Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)

1957-06-02 / 1. szám

A Szent István Társulat 102-ik közgyűlése Gross József kalocsai érsek beszéde A Szent István Társulat fenn­állásának 110. évében május 23-án délután 3 órakor tartotta 102. évi közgyűlését, amelyen megjelent: Grosz József kalocsai érsek, a püs­pökkari konferenciák ez idő szerinti elnöke, Hamvas Endre Csanádi, Ko­vács Sándor szombathelyi, Papp Kálmán győri és Badalik Bertalan veszprémi megyéspüspökök, Endrey Mihály püspök, az esztergomi fő­­egyházmegye delegátusa, Kovács Vince püspök, váci általános hely­­nök, Szabó Imre püspök, Brezanó­­czy Pál egri főkáptalani helynök, Radó Polikárp, a Központi Hittudo­mányi Akadémia dékánja, az Actio Catholica elnöksége, Hajós József protonotárius kanonok, Szekeres Bó­­nis apát, Mellay Márton, Folka Já­nos, Tower Vilmos, Galla Ferenc, Kecskés Pál, Töttössy Miklós és Bár­dos István pápai prelátusok, Frindt Pál, Száva János, Blieszner Ágos­ton, Artner Edgár, Bánk József és Halász Pál c. apátok és prépostok, Beresztóczy Miklós országgyűlési képviselő, valamint a katolikus saj­tó, a tudományos és társadalmi élet minden számottevő vezető tagja. A közös ima után Réthly Antal elnök üdvözölte a fővédnöki tisztet betöltő Grősz József kalocsai érse­ket, valamint a megjelent püspökö­ket és megnyitotta a közgyűlést. Megvietődéssel emlékezett a nagy veszteségről, amely a Társulatot al­­elnökének, dr. Sárközy Pál pannon­halmi bencés főapátnak elhunytéval érte. A közgyűlés tagjai egyperces néma felállással emlékeztek meg az elhunyt alelnökről A kalocsai érsek beszéde Ezután Grősz József kalocsai ér­sek, a püspökkari konferenciák ez idő szerinti elnöke, a Szent Ist­ván Társulat fővédnöke elmondta ünnepi beszédét. — »Mivel láttál engem Tamás, hittél, boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek« — mondta a feltá­madt Üdvözítő annak a Tamásnak, aki apostoltársai szavára, hogy lát­tuk az Urat, hitetlenkedve ezt fe­lelte: »Ha csak nem látom kezén a szegek nyomát és nem érintem ujjammal a szegek helyét és keze­met nem teszem oldalába, nem hi­szem.« Vannak ma is ilyen Tamás- féle emberek, akik azt mondják: »Én csak azt hiszem, amit látok.« Ostobaság! Aki ezt a frázist kita­lálta és akik gondolkozás nélkül utána mondják, azt sem tudják, hogy mi a különbség a tudás és a hit között. Amit látok és amit érzé­keimmel megtapasztalok, azt tu­dom. Hinni pedig azt hiszem, amit szavahihető emberek tanúsága alap­ján igaznak fogadok el. Én nem lát­tam a világhódító Nagy Sándort, nem láttam Julius Caesart, a nagy római hadvezért és államférfiút, nem láttam Nagy Constantint, Nagy Károlyt, Napóleont és még Hitlert sem, de joggal kételkedne értelmem normális voltában mindenki, ha ta­gadnám, hogy ezek éltek. Nem lát­tam Moszkvát, Párizst, Londont, New Yorkot, még egy sereg dolgot ezen a világon, de azért tudom, hogy vannak. Hiszek azoknak, akik látták őket. Természetesen nemcsak az élő nyelv, az írott vagy nyomtatott betű tanúskodik, hanem sok más dolog is. Az asztal, amely előtt ülök, nem beszél, mégis elmondja nekem, hogy élt, vagy él valahol egy ember, aki megtervezte,­­azután elkészí­tette. Hogy szőke-e vagy barna, kék-e a szeme vagy szürke, ala­csony termetű-e vagy magas, nem mondja meg, de hogy élt vagy él, az biztos. És azt is biztosan tudom, hogy valaki idehozta, pont erre a helyre állította. Sőt azt is biztosan tudom, hogy itt fog állni, amíg va­laki vagy valami össze nem töri vagy el nem mozdítja a helyéről. És így vagyok a tollal vagy az írógép­pel is, amellyel vagy amelyen írok, az órával, amelyről lenézem az időt, a ruhával, amelyet magamra veszek és mindennel, amit magam körül látok. Minden létező dolognak van oka és ez az ok nem benne van, hanem rajta kívül, valaki vagy va­lami másban. De ha minden dolognak oka egy rajta kívül levő valakiben vagy va­lamiben van, akkor a létező dolgok összességének, a világmindenségnek sem lehet az oka önmagában, ha­nem egy rajta kívül levő valakiben és ez a valaki az Isten, akinek te­remtő akarata a világ gépezetét el­indította. »Az ő dicsőségét hirdetik az egek és kezének alkotmányát hir­deti az égboltozat« — mondja a zsoltáros. A Bölcsesség Könyve pe­dig balgáknak mondja mindazokat, akikben »nincs meg az Isten isme­rete, akik nem tudták a látható jókból megismerni azt, aki van, és a műveket szemlélve nem ismerték fel az alkotót, hanem a tüzet vagy szelet vagy az áramló levegőt vagy a csillagok körét vagy a vízárt vagy a napot és a holdat tartották világot kormányzó isteneknek­. Az Isten szellemi lény: testi szemmel nem látható,­­ érzékeinkkel meg nem tapasztalható, de létezésé­ről tanúskodik az egész világmin­denség, hirdeti, hogy van, ahogyan az asztal hirdeti az asztalos létezé­sét, az óra az órás létezését, ha tu­lajdonságai nem is ismerhetők fel belőle. Ezek már a kinyilatkoztatás körébe tartoznak, bár egyikről má­sikról legalább halvány fogalmunk lehet, például a hatalmáról, szépsé­géről. ötven esztendővel ezelőtt a tudo­mány emberei még mosolyogtak az ilyen érvelésen. 1911-ben még eze­ket mondotta a híres fizikus, Svante Arrhenius: »A vélemény, hogy va­lami a semmiből jöhessen létre, el­lenkezik a tudomány mai álláspont­jával, mely szerint az anyag válto­zatlan.« Azóta nagyot fordult a vi­lág, a tudomány is. Arról lehet vi­tatkozni, hogy egy vagy öt vagy tízmilliárd esztendőt kell-e vissza­menni, hogy eljussunk az idők kez­detéig, de a komoly tudósok egyre nagyobb számban vallják, hogy a létező világmindenségnek volt kez­dete és ez a kezdet összeesik a Szentírás első mondatával: »Kez­detben teremti az Isten az eget és a földet.« Arról is lehet elméleteket gyártani, hogy az Isten így vagy úgy teremtette a világot, de hogy ő indította el a világmindenséget út­jára, az ő teremtő akaratával, ahhoz a tudomány mai álláspontja mellett kétség nem fér, amint nem fér két­ség ahhoz sem, hogy a világminden­ségnek egyszer vége lesz, mert sem változatlan, sem örök anyag nincs. Hogy mikor lesz vége, azt öröktől fogva elhatározta az, aki a teremtés művét megalkotta. Nekünk hivő embereknek a világ­mindenségen kívül van más tanúnk is az Isten létezése mellett: a kinyi­latkoztatás. Sok rendben és sokféle módon szólt hajdan az Isten az atyákhoz, a próféták által, legutóbb pedig fia által szólott hozzánk, akit mindenek örökösévé rendelt és aki által a világot is teremtette, Ő azután, aki ismerte az Atyát, hiszen tőle jött, elmondta nekünk mind­azt, amit az Istenről tudnunk kell: hogy az Isten mindenható hatalom és egyben végtelen jóság és szeretet, hogy az Isten a mi atyánk, akinek mi emberek, akármilyen nyelven be­széljünk és akármilyen legyen is a bőrünk színe, valamennyien gyer­mekei vagyunk, hogy az Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete le­gyen. Hogy az Istennek gondja van reánk, mint a jó atyának gyer­mekeire, még hajunk szálait is szá­mon tartja, hogy az Isten nem kí­ván tőlünk mást, mint azt, hogy őt, mint atyánkat, szeressük, mint urunkat imádjuk és szolgáljuk, pa­rancsait megtartsuk és ennek elle­nében olyan boldogságot készített a számunkra, amilyent szem nem lá­tott, fül nem hallott, és amilyent emberi elmével elképzelni sem le­het, hogy az Isten végtelenül türel­mes hálátlan és bűnös gyermekeivel szemben is, mert nem akarja a bű­nös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, amit olyan jó hallani és hinni nekünk Itt a földön, küsz­ködő és nyomorgó embereknek. Az érsek ezután a börtönben ol­vasott könyvek élményeiről szólott, majd így fejezte be beszédét: »Bol­dogok, akik nem látnak és mégis hisznek.« Az Isten tiszta szellem,­ testi szemmel nem látható, de bol­dogító tudat, hogy van és boldogító tudat, hogy van egy mindenható hatalom, aki mindig és mindenben tud segíteni és boldogító tudat, hogy ez a mindenható hatalom a végtelen jóság, akihez mindig és mindenben bizalommal fordulhatunk. Az Úr Jé­zust sem látjuk úgy, ahogyan Tamás és a többiek látták, de jó tudni azt, hogy 1900 esztendővel ezelőtt itt járt a földön, mint a mennyei Atya küldötte és jó tudni, hogy most is közöttünk él a legméltóságosabb oltáriszentségben, és íme most is hív bennünket: »Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak és ter­helve vagytok és én megenyhítelek titeket.« Ennek a hitnek terjesz­tése és elmélyítése jó könyvek út­ján a Szent István Társulat fel­adata. Ma, sajnos, nagyon korláto­zottak a lehetőségeink, de ezek kö­zött a korlátozott lehetőségek kö- Gyertyafény­ben Irtás Magyar Ferenc Már napok óta ott éltek a konyhá­in, Az utcára néző ablakokat be­­szta a légnyomás. A papírral be­­igasztott ablakszemeken befütyült a szemben szél, kifelé meg az a cse- ilyke meleg szökött meg, amit a Uyha takarékos tüze gerjesztett a szatossá lett szobában. Ezért hú­­roltak a védettebb konyhába, ahol a clégből ugyan bővebben jutott, de a gazságból kevesebb. A gyermekek itt sem mondhattak­­ játékukról, pedig egyedül az asztal Latt volt erre hely, mert apjuk — ha­ppen sorba nem állt valamelyik üz­­it előtt — fel s alá járt a pár léz isnyi konyhában. Anyjuk is gya­­k­ra megfeledkezett arról, hogy őst nem gyakorolhat kizárólagos­­álmát a parányi konyha felett, genkor azután tapintatos, de félre­­■thetétlen célzásokat tett a tágasabb s kihasználatlanabb szobára, ahol olyan hideg van, de sétálni hidegben lehet. Most azonban, hogy nem égett a Hány­a Asztalosék is azoknak a ki­­siny gyertyáknak szomorú fényéhez ilyamodtak, melyeket idén nem tud­­ik elégetni a temetőben, egyre tá­­rsabbnak tűnt a konyha. A kis csa­­d összebújt a libegő lángocskák műkörébe. Tágasság támadt szivük­­ön is, ahonnan most türelmes, meg­­vetődött szavak csordogáltak az ün­­spiré áhítatosodó beszélgetés med­­rbe. Az áhítat dolgában pedig Andriska irt elöl, aki előbb csendesen nézda­­,élt lángocskákba, a gyertyaszála­­on végigcsurranó faggyúkönnyekre gyert, azután megszólalt. — Apika, Játsszunk templomost!.­­. Te legyél a pap... Leszel? A férfit szíven ütötte a gyermek csacsogása. Eszébe jutott, hogy amikor még gyermek volt, abban a távoli falusi házban gyakorta gyújtottak gyertyát az asztalon. Nemcsak a nagy ünne­peket váró estéken, hanem akkor is, ha beteg volt a háznál, vagy ha hosz­­szú útra — munka és kenyér után — indult valamelyik felnőtt testvére. És akkor is, ha apja sokáig elmaradt az erdőn, de még égiháború idején is, amikor ott a hegyek között oly vésztjóslóan kavarogtak a villámot ontó felhők. Ilyenkor körülvették nagyanyjukat, aki öregbetűs im­ád­­ságos könyve felett úgy tett, mintha folyékonyan olvasná a különböző imákat, pedig már mindegyiket könyv és okuláré nélkül is tudta. És emlékezett — most egyszerre oly élesen emlékezett — arra az estére is, amikor édesapja elakadó szavak­kal utolsó fohászát mondta halálos ágyán. Kezében szentelt gyertya égett s az ő keze is ráborult apjá­nak összekulcsolt ujjaira, a dolgos, öreg kézre, amelyből a halál pillana­tában neki kellett átvennie a ke­nyérkereső munka kötelességét és az imádság erejét. Mi mást hagyhatott volna a sok­­gyermekes szegény ember a fiaira: a munka parancsát és az imádság ere­jét. Ennek az otthonról — apja ha­lálos ágyától — hozott örökségnek hívása lángolt most az asztalon égő gyertyák tüzében. Odakinn még égő házak karma szállt az estében, valahol géppuskák ropogtak, messziről ágyúdörgés hal­latszott s a szél a harc sebeiben vérző haza fájdalmas sóhajtásait hordta szét a világban. Vannak pillanatok, percek és órák, napok és éjszakák az ember életé­ben, amikor képtelen csak magára gondolni és úgy érzi, hogy az ő szo­rongásában milliók aggodalma resz­ket, mások sebének láza az ő testét is égeti. Amikor valójában testvé­rünknek fogadunk minden embert,­ aki szenved és gondokkal küzd,­ anyánknak minden könnyét hullató anyát, családunknak egész Magyar­­országot. Ilyenkor meghúzódunk tűz­helyünk melegénél, összeborulunk gyertyáink fénye felett s nem tu­dunk mást tenni, mint imádkozni. Egyikünk hangos szóval kiált, má­sikunk hangtalanul, még kezét sem kulcsolva össze, csak aggódó lelkének szárnyait tárva szét, kereng a magasban valahol Isten és ember között, amerre sorsunk szálat vezet­nek. Gondolataival és tűnődéseivel Asz­talos is erre­felé járt, a lét magasá­ban. Követte a gyermek is, mint fel­hők között repdeső apamadár szár­nyalását a fészek mélyén megbúvó fióka. — Apika, tudns te imádkozni? Az apamadár a csipogó gyermek­hangra felrezzent és visszatért a gyertyafénybe. Ez a kérdés akarat­lanul és tudattalanul is vádként­ hangzott ebben a pillanatban. A gyermekeket felesége tanította meg imádkozni. Esténként is az asszony imádkozott velük, amikor aludni tértek. Amikor asztal felett imádkoz­tak, akkor is csak a kezét kulcsolta össze s míg a kicsinyek rövid fohászt mondtak az áldott étel felett, ő ak­kor is csak magéban, befelé fordulva könyörgött a kemény munkával meg­szentelt mindennapi kenyérért: — Tudok, kisfiam. S mint aki régen elvesztett bizton­ságát lelte meg ebben a két szóban, keresztet vetett és belekezdett a gyermekek esti imájába. Oly idegen­nek tűnt a saját hangja, mely még sokáig bolyongott a gyertyák lángja felett, mert a két gyermek nagy sze­meket meresztve nézett apjára. An­driska szeme tele volt büszke csillo­gással. Eddig is mindenkinél többre tartotta apját, aki még kulcsot is tud reszelni a zárba. De íme, imádkozni is tud! A férfi imádsága úgy indult el csörgedezve, miként szülőföldjének hegyipatakjai. Tétován keresve az utat görgetegek sziklái között, kidőlt fatörzsek alá bukva, majd újból fel­törve s megcsillantva a páfrányle­velek között elbújó napsugarat, ha­bot verve a csurgóknál, erecskék szi­várgó vízével bővülve, hajnalok har­matát pergető fűszálak, levelek gyön­gyeivel gazdagodva, lenn a síkon megcsendesedve, folyóvá komolyod­va malmokat, fűrésztelepeket moz­gató erővel és átszelve virágos réte­ket, öreg erdők csendjét, városok lármáját, puszták mélázó magányát, falusi harangok kongását, mosott ruhák szennyét hordozva hullámain és örvényeiben végig a sokat szen­vedett, de minden viharból újraéledő haza t­ájain át Ekként folydogált az apa imája is. Lassanként megbővült a két gyer­mek hangjával s az asszony halk sza­vaival, kiszabadulva a három szál gyertya fényéből a csillagokkal ékes ég alá, mindnyájunk Atyjában bízó hittel suhanva át a reménység hídja alatt, mely összeköti a szorongatta­­tásnak ez óráit az eljövendő napok­kal, a szeretet hullámait árasztva szét a mi mindennapi kenyerünkért küzdő emberek között, bűneink szennyét a megbocsátás vízében fel­oldó, kövek és kavicsok érdességét csiszoló türelmes vonulással. És mi p pe­dig szélesedő partok között hömpö­lyögve, mert a gyermekek valóság­gal megmámorosodtak ennek a ki­vételes órának édességétől — ami­kor apjukkal együtt imádkozhatnak — és ártatlan szívük mohóságával követelték, hogy most mindenkiért, a villanycsinálókért, a kenyeret sü­tőkért, de még Süki bácsiért is imád­kozzanak, aki Andriska szerint ugyan „mindig veszeked, de azért jó ember, sőt okos is, mert tudja, hogy hol lehet krumplit venni”. A gyertyák fényében, imájukban most ott lélegzett a megnyugvásra, békességre, munkára, boldogulásra vágyó ország. Asztalos pedig rég meghalt apja kezének melegét érezte összekulcsolt kezén. Sóhaj fakadt szívéből, amitől fellobogtak a gyertyák és a sóhajba zárt áldást és hálát továbbadták a kívülvaló sötétnek, a dudorászó szél­nek, hogy röpüljön vele hegyeken­­völgyeken át egy messzi temető felé s odasimuljon az örökzölddel befut­tatott sírhalomra, körülcsókolja a dísztelen fakeresztet, mely munkára és imádságra tanító apja szíve felett áll, hirdetve halottak és élők feltá­madását. az esztergomi­­egyházmegye kormányzására kapott megbízást Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari értekezletek ez idő sze­rinti elnöke, az Apostoli Szentszék­től nyert különleges felhatalmazásá­val és annak tekintélyével, az állami tényezők tudomásul vételével Endrey Mihály barátai felszentelt püspökre ruházta az esztergomi főegyházme­gye időleges kormányzását. A kine­vezési iratban Grősz József kalocsai érsek, hivatkozva a Vatikán városból Piazza bíborostól érkezett sürgönyre, Endrey Mihály püspököt delegátusi minőségben az esztergomi főegyház­megye kormányzásával megbízta azzal, hogy a főegyházmegye kor­mányzását cum potestate episcopis residentialibus propria, a szent ká­nonokban előírt módon mielőbb ve­gye át. A kalocsai érsek a kineve­zési Iratban a püspök nehéz és fele­lősségteljes munkájához Isten bősé­ges áldását és a Szentlélek különös kegyelmét kérte. Endrey Mihály püspök átvette az esztergomi főegyházmegye kormány­zását és első körlevelében többek kö­zött ezeket írta: «•Szerény erőim végességének tu­datában az isteni Gondviselés irgal­mában és kegyelmében bízva, meg­rendült lélekkel vállaltam a kineve­zésemmel együttjáró komoly és nem könnyű feladatokat. Püspökké szen­telésemkor, hat évvel ezelőtt, jel­mondatomul a, ,Pro fide et populo’ szavakat választottam. Bennük lá­tom mostani szolgálatomnak irány­elveit is. Tántoríthatatlan hűséggel állok Krisztus Urunk tanítása és egyháza mellett, forró szeretettel ha­zám és népem iránti.« I­ „Igsztlik na»" elístelei Egy régi katolikus folyóirat ha­sábjain olvastuk az alábbi kedves történelmi anekdótiát: Egy napon, midőn környezve fé­nyes tiszti karától s az Iránta leg­nagyobb hódolatot tanúsító harctár­saitól, kérdeztetnek Napóleon, hogy melyik volt életének legszebb napja, a császár sokáig hallgatott. Néme­lyek Austerlitzet említők, mintegy kitalálni akarólag, mások a pyrami­­sok aljában kiküzdött harcot, egye­bek egyebet, mígnem az őt kérde­zők többszöri tudakolására a nagy hadvezér e szavakkal válaszolt: „Él­tem legszebb napja — első áldozá­som volt.” Ez a kis elbeszélés jutott eszembe, mikor minap késő délután bevetőd­vén egyik fővárosi templomba, ott a padokat sűrű rajokban fészkelődve megtöltő, élénken csivitelő gyerek­sereget találtam: az első áldozásra készülő kicsinyek egy lelkes csoport­ját. Hangoskodásuk oka nem valami rakoncátlan fegyelmezetlenség, ha­nem az első­ áldozási oktatást végző tisztelendő ún. „kérdve-kifejtő” mód­szere, amellyel igyekszik valamennyi kis hallgatóját bevonni az oktatás menetébe. Éppen az eredeti bűnről volt szó. „Ki követte el az első bűnt?” — kér­dezi a tisztelendő. A kis karocskák fellendülnek a magasba, de a gyere­kek nem képesek magukba fojtani túlcsorduló „hittudományukat’’, míg a tisztelendő kijelölne egyet felelése a jelentkezők közül. Felszólítás nél­kül is kibuggyan belőlük a felelet, a kisfiúk azt kiabálják: „Évái”, a kis­lányok ajkán felharsan, hogy „Ádám!”, végül is a tisztelendő bölcs irányítása mellett megegyeznek ab­ban, hogy: ősszüleink. S ilyenképpen folyik tovább vala­mennyi szükséges tudnivaló kifejtése. Semmi fontoskodó nagyképűség, semmi öreges fontoskodás; a hangu­lat derűs, lelkes, napsugaras; s ez is helyes, hiszen ezek a’kicsinyek most életük legszebb napjára, az Istenség­gel való közvetlen találkozásukra készülnek. S azt ajánljuk a felnőtteknek, a hétköznapok csatákat vesztő, vasik­ győzedelmes „Napóleonijainak, ha történetesen éppen ilyen alkalommal vetődnek be egy-egy templomba, ne forduljanak sarkon csalódottan, az­zal, hogy „Itt úgyse lehet imádkozni", hanem egy sarokban meghúzódva fürdessék meg fáradt lelküket az egyszerű, természetes hitüket meg­­valló, tisztán csengő gyerekhangok üdítő csermelyében. Higgyétek el, felér ez az élmény egy fáradtas öreg imádsággal. Mert valami magasztos tanulság sugárzik belőle. Egyszerre megért­jük, megérezzük, miért kívánta az Üdvözítő, hogy „engedjétek hozzám a kisdedeket”, Kunszery Gyula tött is igyekszik feladatának meg­felelni. Egy jobb jövő reményében köszöntöm a védnöki kar nevében a Társulatot Választások, jegyzőkönyvi elismerés A nagy tapssal fogadott fővéd­nöki beszéd után Félegyházy Jó­zsef mb. alelnök terjesztette elő a Társulat elmúlt munkaévéről szóló jelentését, majd utána Esty Miklós delegált adminisztrátor a múlt évi zárószámadást és az ez évi költség­­vetést ismertette. Végül a számvizs­gáló bizottság jelentéséről Fekete Márton h. elnök számolt be. Ezután az igazgatói választmány új tagjaiul megválasztották Radó Polikárpot, a Központi Hittudo­mányi Akadémia ez idei dékánját és Ijjas Antal katolikus írót és pub­licistát. A választás után Réthly Antal elnök rendkívüli elnöki indítványt tett. Ebben kiemelte azt a párat­lan ügybuzgalmat és fáradozást, amelyet Esty Miklós delegált ad­minisztrátor fejtett ki a Társulat életében, aminek nagyrészt köszön­hető az elért siker. Jegyzőkönyvi köszönet kifejezését indítványozta, amelyet a közgyűlés résztvevői egy­hangú lelkesedéssel és tapssal ad­tak meg. A Társulat 102. közgyűlését Grősz József kalocsai érsek, fővédnök imával fejezte be.

Next