Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)
1970-10-25 / 1268. szám
Egyházművészeti kincsek a Nemzet Galériában — Amíg egy kiállítás megvalósult — Belépek a Galéria földszinti termébe. A falon középkori táblaképek. A szomszédos termekben még rendezetlenül Űrmutatók, kelyhek, miseruhák. Egy faragott angyal törött szárnyát erősítik a testhez. Festői rendetlenség restaurátorkellékekből. A következő teremben megállók egy kis táblakép előtt: Szent György fehér lovon, amint a sárkánynyal hadakozik. A kiállítás anyaggyűjtésekor fedezték fel, novgorodi ikon, páratlan műremek Magyarországon. Mindezeket azért mondtam el, hogy némiképp éreztessem azt a felfűtött hangulatot, mellyel egy kiállítás szervezői munkálkodnak azon, hogy az „Egyházi gyűjtemények kincsei”-nek október 30-án délután 5 órakor nyíló bemutatóját jelentőségéhez és a kincsek művészettörténeti értékéhez méltóvá varázsolják. Az előzetes híradások reprezentatív, ökumenikus bemutatót ígértek, mely bizonyos mértékig a magyar kereszténység történetét is nyomon kövei. Mi elsősorban katolikus részről néztük a készülő kiállítást, szem előtt tartva azonban azt, hogy más egyházak és felekezetek műkincsei a katolikusokkal együtt rajzolják ki korok és évszázadok arculatát. Az Országos Katolikus Gyűjteményi Központban dr. Faith István főtitkárt és Farkas Attilát, a múzeumi szakterület előadóját a kiállítás előzményeiről kérdeztük. — Mikor volt ilyen jellegű egyházművészeti bemutató Magyarországon? — 1938-ban a Szent István évvel kapcsolatban, de természetesen a mostani kiállítás átfogóbb, bizonyos szempontból gazdagabb lesz. — Hogyan vetődött fel a kiállítás gondolata? — Ismeretes, hogy ez évben emlékezünk a magyar kereszténység ezeréves fordulójára. A Magyar Püspöki Kar az ünnepségsorozattal kapcsolatban tervezett művészi bemutatót. Az Egyházi Gyűjtemények Szakfelügyeleti Bizottságának kezdeményezésére, az illetékes egyházi és állami szervekkel egyetértésben a Magyar Nemzeti Galéria vállalta egy egyházi műkincseket bemutató kiállítás szervezését. Az anyagi ■lapokat a Művelődésügyi Minisztérium, illetve a Központi Múzeumi Igazgatóság biztosította. A kiállítás az októberi múzeumi hónap rendezvényeihez kapcsolódik, és miként dr. Várkonyi Imre, prépost kanonok, az A. C. országos igazgatójának Pogány Ö. Gáborhoz, a Nemzeti Galéria főigazgatójához írt válaszlevele hangsúlyozza „az egyházi műkincsek reprezentatív bemutatója nagyszerűen beillik a Szent István jubileumi év programjába”. — Mi a Katolikus Gyűjteményi Központ feladata a kiállítással kapcsolatban? — Miután a rendezőtől megkaptuk az igényelt műtárgyak jegyzékét, a Gyűjteményi Központ javasolta az illetékes egyházi hatóságoknak a kért művek kölcsönzését, mérlegelve azok állapotát vagy tényleges egyházi használatát. A Pannonhalmán őrzött Szent István koronázási palást 17. századi másolatát például nem lehetett szállítani, annyira megrongálódott az évszázadok alatt. A zalaszentgróti Madonnát pedig azért nem javasolhattuk, mert az ottani hívek októberben, rózsafüzér hónapjában a szokottnál is nagyobb szeretettel veszik körül a Szűzanya szobrát. Feladatunk főként az egybehangolás volt, mert a teljes rendezésnek, sőt még a műtárgyak „begyűjtésének” a munkáját és költségeit is a Nemzeti Galéria fedezte. Ezenkívül a kiállítás lehetővé tette, hogy a kölcsönadott, egyházi tulajdonban levő műkincsek jelentős részét bemutatás előtt állami költségen restaurálják. Sor került középkori és barokk kelyhek, űrmutatók felújítására. Restaurálták és megtisztították például a váci püspökség tulajdonában levő, Riberának tulajdonított képet, melyen így színekben is, alakokban is új részletek váltak láthatóvá. A felmérések során számos ismeretlen vagy eddig kevéssé ismert műértékre figyeltünk fel, így a gyöngyösi Szent Bertalan templom gazdag középkori ötvösanyagára. A kiállításra valamennyi egyházmegyéből és a pannonhalmi főapátságból érkeztek műtárgyak. Az egyházi hatóságok m°gértették a bemutató jelentősége, és többségükben készséggel támogatták a rendezői elképzeléseket. A kiállítás rendezője dr. Dávid Katalin, a Nemzeti Galéria tudományos munkatársa. — Milyen célkitűzései voltak? — Az egyházi műértékeknek lehetőség szerint teljes stílustörténeti bemutatását terveztük. Elképzelésünk részben megvalósult, mert a 15. századtól a 19. század közepéig sikerült az anyagot összegyűjtenünk. A román kor kivételével valamennyi stíluskorszakot, a gótikát, a reneszánsz, a barokk világát és a klasszicizmust is bemutathatjuk. Végül pedig a mai magyar egyházművészet alkotásaiból állítunk ki néhány jellemző darabot. — Kérem, beszéljen rendezői elképzeléseiről. — A magyar művészettörténetben — itt most az egész magyar népesedési terület művészettörténetét értem — hatalmas szerepe volt az egyházművészetnek. Egyrészt azért, mert az egyház mindig bőkezű mecénásnak bizonyult a műalkotások terén, s így számos értékes egyházi műremek született az évszázadok alatt. Másrészt a liturgikus, kultikus igények inspirálták, mondhatnám „teremtették” a művészi alkotásokat. Hogy csak egyetlen példát említsek: a kereszténység gyors terjedésekor — mivel sem mesteremberekben, sem műkincsekben nem volt elegendő az „import” — sorra alakultak Magyarországon a helyi műhelyek különösen az ötvösművészetben, s ezek némelyike európai hírűvé vált. Szinte páratlanul szép és gazdag a magyarországi sodronyzománc technika. Remek példája lesz a kiállításon is megtalálható szakolcai kehely, de ugyanígy készült a budavári lengyel—magyar kiállításon bemutatott győri Szent László herma. — Szeretném az egyházi művészettörténetet a gótikától kezdve beleállítani a teljes magyar művészettörténetbe. Hangsúlyoznom kell, hogy ebben a katolikus anyag mellett különösen jelentős szerepe van a református egyház műkincseinek. — Hallhatnánk az anyaggyűjtésről? — Ismertem a régebbi kiállítások (katolikus 1896, 1936, 1938, református 1931) anyagát. Támaszkodtam az Egyházi Gyűjtemények Szakfelügyeleti Bizottságának felmérésére, mely egyebek között az egyházi műtárgyak tudományos nyilvántartását is végzi. Sok, művészettörténetileg eddig nem becsült, mégis rendkívül értékes anyag került elő. Ezeket, olykor a már ismert műtárgyak rovására is felhasználtam. (Itt említette Dávid Kata a budapesti, Petőfi téri görögkeleti templomban talált novgorodi ikon történetét; véletlenül fedezte fel 18. századi ikonok között.) — Szeretnénk, ha végezetül felhívná figyelmünket néhány érdekességre. — A magyar ortodox egyház miskolci gyűjteményéből és más templomaiból gazdag anyagot kaptunk. A Zsidó Múzeumot vallási régiségek, közöttük egy 16. századi héber kódex képviseli. A provinciális magyar barokk és a szakrális népművészet bájos darabjait — javarészt Bálint Sándor professzornak és munkatársainak gyűjtését — láthatják majd az érdeklődők, így a népi hímzésű Alma Christi miseruhát vagy egy népi ihletésű festett korpuszt. Épp azért ökumenikus ez a bemutató, mert a különböző egyházak műtárgyait együtt állítjuk ki. Csak így mérhetők le egyetlen pillantással, egy-egy odafordulással az összefüggések és egymásrahatások. Úgy érzem, ez lesz a kiállítás egyik eredménye. Major Balázs Dogmatika — dióhéjban 42. „Alászállt az alvilágba” Az Apostoli Hitvallásban gyakran elmondjuk, de nem nagyon tudjuk, mit értsünk azon, hogy Krisztus halála és temetése után „alászáll a poklokra”, vagy helyesebben: „alászállt az alvilágba”. Az első századok keresztényei még pontosan tudták, hogy a görög hádész, a latin infernus nem az örök szenvedés, a pokol, hanem a tétlen és eseménytelen várakozás állapotát, az ószövetségből ismert seolt, a mitológiai alvilággal rokon fogalmat jelöl. A katekizmusok, sőt a teolólógiai kézikönyvek többsége sem határozza meg pontosan: mivégre szállt le Krisztus az alvilágba; mit tett ott; hogyan illik bele ez a tétel a hittudomány rendszerébe? Pedig Szent Péter első levelében világosan kimondja: Krisztus „elment a börtönben sínylődő telkekhez is, és hírt vitt azoknak, akik hitetlenek voltak akkor, amikor Isten Noé korában türelmesen várt, míg a bárka föl nem épült” (3, 20.). Később így folytatja: „az evangélium... azért hangzott el a holtak előtt is, hogy ha emberi módon ítélet sújtja is őket, Isten kegyéből éljenek a lélek által.” (4, 6.) Kik ezek a hitetlenek? Nyilván nem lehetnek az elkárhozott lelkek, nekik már felesleges minden prédikáció; őket tulajdonképpen nem is nevezhetjük hitetlennek — ők a tagadók. De hitetlennek tarthatjuk azokat, akik nem kaptak még természetfeletti kinyilatkoztatást, amely a vallásai hit igazi tárgya. Nyilvánvaló, hogy ilyen emberek nagyon sokan voltak a Krisztus előtti időkben. Ha meggondoljuk, hogy Izrael népe — amely kis nép, s mégis rájuk bízta Isten a kinyilatkoztatást (Róm. 3, 2) — hosszú hányattatása során is csak a Közel-Kelet népeinek egy részével került közelebbi kapcsolatba, felvethetjük a kérdést: Kína, az óceániai szigetvilág és Amerika lakói tudomást szerezhetttek-e a természetfelettiről, az igaz Istenről? (Maguk a zsidók is — pedig választott nép volt — mindig nagyon evilágiasan értelmezték a közvetlenül nekik adott kinyilatkoztatást!) Krisztusnak volt tehát kinek meghirdetnie az evangéliumot az alvilágban: még a hivő zsidók (az ősatyák) messiás eszméjét is helyesbítenie kellett; minden más emberrel pedig közölnie kellett a tényt, hogy van természetfeletti rend és mindenki szabadon dönthet annak elfogadásáról vagy elvetéséről. Hogy Krisztus nem istensége dicsőségében szállt le az alvilágba, kitűnik abból, hogy még megváltó műve betetőzése, a feltámadás előtt szállott alá. Ha istensége dicsőségében hirdette volna az evangéliumot, hallgatói számára nem lett volna meg a szabad döntés lehetősége. De azáltal, hogy emberségei és rejtett istenségei szerint magára vállalta minden ember sorsát — még az utat az alvilágba is! — mindenki számára biztosította az üdvözülés lehetőségét. B. A. KÖNYV ALAKBAN ADTÁK KI VI. PÁL PÁPA MÚLT ÉVI MEGNYILATKOZÁSAIT A nagyjelentőségű kiadvány, mely három nyelven — franciául, spanyolul és angolul — jelent meg, tartalmazza a pápáknak a heti általános fogadásokon elmondott szavait éppúgy, mint egyéb fontos megnyilatkozásait, köztük a rendkívüli szinóduson, a genfi és afrikai látogatása, valamint a tarentumi acélművekben tartott karácsonyi szentmise alkalmával elmondottakat . Rana in fabula Még húsz perc az indulásig, és a fülkében már minden hely foglalt. Hat ülést hatan védünk, elszántan és haragosan. Későn jött bogarak, könynyelmű tücskök nyitogatják az ajtót: — Ülőhely...? — és megszégyenülten mennek tovább. Még tíz perc. Már mindent elrendeztünk. A bőröndöket a hálóban, a kézitáskákat és újságokat az oldalunk mellett. Leeresztettük az üléseket elválasztó karfákat, biztosítottuk határainkat. Az ülés meleg, a levegő fülledt, a bezárt ajtó mögött gyorsan poshadt az öröm, hogy bent vagyunk, míg mások a folyosón szoronganak. És ekkor valaki a kocsihoz fut, bekiabál: — Gyertek, van hely! A kocsi lágyan ring alattunk, mint a megbillentett bölcső, míg a folyosó népe egyenként leveti magát a lépcsőkről. Szaladnak, viszik a cuccot. — Az utolsó két kocsi üres! — A folyosó is üres. — Hát akkor... A veszély is elmúlt. Ki lehet nyitni a fülke ajtaját. Indulunk: házak, lámpák, forró kövek, ég veletek! Elfutunk a maroknyi kert mellett, ahol fehér kövek között szökőkutat játszik egy üveg víz. A vékonyka sugár tetején pingponglabda ugrál, hempereg, aztán lepottyan és kezdheti élelről. Biztos elkésett, mint a könnyelmű tücskök, lusta bogarak, csak mi ülünk szilárdan a helyünkön. Hőségtől komyadozó fák, álért legelők mellett vágtatunk, ahol — mint elszórt vadgesztenyék — vajsárga-barna foltos tehenek hevernek. — A másik oldalon változatosabb a táj — mondja tétován valaki és kisompolyog a folyosóra. Kattognak a váltók, olykor vad csattogással süvítünk el egy-egy szerelvény mellett. A mozdony szikraesőt szór, a kocsisorok ablakai kitátott szálak. A függönyök, mint a mesebeli béka, óriássá dagadva rontanak ki a szélbe, aztán kipukkadnak és visszaesnek a fülkébe. — Hát akkor... Hárman már kinn vannak a folyosón. Én sem fogok itt ülve megfőni! Az üléseket elválasztó kari is melegít... — Ha esetleg le akarna dőlni...? — Köszönöm. Én is kimegyek. A fülkében csak a függönyök maradnak — rana in fabula — felfuvalkodott és kipukkadt békák. A hely, amit olyan elszántan és haragosan védtünk, senkinek sem kell. Kopácsy Margit Valkói krónika A vasárnap reggeli harangszó 150. éves születésnapra kondul Valkón. Ekkor épült temploma, és ma felújítva, megfiatalodva várja az ünneplőket. Erre a napra gondosan készült a falu, mert egybeesik más eseménnyel is. A megyésfőpásztor, Bánk József ma találkozik először valkói híveivel. A főesperes, a környék lelkipásztorai is eljöttek erre a napra, s amikor az ünnepi menet bevonul a templomba, fehér karinges papokkal telik meg a szentély. A szentmise még nem kezdődik, mert előtte megelevenedik Valkó múltja. Ottó Ferenc zeneszerző, a falu szülötte három kantátát írt ahhoz a krónikához, melyet Kunszery Gyula írt meg, s ajándékul adta az egyházközségnek. Ez az elbeszélő, szavalókórussal és énekbetéttel tarkított krónika nyitotta meg a bensőséges ünnepséget, amelynek néhány mozzanata felejthetetlen emlék marad. A szentmise közben a főpásztor mondott beszédet és megköszönve a hívek buzgalmát, itt jelentette be, hogy plébánosukat püspöki tanácsossá nevezi ki. Szentáldozáskor szinte az egész hívősereg az oltárhoz járult, s a szentmise végén, amikor plébánosuk bejelentette, hogy most megtartják a hagyományos búcsúnapi körmenetet, fegyelmezett sorokban olyan körmenetet rendezett a falu népe, hogy a templomdombról nézve a régi festmények emléke elevenedett a nézőben. Mindenki ott volt. Az ünnepséget kedves jelenet zárta. Legelőször Bánk József megyéspüspök fejezte ki szerencsekívánatait az új püspöki tanácsosnak, majd leoldva saját bíborévét, átnyújtotta Szilvássy Sándor plébánosnak. Külön kiemelték Turai Ilona kántornő munkájét, aki a falu híveiből kitűnő egyházi énekegyüttest teremtett, ők mutatták be Ottó Ferenc magyar miséjét. (m. 1.) VI. Pál pápa beszéde Október 11-én, a II. vatikáni zsinat megnyitásának nyolcadik évfordulóján a Szentatya beszédet intézett a Szent Péter téren egybegyűltekhez. Kijelentette, mindenekelőtt a zsinatnak köszönhető, hogy az egyház öntudata elmélyült s a zsinat évfordulóján jobban megismerte a világot. Megállapította a Szentatya, hogy a zsinat legkiemelkedőbb eredményének a katolikusok mindinkább elmélyülő közösségi érzését s a közös küldetés iránti egyetemes felelősség vállalását lehet tekinteni. AZ OLASZ PÜSPÖKI KAR NYILATKOZATA a válási törvény ügyében Miután az olasz szenátus megszavazta a válási törvényt s annak csupán parlamenti jóváhagyása van hátra, az olasz püpöki kar mélységes fájdalmának és aggodalmának adott kifejezést egy nyilatkozatában, hangsúlyozva, hogy a törvény bevezetése aláásná a családi erkölcsöt, valamint az ország társadalmi életét. Figyelmezteti a nyilatkozat a kormányt, hogy a javaslat törvényerőre emelése alapjaiban sértené az olasz kormány és a Szentszék között kötött lateráni szerződést. Felszólítja az ország hívő katolikusait, hogy tegyenek eleget keresztényi és állampolgári kötelességüknek és minden lehető módon igyekezzenek hazájuk vallási és erkölcsi értékeiket megőrizni. A Hittan! Kongregáció mellett működő teológiai bizottság, melyet az elmúlt év folyamán hívott életre a pápa, második teljes ülésére gyűlt össze Rómában. A bizottság tavaly őszi első ilyen ülése óta a következő kérdésekkel foglalkozott: a hit egysége és a teológiai irányzatok többfélesége, a papi hivatás, a remény teológiája, a püspöki kollegialitás. A jelenlegi ülésszak mindenkelőtt azoknak a munkabizottságoknak jelentéseit tárgyalja meg, amelyek ez ideig befejezték munkájukat. ♦ Két találkozás ki tudja miért, de nem sok nagy emberrel találkozhattam eddig. Talán azért, mert a nagy emberek másfelé járnak, mint amerre a kicsik. Viszont azzal, aki a nagy embereknél is nagyobb, két alkalommal is kezet szoríthattam. Mégpedig úgy, hogy egyikszer alig akarta elengedni a kezem. * Mint a legtöbb anya, az én édesanyám is szinte mindig azzal bocsátott útnak, ha gyermekkoromban valahová mentem: kisfiam, jó légy! Talán egyetlen kivétel volt az, amikor a holt Tiszára mentünk fürödni. Ilyenkor az anyai intelem félig tréfásan, félig komolyan imigyen hangzott: ha belefulladtok, haza ne gyertek. Nagyon valószínű, hogy ez esetben igazán szót fogadtam volna, nem úgy, mint más alkalmakkor. Mert bizony az alma-, körte- és szőlőlopás néha csábítóbb volt, mint az, hogy jó legyek. Igaz, ami igaz, egyszer majdnem belefulladtam. Annak ellenére, hogy folyó menti gyermek voltam, még tizenegy éves koromban sem tudtam úszni. S egyszer a sodrás beljebb vitt a kelleténél. Kimondhatatlanul megdöbbentő élmény volt, hogy nem éreztem talajt a talpam alatt. S a rémület után jött egy igen érdekes pillanat, a lélektan tudósai előtt régóta ismeretes jelenség: rövid kis életem szinte egyetlen képbe összesűrűsödve átsuhant agyamon. Akkor még aligha hallottam Néró császárról, aki halála előtt azon sajnálkozott, hogy milyen nagy művészt veszít vele a világ, de egy kicsit hasonló gondolat fordult meg a fejemben: mennyire fog sajnálni osztályfőnököm és milyen szomorúak lesznek diáktársaim. (Azóta már rájöttem persze, hogy az emberek sajnálata eléggé mérsékelt és a szomorúak is elég gyorsan vigasztalódnak.) Szégyen, nem szégyen, de az örök élet, amelynek már kapujában voltam, eszembe sem jutott. De a kapukulcsot — a tökéletes bánatot — sem nagyon keresgéltem. Mentségemre szolgáljon, hogy nem is igen hallottam róla. Talán ezért döntött úgy az élet Ura, hogy jöjjön valaki — egy tizennégy év körüli kislány — és saját élete kockáztatásával partra húzzon. * A másik találkozás ezután éppen három évtizedet váratott magára. De azért elérkezett ez is. Ki tudja, miért kellett vállalkoznom egy autókirándulásra? Véletlenek sorozata játszott össze (ha ugyan vannak véletlenek!), hogy „beneveztem”. Minden jól sikerült, kedves délután volt. Csak éppen az utolsó tíz kilométeren történt valami, amire nem számítottunk ... Talán még a gondolatnál is gyorsabban következtek egymás után az események. Első mozzanat: keresztben állunk az úton. Második mozzanat is ez volt talán a legborzalmasabb: az útmenti árokba borulunk teljesen világos öntudattal, nem is sejtve, mi lesz a következő másodpercben. S végül a négy kerekével égnek meredő kocsiban fejen „ültünk”. Hármunk közül elsőnek szólaltam meg: „Hála Istennek, élünk!” Ha véletlenek sorozata volt, hogy kirándultam, csodák sorozata volt, hogy életben maradtam. Ha egy nagyobb jármű jön utánunk vagy szembe velünk... .Amint egy-két percen belül négy-öt tekintélyes nagyságú személy- és teherautó állt meg az országút szélén, hogy segítsen rajtunk — mi pedig Trabanttal voltunk.) De azon is lehet gondolkodni, hogy zuhanás közben egy-egy fával, kilométerkővel, útkorláttal is találkozhattunk volna. Meg az az árok is lehetett volna mélyebb, nem is beszélve az alig néhány méterre folydogáló Érről. Hogy aztán általánosságban a Gondviselésnek köszönjem, vagy speciálisan őrangyalom számlájára írjam-e, hogy törés, ficamodás, sőt egyetlen karcolás nélkül életben maradtam, nem tudom. De egyre jól emlékszem: első péntek volt. Ami utólag nagyon megdöbbentett: most már hallottam, sőt magam is sokat beszéltem a tökéletes bánatról. Halálveszély esetére gyakran ajánlottam. És ismét eszembe sem jutott. Vagy tárgyilagosabban: egyszerűen nem volt rá idő, hogy eszembe jusson. Sokkal gyorsabban pörögtek az események, minthogy erre vagy bármi másra egyáltal’gondolhattam volna. Azóta is beülök autóba. Sőt nem is különleges izgalommal. De őszintén megvallom, hogy azt a néhány pillanatot, amíg az ajtót kinyitom és az ülésén elhelyezkedem, arra fordítom, hogy felvidítom a tökéletes bánatot. Kétszeri tapasztalat megtanított, hogy „álljatok készen, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!” (Mt. 24, 44 és 25, 13) Katona Nándor