Új Ember, 1955 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1955-01-02 / 1. szám

VIBELICS VIDI A goai patriarchátus a változott világban Ázsia az ázsiai népeiké — olyan folyamat ez, amelyet a dolgok szükségszerű menete előbb vagy utóbb teljes mértékben meg fog valósítani. A gyarmatosításoknak vége s a hódítók akkor sem őrizhetik meg uralmukat, ha tetszetősnek vélt maszkok mögé bújnak. Vonatkozik ez a napjainkban oly sokat emlegetett Goáxa is, Keletindiának arra a területére, amelyet a portugálok még 1510-ben vettek birtokukba. Ázsiának, de magának Indiának méreteihez képest is parányi terület ez: mindössze 3.270 négyzetkilométer, ahol ma sem él több 600.000 léleknél. Annál nagyobb azonban hovatartozásának elvi jelentősége. Goa nem gyarmat — állítja a portugál kormány, amikor szembefordul azzal a törekvéssel, amely Goát vissza akarja szerezni Indiának. S hivatkozik a portugál kormány arra a negyedszázaddal ezelőtt hozott törvényre, amely a portugál gyarmatokat az anyaország »integráns részeivé« nyilvánította. A »volt gyarmatok« lakói — úgymond — ma már teljes jogú portugál állampolgárok, következésképpen nem kell s nem is lehet őket felszabadítani. Portugália mintájára azóta már más gyarmatosító államok is szövegeztek hasonló törvényeket, cseppet sem valószínű azonban, hogy az efajta jogászi mesterkedések különösebb sikerrel járhatnának. Goa esetében például Nehru indiai miniszterelnök meggyőzően fejtette ki: nem arról van itt szó, mintha Goát egy külső hatalom, vagyis az indiai köztársaság erőszakkal próbálná bekebelezni — ezt bármelyik pillanatban biztosan megtehetné — hanem arról, hogy maguknak a Goa-belieknek nem kell a portugál uralom. Pótolhatatlan küldetés? Mindezt azonban inkább csak keretként bocsátottam előre. A nyugati közvéleménynek szánt portugál hírverés ugyanis egyre nagyobb hangsúllyal domborítja ki azt az egyébként hivatalosan is képviselt álláspontot, hogy Goa a keresztény kultúra és a katolikus vallás előőrse Dél- Ázsiában, pótolhatatlan küldetést teljesít, s ez a legfőbb ok amellett, hogy továbbra is Portugáliához tartozzék. Nem árt, ha mélyére nézünk ennek az érvelésnek. Goát illetően annál helyénvalóbb ez, mert köztudomású, hogy Goa valóban fontos és nevezetes állomása a keresztény-ség életének. Székesegyházában nyugszanak ma is Xavéri Szent Ferenc hamvai, akinek neve egymagában történelem, amellett távlat és Programm is. Az angol katolikusok vezető lapja, a Tablet, már többször foglalkozott ezzel a sarkalatos kérdéssel. Legutóbbi számában azután egészen értékes eligazítást kaptunk római tudósítója, Adrian Hastings tollából, aki »az egyházkormányzat magas személyiségeinek« nézeteit foglalja össze közleményében. Hinduk és katolikusok Goáról — írja Hastings — úgy szoktak beszélni, mint »katolikus országocskáról«, az igazság azonban az, hogy a lakosságnak csak 47 százaléka keresztény. A katolikusok általában Portugáliához húznak, a hindu többség Indiához. De ez csak általánosságban van így, mert ami döntő mozzanat, a goai katolikus papság tekintélyes hányada, a bennszülött katolikus értelmiség pedig szinte egészében India oldalán van. A kormányzat csupán az Afrikából hozott katonasággal tudja elejét venni a népfelkelésnek. Aki ma Goában portugálellenes nyilatkozatot tesz, azonnal letartóztatják. A szellemi vezetők közül több mint százan menekültek át már Indiába, köztük Menino d’Sueza, a katolikus diákszövetség elnöke. Ami Goa kultúráját illeti, az igazság az, hogy amennyiben van kultúra, az inkább hindu, mint portugál. Először is a lakosság többsége ma sem keresztény. Másodszor a lakosok 85 százaléka ma sem tud írni és olvasni, ami nem éppen dicsősége egy több, mint 400 éves európai uralomnak. Harmadszor annak, aki magasabb iskolázásra vágyott, eddig is Indiába kellett mennie, mert Goában nincs főiskola vagy egyetem. Negyedszer Goának megvan a saját nyelve, a »konkani«, míg a portugált csak úgy erőltették rá hivatalos nyelvül. Minden érv India mellett Nem vitás — mondták Hastingsnak a Vatikánban —, hogy Goában régóta szentelnek bennszülött papokat, ez a papság azonban ma is alárendelt helyzetben van. Míg Indiában a sokkal, de sokkal fiatalabb egyházmegyék élén mindenütt indiai érsekek és püspökök állnak, sőt Bombayban indiai bíboros is van, addig Goát, a legelső és leghíresebb egyháztartományt India területén, ma is portugál patriarcha kormányozza. Jellemző különben, hogy India bíborosa, Gracias, maga is Goában született, el kellett azonban hagynia szűkebb hazáját, hogy kibontakoztassa képességeit. Az egyetemes katolikus szempontok sem szólnak Portugália javára. Sőt az igazság éppen az, hogy az Egyház annál sikeresebben végezheti feladatait Indiában és általában Ázsiában, minél előbb és teljesebben megszabadulnak papjai az európai jellegtől és az európai hatalmak pártfogolásától. Magának a goai patriarchátusnak is csak előnyére válnék, ha beilleszkednék a világon kialakuló új rendbe. Ma ugyanis csak történeti maradvány, ereklyeszerű test, amelyet tehetetlenségre kárhoztat az a körülmény, hogy kívül kell maradnia a modern India nagy életáramlásán, sőt vele szemben nem egyszer ellenséges magatartást kell tanúsítania. Mi is azt valljuk, hogy Goának küldetése van — jelentették ki Hastings előtt — szerintünk azonban éppen a küldetése követeli meg, hogy belekapcsolódjék s ne elvágja magát a környező világtól. Nincs mit félnünk attól, hogy amennyiben Goa megszűnnék portugál gyarmat lenni, Xavéri Szent Ferenc már nem fogja otthon érezni magát. Éppen akkor foghatnak hozzá igazában az utódai és szellemének örökösei, hogy dolgozzanak a művön, amelyért ő az életét áldozta. ÉJFÉLI VILÁGOSSÁG Irta: FEKETE ISTVÁN A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak, mint az éjszaka baromfiai s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony. A kis ház kéménye alig füstölt, a kutyák hallgattak és nézték az embert, a pitvarban, aki csak állt és talán várt valamit. Aztán bement a házba, ahol nem volt világosság, csak a zsarátnok roskadt meg néha a tűzhelyen. Nem volt fény és nem volt árnyék. Az óra önmagának szitálta a láthatatlan homokot az idő rostájában s az ember végül is meggyujtotta a lámpát, hogy ne legyen egyedül. Jobbról egy szoba, balról egy szoba. Bement az egyikbe és bement a másikba, aztán újra kijött a konyhába Kihúzott egy fiókot s visszatolta, de bele se nézett. A fiókban nem zörrentek a kések, mint máskor, lépései nem dobbantak s az ajtó hangtalanul nyílt ki, amikor füttyentett a kutyáknak. A két kutya bejött alázatosan és leült eléje. — Hát ez így van — mondta és megsimogatta a fejüket. A kutyák pislogtak a lámpafényben, aztán csendesen kimentek a nyitvahagyott ajtón. — Hát ez így van! Betette az ajtót, leült és nézte az ablakot, ahonnét feketén nézett be a külső világ, a téli est, s a lámpa az ablak sötét tükrében. Csak a lámpa, de az is messze valahol, talán az erdő mélyéről, ahol ilyenkor már némán hinti fekete hamuját az est, de dér lesz belőle, mire a bokrokra ér, mert a jó December nem tűri a feketeséget. Kinyitja az egyik szekrényajtót, ki a másikat, rakosgat össze-viszsza, s a ruhák régi szagokat mondva, elindítják gondolatait. Hát persze. Szenteste van, elmegy ide, elmegy oda, szívesen látják és teheti is. Nem tartozik számadással senkinek. Egyik ruháját hoszszan nézi. Nem, ezt nem. Ebben esküdött s ez a legjobb ruhája. Szép, arany cserlevél, mint a többi erdésznek. De miért nem? Igenis ezt! A legjobbat! Ha volt felesége meglátja, hát meglátja. Gondoljon, armi akar az a, az a... na, gyere ruha, talán új asszonyt keresünk. Lassan öltözködött s mire készen lett és vállravetett puskával kilépett az ajtón, már kivirágzott az ég. A magasság mélységében hidegen szikráztak a csillagok, s az erdők messzesége felett teljes, ünnepi pompában akkor kelt fel a hold. — Vigyázzatok a házra — iitette a kutyákat és befordult az erdőbe, melynek játékos gyalogúsán most ropogott a dér s a fák akkor kezdtek felállni a kelő hold lángtalan fényében. — Szép este van — gondolta és szinte bánta, amikor elmaradt az erdő, s a fenyők meleg gyantaillatába belerontott a falu nehézszagú lélegzete. Az egyik háznál már megállt, hogy bemegy. — Nem! Ide most nem — de, hogy miért nem, arra már nem válaszolt. Ballagott egyedül, belül az erdő magányával, kívül az ünneplő ruhával és egyiket sem tudta ma emberek és mértéktelen tájak, felesleges beszéd és oktalan hangosság világába vinni. Elharangozták már az elsőt és el a másodikat is. Végigment a falun kétszer, aztán — mintha csak azért jött volna — befordult a templomba. Tétovázása elmúlt és az öreg sekrestye gyertyaszagú, szuette csendje úgy érintette, mint simogatás. — Korán jöttél, Laci — kezdte az öreg sekrestyés —, majd teszek egy széket az ajtó mellé — szép karácsonyfákat küldtél... Most már nem gondolt arra, hogy máshová akart volna menni. Letette puskáját a gyóntatószék mellé, és el is mosolyodott, mert arra gondolt, hogy mi lenne, ha a gyóntatószék mellett mindenütt ott lenne egy puska, mint a penitencia eszköze... De ez csak olyan belső mosolygás volt. Kiült a homályos templomba az oltár mellé s most már egészen jól érezte magát, mert ott volt mellette egy karcsú fenyő. Aztán az oltár lépcsőire nézett, a kopott, piros szőnyegre. — Ott álltam én és előbb az asszony..., de hát az elmúlt. Aztán kigyúltak a fenyők, kivilágosodott a templom s amikor ősi dudaszóvál felbúgott az orgona, meleg, sajgó békesség szállt a szívébe. Nem vetett számot magával, nem védekezett és nem vádolt. — Így van. Bizony én is ... Állt, mint a gyertyaszál, mintha egyedül lett volna az öreg kövek között, mintha a régi ének hullámzó zúgása a szívén zengett volna át fájdalmas, messzi békességgel. És ekkor az arcát valami odafordította, ahol az asszonyok ülnek, ahonnét két meleg, párás szem nézett rá, alázatosan és időtlenül, mintha csak ketten lennének az egész templomban s az egész világon. Talán nem is tudták, mikor halkult el az ének, mikor lett vége a misének. A sűrű kopogások zaja kitódult az utcára s amikor az öreg sekrestyés már a gyertyákat kezdte oltogatni, egyszerre indultak kifelé a templomból. Az utca üres, az asszony lassan lépeget és lehajtott fejjel minden mozdulatával vár. •— Gyere haza, Agnes! * A köd felszállt s a zúzmarás fenyők csúcsára rászálltak a csillagok. Megy a két ember a békesség földöntúli fényében és csodálatosan széles most a gyalogút. Nem beszélnek, mert nincs mit mondani s ami van, azt úgysem lehet elmondani. Egy bagoly szárnyal el felettük puhán, mint a jó álom, aztán vissza is fordul és erősen pislog. Furcsa, hogy milyen fény van a két ember felett. A széles nyiladék szájában egy szarvas áll, de nem mozdul, nem fél. Ránéznek és a vad most nem vad, nem hús, nem kell a vér, amely bemocskolná ezt az éjszakát, különben is a fegyver, az átok, a harag, a bosszú ott maradt a gyóntatószékhez támasztva a nemzedékek időtlen sekrestyéjében. Saját kezűleg épített templomot szentelt fel egy püspök Különös templomszentelési szertartás játszódott le az északamerikai doornspruiti misszió egyik épülőfélben lévő új telepén. Frederich Osterrath, a pietersbergi nullius apátság püspöke, a miszszióállomás alapítója sajátkezűleg épített egy kis templomot. A püspök segítői Placidus Timmerman atya és Mary Delphine nővér voltak. Timmerman atya végezte el az ácsmunkákat, míg a kedves nővér a téglákat és a maltert hordta, mint segédmunkás. A szakértők szerint a püspök kifogástalan kőművesmunkát végzett. A kis templom felszentelésén 3000 hivő vett részt és ezek részvételével gyönyörű eucharisztikus körmenetet is rendeztek. Az Országos Magyar Cecilia Egyesület december havi egyházzenei ájtatosságán az Egyetemi templomban dr. Pántor Márton, pápai kamarás a kis mise népénekéről tartott előadást. A mi Lenci nénink Az oltáron a virágok mindig frissek, a térítők mindig tiszta fehérek. Ki törli le a párkányokról a port, ki tartja rendben a a szentélyt, ki öntözi az aszparáguszokat és filodendronokat, hogy sosem sápad meg a zöldjük? Vége a miséinek, elhallgat az orgona, mennek kifelé a híved?, s az ezüsttálcán toppannak a fillérek és pendülhet a forintok: az oltár virágaira. Lenci néni ott áll a kapuban és két »Isten fizesse meg« közt egy-egy mosollyal, bólintással, halk jószóval köszönti az ismerősöket. Hideg van, meglátszik a lehelet, ahogy beszélgetünk. — Én az oltár rendbenntartásait vállaltam — mondja. — Persze mások is segítenek, ki ezzel, ki azzal, mosással, vasalással... — De Lenci néni dirigálja őket — vetem közbe. Elmosolyodik, legyint. — Lehet is az embereket dirigálni! De meg aztán minek is itt a templomban? Megy az magától, mindenki végzi jó szívvel, amit vállal. Voltunk többen is eleinte, de tudja, hogy van az ilyesmi, mindig akad, ahol megunja, vagy nem ér rá, dolga van, változik az élete. Én öt éve csinálom, akkor kért meg a plébános atya, mindjárt ahogy fölépült a templom... Mert új templom ez, éppen öt esztendős. — Nem fáradt még bele? — kérdezem. — Hogyan fáradtam volna? Ebbe nem lehet belefáradni. — Mégis, nagy munka, sok ideje rámegy. — Sok, az biztos. Hogy mennyi? Néha egy fél délelőtt, néha több, mikor mennyi a dolog. Mikor sok a virág, s hamarabb hervad, májusban, nyáron meg ünnepkori karácsony, húsvét, űrnapja előtt, olyankor van úgy, hogy alig győzi az ember. De azért máskor is, mindig akad tennivaló. Aki keres, talál magának. — Nem rossz ilyenkor, télen? Nagyon hideg ez a templom. — Ha az ember mozog, nem is olyan hideg. Tudja, amikor régen, vagy húsz évvel ezelőtt az üzletben dolgoztam, néha azt hittem, lefagy a kezem. Most meg nem is érzem. Sietek, nem érek rá a fázásra. — Nevet. — Otthon is rendnek kell ám lenni! Takarítani, megfőzni az ebédet, hogy mire az uram hazajön a munkából... — Sose haragudott érte, hogy Lenci néni igy törődik a templommal? — Haragudni, azt nem. Csak éppen nem érdekelte. Se a templom, se a jó Isten, se ez az én munkám itt. Nem mondom, néha segített ezt, azt, összeszögelni a jászolt a betlehemhez, megreparálmi egy szétment térdeplőt, azt megtette, de hogy ő eljöjjön ide, azt nem. Hogy én mennyit imádkoztam érte! Tudja, amit dolgoztam, meg amiért: fejfájás, betegség, keserűség néha, mindig azt mondtam: Istenem, fogadd el, fölajánlom Neked az én Marcim megtéréséért. De szólni egy árva szót nem szóltam, jaj, Isten ments attól! Csak végeztem a munkámat otthon is, itt is, s fohászkodtam, Istenem, mindent az ő megtéréséért. Akikor, három éve, egy este beszól hozzánk az egyik barátnőm: »Hallod-e, Lenci, mikor gyóntatnak?« Mondom, jöhetsz már reggel hatkor, ott az atya, éppen ádveret volt. Hát csak közbeszól az én Marcim: »No, ha megy, Rózsáka, kopogjon be hozzánk, én is megyek magával«. Hát én azt hittem, kiugrik a szívem, de egy szót se szóltam. S apró, meleg szeme, ahogy meséli, ragyog boldogan az emlékezéstől. — Látja, kikönyörögtem a megítélését; sok, nagyon sok kegyelemmel fizet nekem a Jóisten azért az én semmi kis munkámért. Hát hogyan is érezném, amikor Érte dolgozom. Neki végzem a munkámat, hogy hideg van-e vagy meleg, meg hogy, sok-e vagy kevés ... A mi templomunk, a ti templomotok, az ő templomuk oltárán mindig frissek a virágok, mindig tiszták a térítők, sosem lepi por a párkányokat s láthatatlan, szorgos kezek minden ünnepre annak rendje és módja szerint földíszítik a szentélyt. Láthatatlan, szorgos kezek, áldozatos, meleg szívek, s talán egy-egy eltévedt bárányért vezeklő lelkek: a mi Lenci nénink, a ti Lenci nénitek, az ő Lenci nénijük... Ezek a névtelen kis hősök, a Jóistennek ezek a csöndes kis szolgálói. Isten házának ezek a gondos gazdasszonyai, akik az oltárainkat rendbentartják. Egy kicsit olyanok 63k, mintha az édesanyáink volnának. Becsüljük, szeressük őket. (r. gy.) Katedrális sóból / A délamerikai Kolumbia államban az egyik ottani sóbányában földalatti templomot vájtak ki sóból. A bánya a főváros, Bogota közelében fekszik és belőle utoljára az indiánok bányásztak ezelőtt 400 esztendővel. A földalatti templom nagyobb lesz, mint a párizsi Notre Dame. A kiválás munkája egy vagy két évet vesz igénybe. A középső főhajót tizenhárom hatalmas sóoszlop választja el az oldalhajóktól. A templom főoltárán tíztonnás sóból készült feszület áll majd. A Magyar Szent Kereszt Egyesület legutóbbi összejövetelén dr. Dér Gyula felsőkrisztinavárosi plébános »Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön az embernek« címmel előadást tartott, dr. Szabó Imre püspök, budapesti helynök pedig szentségi ájtatosságot végzett és a békéért imádkozott. A bencés-rend prímás apátja a máriacelli bencés kolostort önálló priorsági rangra emelte. A kolostor ezentúl saját noviciátust tart és vezeti a kegyhely plébániáját. A ragályi plébániához tartozó Zádorfalva leányegyház hívei egyházmegyéjük támogatásával templomot építettek. A Szeplőtelen Szűz tiszteletére szentelt kis templomot az elmúlt vasárnap áldotta meg dr. Brezanóczy Pál pápai prelátus, érseki helynök. Pacha Ágoston pápai trónálló, a temesvári egyházmegye püspöke életének 84., papságának 61. és püspökké szentelésének 27. évében elhunyt. Lelki üdvéért az ünnepélyes gyászmisét a temesvári székesegyházban mutatták be és a beszentelési szertartás után a székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.