Új Ember, 1954 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1954-01-03 / 1. szám

Szilveszteri hálaadáson Az emberek arcán, akik az év utolsó ájtatosságára gyülekeznek a kivilágított boltívek alá, valami máskor talán kevésbbé kirajzolódó nyugodtság látszik, sőt a fiatal­ságén, különösen a szentély köze­lében sokasodó gyermekekén: vi­dámság. A kezdésben, az év kezdé­­sében is mindig van valami bi­zonytalanság, titokzatosság, a jövő kiismerhetetlenségétől való féle­lem is. A célbaérés viszont mindig megnyugtató. Megszólal az ünnepséget kezdő csengő és az orgona szőnyegként terül alá a nép énekének: »Krisz­tus Jézus született, örvendezzünk«. Nem hangzik úgy most ez az ének, mint egy héttel ezelőtt, a kará­­­csonyesti öröm kirobbanó újszerű­ségével, de teleszívódott a csodá­latos este minden boldogságával és­ az utána következő napok min­den karácsonyi ízével és áhítatá­val. Az elsuhanó ének a falak között maradt izzásában a szokottnál is nyomatékosabbak a plébános sza­vai: »Elsősorban is hálát kell ad­nunk a lefolyt év minden pillana­tában élvezett isteni kegyelem ajándékáért, a vett szentségekért és szentelményekért, a békességben és zavartalanságban eltöltött ünne­pekért, embertestvéreink hitben való szilárdságáért, papjaink buz­­góságáért, egyházi vezetőinknek Isten útjain való bölcs vezetéséért. Hálát kell adnunk Istennek a bő­ségesebb anyagi ajándékokért, termésért, országot építő munkánk a sikeréért, különösen pedig a belső és külső béke ajándékáért és foko­zottabb ígéretéért.­­ De össze kell kapcsolnunk a hálát bűnbánattal is, mert egyikünk sem mondhatja el, hogy a lefolyt év csak egyetlen napján is nem lett volna hanyag az isteni kegyelemmel való együtt­működésben, az állapotbeli köte­lességek végzésében, embertársaink tetteinek és a körülöttünk való történések igaz szemléletében és értékelésében.­­ És össze kell kap­csolnunk a magunk megjavításá­nak szándékával, mert csak így remélhetjük, hogy Isten felvilágo­sítja értelmünket, védőszárnyai alá vesz bennünket, békét ad ben­nünk és körülöttünk, hitben és a lelki élet javaiban, valamint a földi élet reményeiben és örömei­ben gazdagítja életünket.« Még merevebben szegeződnek a szószékre a szemek, mikor a plé­bános rátér az egyházközség évi beszámolójára: az új életek örven­detes nagy számára, a halálba köl­­tözöttek elbúcsúztatására, az oltár előtt való új családalapításokra, első áldozók és bérmálók nagy számára, a telt templomokra, az egyházközség nyugodt, virágzó és mozgalmas életére. Szinte magától borul térdre a sokaság a litánia himnikus szavai­ra, hogy megköszönje az év minden áldását a szeretetreméltó, csodá­latos Jézusnak, az erős Istennek, a jövő élet atyjának, a béke Iste­nének és hogy bizakodva kérje a litánia könyörgésével: »Adj ne­künk, Uram, szent Neved iránt fé­lelmet és örök szeretetet, mert gondviselésedtől soha meg nem fosztod azokat, akiket szereteted állhatatosságára tanítasz«. És folytatódik a hálaadás, most már az évvégi hálaadó imádság szavaival: »Az elmúlt esztendőben megszámlálhatatlan kegyelemmel és bőséges testi javakkal árasztot­tál el. Csak sejteni tudjuk azt a sok testi és lelki veszedelmet is, amelyet tőlünk elhárítottál. Vajjon mit adjunk neked Istenünk, azért a számtalan jótéteményért, amel­y­­lyet a lenyugvó esztendőben el­árasztottál?* De kimaradhatna-e a hívek hála­adásából ?Üdvözítőnk édesanyja, mennyeknek megnyílt kapuja, ten­gerjárók szép Csillaga, Boldogsá­­gos Szűz Mária?« Ha az érzés még fokozódhatik, ez a fokozott érzés kergeti az or­­gona billentyűit, ez emeli az oltár ly­er ly­álnak és lámpáinak csillogó énjét az emberi hang áhítatának fokát, mikor a hálaadás Te Deum­­má emelkedik. Benne a hálaadá­son túl már a holnapi áldásokért való könyörgés is: »Téged azért, Uram, kérünk, mi Megváltónk, maradj vélünk. Kegyes szemed le­gyen rajtunk, te benned van bízo­­dalmunk « Mégegyszer letérdel a könyörgő nép, a pap kezébe veszi a kenyér színében velünk vándorló Istent, hogy a­^^évtől küldje az új eszten­dőre a há'aadás­ban megtisztult népet. Pénzes Balduin J Jézus neve a keresztény szemléletben Semmikép sem érezhetjük vé­letlennek, hogy amikor polgári életünkben újév napját ünnepel­jük, az egyházi naptár szerint ar­ról a vallási szertartásról emlé­kezünk meg, amelyben a kisded Jézus a külvilág számára is meg­kapta nevét.­­Hívaték az ő neve Jézusnak, miként az angyal ne­vezte, mielőtt méhben foganta­tok.« Mert egészen természetes, minden bölcs intelem nélkü­l is magától értetődik a keresztény ember előtt, hogy az óesztendő és az újesztendő határmesgyéjét az Úr Jézus nevében lépje át. Mindezt jól tudjuk, sokszor hallottuk, követtük és tapasztal­tuk. Nagyon valószínű azonban, hogy legtöbbször csak közvetle­nül, szinte névtelenül tekintet­tünk fel a Megváltóra, a második isteni Személyre, s magának a Névnek valami mélyebb jelentő­séget nem is tulajdonítottunk. Név és személy egysége A mi vallásunk történeti val­lás, a mi Egyházunk történeti egyház. Ez a történet azt mutat­ja, hogy elsősorban a szemita né­peknél, da általában az összes ókori népeknél a maitól eltérő, a mainál sokkal nagyobb jelen­tősége volt annak a névnek, amelyet az egyes személyeknek adtak. A név nemcsak ismertetőjelnek számított, amelyet külsőlegesen illesztettek rá a személyre, ha­nem egynek tekintették azt ma­gával a személlyel. Mágikus el­képzelések tapadtak akkor a ne­vekhez, sőt általában a szavakhoz is. Ez az oka annak, hogy az is­tenségeknek és a legszentebb dolgoknak a közhasználatú meg­nevezésen kívül rendszerint egy titkos nevet is adtak s ezt a tit­kos nevet tartották a valódi, az igazi névnek, amelyet nem is volt szabad kimondani, nehogy az el­lenség is megtudja és visszaél­hessen vele. Ekként jártak el a zsidók is, amikor titokban tartot­ták azt a szent nevet, a Jahvot, amelyet a Szentírás szerint maga az igazi Isten közölt önmagáról Mózessel. Nehogy bárki is be­szennyezze ezt a szent nevet, a közbeszédben az Adonai — az Úr névvel helyettesítették és egye­dül a főpap ejthette ki a héber írásban négy betűs valódi nevet. A Megtestesülés előtt és után Figyelemre méltó vonásuk a szemita és általában az ókori személyneveknek az is, hogy se­gítségkérés formájában magukba zárták valamely istenség nevét. Tudományos megjelöléssel­­ teo­­for«, -istenhordozó« nevek dív­tak többnyire. Tisztán a szótan szempontjából nézve ilyen ter­mészetű a Jézus név is, amely jelentheti azt, hogy -Jahve meg­ment«, vagy -Jahve üdvözít«, avagy jelentheti felszólító for­mában is, hogy­­ Jahve segíts«, vagy »Jahve üdvözíts«. Történeti szerepét és jelentőségét tekintve azonban a legkifejezettebb hit­vallást tartalmazza ez a név. Hit­vallást arról, hogy nincsen üd­vösség Istenen kívül. A Megtes­tesült Igére alkalmazva pedig hi­tünknek azt a legmélyebb Igaz­­­ságát fejezi ki, hogy Jézus — Megváltó és Isten. Nyilvánvaló, hogy a természet­fölöttinek abban a légkörében, amely az ószövetségi zsidóságot körülvette, már kezdettől valami különösen szent és egészen rend­kívüli nevet kellett ráruházni a Messiásra, akinek eljövetelét év­ezredek sóvárogták. Azok a pró­féták, akik maguk előtt látték az Igazat, az Elítéltet és Visszauta­­sítottat, akik meghirdették annak szenvedését és dicsőségét, Ema­­nuelnek hívták, ami annyit je­lent:­­Velünk az Isten«. Kelet­keztek más megjelölések is, míg­nem Szaidi kinyilatkoztatást ka­pott arról, hogy maga az Isten fog új és valamennyinél nagyobb nevet megállapítani a Fia szá­mára. S ez a név abban a pilla­natban hangzott el, amikor a Meg­váltó e földön emberi módon megjelent: az angyal adta tudtul az Anyának és a Gyámnak, hogy a Gyermeket majd Jézusnak kell hívni. Ezért van az, hogy ezt a Nevet nem tekinthetjük soha egyszerűen csak névnek. Túl azon, hogy személyt jelöl, kifeje­zésre juttatja az Isten-Ember személyiségének misztériumát, megvilágítja a belső lényeget: az isteni természet érzékelhető alá­­szállását erre a földre. Hitünk foglalata egyetlen Névben Nem csoda így, hogy Jézus szent nevét a kereszténység a történet minden szakában, Szent Páltól máig nem szűnt meg ma­gasztalni és minden más név fölé emelni. A bizánci egyházban ugyanúgy, mint a nyugatiban. Ezt a nevet jelképezte a kata­kombák görög monogrammja, az I—H—C, majd a latin változat­ban az I—H—S. Szent Kelemen pápa, Tertullianus, Nolai Szent Paulin, Szent Ambrus, Aquinói Szent Tamás, Szent Anzelm, Szent Bernát, Szent Ferenc, Szent Bonaventura — mind megannyi oszlopköve a szent név külsőleg is megnyilatkozó tiszteletének, amely Sienai Szent Bernardinban nyerte el leghatásosabb szorgal­mazóját. Mindarról azonban, amit ez a nagy misztikus szavakba foglalt, már az újszövetségi Szentírás ta­núságot tett, olyan tanúságot, amely nemcsak az apostolokra tá­maszkodik, de magához az Üdvö­zítőhöz nyúl vissza. Reá, az ő egyenes utasítására hivatkozott Szent Péter is, amikor igehirde­téséért felelősségre vonták. -Amit tettem, a mi Urunk, a Názáreti Jézus Krisztusnak a neve által tettem ... Nincsen üdvösség sen­ki másban. Mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kellene.« Szent Pál pedig ezt írta a Filip­­pieknek:­­Isten oly nevet adott neki, amely minden más név fö­lött van, hogy Jézus nevére min­den térd meghajoljon: az égieké, a földieké és az alvilágiaké, s minden nyelv vallja az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.« Akkor is és azóta is az embe­riség megoszlik e név jelentősé­gének megítélésében. Vannak, akik előtt Jézus egy embernek a neve, vallásalapítóé, filozófusé, vagy amit akarunk. A másik cso­port, a keresztény hívők számára azonban az a Név, amely hitünk alapvető tételét hordozza: az is­tenség és az emberség egységét egyetlen történeti Személyben. Azon túl azonban, hogy az üd­vösséget megszerző hit tárgya ez a név, forrása a keresztény re­ménységnek, amely a test boldog, feltámadásában csúcsosodik. És felénk árad belőle az Isten-Em­ber szeretete is, aki feláldozta magát érettünk és utána is ve­lünk maradt az Euchariszt­ia szentségében. KŐFEJFA írta: Magyar Ferenc Az esztendő utolsó estéje ez, amikor sülthurka-szaga van az egész falunak. A tágas kocsma­szobában vágják a kopogóst a fiatalok, a kalarinet visongó szava biztatja őket, hogy járd ki lábam, járd ki most! Az as­­­szonyok körben ülnek a falmel­letti lócákon és csendes mélá­­zásokkal szövögetik leányaik jö­vőjét. A férfiak a belső szobá­ban ülnek, ráhajolván az aszta­lokra, ahol egyre sűrűsödnek azok a vízkarikák, melyeket a hosszú poharak talpa hagy az asztallapon. Csata Dánes kipiro­sodott arccal jár körül, jól meg­nézegetvén az embereket s ke­resvén, akivel egy-két ellenszót válthatna s esetleg mindjárt éj­fél után egy kis birkózás, gallér­­markolószás is eshetnék. Nem haragból, sem méregből, csupán, hogy el ne felejtsék az emberek, miszerint ő a legbátrabb férfiú. A nagyobbacska gyermekek is itt lábatlankodnak, ki­­s besza­ladgálva s hosszan elgyönyör­ködve a félrenyakú klarinétos­ban, aki néha elszunnyad, de a nótát azért nem veti el s a tánc­közökben mindig ébren van, mert akkor bizonyos nyálfej­­­lesztő gyakorlatokat kell végezni sörösfiaskóval s meg kell nézni a zsebórát is, ami ugyan már évek óta nem jár — de a gyerekek azt nem tudhatják — s a gyöngyházgombos fehér mel­lény mit sem ér zsebóra nélkül. Mindenki azért nincs itt. Hi­szen házpásztornak is lenni kell s az öregek már nem tánccal és vngadozásokkal esztendőt, hanem köszöntik az új sóhajtozások­­kal teljes ritka beszélgetésekkel az ünnepi asztal felett, csipeget­vén a morzsákat és ízlelgetvén a diós- meg mákospatkót. Olyan ez a beszélgetés, mint a csendes vizeknek folyósa. — Hajaj!... Ez is eltelt im­már! — El! — Csak még az Idő, mi meg maradunk! — Ebben is a jó Atyánk sza­­bályoskodik. Hagyjuk reá. Le­gyen, rendelő,ahogy ö szent kegyelme Megint egy-két sóhajtás, mivel a szólásban az ember kö­­­vetkeznék, de mondani nincs mit, inkább megtömődik a pipa. — Hát a vásárt, hogy gon­dolja? — Bemehetünk. Legalább csak úgy nézőbe. Hiszen kalendáriu­mot se hoztak az idén. — Kalendárium!... Kalendá­rium! ... A kőfejfára meg nem is gondol. — Ahhoz sok pénz kell!... Jó lesz nekünk fából is. Fakereszt. Olcsóbb is, könnyebb is! —• Hiszen megvan rá a pénz! A pipa kiemelődik a szájból a csodálat és elismerés jeléül, hogy íme ismét csak van olyan pénz a háznál, amiről a gazda nem tud, így azután be lehet menni a vásárra. Ebben megnyugodván, csendesen vetkőződni kezdenek s míg mindketten a szép fekete­márvány kőfejfáról álmodnak, eljön az újév. De eljön a vásár napja is. Első kakasszállatkor kel az as­­­szony, tüzet rak, kávét forral és odateszi az ember elé, aki már teljes vásáros készületben, ta­risznyával az oldalán ül az asz­talnál. — No, egy kis meleg kávét! — Azt már nem! Negyvenhét esztendő óta — amióta párban élnek — ezt min­den reggel megcselekszi az as­­­szony, bár tudhatná, hogy hiába­való. Kigyalogolnak a vasútra, városban a vasútról a vásártérre , s miután feltekintették a sátra­kat, elindulnak a még messzibb városszélre, ahol a kőfaragó la­kik. Nézegetik a kész sírköveket. Az egyik tetszene is, de igen drága s nem elég habos a már­vány. Az ember simogatja, tapo­gatja s az ujjával méricskéli az aranybetűk helyét. Az asszony szeme megvörösödik, ahogy hallgatja az urát. —• Itt nyug­szik az Úr­ban Szlat­in-csán Má-ri­a, élt... Szlatincsán Mária szíve elszo­rul, mert az ember nem mondja tovább. — Maga úgy gondolja, hogy csak Szlatincsán Mária nyugszik Itt? Hát a hit élete párja, meg hogy emléküket őrzik ... ő sem tudja tovább mondani s láthatóan a kőfejfából már semmi sem lesz, mert nem lehet rávésni a legszebbet, hogy em­léküket őrzik bánatos gyerme­kei és unokái. Nekik azonban se gyermekük, se unokájuk. Nyilván az ember is erre gon­dol most, mert elfordul a már­ványkőtől és azt mondja a kő­faragónak: — Hiszen nem is olyan sürgős még, no!... Üzenjen, ha majd egy olyan nekünk való kőhöz jut. A vonatot már meg sem vár­ják, az csak délután indul. Gya­logba veszik az utat hazafelé, szomorúan ballagdálván, mintha vállukon ott nehezednék a kő­­fejfa. A házat s az állatok etetését keresztlányukra bízták, aki min­dent rendjén elvégzett, még a szobákat is kitakarította, a konyha kövét felmosta s igen örvend, hogy a két fáradt em­ber előbb jött meg. Az asszonynak sírhajnékja van, nem a hiábavaló járás miatt, hanem mert vásár­­most jut eszébe, hogy hozhattak volna ennek a lánynak valami csekély vásárfiát. Az ember még ki sem­ akasz­totta nyakából a tarisznyát, a kucsmáját se vette le, csak ép­pen a láthatatlan kőfejfát tette le a válláról. Nézi a lányt és mindig ragyogóbb az arca. Egyelőre az ő titka, hogy mire gondol, ámbár sejteni lehet va­lamit a szóból s a mozdulatból, ahogyan a kucsmáját az asztal­ra teszi. •­ Ne búsulj, Angyelika! Meg­lesz a lagzi még a farsangon ... Mert abban még táncolni aka­rok !... Ennek a lagzinak különböző akadályai voltak mindeddig. Angyelika apja ellenzi a regényt, mert bár derék, jóravaló, isten­félő ember, könyveket olvas s azokat elolvasás után sem tüzeli el. A másik ok pedig, hogy en­nek a legénynek a bátyja tavaly nősült. A kis parasztház tele van már most is s talán évekig is várni kell, míg egy szoba ra­­gasztódik az öreg házhoz, ahol az új pár fészket rakhatna. Az ilyen akadályok azonban csodálatos könnyedséggel el tudnak simulni, ha valaki na­gyon akarja. Keresztapa pedig most már semmi mást nem akar, csak ezt. S efféle szándékokkal lép este felé a komához, mondván:át — Hát akkor menjünk! — Hová menjünk? — Hová menjünk? .. i Tán nem is Jerikóba!... Hát hová mehetnénk? ... Hegyre. — Minek menjünk a hegyre, komám? Egy kis szemmel való vágás után az is kitudódik. — Minek menjünk?... Hátha csakugyan virágzik a mandola­­fa, te hóbergyás! — Nono! A nono annyit jelent itt, hogy hiszen tudom én azt, hogy mi­nek mennek a hegyre, de nem kell azt tudni az itthonvalóknak, hogy nagyon szívesen megyek. A présház takaros szobájában pattog a venyigetűz. A falon az égi közbenjárók, az asztalon a földi közbenjáró, a lilásbarnára öregedett zománcos korsó. Az asztalnál pedig egy csóka meg egy sas. Márhogy Csóka Ábel és Sas Ignác, nevezett komák. Leckéäik egymást afelől, való-e könyv parasztember hogy ke­zébe vagy se. Csóka azt mondja, hogy könyv nélkül is rájön az ember hatvanéves korára az igazságra, hogy semmi sem úgy van, ahogyan van, hanem min­den másképpen van. Sas meg azt erősíti, hogy csak a könyvek­ből tudhatja meg az ember, hogy hogyan lesz az holnap, ami ma így van, s mennyi minden van immár, ami nem volt. így telik az idő s eközben fogyogat a bor, pirosodik Csóka meg a Sas. Arról pedig, a amiről tulajdonképpen beszélni kellene, egy szó sem esik, csak hazafelé mondja Sas: — Én pediglen még a mai szent napon nyugalmazom ma­gam. — S azt hogyan? — Úgyhogy kiadom a házat, dolgosnak a földet. — Ki lehet az? — A Szuha-gyerek ... Tán csak vesz magának az idén va­lami jóravaló lányt is ... Van elég a faluban. Elférnek nálam, ha már otthon nincs hely... legalább nem dőlök el a födi ágyba maradály nélkül. Ezen aztán gondolkodhat a Csóka. Gondolkodik is, de csak a kiskapuig, ahol elválnak. Ke­zelnek. Csóka Indul befelé, Sas meg hazafelé. Nagyjából egy­szerre fordul meg mind a kettő. Csóka szólal meg előbb. — Komám, várjon csak!... Hát meggondolta maga ezt? — Mit? — A Szuha-gyereket! — Meg! •— S kit gondolna hozzá? — Az én dolgom!... Meg a gyereké! — Szóval az enyém nem! — Lámelám!... Hiszen nem mondom én...! A két öreg áthajlik a léckerí­tés felett, a kocsmájuk szinte összeér s ragyognak a szemek, l

Next