Új Ember, 1961 (17. évfolyam, 1-53. szám)
1961-01-01 / 1. szám
KATOLIKUS SZEMMEL Féltékenység a családon belül Az esztendő végén mindenfelé tanácstagi beszámolókat tartanak. Tanácstermekben, kultúrházakban, iskolai tantermekben az annak idején megválasztott tanácstagok állanak oda választóik elé, hogy számot adjanak munkálkodásukról. Arról is, hogyan feleltek meg a beléjük helyezett bizalomnak. Az emberek meghallgatják a beszámolókat, vitáznak, kérdeznek, javasolnak. Felvetődnek ezeken a kisgyűléseken az országos tervek és eredmények éppen úgy, mint a helyiek. Az idei tanácstagi beszámolókat az jellemzi, hogy mindenfelé valóságos »kis parlamentté« alakultak át a gyűlések, amikor a községfejlesztési eredményekre és a további tervekre fordult a szó. Az átfogó nemzetgazdasági eredmények mellett ugyanis ebben az esztendőben a tanácstagok beszámolóiban már nagyobb hangsúlyt kaphattak azok a sikerek, melyeket egyegy község jól szervezett közmunkával, a községfejlesztési alap jó felhasználásával elérhetett. Országos viszonylatban ebben az évben több mint 140 millió forint értékű társadalmi munkát ajánlott fel a lakosság a községek és városok fejlesztéséhez. A községfejlesztési alap 1960-ra megnyolcszorozódott, az 1955. évhez viszonyítva. Nagyon sok községet helyi pénzforrásból villamosítottak, számtalan iskolai terem, művelődési ház, közkút, törpeerőmű, vízvezeték, járda, bekötőút, utca, kanális, orvosi rendelő stb. épült a lakosság áldozatos összefogásával. Ezek az eredmények ott vannak minden községben, és további erőfeszítésekre ösztönöznek. A lakosság emellett azt is tapasztalhatja, hogy a kormányzati szervek sokszor a népgazdasági beruházások rovására igyekszenek mindjobban hozzájárulni a helyi községfejlesztési törekvésekhez, különösen fontos építkezési anyagok felszabadításával. Minden agitációnál többet ér, hogy ma már a községek lakossága nap mint nap élvezi azoknak az eredményeknek hasznát, amelyeket összefogással hozott létre, és amikhez jelentős mértékben hozzájárult maga az államháztartás is. S amikor ezekből a létesítményekből egyre többet követel, ebben a követelésben már nem az államra való teljes ráhagyatkozás nyilvánul meg, hanem a közösségi ügyek iránti felelősségérzet. A helyi feladatokba való »beleérdekeltség«, a hasznos létesítményekben konkrét részesülés nyitja meg a nagyobb távlatokat azok felé az országos törekvések felé is, amelyeket egyegy község, járás és megye határain túlmenő összefogással ugyanúgy el lehet érni, mint a helyi célokat. Ami pedig ennek a látszólag helyiérdekű összefogásnak már nemzetközi jelentőségét érinti, az nem kevesebb, minthogy hazánk népe ezekben az apró munkákban tesz hitet napról napra elszánt béketörekvése mellett. Közkutakban, villany- és vízvezeték-hálózat bővítésében, utak, járdák, iskolák, napközi otthonok, községi fürdők és parkok létesítésével építi a békés alkotómunka emlékműveit. Bő felsorolást ad egy nemrégiben megjelent hetilap-cikk arról, mennyire ismeretes volt a »keresztelés« — persze, mint merőben külsődleges cselekmény az a vízzel kapcsolatos névadás — a kereszténység előtti és kívüli pogány vallásvilágban is. Csak úgy, kapásból ismételve a cikkben felsoroltakat, már az egyiptomiak alkalmazták a csecsemők vízzel való leöntését, a régi irániak (perzsák) pedig erre, vagy a szent az színe előtt a néhány napos gyermeket vízbe merítették, miközben a pan nevet adott neki: a mexikóiak napkelet felé fordulva tették ezt, s hasonló szertartásokat találunk Yu»”*''iban és Peruban; a régi Rómában és Görögországban is végezték a gyermekek I vízzel való meghintését, az ősi skandinávok, sőt — mágikus megtisztulási szertartásaikban — az ősemberek is. Tehát — következteti a cikk — a kereszténység ezekből a primitív vallásokból ered, s a pap, aki ezt a ceremóniát végzi, »lényegében nem különbözik az őskori varázslótól, annak kései utóda«. Ám nemcsak a mi felfogásunkkal, hanem magukkal a tényekkel ellenkeznek súlyosan: egyszerűen egyenlőségjelet tenni akár az ősvallások és a kereszténység akár a pogány kultuszok és a kereszténység között. Hogy az ősvallások és a pogány kultuszok is használtak a lélek tisztulását és a bűnök eltörlését kifejező jelképes cselekményeket — így például vízzel való leöntést, vízbemerítést — az régóta ismeretes az egyházi tudományosság előtt. A pogányságnak és keleti misztériumvallásoknak jelképeskeresztelő szertartásai és az egyház szentségei közé tartozó keresztség közt azonban mérhetetlen és áthidalhatatlan a fogalmi és valóságos különbség. A különbség éppen az, hogy a pogányságban és misztérium vallásokban a vízzel való leöntés vagy vízbemerítés nem más, mint éppen jelkép. A keresztség viszont, az egyház keresztsége: szentség, amelyet történetileg bizonyíthatóan Krisztus rendelt el, az áteredő bűntől való megtisztulás tényének s az általa alapított egyház közösségébe való felvétel tényének végrehajtására. Fogalma és tartalma feltételezi a kereszténység minden tanítási tételét: Isten emberteremtő tevékenységét, a bűnbeesést, a megváltás ősígéretét, a megváltót, a Szentháromságot, az Ige megtestesülését, a megváltást, a szentségek fogalmát a Szentlélek fogalmát és működését. És egyáltalában: a kereszténység egész dogmaépületé, amelyben például a pan sem az »őskori varázslók kései utóda«, hanem a szentségeknek a panszentelés szentsége által felhatalmazott kiszolgáltatója. 9. A középkor minden — modern szemmel visszanézve — felfedezett árnyoldala mellett az emberiség egyik leghatalmasabb építőkorszaka is volt. Nemcsak az égbenyúló dómok emberöltők alatt fölépített építészeti csodáira gondolunk, hanem a középkori városképre is, amelyben éppen a körülkerítettség szűkre szabott gyűrűjében fejlődött ki az egységes házfrontszélesség hatóságilag megszabott rendje mellett az emberi együttélés több erkölcsi normája is. És az a város, amelynek magja a középkorban épült, mint pédául Prága, Nürnberg, vagy az északolaszországi városok, ma is mintaképei a megragadó városi épületegyüttesek térhatásának. Magyarországon kevés középkor eredetű város van. Buda ugyan most kél ki romjaiból, mint gótikus város. Kőszeg, Sopron dédelgetett műemléki kincsünk és a háborúkban többször lerombolt Győr is őrzi, legalább alaprajzában, a középkori utcabeosztást. A szocializmus azonban éppen most, felszabadulásunk utáni romeltakarító munkánk bevépeztével vezetett el bennünket egy a középkorinál is nagyobb, gyümölcsözőbb és produktívabb építőkorszakba. A Tisza és a Duna eddig vadcserjével benőtt, kecskelegelőszerű tájain új meg új városok születnek, a régiek megújulnak, levetik a kapitalizmus korában rájuk húzott, koporsószerű, minden építészeti ízlést menovalázó üzletportálokat, s ami kevés a magyar városépítészet remekeiből megmaradhatott, az most már méltó külsővel díszíti elrontott városainkat. És a közvéleményünk is egyre inkább érdeklődik városépítészeti problémák iránt. Annál is inkább teheti ezt, mert a magyar városépítészetnek tudós szakértői születtek és műemlékkincseink soha nem látott gazdagságban való publikálása, közkinccsé tétele mellett a jövendő szocialista magyar városkép kérdése is szerencsésen tisztázásra kerül. Nemrégiben hagyta el a sajtót Granasztói Pál »Város és építészet« című műve a Műszaki Könyvkiadó gondozásában. Annyi levél érkezett már hozzánk ebben a tárgyban, oly sokszor feleltünk már magunk is levélben az ilyen irányú konkrét kérdésekre, hogy jó lesz talán egyszer lapunk nyilvánossága előtt is szembe nézni a problémával. A pszichológia, különösen a szociálpszichológia mai felismerései szerint a féltékenység elkerülhetetlen a családban. Bizonyos mértékig útját lehet állni, de ha lappangva is, mindig megtalálható. Ami a megszokottabb s ezért a közhelyesebb is, hogy a testvérek féltékenyek egymásra. A gyermekek azonban féltékenyek lehetnek szüleikre is, és szülők gyermekeikre is. Az sem olyan lehetetlen, hogy az apa féltékeny a fiára, vagy az anya érzi úgy, hogy a serdülő leány vonja el tőle az apa szeretetét. S egyáltalán nem ritka, hogy az anya — kivált ha özvegyen maradt — szinte gyűlölködőn féltékeny a fia feleségére. A féltékenység forrása azonban mindig ugyanaz: az egyén félelme a feléje forduló szeretet csökkenésétől, vagy az a vágya, hogy a szeretett lényt kizárólagosan birtokolja. Semmiképpen sem egészséges állapot, hiszen a család lényegénél fogva emberi közösség, amely kellene, hogy szeretetközösség is legyen, olyan együttes, amelynek minden tagja kielégítő fokban ad mindenkinek, és kap mindenkitől szeretetet. Hogy ez nem mindig van így, ezért szenvednek sokan és sokat a családban. Szorosan a legutóbbi leveleknél maradva, egy édesanya amiatt panaszkodik, hogy gyermekei állandóan féltékenykednek egymásra, holott — úgymond — »semmi okuk rá, mert pontosan egyformán bánok velük«. Nos, szerintem éppen a »pontos egyformaságban« fedezhetjük fel a hibát. Gyermekeinkkel szemben nem a kezelés matematikai egyenlőségére, hanem ellenkezően, a koruk, nemük és alkatuk kívánta egyenlőtlenségre van szükség. Helytelen lenne egy tizennégy éves gyermeknek ugyanakkora összegű zsebpénzt adni, mint a tízévesnek, ugyanúgy helytelen, mintha a tízévesnek sohasem vennénk új holmit, hanem folyvást csak örököltetnek a nagyobbiktól. Szellemileg vagy fizikailag gyöngébb gyermekünket több szeretettel kell körülvennünk mint a nála tehetségesebb vagy egészségesebb gyermeket. Az idősebbnek többet kell megengednünk, mint a fiatalabbnak, ellentételként viszont növelnünk kell családi teendőit és főleg a felelősséget mind önmaga, mind kisebb testvérei felé. Azzal, hogy pontosan egyformán bánunk gyermekeinkkel, inkább elősegítjük, mint gátoljuk köztük a féltékenységet. Sajnos, nem egy szülő már kezdet kezdetén maga ülteti el a féltékenység csíráját. Négyéves fiacskám nem találja helyét, amióta itt van az újszülött testvérkéje; hozzám sem olyan kedves, mint eddig volt« — írja egy édesanya. Arra kell gondolnom, hogy alighanem hiányzott az ilyenkor szükséges tapintat. Pszichológusok régóta tanácsolják, hogy a gyermekeket ügyesen elő kell készíteni az új testvérke jövetelére, persze nem sokkal előtte, mert a gyermeknek laza fogalmai vannak az időről. Amikor az anya visszatér otthonába, lehetőleg a trébi nélkül jelenjék meg a nagyobbacska gyermeknél. A viszontlátásnak örülve gyöngéden, nagy-nagy szeretettel becézgesse, és csak bizonyos idő elteltével mutassa meg neki a testvérkét. Ha azután, rokonok, ismerősök állítanak be, oda kell hatni, hogy ne csak a kisbabát lelkendezzék körül, hanem a nagyobb gyermekekhez is kedvesek legyenek. A gyermekben akkor mozdul meg legerősebben a féltékenység, amikor édesanyja a csecsemőt táplálja. Amennyire csak lehetséges tehát, okosabb, ha nem az ő szeme láttára történik ez. Különösen az első hetekben az apa és az anya a szokottnál is több időt áldozzon a nagyobb gyermekeknek. Valami módon mielőbb vonják be őket is a testvérke gondozásába. A nagyobbak így fokozatosanelfogadják a bébit, magukénak érzik őt és csakhamar a legkisebb féltékenység nélkül veszik tudomásul, hogy édesanyjuk a testvérkére különös figyelmet fordít. Egy érettségi előtt álló leány leveléből idézem: »Boldognak érzem magamat, hogy csak fivérem van és nincsen nővérem, mert a nővérek mindig gyűlölik egymást.« Alapos túlzás, semmi kétség, de valami igazság mégis rejlik benne. Melyikünk ne találkozott volna már nővérekkel, akik vetélytársat és ellenfelet látnak egymásban, nem pedig a másik leányt vagy asszonyt, akihez a vér köteléke és a közös gyermekség fűrt. Hallottam én már asszonytól olyan kijelentést is, hogy nővére lenne az utolsó, akitől bármi bajában segítséget kérne. A szociálpszichológusoknak is meglehetősen egyöntetű nézetük, hogy a nővérek viszonya a legkényesebb viszony a családban. A szülők bizony sokszor maguk tenyésztik ki a féltékenységet, amikor leánykáik közül az egyiket szebbnek, a másikat okosabbnak állítják be, vagy az egyiket folyton korholják, amiért kevésbé jó és engedelmes, mint a másik. Amúgy is nehéz küzdeni a féltékenység ellen, amikor már mindketten iskolába járnak, s az egyik szakadatlanul hozza az ötösöket, a másik meg éppen megússza hármasokkal. S megint csak nehéz, amikor felserdültek és arról van szó, hogy melyikük vonzza jobban a fiúpajtásokat és táncosokat. Maugham színdarabja, a »Színes fátyol« szerepeltet egy nőt, aki fejest ugrott szerencsétlen házasságába, pusztán amiatti elkeseredésében, hogy a húgának már sikerült férjhez mennie, noha őt, az idősebbet tartotta mindenki szebbnek. A vetélkedésnek, irigységnek és féltékenységnek ilyen esetei egyáltalán nem ritkák, de korántsem ok arra, hogy igazat adjunk a fiatal levélírónak, mert nem áll az, hogy a nővéreknek okvetlenül féltékenykedniük kell egymásra. Vannak leánytestvérek, nagyon is sokan, akik a legmagasabb fokú önzetlenséget tanúsítják, és őszinte szeretettel viseltetnek egymás iránt. Mindenesetre tény azonban, hogy ez az a viszony, amelyet a legkevésbé lehet félmértékkel és fenntartások mellett boldogítóvá alakítani. Utoljára hagytam a legsúlyosabb esetet. »Nővérem, bár gyakori áldozó, nem tudja szeretetébe fogadni a menyét, s ezzel valami lélekmérgezést végez az egész családban, széthull családunk, pedig mindig büszke voltam rá« — írja egyik olvasónk. S megkérdezi, hogy mit tehetne, mert — mint részletesen előadja — a családból senki a legkisebb kifogást sem emelheti a fiatalasszony ellen, s ami a legmegdöbbentőbb, maga a nővére sem tudja megokolni ellenszenvét és taszító magatartását. A hosszú levélből főleg egy dolog ragadta meg a figyelmemet. Az édesanya a múltkoriban ezt mondta a menyének: »Kedvesem, magának az volt a célja, hogy a házasság révébe beevezzen, elérte — most élvezze.« A lehető legtipikusabb esete a féltékenységnek, mert a fiatalok nagyon jól megvannak egymással, és éppen első gyermeküket várják. Az ilyen, az eszüket már használni tudó felnőtteknél legnagyobb baj az — s ezt már általános érvényű megállapításnak szánom —, hogy még önmaguknak sem vallják be féltékenységüket. Ennek még a feltételezése ellen is tiltakoznak. Nyilván azért, mert a féltékenység nem tartozik a »tiszteletre méltó« emóciók közé. Nem lévén pap, nem ültem soha gyóntatószékben, de bizonyosra veszem, hogy vannak emóciók, amelyeket az emberek készséggel, szinte önelégültséggel rónak fel terhükül, olyasmit például, hogy heves természetűek, indulatosak, extravagánsak, szentimentálisak, mi több, szégyenkezés nélkül vállalják a »szokványos« bűnöket is. De közel sem ilyen »nagylelkűek« a kis aljasságok tekintetében, hogy például irigykednek saját gyermekeikre, vagy éppen féltékenyek menyükre. Az effajta nehézségek orvoslására, amelyek megmérgezik a család életét, szerintem sem nyílik más út, mint a »komplexus« feloldása, annak tudatosítása révén. A konkrét esetben szereplő nővért, illetve édesanyát meg kell győzni arról, hogy egyedül a féltékenység dolgozik benne, egy olyan nemtelen érzés, amely a saját életét is megrontó ostobaság, jellemvonásnak pedig csúnyaság. Miután pedig az illető gyakori áldozó, erre a feladatra legalkalmasabban a lelkiatyát kérhetik meg a hozzátartozók. Bármilyen természetű féltékenységet észlelünk, akár magunkban, akár szeretteinkElmúlt őszén, a budai farkasréti temetőben bolyongván, egy feketemárvány sír« emlék tűnt a szemembe. »Dr. Pokorny Emánuel áldozópap, pápai prelátus. 1860. december 22.—1939. július 9.« Elborongtam, tehát 100 éve született Pokorny Emánuel, egykori hittanárom és igazgatóm, akinek neve úgy él a köztudatban, mint az ifjúság katolikus szellemű nevelésének apostola. A centenárium a megemlékezés időpontja, de úgy éreztem, hogy nem elégedhetem meg a saját — diákszemszögű, tehát tökéletlenül egyoldalú — emberélményemmel, felkutattam hát tanári könyvtárak poros értesítőit, megszólalásra kértem Schwarz-Eggenhofer Artúr esztergomi apostoli kormányzót, aki annak idején mint fiatal tanár Pokorny igazgatása mellett működött, s aki betekintést engedett az ünnepelt kéziratos hagyatékába is. Pokorny Emánuel aszkétikus, szikár alakja külső látszatra úgy tűnt fel, mintha egyetlen tömbből lett volna faragva, mégpedig hideg és kemény márványból. De fentebb említett többágú forráskutatás meggyőzött arról hogy sajátos emberi egyénisége nagyon is összetett volt, komplikált, sok tekintetben ellentmondásos, annyira, hogy megközelíthetően hű vázlatos portrét nem éles kontúrú plasztikus módszerrel, hanem inkább a rembrandti »árny és fény« technikával lehet rajzolni róla. Már fiatal, kezdő pap korában a budai Ferenc József intézethez került hittanárnak, itt működött kerek három évtizeden át. A Várhegy keleti lejtőjén parádésan kiemelkedő iskola és kollégium a századforduló idején a régi Budapest »legelőkelőbb« tanintézetei közé tartozott; növendékei a »felsőbb tízezer«ből kerültek ki... S itt jelentkezik a legérdekesebb, meglepő dialektikus ellentét Pokorny életében: a mágnás-, sőt főhercegi sarjak hitoktatója az uralkodóról elnevezett »exlusiv« intézet fellegvárából lefelé is tud tekinteni, a Vár alatt elterülő Víziváros szegényes, földszintes viskói felé, az »alsóbb milliók« felé, s önmagától minden felesleges fillért megvonva, népszerű és elterjedt hittankönyveinek és ifjúsági imakönyveinek jövedelméből megalapítja és felépíti a katolikus tanoncok első nevelőotthonát. Ez mindenesetre olyan cselekedet, amelynek szociális jelentőségét, előre mutató jellegét tagadni nem lehet. Mint hittanár a hitoktatás régebbi irányát képviselte, amelyben több volt a fegyelem, a szigor, mint a közvetlenség. A nem kedélyes, joviális »tiszt« volt, hanem hittanár a szó szoros értelmében. És a hittan, amikor ő tanítotben, jussanak eszünkbe az ókori monda szüimfaloszi madarai, amelyek az ember minden ételét undok modern bepiszkolták. Az irigy gondolatok ilyen madarak, amelyek boldogtalanná teszik az embert. A monda szerint Herkulest kellett segítségül hívni, aki isteni nyilakkal pusztította el őket. Ilyen »isteni nyíl« számunkra az a felismerés, hogy nincs az életnek szebb és értékesebb ajándéka, mintha valakit teljes szívünkből tudunk szeretni, s az maga is szívébe zár bennünket. A német költőnek, Geroknak van egy verse, amelynek utolsó szakasza ekként hangzik: Így örvendezz minden örömnek. Ha nem is lesz soha tiéd, Ami boldogság amazokra, Élvezd, mint a magadét. A karácsonyi időszak az isteni és emberi szeretetről való elmélkedés ideje. Gondolkodjunk el mindannyian azokról zavarokról, amelyeket a félkenység váltott ki vagy válthat ki kisebb-nagyobb családunk életében. S ha elgondolkoztunk, bizonyára megtaláljuk a gyógyítás és gyógyulás egyetlen eszközét is annak az önzetlet szeretetnek gyakorlásában, amelyről a világnak fel kell ismernie, hogy »tanítványok« vagyunk. Mihelics Vidl a, valóban »tan« volt, komoly stúdium, amelyet tanulni, tudni és gyakorolni kellett. S hogy ez a »kellett« sok esetben mit jelentett, azt most ne részletezzük; enyhítsük inkább ezeket az éles vonásokat annak a másik Pokornynak a felidézésével, aki együtt étkezett növendékeivel, aki bohózatos színjátékokat írt a tanoncok szórakoztatására, s aki a gyóntatószékben nagyon is emberien megértő és atyaian gondoskodó tudott lenni (sajnos, csak azon kevesek számára, akik legyőzve a külső tekintélytartás által szuggerált gátlásokat, merészek voltak őt gyóntatójukul választani). ötvenhat éves volt már, amikor kinevezték a budai II. kerületi érseki katolikus főgimnázium (ma II. Rákóczi Ferenc-gimnázium) igazgatójának, s az azzal kapcsolatos Rákóczi-kollégium kormányzójának. Mint igazgatót tanártársai irányában is a jó példával elöljáró tekintélytartás jellemezte. Mindenkit a maga fáradhatatlan munkabírásának, fegyelmezett munkabeosztásának, kötelességtudásának, aszkétikus igénytelenségének magas mértékével mért. De ugyanakkor közeledési, feloldódási szándékának is tanújelét adta, mikor például előrehaladott kora ellenére teológiai doktorátusa és hittantanári képesítése mellé megszerezte magyar—latin szakból a középiskolai tanári oklevelet is, s amikor kifelé és fölfelé mindig keményen kiállt tanártársai érdekei mellett. Életének utolsó nagyszabású alkotása a Rákócziánum régóta tervbe vett templomának felépítése volt. A szép kis templom nagyrészt az ő fáradhatatlan buzgalmának, puritánságából táplálkozó bőkezű áldozatkészségének, s nem utolsó sorban a vállalkozás során megmutatkozó egyéni ízlésének köszönheti létezését. S itt is jelentkezik egy érdekes ellentmondás. Az aulikus szellemű Ferenc József-intézet egykori hittanára a magyar szabadsághős, II. Rákóczi Ferenc piros-kék családi színeivel dekoráltatta a kis templomot, s Rákóczi születésének 250. évfordulójára fejeztette be az építkezést. 1928-ban nyugalomba vonult, ám — egy újabb ellentétesség — a nyugdíjazás nem jelentett számára munkátlan pihenést: apácák lelki gondozását vállalta haláláig ... Sírköve talapzatán ez a liturgikus mondat olvasható: »Az örök világosság fénye-kedjék neki.« Igen, odatúl már földi életünk árny-fény kettősségét felváltja az egyértelmű világosság. S Pokorny Emánuel jószándékú, munkás és imádságom tiszta papi életével bizonyára kiérdemelte, hogy részese legyen ennek az örök fényességnek. Kunszery Gyula POKORNY EMANUEL Granasztói magasszínvonalúan illusztrált művéről nem írunk fellengzősen dicsérő szavakat, mert azt szeretnénk, hogy minden városát szépítő és még szebbet építeni akaró magyar olvassa el, forgassa lapjait, gyönyörködjék képeiben és mélyedjen el a városépítés erkölcsének parancsaiban. Mert ez is erkölcsi kérdéssé vált napjainkban, mint amii sok más föltétele szociális együttélésünknek. Hogyan tehetjük szebbé, ízlést fejlesztőbbé, igazán közösségi, emberlakta tájsá városainkat Granasztói műve kiváló útmutató ebben az eddig meglehetősen elhanyagolt problémabozótban és szeretnék, ha minél több honfitársunk választaná kalauzául.