Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1957-06-02 / 1. szám
A Szent István Társulat 102-ik közgyűlése Gross József kalocsai érsek beszéde A Szent István Társulat fennállásának 110. évében május 23-án délután 3 órakor tartotta 102. évi közgyűlését, amelyen megjelent: Grosz József kalocsai érsek, a püspökkari konferenciák ez idő szerinti elnöke, Hamvas Endre Csanádi, Kovács Sándor szombathelyi, Papp Kálmán győri és Badalik Bertalan veszprémi megyéspüspökök, Endrey Mihály püspök, az esztergomi főegyházmegye delegátusa, Kovács Vince püspök, váci általános helynök, Szabó Imre püspök, Brezanóczy Pál egri főkáptalani helynök, Radó Polikárp, a Központi Hittudományi Akadémia dékánja, az Actio Catholica elnöksége, Hajós József protonotárius kanonok, Szekeres Bónis apát, Mellay Márton, Folka János, Tower Vilmos, Galla Ferenc, Kecskés Pál, Töttössy Miklós és Bárdos István pápai prelátusok, Frindt Pál, Száva János, Blieszner Ágoston, Artner Edgár, Bánk József és Halász Pál c. apátok és prépostok, Beresztóczy Miklós országgyűlési képviselő, valamint a katolikus sajtó, a tudományos és társadalmi élet minden számottevő vezető tagja. A közös ima után Réthly Antal elnök üdvözölte a fővédnöki tisztet betöltő Grősz József kalocsai érseket, valamint a megjelent püspököket és megnyitotta a közgyűlést. Megvietődéssel emlékezett a nagy veszteségről, amely a Társulatot alelnökének, dr. Sárközy Pál pannonhalmi bencés főapátnak elhunytéval érte. A közgyűlés tagjai egyperces néma felállással emlékeztek meg az elhunyt alelnökről A kalocsai érsek beszéde Ezután Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari konferenciák ez idő szerinti elnöke, a Szent István Társulat fővédnöke elmondta ünnepi beszédét. — »Mivel láttál engem Tamás, hittél, boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek« — mondta a feltámadt Üdvözítő annak a Tamásnak, aki apostoltársai szavára, hogy láttuk az Urat, hitetlenkedve ezt felelte: »Ha csak nem látom kezén a szegek nyomát és nem érintem ujjammal a szegek helyét és kezemet nem teszem oldalába, nem hiszem.« Vannak ma is ilyen Tamás- féle emberek, akik azt mondják: »Én csak azt hiszem, amit látok.« Ostobaság! Aki ezt a frázist kitalálta és akik gondolkozás nélkül utána mondják, azt sem tudják, hogy mi a különbség a tudás és a hit között. Amit látok és amit érzékeimmel megtapasztalok, azt tudom. Hinni pedig azt hiszem, amit szavahihető emberek tanúsága alapján igaznak fogadok el. Én nem láttam a világhódító Nagy Sándort, nem láttam Julius Caesart, a nagy római hadvezért és államférfiút, nem láttam Nagy Constantint, Nagy Károlyt, Napóleont és még Hitlert sem, de joggal kételkedne értelmem normális voltában mindenki, ha tagadnám, hogy ezek éltek. Nem láttam Moszkvát, Párizst, Londont, New Yorkot, még egy sereg dolgot ezen a világon, de azért tudom, hogy vannak. Hiszek azoknak, akik látták őket. Természetesen nemcsak az élő nyelv, az írott vagy nyomtatott betű tanúskodik, hanem sok más dolog is. Az asztal, amely előtt ülök, nem beszél, mégis elmondja nekem, hogy élt, vagy él valahol egy ember, aki megtervezte,azután elkészítette. Hogy szőke-e vagy barna, kék-e a szeme vagy szürke, alacsony termetű-e vagy magas, nem mondja meg, de hogy élt vagy él, az biztos. És azt is biztosan tudom, hogy valaki idehozta, pont erre a helyre állította. Sőt azt is biztosan tudom, hogy itt fog állni, amíg valaki vagy valami össze nem töri vagy el nem mozdítja a helyéről. És így vagyok a tollal vagy az írógéppel is, amellyel vagy amelyen írok, az órával, amelyről lenézem az időt, a ruhával, amelyet magamra veszek és mindennel, amit magam körül látok. Minden létező dolognak van oka és ez az ok nem benne van, hanem rajta kívül, valaki vagy valami másban. De ha minden dolognak oka egy rajta kívül levő valakiben vagy valamiben van, akkor a létező dolgok összességének, a világmindenségnek sem lehet az oka önmagában, hanem egy rajta kívül levő valakiben és ez a valaki az Isten, akinek teremtő akarata a világ gépezetét elindította. »Az ő dicsőségét hirdetik az egek és kezének alkotmányát hirdeti az égboltozat« — mondja a zsoltáros. A Bölcsesség Könyve pedig balgáknak mondja mindazokat, akikben »nincs meg az Isten ismerete, akik nem tudták a látható jókból megismerni azt, aki van, és a műveket szemlélve nem ismerték fel az alkotót, hanem a tüzet vagy szelet vagy az áramló levegőt vagy a csillagok körét vagy a vízárt vagy a napot és a holdat tartották világot kormányzó isteneknek. Az Isten szellemi lény: testi szemmel nem látható, érzékeinkkel meg nem tapasztalható, de létezéséről tanúskodik az egész világmindenség, hirdeti, hogy van, ahogyan az asztal hirdeti az asztalos létezését, az óra az órás létezését, ha tulajdonságai nem is ismerhetők fel belőle. Ezek már a kinyilatkoztatás körébe tartoznak, bár egyikről másikról legalább halvány fogalmunk lehet, például a hatalmáról, szépségéről. ötven esztendővel ezelőtt a tudomány emberei még mosolyogtak az ilyen érvelésen. 1911-ben még ezeket mondotta a híres fizikus, Svante Arrhenius: »A vélemény, hogy valami a semmiből jöhessen létre, ellenkezik a tudomány mai álláspontjával, mely szerint az anyag változatlan.« Azóta nagyot fordult a világ, a tudomány is. Arról lehet vitatkozni, hogy egy vagy öt vagy tízmilliárd esztendőt kell-e visszamenni, hogy eljussunk az idők kezdetéig, de a komoly tudósok egyre nagyobb számban vallják, hogy a létező világmindenségnek volt kezdete és ez a kezdet összeesik a Szentírás első mondatával: »Kezdetben teremti az Isten az eget és a földet.« Arról is lehet elméleteket gyártani, hogy az Isten így vagy úgy teremtette a világot, de hogy ő indította el a világmindenséget útjára, az ő teremtő akaratával, ahhoz a tudomány mai álláspontja mellett kétség nem fér, amint nem fér kétség ahhoz sem, hogy a világmindenségnek egyszer vége lesz, mert sem változatlan, sem örök anyag nincs. Hogy mikor lesz vége, azt öröktől fogva elhatározta az, aki a teremtés művét megalkotta. Nekünk hivő embereknek a világmindenségen kívül van más tanúnk is az Isten létezése mellett: a kinyilatkoztatás. Sok rendben és sokféle módon szólt hajdan az Isten az atyákhoz, a próféták által, legutóbb pedig fia által szólott hozzánk, akit mindenek örökösévé rendelt és aki által a világot is teremtette, Ő azután, aki ismerte az Atyát, hiszen tőle jött, elmondta nekünk mindazt, amit az Istenről tudnunk kell: hogy az Isten mindenható hatalom és egyben végtelen jóság és szeretet, hogy az Isten a mi atyánk, akinek mi emberek, akármilyen nyelven beszéljünk és akármilyen legyen is a bőrünk színe, valamennyien gyermekei vagyunk, hogy az Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Hogy az Istennek gondja van reánk, mint a jó atyának gyermekeire, még hajunk szálait is számon tartja, hogy az Isten nem kíván tőlünk mást, mint azt, hogy őt, mint atyánkat, szeressük, mint urunkat imádjuk és szolgáljuk, parancsait megtartsuk és ennek ellenében olyan boldogságot készített a számunkra, amilyent szem nem látott, fül nem hallott, és amilyent emberi elmével elképzelni sem lehet, hogy az Isten végtelenül türelmes hálátlan és bűnös gyermekeivel szemben is, mert nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, amit olyan jó hallani és hinni nekünk Itt a földön, küszködő és nyomorgó embereknek. Az érsek ezután a börtönben olvasott könyvek élményeiről szólott, majd így fejezte be beszédét: »Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek.« Az Isten tiszta szellem, testi szemmel nem látható, de boldogító tudat, hogy van és boldogító tudat, hogy van egy mindenható hatalom, aki mindig és mindenben tud segíteni és boldogító tudat, hogy ez a mindenható hatalom a végtelen jóság, akihez mindig és mindenben bizalommal fordulhatunk. Az Úr Jézust sem látjuk úgy, ahogyan Tamás és a többiek látták, de jó tudni azt, hogy 1900 esztendővel ezelőtt itt járt a földön, mint a mennyei Atya küldötte és jó tudni, hogy most is közöttünk él a legméltóságosabb oltáriszentségben, és íme most is hív bennünket: »Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak és terhelve vagytok és én megenyhítelek titeket.« Ennek a hitnek terjesztése és elmélyítése jó könyvek útján a Szent István Társulat feladata. Ma, sajnos, nagyon korlátozottak a lehetőségeink, de ezek között a korlátozott lehetőségek kö- Gyertyafényben Irtás Magyar Ferenc Már napok óta ott éltek a konyháin, Az utcára néző ablakokat beszta a légnyomás. A papírral beigasztott ablakszemeken befütyült a szemben szél, kifelé meg az a cse- ilyke meleg szökött meg, amit a Uyha takarékos tüze gerjesztett a szatossá lett szobában. Ezért húroltak a védettebb konyhába, ahol a clégből ugyan bővebben jutott, de a gazságból kevesebb. A gyermekek itt sem mondhattak játékukról, pedig egyedül az asztal Latt volt erre hely, mert apjuk — happen sorba nem állt valamelyik üzit előtt — fel s alá járt a pár léz isnyi konyhában. Anyjuk is gyakra megfeledkezett arról, hogy őst nem gyakorolhat kizárólagosálmát a parányi konyha felett, genkor azután tapintatos, de félre■thetétlen célzásokat tett a tágasabb s kihasználatlanabb szobára, ahol olyan hideg van, de sétálni hidegben lehet. Most azonban, hogy nem égett a Hánya Asztalosék is azoknak a kisiny gyertyáknak szomorú fényéhez ilyamodtak, melyeket idén nem tudik elégetni a temetőben, egyre társabbnak tűnt a konyha. A kis csad összebújt a libegő lángocskák műkörébe. Tágasság támadt szivükön is, ahonnan most türelmes, megvetődött szavak csordogáltak az ünspiré áhítatosodó beszélgetés medrbe. Az áhítat dolgában pedig Andriska irt elöl, aki előbb csendesen nézda,élt lángocskákba, a gyertyaszálaon végigcsurranó faggyúkönnyekre gyert, azután megszólalt. — Apika, Játsszunk templomost!.. Te legyél a pap... Leszel? A férfit szíven ütötte a gyermek csacsogása. Eszébe jutott, hogy amikor még gyermek volt, abban a távoli falusi házban gyakorta gyújtottak gyertyát az asztalon. Nemcsak a nagy ünnepeket váró estéken, hanem akkor is, ha beteg volt a háznál, vagy ha hoszszú útra — munka és kenyér után — indult valamelyik felnőtt testvére. És akkor is, ha apja sokáig elmaradt az erdőn, de még égiháború idején is, amikor ott a hegyek között oly vésztjóslóan kavarogtak a villámot ontó felhők. Ilyenkor körülvették nagyanyjukat, aki öregbetűs imádságos könyve felett úgy tett, mintha folyékonyan olvasná a különböző imákat, pedig már mindegyiket könyv és okuláré nélkül is tudta. És emlékezett — most egyszerre oly élesen emlékezett — arra az estére is, amikor édesapja elakadó szavakkal utolsó fohászát mondta halálos ágyán. Kezében szentelt gyertya égett s az ő keze is ráborult apjának összekulcsolt ujjaira, a dolgos, öreg kézre, amelyből a halál pillanatában neki kellett átvennie a kenyérkereső munka kötelességét és az imádság erejét. Mi mást hagyhatott volna a sokgyermekes szegény ember a fiaira: a munka parancsát és az imádság erejét. Ennek az otthonról — apja halálos ágyától — hozott örökségnek hívása lángolt most az asztalon égő gyertyák tüzében. Odakinn még égő házak karma szállt az estében, valahol géppuskák ropogtak, messziről ágyúdörgés hallatszott s a szél a harc sebeiben vérző haza fájdalmas sóhajtásait hordta szét a világban. Vannak pillanatok, percek és órák, napok és éjszakák az ember életében, amikor képtelen csak magára gondolni és úgy érzi, hogy az ő szorongásában milliók aggodalma reszket, mások sebének láza az ő testét is égeti. Amikor valójában testvérünknek fogadunk minden embert, aki szenved és gondokkal küzd, anyánknak minden könnyét hullató anyát, családunknak egész Magyarországot. Ilyenkor meghúzódunk tűzhelyünk melegénél, összeborulunk gyertyáink fénye felett s nem tudunk mást tenni, mint imádkozni. Egyikünk hangos szóval kiált, másikunk hangtalanul, még kezét sem kulcsolva össze, csak aggódó lelkének szárnyait tárva szét, kereng a magasban valahol Isten és ember között, amerre sorsunk szálat vezetnek. Gondolataival és tűnődéseivel Asztalos is errefelé járt, a lét magasában. Követte a gyermek is, mint felhők között repdeső apamadár szárnyalását a fészek mélyén megbúvó fióka. — Apika, tudns te imádkozni? Az apamadár a csipogó gyermekhangra felrezzent és visszatért a gyertyafénybe. Ez a kérdés akaratlanul és tudattalanul is vádként hangzott ebben a pillanatban. A gyermekeket felesége tanította meg imádkozni. Esténként is az asszony imádkozott velük, amikor aludni tértek. Amikor asztal felett imádkoztak, akkor is csak a kezét kulcsolta össze s míg a kicsinyek rövid fohászt mondtak az áldott étel felett, ő akkor is csak magéban, befelé fordulva könyörgött a kemény munkával megszentelt mindennapi kenyérért: — Tudok, kisfiam. S mint aki régen elvesztett biztonságát lelte meg ebben a két szóban, keresztet vetett és belekezdett a gyermekek esti imájába. Oly idegennek tűnt a saját hangja, mely még sokáig bolyongott a gyertyák lángja felett, mert a két gyermek nagy szemeket meresztve nézett apjára. Andriska szeme tele volt büszke csillogással. Eddig is mindenkinél többre tartotta apját, aki még kulcsot is tud reszelni a zárba. De íme, imádkozni is tud! A férfi imádsága úgy indult el csörgedezve, miként szülőföldjének hegyipatakjai. Tétován keresve az utat görgetegek sziklái között, kidőlt fatörzsek alá bukva, majd újból feltörve s megcsillantva a páfránylevelek között elbújó napsugarat, habot verve a csurgóknál, erecskék szivárgó vízével bővülve, hajnalok harmatát pergető fűszálak, levelek gyöngyeivel gazdagodva, lenn a síkon megcsendesedve, folyóvá komolyodva malmokat, fűrésztelepeket mozgató erővel és átszelve virágos réteket, öreg erdők csendjét, városok lármáját, puszták mélázó magányát, falusi harangok kongását, mosott ruhák szennyét hordozva hullámain és örvényeiben végig a sokat szenvedett, de minden viharból újraéledő haza tájain át Ekként folydogált az apa imája is. Lassanként megbővült a két gyermek hangjával s az asszony halk szavaival, kiszabadulva a három szál gyertya fényéből a csillagokkal ékes ég alá, mindnyájunk Atyjában bízó hittel suhanva át a reménység hídja alatt, mely összeköti a szorongattatásnak ez óráit az eljövendő napokkal, a szeretet hullámait árasztva szét a mi mindennapi kenyerünkért küzdő emberek között, bűneink szennyét a megbocsátás vízében feloldó, kövek és kavicsok érdességét csiszoló türelmes vonulással. És mi p pedig szélesedő partok között hömpölyögve, mert a gyermekek valósággal megmámorosodtak ennek a kivételes órának édességétől — amikor apjukkal együtt imádkozhatnak — és ártatlan szívük mohóságával követelték, hogy most mindenkiért, a villanycsinálókért, a kenyeret sütőkért, de még Süki bácsiért is imádkozzanak, aki Andriska szerint ugyan „mindig veszeked, de azért jó ember, sőt okos is, mert tudja, hogy hol lehet krumplit venni”. A gyertyák fényében, imájukban most ott lélegzett a megnyugvásra, békességre, munkára, boldogulásra vágyó ország. Asztalos pedig rég meghalt apja kezének melegét érezte összekulcsolt kezén. Sóhaj fakadt szívéből, amitől fellobogtak a gyertyák és a sóhajba zárt áldást és hálát továbbadták a kívülvaló sötétnek, a dudorászó szélnek, hogy röpüljön vele hegyekenvölgyeken át egy messzi temető felé s odasimuljon az örökzölddel befuttatott sírhalomra, körülcsókolja a dísztelen fakeresztet, mely munkára és imádságra tanító apja szíve felett áll, hirdetve halottak és élők feltámadását. az esztergomiegyházmegye kormányzására kapott megbízást Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari értekezletek ez idő szerinti elnöke, az Apostoli Szentszéktől nyert különleges felhatalmazásával és annak tekintélyével, az állami tényezők tudomásul vételével Endrey Mihály barátai felszentelt püspökre ruházta az esztergomi főegyházmegye időleges kormányzását. A kinevezési iratban Grősz József kalocsai érsek, hivatkozva a Vatikán városból Piazza bíborostól érkezett sürgönyre, Endrey Mihály püspököt delegátusi minőségben az esztergomi főegyházmegye kormányzásával megbízta azzal, hogy a főegyházmegye kormányzását cum potestate episcopis residentialibus propria, a szent kánonokban előírt módon mielőbb vegye át. A kalocsai érsek a kinevezési Iratban a püspök nehéz és felelősségteljes munkájához Isten bőséges áldását és a Szentlélek különös kegyelmét kérte. Endrey Mihály püspök átvette az esztergomi főegyházmegye kormányzását és első körlevelében többek között ezeket írta: «•Szerény erőim végességének tudatában az isteni Gondviselés irgalmában és kegyelmében bízva, megrendült lélekkel vállaltam a kinevezésemmel együttjáró komoly és nem könnyű feladatokat. Püspökké szentelésemkor, hat évvel ezelőtt, jelmondatomul a, ,Pro fide et populo’ szavakat választottam. Bennük látom mostani szolgálatomnak irányelveit is. Tántoríthatatlan hűséggel állok Krisztus Urunk tanítása és egyháza mellett, forró szeretettel hazám és népem iránti.« I „Igsztlik na»" elístelei Egy régi katolikus folyóirat hasábjain olvastuk az alábbi kedves történelmi anekdótiát: Egy napon, midőn környezve fényes tiszti karától s az Iránta legnagyobb hódolatot tanúsító harctársaitól, kérdeztetnek Napóleon, hogy melyik volt életének legszebb napja, a császár sokáig hallgatott. Némelyek Austerlitzet említők, mintegy kitalálni akarólag, mások a pyramisok aljában kiküzdött harcot, egyebek egyebet, mígnem az őt kérdezők többszöri tudakolására a nagy hadvezér e szavakkal válaszolt: „Éltem legszebb napja — első áldozásom volt.” Ez a kis elbeszélés jutott eszembe, mikor minap késő délután bevetődvén egyik fővárosi templomba, ott a padokat sűrű rajokban fészkelődve megtöltő, élénken csivitelő gyereksereget találtam: az első áldozásra készülő kicsinyek egy lelkes csoportját. Hangoskodásuk oka nem valami rakoncátlan fegyelmezetlenség, hanem az első áldozási oktatást végző tisztelendő ún. „kérdve-kifejtő” módszere, amellyel igyekszik valamennyi kis hallgatóját bevonni az oktatás menetébe. Éppen az eredeti bűnről volt szó. „Ki követte el az első bűnt?” — kérdezi a tisztelendő. A kis karocskák fellendülnek a magasba, de a gyerekek nem képesek magukba fojtani túlcsorduló „hittudományukat’’, míg a tisztelendő kijelölne egyet felelése a jelentkezők közül. Felszólítás nélkül is kibuggyan belőlük a felelet, a kisfiúk azt kiabálják: „Évái”, a kislányok ajkán felharsan, hogy „Ádám!”, végül is a tisztelendő bölcs irányítása mellett megegyeznek abban, hogy: ősszüleink. S ilyenképpen folyik tovább valamennyi szükséges tudnivaló kifejtése. Semmi fontoskodó nagyképűség, semmi öreges fontoskodás; a hangulat derűs, lelkes, napsugaras; s ez is helyes, hiszen ezek a’kicsinyek most életük legszebb napjára, az Istenséggel való közvetlen találkozásukra készülnek. S azt ajánljuk a felnőtteknek, a hétköznapok csatákat vesztő, vasik győzedelmes „Napóleonijainak, ha történetesen éppen ilyen alkalommal vetődnek be egy-egy templomba, ne forduljanak sarkon csalódottan, azzal, hogy „Itt úgyse lehet imádkozni", hanem egy sarokban meghúzódva fürdessék meg fáradt lelküket az egyszerű, természetes hitüket megvalló, tisztán csengő gyerekhangok üdítő csermelyében. Higgyétek el, felér ez az élmény egy fáradtas öreg imádsággal. Mert valami magasztos tanulság sugárzik belőle. Egyszerre megértjük, megérezzük, miért kívánta az Üdvözítő, hogy „engedjétek hozzám a kisdedeket”, Kunszery Gyula tött is igyekszik feladatának megfelelni. Egy jobb jövő reményében köszöntöm a védnöki kar nevében a Társulatot Választások, jegyzőkönyvi elismerés A nagy tapssal fogadott fővédnöki beszéd után Félegyházy József mb. alelnök terjesztette elő a Társulat elmúlt munkaévéről szóló jelentését, majd utána Esty Miklós delegált adminisztrátor a múlt évi zárószámadást és az ez évi költségvetést ismertette. Végül a számvizsgáló bizottság jelentéséről Fekete Márton h. elnök számolt be. Ezután az igazgatói választmány új tagjaiul megválasztották Radó Polikárpot, a Központi Hittudományi Akadémia ez idei dékánját és Ijjas Antal katolikus írót és publicistát. A választás után Réthly Antal elnök rendkívüli elnöki indítványt tett. Ebben kiemelte azt a páratlan ügybuzgalmat és fáradozást, amelyet Esty Miklós delegált adminisztrátor fejtett ki a Társulat életében, aminek nagyrészt köszönhető az elért siker. Jegyzőkönyvi köszönet kifejezését indítványozta, amelyet a közgyűlés résztvevői egyhangú lelkesedéssel és tapssal adtak meg. A Társulat 102. közgyűlését Grősz József kalocsai érsek, fővédnök imával fejezte be.