Új Ember, 1958 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-05 / 1. szám

Nova Huta temploma A lengyelek Sztálinvárosa a Krakkó közelében épülő Nova Huta. Kombinát, gyárak, munkásnegyedek hatalmas szövevénye, mely egynéhány esztendő alatt nőtt ki a puszta mezőségen. Nova Hutában most katolikus plébániatemplom épül. Az egyházi és világi hatóságok a legfiatalabb lengyel várost, a lengyel ipar reprezentatív vállalkozását méltó és kifejező alkotással akarják gazdagítani, mikor Istennek emelnek benne hajlékot. Ezért megmozdult az ügyében a lengyel katolikus társadalom és a művelt lengyel közvélemény. A meghirdetett pályázatra 400 építész 108 munkát küldött be. A bíráló bizottságban az illetékes egyházi hatóság, a krakkói érsekség mellett részt vett a Lengyel Köztársaság építészeinek társasága, a lengyel szobrászok szövetsége, Krakkó városrendezési és építési hivatala, a krakkói főmérnöki hivatal is. A bizottság a krakkói Szent Katalin-templom e célra átalakított kápolnájában tartotta meg üléseit és itt hirdette ki döntését is. A döntésről Wyszynski bíboros lapjában, a „Tygodnik Powszechni”-ben a bizottság egyik pap tagja, Jan Popiel számolt be. A beküldött anyagot három csoportra tagozták. Az elsőbe azokat a terveket sorolta a bizottság, amelyek az első világháború előtti, hagyományos templomépítészeti stílusváltozatok ötleteit alkalmazták: a neoromán, neogót és neobarokk megoldásokat. Ezeket az egyházi és világi hatóságok küldöttei eleve félretették azzal az indokolással, hogy egy modern, iparvárosi környezetbe nem lehet ilyen kiért formákat belehelyezni. A 106 beküldött terv közül 14 tartozott ebbe a csoportba. A másik csoportba a két világháború közötti időből ismert modernebb megoldásokat sorolták, amilyeneket például a városmajori, pasaréti stb. templomokon látni. Ezeket már figyelembe vették, de az ide sorolható 27 terv között nem akadt átütő erejű alkotás. Harmadiknak a legmodernebb templomépítési törekvéseket tükröző csoportot vették. Szám szerint ide tartozott a legtöbb beküldött terv: 65 mű. Kiselejtezték azokat, amelyek nem tudták összhangba hozni az új hatások keresését a templom gyakorlati szükségletével. Amint az említett beszámoló mondja: nem a kísérletezésnek akartak helyt adni, hanem a kísérletek gyümölcseit felhasználni. Az első díjat Zbigniew Solawa krakkói mérnök terve kapta meg. Valóban megragadóan érdekes a terv a maga újszerűségében. A templomcsarnok felett hatalmas gúla alakú torony emelkedik majd a magasba a környező épületek: színház, lakóházak, gyárak közül. A gúla csúcsa kettéoszlik, oldalán mély csatornák húzódnak felülről lefelé kiszélesedve. Az első díjat nyert terv körül természetesen megindult a vita. A közvélemény konzervatív felfogású része megrökönyödve tiltakozik ellene, kijelentve, hogy semmi templomszerű nincs benne. A haladóbb rész azzal érvel, hogy amint megszokta a közönség a barokk sokszor pózos, színpadias és túlpatetizált formáit, majd meglátja az új stílustörekvésekben is a szépet. A Szent Család szálláskeresése a városmajori templomban Karácsony vigiliáján a délutáni órákban, egy rövid időre, a betlehemi történet elevenedett mega városmajori templomban. A főoltár körül Betlehem városkájának egy kis részlete épült fel, a betlehemi barlanggal A templomot zsúfolásig megtöltötték a gyermekek, akiknek Kerényi Lajoskáplán magyarázta el a kis misztérium-játékot, bevezető beszédében, hogy 1957 évvel ezelőtt mennyire várta már az emberiség a Messiást. Ezután egy, az evangélista szerepét játszó kisfiú, mondotta el, hogy Szent Józsefnek és jegyesének, Szűz Máriának a császár rendeletéből Betlehembe kellett mennie népszámlálásra, majd hamarosan meg is jelent a szent pár. Három házba kopogtattak be egymásután, de sehova sem engedték be őket és végül a város végén fekvő less barlangban találnak menedéket. Alig hogy itt megpihennek, angyalok serege vette körül a kis barlangot és halk énekkel dicsőítették az Urat. Majd ismét az evangélista hangja hangzott fel. Beszámolt róla, hogy más csodák is történnek a betlehemi réteken. Szavai nyomán két angyal jelent meg a pásztoroknak és küldték őket, hogy imádják az újszülött Üdvözítőt. A pásztorok engedelmeskedve az angyali üzenetnek, ajándékokkal kedveskedtek a kis Jézusnak. Mária közben altatta a kis Jézust. Szent József — illetve az őt megszemélyesítő kisfiú — azonban még mindig keres valamit. A játékot vezető tisztelendő atya most elmagyarázta, hogy Szent József fekvőhelyet keres a kis Jézuskának, de csak egy üres jászlót talál. Hogy puhára lehessen fektetni, a két arkangyal most a gyerekek közé ment, hogy összeszedje azokat a jócselekedet-szalmákat, amelyeket a gyermekek már egész adventben gyűjtöttek. Kis, keskeny papírszalagok ezek, amelyekre kis önmegtagadásaikat, erénygyakorlataikat jegyezték fel a gyerekek Ezeket adták most össze és összegyűjtötték az angyalok az apró kis, piros szíveket is, amelyekre az áhítatgyakorlatokat jegyezték fel. Ezeket egy nagy szívbe rakta bele Szent József és a kis Jézusnak most már párnája is volt. A játék résztvevőiből kis menet alakult ezután, hogy végleges helyére kísérjék a városmajori gyermekek Jézuskáját. A gyermekek sorfala között indult meg a menet, elől a pásztorok, azután a két arkangyal, majd Szűz Mária és Szent József, mögöttük ismét angyalok, ők helyezték el az egyik mellékoltárnál felállított Betlehemben a jászolban fekvő Kisdedet. A feje felett kis tábla díszeleg, ezzel a felirattal: »A városmajori gyermekek Jézuskája.« «Jó cselekedet a szalmája, tiszta lélek a párnácskája." A jelenet végén a vezető káplán, négy ministráns segítségével, apró kis ajándékokat osztott ki az összes gyermekeknek. Mohamedán pap keresztény temetőben A Fejér megyei Velence bozóttal sűrűn benőtt öreg temetőjében, a Nadap felé vezető út közelében különös besüppedt sírra bukkantunk. Egyszerű, rózsaszínű márványkövét a török félhold díszíti, s alatta ez a felírás olvasható: »Itt nyugszik Móllá Szadik ázsiai török szerzetes. Sz. 1836. Megh. 1892-ben.« Különös kalandos életpálya fejeződött be itt a lombárnyas falusi temetőben. Móllá Szadik ugyanis azonos azzal a Mollah Izsákkal, akinek élettörténetét Tóth Béla beszéli el Anekdota-kincsében. Nem török volt, hanem khivai tatár, aki összeismerkedett 1862 tavaszán Vámbéry Ármin neves magyar Ázsia-utazóval, mikor ez Resid álnévvel, mohamedán dervisnek álcázva bekalandozta Nyugat-Ázsiát. Szadik, azaz Izsák, előkelő tatár család fia volt, papi pályára készült, ezért viselte a »mollah« melléknevet. Mint Mekka felé törekedő zarándok csatlakozott Resid effendihez, kiről persze nem sejtette, hogy nyugati »gyaur«. Végig koldulták együtt Bokharát, Szamarkandot és Perzsiát, s Izsák annyira megszerette útitársát, hogy mikor Vámbéry Sztambulban végül is felfedezte kilétét, nem akart tőle elszakadni, s kérte, hogy vigye magával Európába. Így került Mollah Izsák Magyarországra, hol Vámbéry altiszti állást szerzett számára az Akadémiánál. Alacsony rangja ellenére az előkelő körök is szívesen látták az exotikus idegen fiatalembert. Egy alkalommal hivatalos volt Eötvös kultuszminiszterékhez, s mikor a jelenlevő hölgyek hallván sok viszontagságait, sajnálkozva jegyezték meg: «Szegény tatár!« — Eötvös József mosolyogva helyesbítette: »Ez a név nem illeti őt meg, mert nincs felesége." Könyvtári teendői mellett keleti nyelvleckéket adott; nem egy magyar orientalista tudós tőle sajátította el a tatár, török és perzsa nyelv elemeit, öreg korában Velencén telepedett meg, s itt cukrosboltot nyitott. Élte végéig hű maradt ősei hitéhez, bár annak idején nem kisebb személyiség, mint Szcitovszky érsek, az Akadémia bőkezű mecénása, igyekezett őt keresztény hitre téríteni. De azért halála után hely jutott számára — egy keresztény temetőben. Tizenhat katolikus pap nyílt kiáltványt intézett a kolumbiai kormányhoz, amelyben felhívja, azonnal nyújtson élelmiszersegélyt az éhező szegényeknek, akiknek száma a fővárosban meghaladja a háromszázezret. Gerbier bíboros, Lyon érseke bejelentette, hogy az Elefántcsontpart fővárosában, Abigjanban katolikus egyetemet állítanak fel. „ÉN VAGYOK A TE URAD ISTENED!” A TÖRTÉNETI ISTEN U HOGYAN és mikor jelent meg Is- Isten az emberiség történetében? Honnét ered az embernek Istenről alkotott képe? Vagy fogalmazzuk meg pontosabban a kérdéseket. Ha az ember nem saját magából vagy csillag, meg állatalakokból s a természeti erőktől való félelméből alkotta meg az Istenfogalmat( hanem mint valóságosan létező lényt ismerte meg Istent — akkor igazolják-e hiteles történeti források ennek a személyes Istennek az emberrel s az embernek a személyes Istennel való kapcsolatba lépését? Ez a kérdés oly izgalmas az egyetemes emberi gondolkodás számára, hogy maga a bölcselet is külön szaktudományi ágazatban foglalkozik vele. Az úgynevezett »theodiceá«-ban. S abban tárgyilagosan megállapítja többek között azt is, hogy amennyiben valóban van személyes Isten, akkor kétféle módon juthatunk el annak ismeretéhez. Az egyik mód az, hogy bár ő ugyan nem közölte létét az emberekkel, de az emberek gondolati utakon bizonyos következtetésekkel maguk jutottak el Isten létének s egyes fővonásainak felismeréséhez. A másik út az, hogy nem az ember vette fel a kezdeményező lépéseket, hanem ő lépett kapcsolatba az emberekkel. Megnyilvánította — vagy ahogyan bölcseleti és történeti szabatossággal kifejezzük — kinyilatkoztatta magát az emberiségnek. Mi éppen ezt akarjuk vizsgálni. Nem mint bölcseleti, hanem mint történeti kérdést. Tud-e az emberiség érsek a legősibb kezdetekig visszanyúló emlékezete és tudnak-e írásba is foglalt feljegyzései a kinyilatkoztatásról — Isten önközléséről— mint történeti tényről? Tudnak! Ami az emberiségnek, hogy úgy mondjuk, »íratlan emlékezetét" illeti: ezt a legősibb időktől máig nemzedékről nemzedékre átöröklődő tudást éppen a legmodernebb néprajztudományi ágazat, a vallástörténet faggatta ki arról, mit őrzött meg az emberiség legősibb emlékeinek talányaiba visszanyúló haeyomány-anyagból. Olyan népektől kérdezték ezt, akik — az Ázsia és Ausztrália közötti szigetvilágban, Dél-Amerikában vagy Közép-Afrikában — későbbi anyagtól hozzávegyítetlentül őrizték meg a maguk sok ezeréves őskultúráját, tehát az emberiségnek valóban a kezdet kezdeteihez legközelebb álló legrégibb emlékeit. A VÁLASZ döbbenetes erejű és érdekességű volt. Az ausztrál négerek elfeledkeztek vagy legalábbis csak a leghomályosabb és legzavarosabb emlékeket őrizték arról, honnét és hogyan jutottak őseik a törzsek mai lakóhelyeire; az eszkimók sem tudnak válaszolni arra, miért szorultak fel a sarkok jeges peremére s miért maradtak ott; a közép-afrikai és dél-amerikai törzsek emlékezetében is elmerültek a legősibb népkapcsolatok;—de arra mind-mind emlékeznek, hogy őseik, s leginkább az egész emberiség közös őse, az első emberpár: kapcsolatban, érintkezésben állt egy láthatatlan, mégis személyiségként megnyilatkozó, mindenható, bölcs és jóságos Istennel, minden dolgjok teremtőjével. Az emberiség legősibb isten-fogalma ez. Ennek a fogalomnak nincs olyasféle »leszármazása«, mintha ember, állat vagy természeti erő »elvonatkoztatásából« fejlődött volna ki, s abból »fejlődött" volna a személyes, láthatatlan Isten fogalma, mint »elvonatkoztatás«. Éppen ellenkezőleg. Az őseredeti istenfogalom, az ősnépek és őskultúrák istenfogalma az, ami teljesen »kész«, mondhatni, hogy bizonyos mértékben teológiai tökéletességű. Velük szemben a fejlett — mezopotámiai, ősgörög, közép-amerikai stb. — fényes magyolvnszáriók ismerhite és istenfogalma öltözteti Isten alakját emberi, állati ruházatba, csillagok, természeti erők kénese. A megváltás előtti na'vC'Vliizációk azok, amelyekben megtörténik az istenfogalom leromlása. V'szofit a polinéziai cölöpházak, a közép-afrikai bozót imádság-tisztásai és az eszinmó-béskUPVbók felől: az őskinyilatkoztatás Szele fúj! Ezeknek lakói emlékeznek a végtelenül jó, izgalmas, korlátlan teremtőképességű akarattal rendelkező Isten tudatára. Emlékeztek arra, hogy az emberiséget maga Isten tanította meg a vallásra még abban az időben, amikor megjelent az emberek előtt és együtt élt velük. Emlékeznek arra, hogy Isten egykori földi megjelenése adott az általa alkotott emberi nem életének olyan értelmet és méltóságot, ami felülmúlja minden más lényét a világban. UGYANCSAK e vallásos hagyományok tudnak az emberiség őseinek — pontosabban az ős-emberpárnak — Istennel való ütközéséről is. Tudnak egy végzetes engedetlenségről. Tudnak arról, hogy emiatt az emberiségnek azután egy időre Isten nélkül kellett maradnia. S máig megőrizték emlékezetét annak a rettentő megrendülésnek, ami akkor, élete hajnalán érte az emberiséget. S ez nem feltevés, hanem a legtermészetesebb dolog a világon. Képzeljük el azt a véges, gyönge lényt, akiben Isten akarata végrehajtotta a legnagyobb titkot, a természetes és természetfölötti lét öntudatéra való eszmélést, s akit ez az öntudat egyszerre az egész világ fölé emelt. Ez a véges lény most szinte minden eszköz nélkül fegyverek nélkül: egyedül állt a rengeteg puszták-ősi erdők ismeretlen végtelenjében, óriás szörny állatokkal körülvéve, a mainál fiatalabb föld vulkánjai, földrengései és általában olyan titáni természeti erők között, amelyekkel szemben erőtlenebb volt, mint egy tollpehely. Egyetlen tudása Isten ismerete volt, egyetlen társa a vele közölt és természetébe írt Isteni törvény, mégha vétett is ellene. E sorok írója erősen hisz abban, hogy legszerényebb testvérei, a kagylóértzeres polinézek, a porfekete bőrű busmanok és hetaintották, a küzdelmes életű eszkimók azért maradtak fenn, hogy a technikai civilizáció egyik legfényesebb csúcspontjára jutott modern korunkat is emlékeztessék az emberiség történetének erre a drámai időszakára. Az isteni megnyilatkoztatás és az isteni törvényadás pszagaiméra. Az »Én vagyok a te Urad-Istened« első jelenetére. Mert ez igenis: az emberi történelem része ettől kezdve Istennek és törvényodásának tudata egyike Isten láthatatlan és szakadatlan testetöltéseinek a földön. IJJAS ANTAL A Szentszék a brüsszeli világkiállításon Megemlékeztünk már, hogy a kiállítások történetében először jelentkezik a Szentszék a brüsszeli világkiállításon való részvételével Pavillonja és templomkápolnája a francia, az amerikai és a szovjet pavillonok között áll majd. A pápai kiállítási épület anyagának vezető gondolata: az ember és az Isten. Három emeleten mutatták be, hogyan tett eleget az egyház krisztusi küldetésének az apostoli korszak óta és milyen munkásságot végzett a történelem évszázadaiban nemzetek és világrészek között A kiállítási templom berendezését különböző népek nemzeti bizottságaira bízzák, különösen franciákra és németekre. A főoltárt német művészek építik, az Oltáriszentség kápolnájának, valamint a templom főhomlokzatának freskóit pedig francia művészek készítik. * Hírek új bíborosok kinevezéséről és a bíborosi testület létszámának emeléséről Mint minden új esztendő kezdetén, most is erősen tartják magukat a hírek, hogy még januárban vagy legkésőbb februárban összeül a Vatikánban a konzisztórium, amelyen a Szentatya új bíborosokat nevez ki. A világlapok tudósítói sűrűn foglalkoznak a kérdéssel, bár — dicséretükre váljék — egyetlen közleményt sem olvastunk, amelynek írója azt állítaná, hogy »hiteles« értesülésekkel rendelkezik. Köztudomású ugyanis, hogy XII. Pius pápa igen komolyan veszi és bírálja el a titoktartás kötelezettségét. Maguk a laptudósítók említik fel, hogy annak a két konzisztóriumnak megtartásáról is, amelyen új tagokat kapott a Szent Kollégium — 1946 februárjában és 1953 januárjában — legközelebbi munkatársait is csak a közvetlenül megelőző napon tájékoztatta a Szentatya. Annak tehát, hogy rövidesen konzisztórium ülne össze, semmiféle külső jele séma állapítható meg. A belső körülmények azonban nagy valószínűséggel szólnak mellette. S bizonyos, hogy az erre vonatkozó sajtóközlemények sok érdekességet tartalmaznak. „Kényes” helyzetek A bíborosi testületnek, amelyet az egyház »szenátusának« is szoktak nevezni, ez idő szerint 57 tagja van: 19 olasz és 38 külföldi. Minthogy a teljes létszám 70 főt tesz, 13 hely van üresedésben, ennek azonban így önmagában nem tulajdoníthatunk semmi különösebb jelentőséget. Végtére is 1946-ban 32 hely, 1953-ban 24 hely várt betöltésre. Ami azonban a kiegészítést ma mégis sürgeti, az a vatikáni vélemények szerint két fontos mozzanat. Az egyik, hogy egyházkormányzati szempontból igen fontos területeknek nincs képviselőjük a Szent Kollégiumban, a másik, hogy a Kúria, vagyis az egyház kormánytestülete személyi felfrissítésre szorul A hagyományos bíborosi székhelyek közül a főpásztor bíborosi kinevezését kívánja Milánó, Bécs, Westminster, Toulouse, Sevilla és Boston. Igényt táplál Utrecht és Lima is, amelyek nem hagyományos székhelyek, de a legutóbb már volt bíborosuk. Kéréssel állt elő Japán, Mexikó, a Fülöp-szigetek s immár Afrika is. Érdekes az amerikai Saint Louis ügye. Ennek érseke 1953-ban megkapta a bíbort, de Rómából hazaindulva, útközben meghalt. A Szentatya, amikor értesült a szomorú esetről, nyomban kijelentette: »Saint Louisnak megint lesz bíborosa.« S bizonyosra vehető, hogy a Szentatya ezt az ígéretét sem felejtette el. A Kúriára térve rá, tudnunk kell, hogy 13 bíboros tagja van. Négyen közülük tartós betegségük miatt nem gyakorolják tisztségüket. További három bíboros előrehaladott kora miatt nincs abban az állapotban, hogy tevékenyen részt vegyen az ügyek vitelében. Egyébként is egyetlen tagja van a Kúriának, Ottaviani bíboros, a Szent Officium titkárhelyettese, aki nem töltötte még be 70-ik évét, öt bíboros túlhaladta a 80-ik évet, pedig, Verde bíboros a 93-ik évében jár. Tréfásan szokták mondogatni a Vatikánban; a Szent Kollégium doyenje, a francia Tisserant bíboros, aki 73 éves, útban van ahhoz, hogy a Kúria »benjaminja« legyen. Ezzel kapcsolatban meg kell azonban jegyeznünk, hogy a bíboros testület doyenje nem az életikorban vagy a kinevezés rendjében legidősebb bíboros, hanem a mindenkori ostlai püspök. Piazza bíboros nemrégiben bekövetkezett halála csak bonyolította a Kúria vázolt nehézségeit. Piazza bíborosnak, mint a konzisztoriális kongregáció titkárának volt a feladata, hogy előterjesztést tegyen a pápának a püspökök kinevezésére, ellenőrizze a püspökök tevékenységét, továbbá hogy átvegye és véleményezze azokat a jelentéseket, amelyeket minden ordinárius köteles időnként a Szentszékhezbenyújtani. A lourdesi centenárium emlékére? A különböző gyakorlati okok mellett, amelyek a Szent Kollégium létszámbeli megerősítését sürgetik, hivatkoznak egy érzelmi okra is. Ez pedig az, hogy az idén ünnepeljük a lourdesi jelenések századik évfordulóját. A Szentatya, mint ismeretes, áhítatos hódolója a lourdesi Szűzanyának. Amikor magányos napi sétáját végzi a vatikáni kertekben, soha nem mulasztja el, hogy fel ne keresse a lourdesi barlang odaépített mását. Azt hiszik tehát, hogy a Szentatya valami különös ünnepséggel is szeretné emlékezetessé tenni az évfordulót. Arról nemigen lehet szó, hogy ő maga is Lourdesba zarándokoljon. Azt azonban nem tartják kizártnak, hogy a Szentatya éppen a konzisztóriummal vezeti majd be a centenáris ünnepségeket, utána pedig felkéri az új bíborosokat, hogy együttesen boruljanak a lourdesi Szent Szűz lábához. S ugyanakkor számítanak még valamire. Nem kisebb dologra, mint arra, hogy a Szentatya a lourdesi centenáriumhoz fűzi hozzá a bíboros testvér régóta rebesgetett reformját. Ez a reform a többi között 90-re vagy 100-ra emelné a bíborosok számát. (Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy XII. Pius pápa a konzisztoriálisi kongregáció titkárjává — a nemrég elhunyt Piazza helyébe — Marcello Mimmi nápolyi bíboros-érseket nevezte ki.) ’