Új Ember, 1965 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1965-02-14 / 7. szám

filszplnzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint Jótékonyság és felebaráti szeretet Hajlamosak vagyunk összetéveszteni a jótékonykodást a felebaráti szeretettel, holott a kettő, bár nem ellentétes, nem is azonos cselekedet. A jótékonykodás lényegesen felületesebb megnyilatkozásunk, s személyiségünket távolról sem érinti oly alapvetően, mint a felebaráti szeretet. A jótékonykodás némileg a tüneti kezelésre emlékeztet; a felebaráti szeretet mindig gyökeres: alapjaiban érinti azt, aki így cselekszik, s azt is, akit így szeretnek. A jótékonyság: adakozás. A felebaráti szeretetben én magamat adom. A jótékonyság viszonzása: a hála. A felebaráti szeretet ellenértékéül: a másik embert kapom cserébe. A jótékonyság mindig „bizonyos keretek között mozog”. A felebaráti szeretet: egyesülés, két ember csodálatos és páratlan egysége, eltűnése és fölszabadulása Istenben és egymásban. A jótékonykodás átváltható és átvállalható, jól működő társadalomban érvényét is vesztheti az egyén számára, s átváltozhat tapintattá és figyelmességgé. A jótékonykodás formája messzemenően elhalványulhat, vagy akár el is tűnhet életünkből, ha a külső körülmények úgy alakulnak. A felebaráti szeretet soha. A felebaráti szeretet lényege ugyanis nem függ az ember külső körülményeitől. Legbensőségesebb cselekedetünk, mely mindig személytől személyhez szóló. Nem kisegít, hanem megsegít. Mindig megvan a kellő éleslátása, hogy fölismerje a másik baját, s ereje, hogy tettét végre is hajtsa. Épp ezért — ahogy azt Simone Weil gyönyörűen kifejti — az igazi felebaráti szeretet elől nem lehet kitérni. A jótékonykodás és a felebaráti szeretet egybemosása súlyos veszélyt is rejt: egész keresztény korszakokat szoktathat le — csereáruként kezelve — a tulajdonképp egyedül fontosról, a felebaráti szeretetről. A kizárólagos jótékonykodás légkörében viszont az emberi összetartozás mélyebb tudata, s az emberi kapcsolatok menthetetlenül elsorvadnak és kihűlnek. A felebaráti szeretetnek a szerepe közöttünk ugyanis nemcsak a cselekedet, a megsegítés egymaga, hanem ami ennél talán még fontosabb: magának az emberi kapcsolatoknak élesztése, elmélyítése, táplálása. A felebaráti szeretet: ember és ember viszonyának legélőbb formája. Egyetlen kiút önmagamból és bejárat a másik emberbe, semmivel sem pótolható személyes ügyünk. Aki igazán szeret, az cselekedete közben egyedül a másikat látja, azt, akit szeret, egyedül azt, akit meg kell segítenie. Teljes személyiségünkkel belefeledkezünk a másik bajába, ahogy az is egész személyiségét átengedi e totális személyiségcserének. A felebaráti szeretet öntudatlan és néma marad. A felebaráti szeretetet mindig jellemzi a szabadság isteni megtapasztalása. Jutalom várásának se lehet benne helye. Az igazi felebaráti szeretetnek saját magam, a másik ember, maga Isten ott helyben a rögtöni jutalma. A valódi felebaráti szeretet a gyermeki ártatlanság állapotába helyez vissza. Hozzá arányítva a jótékonykodás a nagy evangéliumi erénynek csak felszíne, s míg e felszín akár el is tűnhet, mélysége egyre sürgetőbb és nélkülözhetetlenebb. Pilinszky János Hatvanadvasárnap — a Szentírás vasárnapja A Magyar Püspöki Kar közös pásztorlevele A Magyar Püpöki Kar már régebben elhatározta, hogy az egyházi év hatvanadvasárnapját — amely egész liturgiájában az Isten Igéjének van szentelve — a Szentírás tiszteletének ápolására rendeli. A II. Vatikáni Zsinatnak Egyházunk megújhodását munkáló szándéka tette időszerűvé, hogy ne csak a lelkipásztorok, de a hívek is a szentírás rendszeres olvasásával jussanak közelebb ehhez a nagy szándékhoz. A Magyar Püspöki Kar január 25-én közös főpásztori körlevelet bocsátott ki, mely arról rendelkezik, hogy hatvanadvasárnapon minden templomban a pap processzióval hozza a templomba a Szentírást és ünnepélyesen elhelyezi az egyik oltáron. Ez a liturgikus cselekmény — hasonlóan a zsinati gyűléseken szokásos mozzanathoz, amikoris a szentmise után processzióban hozzák a Szent Péter bazilikán keresztül az evangéliumos könyvet és helyezik a zsinati oltárra — minden egyszerűsége mellett is mélyen kifejezi azt, hogy a zsinat az evangélium igazságával, világosságával és erejével akarja az anyaszentegyház megújhodását végrehajtani. „A Szentírásban az Isten szól hozzánk — hangsúlyozza a közös főpásztori körlevél. — Isteni és emberi vonásai vannak a Szentírásnak. Miként az Úr Jézusban valóságos Isten és valóságos ember van, úgy a Szentírásban is az Isten igéje az emberi szavaknak testében jelenik meg. Az anyaszentegyházat pedig azzal a küldetéssel ruházza fel Krisztus, hogy ebből az igéből éljen és ennek az igének erejével tartsa egyben a híveket, akik hallgatják Isten igéit és megőrzik azt. A Szentírás nem állhat meg az anyaszentegyház nélkül. Az anyaszentegyház magáénak tartja a Szentírást, de hirdeti, hogy egyedül nem elégséges, hanem az egyház élő hagyományaiban lesz a mi számunkra az Isten élő igéje, amely bennünket megújhodott egységbe foglal. Azt azonban hangsúlyozottan kell hirdetnünk, hogy az anyaszentegyház tanításának a Szentírás és a szenthagyomány a lelke. És amikor a Szentírás olvasására akarunk buzdítani benneteket, akkor rá kell mutatnunk, hogy az Isten igéjének kegyelemközlő ereje van.” A továbbiakban a közös főpásztori körlevél arra mutat rá, hogy a hivő ember egyéni életében milyen fontos szerepe van a szentírásnak Isten megismerését illetően: „A katekizmusnak minden értékes tanítását páratlan nagy távlatokban, gazdagságban fogjuk látni, ha a Szentírásnak, az evangéliumoknak világosságában jobban és közelebbről megismerjük azokat. Mindenekelőtt a jó Istent, a mennyei Atyát ismerjük meg az Úr Jézusban. Nem kizárólag rideg és kötelező vallomással, hogy hiszem, de meleg szeretettel, ahogy enyém az Isten és én az övé vagyok. Az élethivatás teljesítésében Krisztus élete és az apostolok levelei mennyei megvilágosítást és erőt adnak, hogy kötelességeinket teljes odaadással, szeretettel végezzük. Akkor majd meg fogjuk érteni azt is, hogy az a munka, amelyet Krisztussal egyesülve végezünk, mennyire dicsőíti az Istent és boldogítja az embert. Az emberi közösségben való életünkben mennyi eligazítást, világosságot és áldozatrakész erőt nyújt az evangélium olvasása. Az a világosság, az a dolgozó erő, amelyet kisugároz magából azoknak, akik hittel olvassák, a közösségi életnek nemcsak nehézségein segít át, de boldoggá és békéssé tudja azt tenni. A családi élet közösségében mennyi megpróbáltatást, nehézséget oldana meg, ha az Írás szelleme élne a családban. Az táplálná állandóan a szeretetet, hogy ki ne aludjon, a türelmet, hogy egymás terhét viseljék, a megértést, hogy mások lelkiállapotába bele tudjunk lelkileg helyezkedni, az erőt, hogy a hűség egymáshoz és a családhoz megmaradjon. Mindennek azonban az a feltétele és követelménye, amit Szent Pál a tesszalonikiakhoz intézett levelében mond: befogadni az Isten igéjét... befogadni élő hittel!” A körlevél befejező részében a Magyar Püspöki Kar kéri a papságot és a híveket, hogy pásztor és nyáj fogjanak öszsze az írás szolgálatára. Azt tanácsolják főpásztoraink: állítsuk be életünk napirendjébe a Szentírás 10—15 perces napi olvasását és használjuk fel az első szentáldozások és bérmálások alkalmait is arra, hogy gyermekeinket a Szentírással megajándékozzuk. Végül a közös főpásztori körlevél ismerteti a hatvanadva dlya írta: Bitter Lajos Szép volt és hamvas, akár a neve. Haja szénfekete csigákba göndörödött, bőre márványként vakított, szeme mélykéken csillant, már majdnem lilásan. Én csak Árvácskának becéztem magamban, volt rá okom. Szülei vidéken éltek s nem sokkal a német megszállás után elhurcolták őket. Ibolya magára maradt, egy szál egyedül. Tette a dolgát gyorsan, ügyesen, csak a szeme sarka ragyogott gyanúsan. Okos lány volt, tudta, hogy a vendég hölgyek, akiknek frizura-költeményeket varázsolt ügyes ujjaival, nem szeretik a pityergős fodrászlányokat. Anyámhoz is járt, így ismertem meg. Nálunk felmelegedett, őszinte volt, feltárta kis élete minden apró titkát. Azt, hogy érettségizett, hogy orvos szeretett volna lenni s azt is, hogy árvaságra jutott, nem számíthat senkire, nincs aki gyámolítsa. Édesapám megszánta, lakást is szerzett neki. Ott húzódott meg mindaddig, amíg a nyilasok le nem csaptak rá s el nem hurcolták őt is. Nekem nagyot tetszett s meg is szerettem csaknem az első látásra. A vallomást azonban torkomra fojtotta helyzete. Ránk volt utalva, nem hozakodhattam elő érzelmeimmel akkor, amikor csak igen nehezen utasíthatott volna vissza. Csak a tekintetemnek nem tudtam parancsolni, csupán a pillantásom volt őszinte hódolat, bók, vallomás. Észre is vette, hiszen lehetetlenség volt észre nem venni — vallotta később. Az ostrom rémségei, az állandó életveszély lassanként letompították bennem a döbbent fájdalmat: árvácska nincs többé. A gyászt én is magamba fojtottam, hiszen alig volt körülöttem valaki, akinek ne lett volna siratni valója. Szerencsére akadtak nálam gyengébbek is, és így maradt erőm arra, hogy vigasztalni tudjak. A várva-várt felszabadulásnak azonban nem sokáig örvendhettem, súlyosan megbetegedtem. Sokáig feküdtem — közelebb a sírhoz, mint az élethez — s tán még hosszasabban lábadoztam. Valami hiányzott a teljes gyógyuláshoz. Nem gyógyszer, nem is táplálék, hiszen szüleim az akkori körülményekhez képest megtettek mindent, még a lehetetlent is. A fásultságot, az átélt borzalmak rám pikkelyesedett emlékét nem tudtam levedleni. A természet azonban nem sokat törődött a háborúval. A nyár aranya végigömlött a súlyosan sebesült város felett, a megmaradt fák kibontották lombsátorukat s a romok között felzöldelt a fű, a gyom. A félig leszakadt függőfolyosón álltam s kesernyés mosollyal nézegettem a makacsul erőlködő életet. Valaki mögém lopakodott s befogta szemem. Ismeretlen, puha női kéz volt. Hirtelen megfordultam, majd elállt a szívverésem. Árvácska mandulavágású szeme ragyogott rám, még a harmatcsepp sem hiányzott a sarkából. Nyakamba ugrott, megcsókolt s mindkettőnkből kitört az oly sokáig visszafojtott, hangos zokogás. Elengedte nyakamat s hátralépett, mintha valaki elrántotta volna. Feltürte blúza ujját s elém tartotta hófehér felső karját. — Ide nézz! Tetoválás éktelenkedett rajta, a KZ lágerek letörölhetetlen bélyege, egy sokjegyű szám. — Ez voltam Bergen-Belsenben. Ez a szám. S hogy elcsúfítottak! Lekapta kackiásan megkötött, tarka fejkendőjét. Gyönyörű, hullámos fürtjei helyén a kefeszőrnél valamivel hosszabb, kócos pamut feketéllett — olyasmi, mint a ma divatos női hajviselet. Akkor még szokatlan volt s ő szégyellte. Pedig csinos volt így is, több, vonzóan érdekes. Mondtam is neki, de csak nehezen hitte. Persze, hamarosan meggyógyultam. Lemerészkedtem az utcára s aztán messzebbre is. Együtt jártuk a várost, ismerkedtünk szörnyű sebeivel, melyek mindkettőnk számára fájdalmas újdonságot jelentettek. Rövid időre mégis boldogok voltunk, örültünk egymásnak, annak, hogy mindketten túléltük a vérzivatart, hogy legalább a legkínzóbb gyásztól megkímélt bennünket a sors. Mert ez a boldogság egyre inkább csupán azt jelentette: Árvácska megváltozott. Lehet, hogy Bergen-Belsen okozta ezt, ám az is lehet, hogy csak viszszavedlett Ibolyává, azzá, akit én soha nem ismertem. Valami erőszakos nyugtalanság hajtotta, valami ismeretlen elhatározás. Ügyeskedett velem, akár annak idején a nők frizurájával. Formálni akart, a maga elképzeléseihez idomítani lelkemet. A borzalmas látványból, a rengeteg gyászból, a ránkszakadt gondokból, bajokból a reménytelenséget fésülte elő mindig és mindenütt. — Hullaszagé ez a város — mondogatta — itt nem lehet élni! Nyugtalansága lassanként rámragadt, ám egyben gyanúmat is felkeltette: vajon mit akarhat? Végre színt vallott Egy csodaszép, szikrázóan tiszta nyári délutánon. Lenn ültünk a rakpart repesz-csorbította kövein. Az Erzsébet-híd aléltan csüggő, rozsdás láncait surrogva mosta a Duna, szemben, oldalt, a romos vár kupolája vigyorgott, mint egy betört koponya. A látvány maga volt a képbe sűrített reménytelenség. Megfogta kezem, szemét tekintetembe horgasztotta s lassan, tagoltan beszélni kezdett, mintegy hipnotizálva. Ma is emlékszem minden szavára. — Mihez akarsz itt kezdeni? Mikor lesz itt élet? Talán ötven év múlva, vagy tán soha! Értsd meg, el kell innen mennünk. Amíg nem késő! Nekem itt — s a szót jól megnyomta — nincs kívüled senkim. .. Tangerben él egy nagybátyám, ő is magányos ember, szívesen lát mindkettőnket... az öregeidet is. Gazdag ember, szállítmányozási vállalata van, mi lennénk az örökösei... Igen, már írtam neki s válaszolt is. Már csak tőled függ, hogy mikor indulunk. Csend volt s bennem is döbbent némaság. Csak a Duna surrogott tovább fájdalmasan, mint szűnni nem akaró, csillapíthatatlan zokogás. Péntek volt, délután három óra s a csendet megtörte a harangok zúgása. Megráztam a fejem s felálltam. Némán lépkedtünk egymás mellett, csaknem ellenségesen. Irt Prágából és Tangerből is. Mindkét levele tele volt könyörgő vágyakozással. Nehéz, nagyon nehéz volt maradni. Egy év múlva újra írt, röviden, tárgyilagosan tudatta: férjhez ment. Igen, ennyivel tartozott nekem Húsz év múltán újra arra jártam, ahol vele voltam azon a délutánon. Köd ült a Duna felett, Buda alig látszott. Eszembe ötlött, mi lett volna, ha akkor másként határozok. Igen, valószínűleg könnyebb lenne a sorom. Sok mindent elkerülhettem volna: gondot, szenvedést, csalódást. Gazdag ember lehetnék! S most, ahelyett, hogy Budát nézem a ködön át, szikrázó napsütésben bámulhatnám Gibraltárt, s sziklákat, balról az Atlantióceánt, jobbról a Földközi-tengert. A keskeny folyam helyett a végtelen víztükröt. S a kikötőt, a rengeteg hajót, a nyüzsgést. Talán magaménak mondhatnék pár raktárépületet s esetleg egy vagy két kisebb hajót is ... És a többi. Az természetesen másé volna — idegeneké. Olyanoké, akikhez semmi közöm, akiket nem is ismerek. A köd hirtelen felszakadt, mintha egy színpad függönye vált volna ketté. Az új Erzsébet-híd könnyed ezüstíve csillogó glóriát emelt a Duna fölé ... Itt vagyok Budapesten, itt maradtam szegényen s bizony egykori reményeim sem váltak valóra. Nincsenek tárházaim, de még egy csónakom sincs. És mégis! Ez az új híd, szemben a Vár újjászületett kupolája, a sárga villamosok, a kék autóbuszok nem az idegeneké, van közöm hozzájuk, egy kicsit az enyémek is. Nem lehet a világnak olyan zuga, ahol ne róluk álmodnék. Mennyire, milyen fájdalmasan hiányoztak azon a délutánon. Nélkülük talán gazdag lehetnék, de boldog soha, sehol Ibolya, én azt hiszem, nekem volt igazam. # Katolikus hetilap 1965. február 14. XXI. évfolyam, 7 szám sárnapi szertartás rendjét, mellyel az evangéliumos könyv egy díszes példányát a pap a templom egyik oltárára helyezi. Az evangéliumos könyv égő gyertyák között a délutáni vagy esti ájtatosságig az oltáron marad. Napközben pedig a Szentírás oltáránál szentírásolvasást és magyarázatot, valamint ájtatosságokat tartanak. Imádság a Szentlélek Istenhez (Hatvanadvasárnapon a Szentírás oltárra helyezése alkalmából) Elevenítő Szentlélek Úristen! Te az Atyától és Fiútól származol és mi az Atyával és fiúval együtt hittel és szeretettel imádunk és dicsőítünk. Dicsőítünk azért, mert nem hagytál bennünket némaságban, hanem „többféleképpen és különböző módon szóltál a próféták útján az atyákhoz és a végső korszakban pedig a Fiú által hozzánk”. „Hálásan köszönjük, hogy Isten szent emberei által” írásba foglaltattad az Igét és nekünk felbecsülhetetlen ajándékot adtál: a Szentírás könyveit. Hisszük, hogy a Szentírás, a Szenthagyományokkal együtt apostoli hitünk forrása. Róla mondja Szent Pál apostol, hogy „hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy az Isten embere tökéletes és minden jócselekedetre kész legyen”. Jámbor őseink példájára szentnek tartjuk a Biblia könyveit, őrizni akarjuk, olvasni és szerintük élni. De azt is tudjuk, hogy a Szentírás őrzésére s magyarázására Anyaszentegyházunk tanítói hivatala illetékes a Krisztustól kapott parancs értelmében. És ennek a szent hivatalnak feje és legfőbb képviselője Szent Péter és az ő utódja, a pápa. Igazságnak Lelke: jöjj el, vezess minket minden igaz Ságban és segíts meg minden keresztényt, hogy egyek legyünk Krisztusban, miként azt ő nemcsak a Jó Pásztor példabeszédében, hanem utolsóvacsorai főpapi imájában oly bensőségesen kérte a mennyei Atyától. Szentlélek Úristen! Te Szent Pál apostol által azt szented, hogy „Isten szava eleven, átható és élesebb minden kétélű kardnál, behatol és szétválaszt lelket, meg szellemet, ízet és velőt, ítél a szív gondolatairól és érzületeiről”. De azt is boldogan tudjuk, hogy ha hittel fogadjuk be az Isten igéjét, az kegyelemmel dolgozik lelkünkben, ha mi is emberi jóakaratunkkal egyesülünk a kegyelemmel. Add meg nekünk Szentlélek Úristen, hogy a Szentírás olvasása hitünket erősítse, lelkünkben Krisztus arca megvilágosodjék és ennek az arcnak a fényében ráeszméljünk gyarlóságainkra, bűneinkre, melyek bennünk elrontják a krisztusi hasonlóságot. Segíts minket Szentlélek Úristen hét ajándékoddal, hogy a Szentírás olvasása által egymás szeretetére és becsületes munkás életre eljussunk és így egykor fátyol nélkül láthassuk majd a Krisztus-arcot az örökkévalóságban! Ámen!