görög monogrammja, az I—H—C, majd a latin változatban az I—H—S. Szent Kelemen pápa, Tertullianus, Nolai Szent Paulin, Szent Ambrus, Aquinói Szent Tamás, Szent Anzelm, Szent Bernát, Szent Ferenc, Szent Bonaventura — mind megannyi oszlopköve a szent név külsőleg is megnyilatkozó tiszteletének, amely Sienai Szent Bernardinban nyerte el leghatásosabb szorgalmazóját. Mindarról azonban, amit ez a nagy misztikus szavakba foglalt, már az újszövetségi Szentírás tanúságot tett, olyan tanúságot, amely nemcsak az apostolokra támaszkodik, de magához az Üdvözítőhöz nyúl vissza. Reá, az ő egyenes utasítására hivatkozott Szent Péter is, amikor igehirdetéséért felelősségre vonták. -Amit tettem, a mi Urunk, a Názáreti Jézus Krisztusnak a neve által tettem ... Nincsen üdvösség senki másban. Mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kellene.« Szent Pál pedig ezt írta a Filippieknek:Isten oly nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon: az égieké, a földieké és az alvilágiaké, s minden nyelv vallja az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.« Akkor is és azóta is az emberiség megoszlik e név jelentőségének megítélésében. Vannak, akik előtt Jézus egy embernek a neve, vallásalapítóé, filozófusé, vagy amit akarunk. A másik csoport, a keresztény hívők számára azonban az a Név, amely hitünk alapvető tételét hordozza: az istenség és az emberség egységét egyetlen történeti Személyben. Azon túl azonban, hogy az üdvösséget megszerző hit tárgya ez a név, forrása a keresztény reménységnek, amely a test boldog, feltámadásában csúcsosodik. És felénk árad belőle az Isten-Ember szeretete is, aki feláldozta magát érettünk és utána is velünk maradt az Eucharisztia szentségében. KŐFEJFA írta: Magyar Ferenc Az esztendő utolsó estéje ez, amikor sülthurka-szaga van az egész falunak. A tágas kocsmaszobában vágják a kopogóst a fiatalok, a kalarinet visongó szava biztatja őket, hogy járd ki lábam, járd ki most! Az asszonyok körben ülnek a falmelletti lócákon és csendes mélázásokkal szövögetik leányaik jövőjét. A férfiak a belső szobában ülnek, ráhajolván az asztalokra, ahol egyre sűrűsödnek azok a vízkarikák, melyeket a hosszú poharak talpa hagy az asztallapon. Csata Dánes kipirosodott arccal jár körül, jól megnézegetvén az embereket s keresvén, akivel egy-két ellenszót válthatna s esetleg mindjárt éjfél után egy kis birkózás, gallérmarkolószás is eshetnék. Nem haragból, sem méregből, csupán, hogy el ne felejtsék az emberek, miszerint ő a legbátrabb férfiú. A nagyobbacska gyermekek is itt lábatlankodnak, kis beszaladgálva s hosszan elgyönyörködve a félrenyakú klarinétosban, aki néha elszunnyad, de a nótát azért nem veti el s a táncközökben mindig ébren van, mert akkor bizonyos nyálfejlesztő gyakorlatokat kell végezni sörösfiaskóval s meg kell nézni a zsebórát is, ami ugyan már évek óta nem jár — de a gyerekek azt nem tudhatják — s a gyöngyházgombos fehér mellény mit sem ér zsebóra nélkül. Mindenki azért nincs itt. Hiszen házpásztornak is lenni kell s az öregek már nem tánccal és vngadozásokkal esztendőt, hanem köszöntik az új sóhajtozásokkal teljes ritka beszélgetésekkel az ünnepi asztal felett, csipegetvén a morzsákat és ízlelgetvén a diós- meg mákospatkót. Olyan ez a beszélgetés, mint a csendes vizeknek folyósa. — Hajaj!... Ez is eltelt immár! — El! — Csak még az Idő, mi meg maradunk! — Ebben is a jó Atyánk szabályoskodik. Hagyjuk reá. Legyen, rendelő,ahogy ö szent kegyelme Megint egy-két sóhajtás, mivel a szólásban az ember következnék, de mondani nincs mit, inkább megtömődik a pipa. — Hát a vásárt, hogy gondolja? — Bemehetünk. Legalább csak úgy nézőbe. Hiszen kalendáriumot se hoztak az idén. — Kalendárium!... Kalendárium! ... A kőfejfára meg nem is gondol. — Ahhoz sok pénz kell!... Jó lesz nekünk fából is. Fakereszt. Olcsóbb is, könnyebb is! —• Hiszen megvan rá a pénz! A pipa kiemelődik a szájból a csodálat és elismerés jeléül, hogy íme ismét csak van olyan pénz a háznál, amiről a gazda nem tud, így azután be lehet menni a vásárra. Ebben megnyugodván, csendesen vetkőződni kezdenek s míg mindketten a szép feketemárvány kőfejfáról álmodnak, eljön az újév. De eljön a vásár napja is. Első kakasszállatkor kel az asszony, tüzet rak, kávét forral és odateszi az ember elé, aki már teljes vásáros készületben, tarisznyával az oldalán ül az asztalnál. — No, egy kis meleg kávét! — Azt már nem! Negyvenhét esztendő óta — amióta párban élnek — ezt minden reggel megcselekszi az asszony, bár tudhatná, hogy hiábavaló. Kigyalogolnak a vasútra, városban a vasútról a vásártérre , s miután feltekintették a sátrakat, elindulnak a még messzibb városszélre, ahol a kőfaragó lakik. Nézegetik a kész sírköveket. Az egyik tetszene is, de igen drága s nem elég habos a márvány. Az ember simogatja, tapogatja s az ujjával méricskéli az aranybetűk helyét. Az asszony szeme megvörösödik, ahogy hallgatja az urát. —• Itt nyugszik az Úrban Szlatin-csán Má-ria, élt... Szlatincsán Mária szíve elszorul, mert az ember nem mondja tovább. — Maga úgy gondolja, hogy csak Szlatincsán Mária nyugszik Itt? Hát a hit élete párja, meg hogy emléküket őrzik ... ő sem tudja tovább mondani s láthatóan a kőfejfából már semmi sem lesz, mert nem lehet rávésni a legszebbet, hogy emléküket őrzik bánatos gyermekei és unokái. Nekik azonban se gyermekük, se unokájuk. Nyilván az ember is erre gondol most, mert elfordul a márványkőtől és azt mondja a kőfaragónak: — Hiszen nem is olyan sürgős még, no!... Üzenjen, ha majd egy olyan nekünk való kőhöz jut. A vonatot már meg sem várják, az csak délután indul. Gyalogba veszik az utat hazafelé, szomorúan ballagdálván, mintha vállukon ott nehezednék a kőfejfa. A házat s az állatok etetését keresztlányukra bízták, aki mindent rendjén elvégzett, még a szobákat is kitakarította, a konyha kövét felmosta s igen örvend, hogy a két fáradt ember előbb jött meg. Az asszonynak sírhajnékja van, nem a hiábavaló járás miatt, hanem mert vásármost jut eszébe, hogy hozhattak volna ennek a lánynak valami csekély vásárfiát. Az ember még ki sem akasztotta nyakából a tarisznyát, a kucsmáját se vette le, csak éppen a láthatatlan kőfejfát tette le a válláról. Nézi a lányt és mindig ragyogóbb az arca. Egyelőre az ő titka, hogy mire gondol, ámbár sejteni lehet valamit a szóból s a mozdulatból, ahogyan a kucsmáját az asztalra teszi. • Ne búsulj, Angyelika! Meglesz a lagzi még a farsangon ... Mert abban még táncolni akarok !... Ennek a lagzinak különböző akadályai voltak mindeddig. Angyelika apja ellenzi a regényt, mert bár derék, jóravaló, istenfélő ember, könyveket olvas s azokat elolvasás után sem tüzeli el. A másik ok pedig, hogy ennek a legénynek a bátyja tavaly nősült. A kis parasztház tele van már most is s talán évekig is várni kell, míg egy szoba ragasztódik az öreg házhoz, ahol az új pár fészket rakhatna. Az ilyen akadályok azonban csodálatos könnyedséggel el tudnak simulni, ha valaki nagyon akarja. Keresztapa pedig most már semmi mást nem akar, csak ezt. S efféle szándékokkal lép este felé a komához, mondván:át — Hát akkor menjünk! — Hová menjünk? — Hová menjünk? .. i Tán nem is Jerikóba!... Hát hová mehetnénk? ... Hegyre. — Minek menjünk a hegyre, komám? Egy kis szemmel való vágás után az is kitudódik. — Minek menjünk?... Hátha csakugyan virágzik a mandolafa, te hóbergyás! — Nono! A nono annyit jelent itt, hogy hiszen tudom én azt, hogy minek mennek a hegyre, de nem kell azt tudni az itthonvalóknak, hogy nagyon szívesen megyek. A présház takaros szobájában pattog a venyigetűz. A falon az égi közbenjárók, az asztalon a földi közbenjáró, a lilásbarnára öregedett zománcos korsó. Az asztalnál pedig egy csóka meg egy sas. Márhogy Csóka Ábel és Sas Ignác, nevezett komák. Leckéäik egymást afelől, való-e könyv parasztember hogy kezébe vagy se. Csóka azt mondja, hogy könyv nélkül is rájön az ember hatvanéves korára az igazságra, hogy semmi sem úgy van, ahogyan van, hanem minden másképpen van. Sas meg azt erősíti, hogy csak a könyvekből tudhatja meg az ember, hogy hogyan lesz az holnap, ami ma így van, s mennyi minden van immár, ami nem volt. így telik az idő s eközben fogyogat a bor, pirosodik Csóka meg a Sas. Arról pedig, a amiről tulajdonképpen beszélni kellene, egy szó sem esik, csak hazafelé mondja Sas: — Én pediglen még a mai szent napon nyugalmazom magam. — S azt hogyan? — Úgyhogy kiadom a házat, dolgosnak a földet. — Ki lehet az? — A Szuha-gyerek ... Tán csak vesz magának az idén valami jóravaló lányt is ... Van elég a faluban. Elférnek nálam, ha már otthon nincs hely... legalább nem dőlök el a födi ágyba maradály nélkül. Ezen aztán gondolkodhat a Csóka. Gondolkodik is, de csak a kiskapuig, ahol elválnak. Kezelnek. Csóka Indul befelé, Sas meg hazafelé. Nagyjából egyszerre fordul meg mind a kettő. Csóka szólal meg előbb. — Komám, várjon csak!... Hát meggondolta maga ezt? — Mit? — A Szuha-gyereket! — Meg! •— S kit gondolna hozzá? — Az én dolgom!... Meg a gyereké! — Szóval az enyém nem! — Lámelám!... Hiszen nem mondom én...! A két öreg áthajlik a léckerítés felett, a kocsmájuk szinte összeér s ragyognak a szemek, l