Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1959-01-04 / 1. szám
ha- A Szentatya karácsonyi szózata a népek egységéről és a békéről December 23-án a régi gyémányosutak megfelelően a Vatikán konzisztoriális termében gyülekeztek össze a Rómában tartózkodó bíborosok, hogy a Szent Kollégium ünnepi jókívánságait tolmácsolják a Szentatyának, összesen 23 bíboros jelent meg az ünnepi alkalommal. Mikor XXIII. János pápa a trónon helyet foglalt, Tisserant bíboros dékán lépett elő és felolvasta karácsonyi üdvözlő beszédét. Mindenek előtt megemlékezett az elhunyt XII. Pius pápáról, majd kifejezésre juttatta a katolikus világ örömét XXIII. János pápa megválasztása felett. Az új pápa közvetlen emberi vonásaival hamarosan megnyerte a népek és vezetőik rokonszenvét. Megköszönte a Szentatyának az új bíborosi kinevezéseket, amelyek révén új termékeny indításokat adott az egyházi intézmények működésének. XXIII. János pápa válaszában mindenekelőtt megköszönte a Szent Kollégium jókívánságait, majd kifejezésre juttatta azt a mély megilletődöttséget, amelyet a megválasztásával kapcsolatos események váltottak ki benne. Utalva Tisserant bíboros beszédére, hangoztatta, hogy nemcsak az irányában megnyilvánuló rokonszenv keltett benne nagy örömet és töltötte el reménységgel, hanem a Szentlélek kegyelmének új nagy kiáradása, amely a mi Urunk Jézus Krisztus ígéretének megfelelően szüntelen megújulásokkal irányítja az egyházat. Beszéde további részében hosszasabban emlékezett meg a Szentatya nagy elődjéről, XII. Piusról. Milyen nagy tudással fejtette ki a katolikus tanítást a legkülönbözőbb kérdésekben! Minden karácsonyi szózata a teológia, az aszkézis vagy a szociális problémák egy-egy fontos területén adott eligazítást. Részletesen felsorolta, hogy 1939-től kezdve miről szóltak XII. Pius pápa karácsonyi beszédei. Valóban megérdemelte ő a „doctor optimus” jelzőt. Tanításai pedig végül mindig abban csúcsosodtak ki, amit legkönnyebben ezzel a két szóval lehet kifejezni: egység és béke. — Ennek a két szónak — mondotta a Szentatya — történelmi eredete van és a régi világban, amikor hiányos volt az emberek között az összeköttetés, a legnehezebb problémát jelentette az emberiség történetében és az egyes emberek és a népek életében. A katolikus egyház isteni küldetésénél fogva és a lelki érdekek védelmében soha nem szűnt meg azon fáradozni, hogy helyreállítsa a különböző fajok és nemzetek között az egységet, a mindenütt érvényesülő szociális igazságot, amelyek az igazságosság és a testvériség parancsából folynak. XXIII. János pápa ezután emlékeztetett egy még néhány évtized előtti kezdeményezésre, amely azoknak az egyházaknak néhány vezetőjétől indult ki, akik orthodoxnak hívják magukat. Ez a kezdeményezés arra irányult, hogy egyesítsék a különböző szertartású keresztény vallásokat, amelyek a történelem folyamán elszakadtak és eltávolodtak egymástól. Sajnos, ennek a kezdeményezésnek nem volt semmi folytatása. Pedig mindazok, akik a szent Bibliát olvassák, Krisztus jelét viselik homlokukon és mindnyájuknak az egy pásztor által vezetett egy akolban lenne a helyük. Az egyház éppen ezért nem szűnik meg mindig újra megismételni szerető hívását. Ebben a hívásban nincsen semmi támadó, csupán csak a szeretet hangja szól belőle, hiszen Jézus is azért imádkozott: „Hogy egyek legyenek”. Megindultan emlékezett meg a Szentatya az olasz rádiónak arról a kezdeményezéséről, amelynek következtében a karácsonyi ünnepsorozat bevezetéseképpen először annak a szerény kis plébániának harangjai szólaltak meg, ahol Krisztus mostani szerény földi helytartóját megkeresztelték. Majd ezek hangját átvették Velence harangjai, ahol megválasztásáig hivatását betöltötte, hogy végül a Szent Péter dóm harangjainak ünnepélyes kongása juttassa kifejezésre az egész világ felé irányuló hívó szózatot az egységre és a békére. — Adja az Üdvözítő, hogy «■» az ünnepi hívás mindenütt meghallgatásra találjon. A rend, az igazság és a testvériség a biztosítékai a megértésnek, ezeknek kell érvényesülniük az egyház életében éppen úgy, mint az államokéban. A karácsony időszaka a jócselekvések ideje és az eleven szereteté. Ezeknek gyakorlása adja meg a lényegét annak a civilizációnak, amely Krisztustól vette nevét. A karácsonynak a vallási buzgóság maximumát kell jeleznie, a béke és a szeretet kiáradását mindazok felé a testvéreink felé, akik nélkülöznek vagy szenvednek. Legyen ez a karácsony ugyanakkor indítás arra, hogy megszentelődjék az elkövetkező újév és az egész világ eljusson az igazsághoz, az áldáshoz, a jósághoz és a békéhez. A Szentatya rádiószózatát a világ számos nagy rádió és televízióállomása közvetítette. Ugyancsak közvetítette a rádió és a televízió a Szentatya éjféli miséjét, amelyet a Szent Pál kápolnában mondott és amelyre hivatalosak voltak a Szentszéknél akreditált diplomáciai képviseletek vezetői is. Még 24-én délután a Szentatya ellátogatott egy kórházba, egy iskolába, és meglátogatta Róma központi börtönének, a Regina Coelinek büntetésüket töltő lakóit is. Az olasz sajtó emlékeztetett ezzel kapcsolatban arra, hogy 1846 karácsonyán történt utoljára, hogy a pápa — akkor IX. Pius uralkodott — ellátogatott a bebörtönzöttekhez is. December 25-én, karácsony ünnepén a Szent Péter bazilikában lefolyt ünnepi nagymise után XXIII. János pápa megjelent a bazilika erkélyén és ott „Urbi et orbi” áldást adott az összegyülekezett közel félmilliós tömegnek. Rendőri ügy egy bécsi Madonna-szobor körül Egy kis fából faragott Madonna, aki karjában tartja a kisded Jézust és szőlőfürtöt nyújt neki, a karácsony előtti hetekben, nagyobb izgalomban tartotta a bécsieket, mint a világpolitika bármilyen eseménye. Legalábbis így írja ezt a Frankfurter Allgemeine Zeitung bécsi tudósítója, aki beszámol a kis Madonna-szobor körüli eseményekről. A harmincnyolc centiméter magas kis fa figura a bécsi Dorotheumba került, amely két évszázada, mint állami intézmény, csaknem monopolizálja a művészi kiállításokat és árveréseket. A Dorotheum művészi szakértője, dr. Herbst, egy másik művészi szakértővel együtt szakértői véleményt adott a kis szoborról. Eszerint kora gót mestermunka cédrusfából, amelyet feltehetőleg egy burgundiai faszobrász készített s amely valószínűleg középső alakja volt egy szárnyas oltárnak. Keletkezési ideje 1400 körül, kétségtelenül eredeti. A szobor becslési értéke ennek megfelelően elég magas volt, 100 000 schilling. Meg voltak győződve arról, hogy miután a kikiáltási ár az elért ár harmada szokott lenni, a kis szobor jóval drágábban fog elkelni. Az ügynek híre ment szakkörökben és egy fiatalember egyenesen Münchenből utazott Bécsbe, hogy láthassa a Madonnát. Ő azonban részben zavartan, részben büszkeségtől dagadó kebellel hagyta ott a Dorotheumot: »a középkori« Madonnának ugyanis senki más nem volt az alkotója, mint ő. Ezt azonban nem merte rögtön jelen- A fenyőfa könnyei írta: MAGYAR FERENC A szobában egyszerre csend lett. A piroskötényes hajasbaba hanyatt dőlt, lehányta nagy pilláit és ásítva megszólalt. — Jóéjt, szép álmokat! Rettentően fárasztó volt ez a nap. Különösen este, amikor kézről-kézre adták, táncoltatták, megparancsolták, hogy hányja le szemét és nyomban felkeltették, meghuzigálták haját, karjait hátracsavarták, majd négykézláb kellett állnia s az a szöszke hajú kisfiú le is ejtette. Még most is sajog a válla. Éppen ideje, hogy elaludjon, reggel úgyis kezdődik minden elölről. — Nem hallottad? ... Köszöntem! — fordult oda durcásan a mellette üldögélő Mackóhoz, aki nem hitt sem a sötétségnek, sem a csendnek. Ez még nem az igazi — dörmögte magában — és bosszúsan nézett a szoba sarkába, hol a kályha kerek nyílásán még feléje villogott a tűz piros fénye. Majd ha ez kialszik, akkor lesz igazán éjszaka, s ő is kinyújtóztathatja meggyötört tagjait. Addig azonban ajánlatos hallgatni. A hajasbaba sem tudott mindjárt elaludni. Akármenynyire le is szorította szemhéját, ott szikrázott előtte a csillagszórók vakító fénye, melyek ezen az estén minduntalan fellobbantak a fenyőfán és úgy prüszkölték feléje szikráikat, mintha mindenáron az ő selyem hajkoronáját akarták volna lángra lobbantani, így hát meghallotta, amikor fölötte nagyokat sóhajtozott a fenyőfa, teni, mert attól félt, hogy mint eszelőst vezetik el. A látogató Joseph Rifeser déltiroli képfaragó volt, aki öt évvel ezelőtt készítette a szobrot négy hasonló Madonnával együtt s műveit eladta Auer bischofshofi műkereskedőnek darabonként 350—400 márkáért. Rifeser a közönség ízlésének megfelelően munkáját kémiai eljárással »antikká« tette. Persze ezzel nem akart hamisítani. Auer azonban nagyon jól tudta, hogy a Madonna-szobor nem cédrusfából, hanem gesztenyefából készült és Rifeser faragta. Büszkeség és aggodalom között ügyvédjéhez fordult, aki azonnal közölte a Dorotheum vezetőségével a kínos félreértést. Ekkor már több műkereskedő is kételkedett a Madonna eredetiségében, de a Drotheum minden kétkedést nevetségesnek mondott. A karácsonyi árverés előtt 24 órával a Dorotheum visszavonta a szobrot, a rendőrség pedig Auer műkereskedőt csalás miatt letartóztatta. De nem lehetett felelőssé tenni a szakértők tévedéséért, bár amint Herbst megállapította, szép mesét mondott a szobrocska eredetéről. A nyomozás megindulása után derült ki, hogy a Dorotheumnak egy fél évvel ezelőtt tartott árverésén egy másik, gótikus Madonna kelt el 10 000 nyugatnémet márkáért. Az a gyanú merült fel, hogy ez is Rifesertől származik. Jelenleg az után kutat a rendőrség, hol van ez a szobor. Azt is kutatják, hogy Auertől hova került a többi Madonna-szobor, hiszen lehetséges, hogy ezekkel is visszaéltek. — Ugyan mit sóhajtozol annyit ! Hiszen oly ragyogó a ruhád. Teleraktak csillogó holmikkal, aranyhajjal, ezüstpikkelyekkel, fényes angyalt ültettek a válladra, megrakták színes gyertyákkal ágaidat. Mikor termett rajtad ennyi finom cukorka, piros alma, aranydió, mézédes füge? Még csak nem is fázol, mint ott kinn az erdőn! — Hejhaj! — sóhajtott fel újból a fenyő és sóvárogva nézett ki az ablakon. Odakinn hó fehér lett a háztetőn és fenn az égen szikrázva ragyogtak a csillagok. Az átlászó üvegen túl bizonyára jó hideg van ,talán a szél is fúj és kristályos zúzmara lepi be az otthon maradt testvérkék ágait. Ő volt csak igazán fáradt, elhagyatott, mint egy halálraítélt. A széljárta, havas hegyoldalra gondolt, a csípős, hideg levegőre, az őzikékre, akiknek vállát megcirógathatta ezeken a téli éjszakákon és elbeszélgethetett a vidám mókusokkal. Megborzongott, amikor arra a napra gondolt, amikor lármás emberhad jött fel a völgyből. Fejszékkel, fűrészekkel jöttek. Nagyobb testvérei összesúgtak, de ő nem értett az egészből semmit. Még akkor sem értette, mi történt, amikor éles fájdalom hasított a testébe, egy kéz megragadta és sok levágott társával együtt elindították őket előbb szekéren, azután dübörgő gépeken az ismeretlen messziségbe. Kicsi falvakon rohantak át s mire a nagy házak közé értek, már nem is fenyőfának hívták őket, hanem karácsonyfának. Legalább tudná, hogy mi az a karácsony. 1: Nagy templom — nagy gondja A dér, a tél cukorpora befehérítette az egész világot, legalábbis innen, a baracskai állomás magas töltéséről így látja az utas, amint nyugat felé tekint a Vál-patak völgyébe. A szőlővel beültetett dombok közt korszerű autóbusz fut végig, szállítja az embereket a fehérvári meg a győri vasútvonalakhoz. Nemcsak az alkalmi utasokat, hanem főleg a völgy kétlaki falvainak rendszeresen eljáró munkásait a távoli nagyüzemekbe, Budapestre, Fehérvárra, a tatai, a dunai és a vértesi iparvidék felé. Valamikor a feudalizmus barokk világában ezek a török alól felszabadult területek nagy virágzásnak indultak, főhercegek, nagyurak, egy új arisztokrácia friss képviselői jutottak birtokokhoz ezen a tájon, korukban a haladás képviselői, akik kitűnő építészekkel, tanult gazdatisztekkel működtek együtt, s alakították ki a török világ után a táj új arculatát. A későbbi Palatínusok, a Sajnovicsok, az Ürményiek után a Dréherek birodalmává vált ez a vidék Martonvásártól Válig. Ma már persze mindez a múlté. Annyira az, hogy még a múlt nemes hagyományainak remek-szép emlékeit is úgy kell megmenteni a pusztulástól. Az ilyesmit néha még félre is érti a nép képviselőinek egy része. Nem értik, miért kell a földesurak kastélyait, temetkezőhelyeit megóvni a pusztulástól. Maga a váli tanács végrehajtó bizottsága azonban tisztában van azzal, hogy mit jelent az Országos Műemléki Felügyelőség nagyarányú munkája az Ürményi-kastélyon, amelyre az idén 700 000 forintot, jövőre pedig 1 500 000 forintot irányoztak elő. Szeretnék, ha valami kitűnő intézmény kapna helyet a kastélyban, hiszen Vál járási székhely volt s még Ürményi József, a Mária Terézia korabeli földesúr szerezte meg számára a vásártartási jogot, s híres vásáraira egykoron a fehérvári gazdák is szívesen lárogattak. De Vált a vasút elkerülte, ma már nem is járási székhely, s így lakói úgy érzik, hogy hanyatlott a hely jelentősége. Pedig a régi és az új gazdák kezében levő szőlőkben aranyló nedű terem és a szakcsoport borai vetekszenek a legjobb móri borokkal. Az utas ősi fasoron át baktat a temető felé, ahol Ürményi nyugszik. A síremléket ugyancsak most restaurálták, 15 000 fazsindelyt raktak rá, hogy megóvják a beázástól. Kár is lett volna, ha meg nem mentik ezt a szép klasszikus épületet, ahol a magyar múlt Most itt van a forró szobában, egész teste lázban ég, s hiába rakták tele annyi csillogó holmival, ő úgy néz rájuk, mintha halotti ruhájának ékei volnának, mert érzi, hogy már nem sokáig él. Igaz, hogy fájdalmáért cserébe kapott valamit, amit most már nem cserélne el otthon maradt társaival: látta ágai alatt a gyermekek örömét, hallotta csilingelő éneküket és ami a legszebb volt, le is térdepeltek előre a gyerekek és drága, felejthetetlenül szép szavakkal beszéltek valakihez. Most mégis úgy összeszorítja valami a szívét, hogy csendesen sírni kezd. Könnyei — ezek a halkan perdülő tűlevelek — aláhullanak a hajasbabára, meséskönyvekre, a babaszoba asztalára, hintalóra, kisvasútra s a Mackó bundájára. Könnyei közül pedig egyik éppen a kicsi jászol pólyájára hull, melyben mosolygó Gyermek szendereg. A hajasbaba közben elaludt, mert megsajnálta őt egy meséskönyv, odahúzódott melléje és elkezdte álomba édesgető hangon mondani meséjét. A kályhában is hamvába szunnyadt a parázs, s a kicsi Mackó bátorságot vett, hogy elcsenjen egy ezüstös papírba csomagolt cukorkát. Fel is nyúlt érte, de meggémberedett karjával nem érte fel s ezért szomorúan dörmögni kezdett. A fenyőfa megsajnálta, jól megrázta magát s egy selyempapírba öltöztetett cukorka már ott is volt Mackó ölében. Ekkor a fa tetején megszólalt a fényes szárnyú angyal. — Legyen békesség szívedben, kicsi fenyő! — Ki szólít engem? — riadt fel sírásából a fenyőfanak kevéssé ismert nagy kultúrpolitikusa fekszik. Ki volt ez az Ürményi? A lexikonok alig pár adatot közölnek róla, pedig hát egyike volt azoknak a kiváló magyaroknak, akik Mária Terézia idején korszerűsítették a közoktatásunkat. »Repülve emelkedek egyik méltóságból a másikba, mert magát mindenkinél nagyobbnak bizonyította« — írja róla Kazinczy Ferenc. Ürményi, aki a barokk Magyarország egyik legérdekesebb képviselője volt, öreg korára elhatározta, hogy templomot épít. Valón volt valamikor ősi, románkori templom és ennek tornya csodálatosképpen máig épségben maradt meg. A török után újjáalakított plébánia História Domusának első kötetét 1711-ben nyitották meg. Ebben a könyvben szerepel Sajnovics, a tordasi születésű nagy magyar matematikus, csillagász és nyelvész neve is. A kötetet 1764-ben zárták le, kissé primitív Szent Kristóf rajzzal, amely alá odaírták: Christophorus Christum, Christus portaverat Orbem. — Szent Kristóf Krisztust, Krisztus a világot hordozta. A História Domusban mondják el a régi templomtorony történetét. Mikor ez a táj felszabadult a török hódítás alól, az utóvéd török harcosok egy csapata a templom tornyában sáncolta el magát, s onnan tüzelt a magyarokra. Velük volt Szanmár Fatime, szép török leány is, aki szerelmes volt egy magyar vitézbe. A törökök kijelentették, hogy feladják a tornyot, ha szabad elvonulást kapnak. De úgy látszik, egyik fél sem bízott nagyon a másikban és így jutott eszükbe, hogy Fatime lesz a zálog. A török leány a torony magas ablakából ugrott le a magyar katonák összekötött köpönyegébe. Ma is vannak még törökös típusok a községben, talán maradtak itt a szabad elvonuláshoz jutott török katonák közül is. Szunmar család ma is él Válón. Az ősi Árpád-kori templomtorony mellett megragadó nagyságú klasszicista stílusú templom áll a temetődomb alatt. Ürményi bazilikának beillő temploma. Négy-ötezer ember fér el benne és mindössze öt év alatt építették fel a földesúr öreg korában. A templom és a mauzóleum a szakértők megállapítása szerint »klasszicista építészetünk gyöngyszeme«. Ki volt a mestere? — nem tudni pontosan. A legújabb kutatások úgy vélik, hogy Engel János, Lichtenstein herceg és Eszterházy Miklós segédépítésze, öreg váriak még mondogatják, hogy nagyapjuk hány ökröt szakajtott meg a templomépítés se— A jóság angyala szól hozzád. Hallottam sóhajaidat, melyekkel visszavágyakoztál testvéreidhez az erdőbe. Láttam könyörületedet, mellyel enni adtál az éhező Mackónak. Tanúja voltam alázatodnak, mert nem tett gőgössé és elbizakodottá a sok fényes csillogás. Mindezért mostantól kezdve már nem fenyőfa vagy, hanem karácsonyfa. Felemelem a kicsiny jászolra hullott könnyeidet, elrepülök vele a magas hegy oldalára, ahol születtél. Újból elültetlek ott, hogy örökké élj, mint a jóság. — Mi haszna, ha nem lehetek többé fenyő? — Az leszel, de még annál is több. Ezután is megcirógathatod az őzikék vállát, beszélgethetsz a mókusokkal, de ha felkel a téli szél, susogd el benne a világnak, hogy mindennél nagyobb a szeretet és mindennél nagyobb az áldozat, mellyel másoknak boldogságot szerzünk. Jövőre már nem fáj, ha kivágnak és meggyötörnek, mert tudni fogod, hogy ágaid fényes örömöket dajkálnak. — Hát ez a karácsony? — Igen, ez a karácsony titka. S mostantól fogva örvendezz, hogy hírnöke lettél annak — látod ott a lábadnál szendergő Gyermeket? —, aki maga is kivágattatott, megsebesíttetett, hogy az embereket boldoggá tegye. A fenyő csendben meghajtotta fejét a jászol felé. Még látta, hogy az angyal felemeli a picinyke tűlevelet és elszáll vele. Most már örömében sírt. Hullatta sűrű könnyeit, hogy az angyal minél több fenyőlevelet hordjon szét a hegyoldalakba innen a kicsi jászolról. Ján. Az ünnepélyes alapkőletétel 1820. augusztus 15-én volt és a História Domus harmadik kötetének 301. oldalán leírták az alapkő feliratát. »A‘ Halhatatlan Atyának — Halandó Gyemeki, — A’ keresztények Istenüknek — Vértesaljai Katolikus Magyarjai — Mennyei Főpásztornak — Vál mező városán — Gyúró, Küldő, Kajászó Szent Péter, — Tabajd és Tordas — Helységeken — Doboz, Kerek Erdő és Kálózd — pusztákon — Legelő Hivnyája — Hogy Néha Néha Egy Szívvel Egy Szájjal — Áldhassák az Urat — Egymás Buzgóságán Jóra Befedezzenek — A Pap és a Nép Együtt Áldozhassák — Az Emberré Lett Istennek — Ezer Nyolcz Száz Huszad Éven E kövön Építettek Szent Egyházat.« A túlméretezett szentegyház olyan sokba került, hogy ráment az Ürményi-vagyon. Ürményi zálogokat vett rá és a család már nem tudott újra magasba lendülni. A nagy alkotó emlékét szerény kis márványszobor — Ferenczy István kitűnő alkotása — hirdeti a templomban. A klasszicizáló szobor mintha csak Cicerót ábrázolná. A magyar reformkor egyik legszebb épülete ez a templom, amelynek sekrestyéjében a majki kamalduli szerzetesek faragta gyönyörű sekrestye-szekrények állnak. A hatalmas klasszicista templom, ez a magyar műremek, bizony elég siralmas állapotban van. A 2000 váli katolikus hívő egymagában bizony aligha lesz abban a helyzetben, hogy ekkora építményt — egy városnak is túlságos templomot — rendszeresen karban tudjon tartani. A háború alatt megrongálódott templomot, hatalmas jón oszlopait, tympanonját, leomlott kórusát és tetőzetét nagy anyagi áldozattal helyrehozták ugyan, de méltó restaurálása olyan feladat, amely természetesen meghaladja a hívek teherbíró képességét. Talán remélhetjük, hogy a kastély és az Ürményi-mauzóleum után sor kerül majd arra is, hogy az Árpád-kori tornyot és a klaszszicista stílusú gyönyörű épületet is helyrehozzák állami segítséggel. Sz. E. I Timbunge keresi Wewakot — Halló Wewak!... Tim-',l bunge keresi Wewakot «Halló Wewak!... .. Gyakorta hangzik fel Vi-J Itvian nővér hangja Timbun-',', Ige nevű missziós telep rá-',', ♦ dióján keresztül. ', $ Ha szükség van rá, jó idő-', ’, | ben 25 perc alatt eléri re-',repülőgépével a Wewakban',', | lakó püspök az őserdő mé-\telyén dolgozó missziósokat.',’, tAmikor azonban beáll az'.’, | esős időszak, s a Sepik fo-‘,‘, jígó elárasztja a vidéket, a,’, j kis rádióállomás az egyet-',', élen összekötő szál a cölö-',', *pökre épült misszióstelep és|! | a püspök között. ',! | Az egyháznak az új-, *guineai vadonba »előretolt«]] ♦ állomásán öt missziósnővér | és egy missziósatya műkő-] › |disc. A nővérek tanítanak a] • | telep iskolájában, ápolják a; kis kórház betegeit, a pap]] pedig szinte állandóan úton]] van — gyalog, vagy csóna-]] ikon —, hogy elláthassa]] |szórványokban élő hívei]] inek lelki gondozását. | Ha megárad a folyó, fá-]] -ból kivájt csónakjaikon]] \messzi környékről is meg-;; Jindulnak a civilizációtól rá-;; -val élő emberek, hogy ma-;; tguknak és gyermekeiknek;; ♦ menedéket találjanak a;; ♦ missziós telepen. Ilyenkor;; ♦ több a beteges és nem kis;; + gond a nővéreknek az ínsé-;; tgesek élelmezése. A kis rá-;; tolióállomás ezekben a be-;; ttekben szinte megszakítás;; anélkül sugározza Vivian nő-;; tvér segélyt kérő hangjait.',’ Wewakból pedig csónakok',’, indulnak Timbunge felé,',',hogy elvigyék a szeretet',’,ajándékait a rászorulóknak.;; Az őserdő asszonyai ott', s ♦ ülnek a misszióstelep ká-'lápolnájában. Gyermekeiknek' I |megmutatják a Csodálatos',’, * Asszony szobrát az oltáron',’, és a lángoló szívű Férfiét,',’, $akik gyermekükké fogad',’, *ják és megvigasztalják az ij |pártfogásért hozzájuk me-',; mekülőket. v ttfímfafl* 3