Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)

1970-10-25 / 1268. szám

Egyházművészeti kincsek a Nemzet Galériában — Amíg egy kiállítás megvalósult — Belépek a Galéria földszinti termébe. A falon középkori táblaképek. A szomszédos ter­mekben még rendezetlenül Űr­­mutatók, kelyhek, miseruhák. Egy faragott angyal törött szárnyát erősítik a testhez. Festői rendetlenség restaurá­­torkellékekből. A következő teremben megállók egy kis táblakép előtt: Szent György fehér lovon, amint a sárkány­nyal hadakozik. A kiállítás anyaggyűjtésekor fedezték fel, novgorodi ikon, páratlan mű­remek Magyarországon. Mindezeket azért mondtam el, hogy némiképp éreztessem azt a felfűtött hangulatot, mellyel egy kiállítás szervezői munkálkodnak azon, hogy az „Egyházi gyűjtemények kin­csei”-nek október 30-án dél­után 5 órakor nyíló bemutató­ját jelentőségéhez és a kincsek művészettörténeti értékéhez méltóvá varázsolják. Az előze­tes híradások reprezentatív, ökumenikus bemutatót ígértek, mely bizonyos mértékig a ma­gyar kereszténység történetét is nyomon kövei. Mi elsősorban katolikus részről néztük a ké­szülő kiállítást, szem előtt tart­va azonban azt, hogy más egy­házak és felekezetek műkincsei a katolikusokkal együtt rajzol­ják ki korok és évszázadok ar­culatát.­ Az Országos Katolikus Gyűjteményi Központban dr. Faith István főtitkárt és Far­kas Attilát, a múzeumi szak­terület előadóját a kiállítás előzményeiről kérdeztük. — Mikor volt ilyen jellegű egyház­művészeti bemutató Ma­gyarországon? — 1938-ban a Szent István évvel kapcsolatban, de termé­szetesen a mostani kiállítás át­fogóbb, bizonyos szempontból gazdagabb lesz. — Hogyan vetődött fel a­­ kiállítás gondolata? — Ismeretes, hogy ez évben emlékezünk a magyar keresz­ténység ezeréves fordulójára. A Magyar Püspöki Kar az ün­nepségsorozattal kapcsolatban tervezett művészi bemutatót. Az Egyházi Gyűjtemények Szakfelügyeleti Bizottságának kezdeményezésére, az illetékes egyházi és állami szervekkel egyetértésben a Magyar Nem­zeti Galéria vállalta egy egy­házi műkincseket bemutató ki­állítás szervezését. Az anyagi ■lapokat a Művelődésügyi Mi­nisztérium, illetve a Központi Múzeumi Igazgatóság biztosí­totta. A kiállítás az októberi múzeumi hónap rendezvényei­hez kapcsolódik, és miként dr. Várkonyi Imre, prépost kano­nok, az A. C. országos igazga­tójának Pogány Ö. Gáborhoz, a Nemzeti Galéria főigazgató­jához írt válaszlevele hangsú­lyozza „az egyházi műkincsek reprezentatív bemutatója nagy­szerűen beillik a Szent Ist­ván jubileumi év programjá­ba”. — Mi a Katolikus Gyűjte­ményi Központ feladata a ki­állítással kapcsolatban? — Miután a rendezőtől meg­kaptuk az igényelt műtárgyak jegyzékét, a Gyűjteményi Köz­pont javasolta az illetékes egy­házi hatóságoknak a kért mű­­vek kölcsönzését, mérlegelve azok állapotát vagy tényleges egyházi használatát. A Pannon­halmán­ őrzött Szent István ko­ronázási palást 17. századi másolatát például nem lehetett szállítani, annyira megrongá­lódott az évszázadok alatt. A zalaszentgróti Madonnát pedig azért nem javasolhattuk, mert az ottani hívek októberben, rózsafüzér hónapjában a szo­kottnál is nagyobb szeretettel veszik körül a Szűzanya szob­rát.­­ Feladatunk fő­ként az egybehangolás volt, mert a teljes rendezésnek, sőt még a műtárgyak „begyűjtésének” a munkáját és költségeit is a Nemzeti Galéria fedezte. Ezen­kívül a kiállítás lehetővé tet­te, hogy a kölcsönadott, egy­házi tulajdonban levő műkin­csek jelentős részét bemuta­tás előtt állami költségen res­taurálják. Sor került középko­ri és barokk kelyhek, űrmu­­tatók felújítására. Restaurálták és megtisztították például a váci püspökség tulajdonában levő, Riberának tulajdonított képet, melyen így színekben is, alakokban is ú­j részletek váltak láthatóvá. A felmérések során számos ismeretlen vagy eddig kevéssé ismert műértékre fi­gyeltünk fel, így a gyöngyösi Szent Bertalan templom gaz­dag középkori ötvösanyagára. A kiállításra valamennyi egy­házmegyéből és a pannonhalmi főapátságból érkeztek műtár­gyak. Az egyházi hatóságok m°gértették a bemutató jelen­tősége, és többségükben kész­séggel támogatták a rendezői elképzeléseket. A kiállítás rendezője dr. Dá­vid Katalin, a Nemzeti Galé­ria tudományos munkatársa. — Milyen célkitűzései vol­tak? — Az egyházi műértékeknek lehetőség szerint teljes stílus­történeti bemutatását tervez­tük. Elképzelésünk részben megvalósult, mert a 15. század­tól a 19. század közepéig sike­rült az anyagot összegyűjte­nünk. A román kor kivételével valamennyi stíluskorszakot, a gótikát, a reneszánsz, a barokk világát és a klasszicizmust is bemutathatjuk. Végül pedig a mai magyar egyházművészet alkotásaiból állítunk ki néhány jellemző darabot. — Kérem, beszéljen rende­zői elképzeléseiről. — A magyar művészettörté­netben — itt most az egész ma­gyar népesedési terület művé­szettörténetét értem — hatal­mas szerepe volt az egyház­művészetnek. Egyrészt azért, mert az egyház mindig bőkezű mecénásnak bizonyult a műal­kotások terén, s így számos ér­tékes egyházi műremek született az évszázadok alatt. Másrészt a liturgikus, kultikus igények inspirálták, mondhatnám „te­remtették” a művészi alkotá­sokat. Hogy csak egyetlen pél­dát említsek: a kereszténység gyors terjedésekor — mivel sem mesteremberekben, sem műkincsekben nem volt ele­gendő az „import” — sorra alakultak Magyarországon a helyi műhelyek különösen az ötvösművészetben, s ezek né­melyike európai hírűvé vált. Szinte páratlanul szép és gaz­dag a magyarországi sodrony­zománc technika. Remek pél­dája lesz a kiállításon is meg­található szakolcai kehely, de ugyanígy készült a budavári lengyel—magyar kiállításon be­mutatott győri Szent László herma. — Szeretném az egyházi mű­vészettörténetet a gótikától kezdve beleállítani a teljes magyar művészettörténetbe. Hangsúlyoznom kell, hogy eb­ben a katolikus anyag mellett különösen jelentős szerepe van a református egyház műkin­cseinek. — Hallhatnánk az anyag­gyűjtésről? — Ismertem a régebbi kiál­lítások (katolikus 1896, 1936, 1938, református 1931) anyagát. Támaszkodtam az Egyházi Gyűjtemények Szakfelügyeleti Bizottságának felmérésére, mely egyebek között az egy­házi műtárgyak tudományos nyilvántartását is végzi. Sok, művészettörténetileg eddig nem becsült, mégis rendkívül értékes anyag került elő. Eze­ket, olykor a már ismert mű­tárgyak rovására is felhasznál­tam. (Itt említette Dávid Ka­ta a budapesti, Petőfi téri gö­rögkeleti templomban talált novgorodi ikon történetét; vé­letlenül fedezte fel 18. századi ikonok között.) — Szeretnénk, ha végezetül felhívná figyelmünket néhány érdekességre. — A magyar ortodox egyház miskolci gyűjteményéből és más templomaiból gazdag anyagot kaptunk. A Zsidó Múzeumot vallási régiségek, közöttük egy 16. századi héber kódex kép­viseli. A provinciális magyar barokk és a szakrális népmű­vészet bájos darabjait — java­részt Bálint Sándor professzor­nak és munkatársainak gyűjté­sét — láthatják majd az érdek­lődők, így a népi hímzésű Al­ma Christi miseruhát vagy egy népi ihletésű festett kor­puszt. Épp azért ökumenikus ez a bemutató, mert a különböző egyházak műtárgyait együtt állítjuk ki. Csak így mérhetők le egyetlen pillantással, egy-egy odafordulással az összefüggések és egymásrahatások. Úgy ér­zem, ez lesz a kiállítás egyik eredménye. Major Balázs Dogmatika — dióhéjban 42. „Alászállt az alvilágba” Az Apostoli Hitvallásban gyakran elmondjuk, de nem nagyon tudjuk, mit értsünk azon, hogy Krisztus halála és temetése után „alászáll a pok­lokra”, vagy helyesebben: „alászállt az alvilágba”. Az el­ső századok keresztényei még pontosan tudták, hogy a gö­rög hádész, a latin infernus nem az örök szenvedés, a po­kol, hanem a tétlen és ese­ménytelen várakozás állapo­tát, az ószövetségből ismert seolt, a mitológiai alvilággal rokon fogalmat jelöl. A katekizmusok, sőt a teoló­­lógiai kézikönyvek többsége sem határozza meg pontosan: mivégre szállt le Krisztus az alvilágba; mit tett ott; hogyan illik bele ez a tétel a hittudo­­mány rendszerébe? Pedig Szent Péter első leve­lében világosan kimondja: Krisztus „elment a börtönben sínylődő telkekhez is, és hírt vitt azoknak, akik hitetlenek voltak akkor, amikor Isten Noé korában türelmesen várt, míg a bárka föl nem épült” (3, 20.). Később így folytatja: „az evangélium... azért hang­zott el a holtak előtt is, hogy ha emberi módon ítélet sújt­ja is őket, Isten kegyéből él­jenek a lélek által.” (4, 6.) Kik ezek a hitetlenek? Nyilván nem lehetnek az el­­kárhozott lelkek, nekik már felesleges minden prédikáció; őket tulajdonképpen nem is nevezhetjük hitetlennek — ők a tagadók. De hitetlennek tarthatjuk azokat, akik nem kaptak még természetfeletti kinyilatkoz­tatást, amely a vallásai hit igazi tárgya. Nyilvánvaló, hogy ilyen em­berek nagyon sokan voltak a Krisztus előtti időkben. Ha meggondoljuk, hogy Izrael né­pe — amely kis nép, s mégis rájuk bízta Isten a kinyilatkoz­tatást (Róm. 3, 2) — hosszú há­nyattatása során is csak a Kö­zel-Kelet népeinek egy részé­vel került közelebbi kapcso­latba, felvethetjük a kérdést: Kína, az óceániai szigetvilág és Amerika lakói tudomást szerezhetttek-e a természetfe­lettiről, az igaz Istenről? (Ma­guk a zsidók is — pedig vá­lasztott nép volt — mindig nagyon evilágiasan értelmez­ték a közvetlenül nekik adott kinyilatkoztatást!) Krisztusnak volt tehát kinek meghirdetnie az evangéliumot az alvilágban: még a hivő zsi­dók (az ősatyák) messiás­ esz­méjét is helyesbítenie kellett; minden más emberrel pedig közölnie kellett a tényt, hogy van természetfeletti rend és mindenki szabadon dönthet annak elfogadásáról vagy el­vetéséről. Hogy Krisztus nem istensége dicsőségében szállt le az alvi­lágba, kitűnik abból, hogy még megváltó műve betetőzése, a feltámadás előtt szállott alá. Ha istensége dicsőségében hir­dette volna az evangéliumot, hallgatói számára nem lett vol­na meg a szabad döntés lehe­tősége. De azáltal, hogy ember­ségei és rejtett istenségei sze­rint magára vállalta minden ember sorsát — még az utat az alvilágba is! — mindenki számára biztosította az üdvö­zülés lehetőségét. B. A. KÖNYV ALAKBAN ADTÁK KI VI. PÁL PÁPA MÚLT ÉVI MEGNYILATKOZÁSAIT A nagyjelentőségű kiadvány, mely három nyelven — fran­ciául, spanyolul és angolul — jelent meg, tartalmazza a pá­páknak a heti általános foga­dásokon elmondott szavait éppúgy, mint egyéb fontos megnyilatkozásait, köztük a rendkívüli szinóduson, a genfi és afrikai látogatása, valamint a tarentumi acélművekben tartott karácsonyi szentmise alkalmával elmondottakat .­­ Rana in fabula Még húsz perc az indulásig, és a fülkében már minden hely foglalt. Hat ülést hatan védünk, elszántan és harago­san. Későn jött bogarak, köny­­nyelmű tücskök nyitogatják az ajtót: — Ülőhely...? — és meg­­szégyenülten mennek tovább. Még tíz perc. Már mindent elrendeztünk. A bőröndöket a hálóban, a kézitáskákat és új­ságokat az oldalunk mellett. Leeresztettük az üléseket el­választó karfákat, biztosítot­tuk határainkat. Az ülés meleg, a levegő fül­ledt, a bezárt ajtó mögött gyor­san poshadt az öröm, hogy bent vagyunk, míg mások a folyosón szoronganak. És ek­kor valaki a kocsihoz fut, be­kiabál: — Gyertek, van hely! A kocsi lágyan ring alat­tunk, mint a megbillentett böl­cső, míg a folyosó népe egyen­ként leveti magát a lépcsőkről. Szaladnak, viszik a cuccot. — Az utolsó két kocsi üres! — A folyosó is üres. — Hát akkor... A veszély is elmúlt. Ki lehet nyitni a fül­ke ajtaját. Indulunk: házak, lámpák, forró kövek, ég veletek! Elfu­tunk a maroknyi kert mellett, ahol fehér kövek között szö­­kőkutat játszik egy üveg víz. A vékonyka sugár tetején pingponglabda ugrál, hempe­reg, aztán lepottyan és kezd­heti élelről. Biztos elkésett, mint a könnyelmű tücskök, lusta bogarak,­­ csak mi ülünk szilárdan a helyünkön. Hőségtől komyadozó­ fák, álért legelők mellett vágtatunk, ahol — mint elszórt vadgeszte­nyék — vajsárga-barna foltos tehenek hevernek. — A másik oldalon változa­tosabb a táj — mondja tétován valaki és kisompolyog a folyo­sóra. Kattognak a váltók, olykor vad csattogással süvítünk el egy-egy szerelvény mellett. A mozdony szikraesőt szór, a ko­csisorok ablakai kitátott szá­lak. A függönyök, mint a me­sebeli béka, óriássá dagadva rontanak ki a szélbe, aztán kipukkadnak és visszaesnek a fülkébe. — Hát akkor... Hárman már kinn vannak a folyosón. Én sem fogok itt ülve megfőni! Az üléseket el­választó kari is melegít... — Ha esetleg le akarna dől­ni...? — Köszönöm. Én is kime­gyek. A fülkében csak a függö­nyök maradnak — rana in fa­bula — felfuvalkodott és ki­pukkadt békák. A hely, amit olyan elszántan és haragosan védtü­nk, senkinek sem kell. Kopácsy Margit Valkói krónika A vasárnap reggeli harang­­szó 150. éves születésnapra kondul Valkón. Ekkor épült temploma, és ma felújítva, megfiatalodva várja az ünnep­lőket. Erre a napra gondosan készült a falu, mert egybeesik más eseménnyel is. A megyés­­főpásztor, Bánk József ma ta­lálkozik először valkói hívei­vel. A főesperes, a környék lel­kipásztorai is eljöttek erre a napra, s amikor az ünnepi me­net bevonul a templomba, fe­hér karinges papokkal telik meg a szentély. A szentmise még nem kez­dődik, mert előtte megeleve­nedik Valkó múltja. Ottó Fe­renc zeneszerző, a falu szü­lötte három kantátát írt ah­hoz a krónikához, melyet Kunszery Gyula írt meg, s ajándékul adta az egyházköz­ségnek. Ez az elbeszélő, sza­valókórussal és énekbetéttel tarkított krónika nyitotta meg a bensőséges ünnepséget, amelynek néhány mozzanata felejthetetlen emlék marad. A szentmise közben a fő­pásztor mondott beszédet és megköszönve a hívek buzgal­mát, itt jelentette be, hogy plébánosukat püspöki taná­csossá nevezi ki. Szentáldozáskor szinte az egész hívősereg az oltárhoz já­rult, s a szentmise végén, ami­kor plébánosuk bejelentette, hogy most megtartják a ha­gyományos búcsúnapi körme­netet, fegyelmezett sorokban olyan körmenetet rendezett a falu népe, hogy a templom­dombról nézve a régi festmé­nyek emléke elevenedett a nézőben. Mindenki ott volt. Az ünnepséget kedves jele­net zárta. Legelőször Bánk Jó­zsef megyéspüspök fejezte ki szerencsekívánatait az új püs­pöki tanácsosnak, majd leold­va saját bíborévét, átnyújtotta Szilvássy Sándor plébánosnak. Külön kiemelték Turai Ilo­na kántornő munkájét, aki a falu híveiből kitűnő egyházi énekegyüttest teremtett, ők mutatták be Ottó Ferenc ma­gyar miséjét. (m. 1.) VI. Pál pápa beszéde Október 11-én, a II. vatiká­ni zsinat megnyitásának nyol­­cadik évfordulóján a Szent­atya beszédet intézett a Szent Péter téren egybegyűltekhez. Kijelentette, mindenekelőtt a zsinatnak köszönhető, hogy az egyház öntudata elmélyült s a zsinat évfordulóján jobban megismerte a világot. Megállapította a Szentatya, hogy a zsinat legkiemelkedőbb eredményének a katolikusok mindinkább elmélyülő közös­ségi érzését s a közös külde­tés iránti egyetemes felelősség vállalását lehet tekinteni. AZ OLASZ PÜSPÖKI KAR NYILATKOZATA a válási törvény ügyében Miután az olasz szenátus megszavazta a válási törvényt s annak csupán parlamenti jó­váhagyása van hátra, az olasz püpöki kar mélységes fájdal­mának és aggodalmának adott kifejezést egy nyilatkozatában, hangsúlyozva, hogy a törvény bevezetése aláásná a családi erkölcsöt, valamint az ország társadalmi életét. Figyelmez­teti a nyilatkozat a kormányt, hogy a javaslat törvényerőre emelése alapjaiban sértené az olasz kormány és a Szentszék között kötött lateráni szerző­dést. Felszólítja az ország hívő katolikusait, hogy tegyenek eleget keresztényi és állampol­gári kötelességüknek és min­den lehető módon igyekezze­nek hazájuk vallási és erköl­csi értékeiket megőrizni. A Hittan! Kongregáció mel­lett működő teológiai bizottság, melyet az elmúlt év folyamán hívott életre a pápa, második teljes ülésére gyűlt össze Ró­mában. A bizottság tavaly őszi első ilyen ülése óta a követke­ző kérdésekkel foglalkozott: a hit egysége és a teológiai irányzatok többfélesége, a papi hivatás, a remény teológiája, a püspöki kollegialitás. A je­lenlegi ülésszak mindenkelőtt azoknak a munkabizottságok­nak jelentéseit tárgyalja meg, amelyek ez ideig befejezték munkájukat. ♦ Két találkozás ki tudja miért, de nem sok nagy emberrel találkozhattam eddig. Talán azért, mert a nagy emberek másfelé járnak, mint amerre a kicsik. Viszont azzal, aki a nagy embereknél is na­gyobb, két alkalommal is ke­zet szoríthattam. Mégpedig úgy, hogy egyikszer alig akar­ta elengedni a kezem. * Mint a legtöbb anya, az én édesanyám is szinte mindig azzal bocsátott útnak, ha gyer­mekkoromban valahová men­tem: kisfiam, jó légy! Talán egyetlen kivétel volt az, ami­kor a holt Tiszára mentünk fürödni. Ilyenkor az anyai in­telem félig tréfásan, félig ko­molyan imigyen hangzott: ha belefulladtok, haza ne gyertek. Nagyon valószínű, hogy ez esetben igazán szót fogadtam volna, nem úgy, mint más al­kalmakkor. Mert bizony az al­ma-, körte- és szőlőlopás né­ha csábítóbb volt, mint az, hogy jó legyek. Igaz, ami igaz, egyszer majd­nem belefulladtam. Annak el­lenére, hogy folyó menti gyer­mek voltam, még tizenegy éves koromban sem tudtam úszni. S egyszer a sodrás beljebb vitt a kelleténél. Kimondhatatlanul megdöbbentő élmény volt, hogy nem éreztem talajt a tal­pam alatt. S a rémület után jött egy igen érdekes pillanat, a lélektan tudósai előtt régóta ismeretes jelenség: rövid kis életem szinte egyetlen képbe összesűrűsödve átsuhant agyamon. Akkor még aligha hallottam Néró császárról, aki halála előtt azon sajnálkozott, hogy milyen nagy művészt ve­szít vele a világ, de egy kicsit hasonló gondolat fordult meg a fejemben: mennyire fog saj­nálni osztályfőnököm és mi­lyen szomorúak lesznek diák­társaim. (Azóta már rájöttem persze, hogy az emberek saj­nálata eléggé mérsékelt és a szomorúak is elég gyorsan vi­gasztalódnak.) Szégyen, nem szégyen, de az örök élet, amelynek már kapu­jában voltam, eszembe sem jutott. De a k­apukulcsot — a tökéletes bánatot — sem na­gyon keresgéltem. Mentségem­re szolgáljon, hogy nem is igen hallottam róla. Talán ezért döntött úgy az élet Ura, hogy jöjjön valaki — egy ti­zennégy év körüli kislány — és saját élete kockáztatásá­val partra húzzon. * A másik találkozás ezután éppen három évtizedet vára­tott magára. De azért elérke­zett ez is. Ki tudja, miért kel­lett vállalkoznom egy autóki­rándulásra? Véletlenek soro­zata játszott össze (ha ugyan vannak véletlenek!), hogy „be­neveztem”. Minden jól sikerült, kedves délután volt. Csak ép­pen az utolsó tíz kilométeren történt valami, amire nem szá­mítottunk ... Talán még a gondolatnál is gyorsabban következtek egy­más után az események. Első mozzanat: keresztben állunk az úton. Második mozzanat i­s ez volt talán a legborzalma­sabb: az útmenti árokba bo­rulunk teljesen világos öntu­dattal, nem is sejtve, mi lesz a következő másodpercben. S végül a négy kerekével égnek meredő kocsiban fejen „ül­tünk”. Hármunk közül elsőnek szólaltam meg: „Hála Istennek, élünk!” Ha véletlenek sorozata volt, hogy kirándultam, csodák so­rozata volt, hogy életben ma­radtam. Ha egy nagyobb jár­mű jön utánunk vagy szembe velünk... .Amint egy-két per­cen belül négy-öt tekintélyes nagyságú személy- és teher­autó állt meg az országút szé­lén, hogy segítsen rajtunk — mi pedig Trabanttal voltunk.) De azon is lehet gondol­kodni, hogy zuhanás köz­ben egy-egy fával, kilométer­kővel, útkorláttal is találkoz­hattunk volna. Meg az az árok is lehetett volna mélyebb, nem is beszélve az alig néhány mé­terre folydogáló Érről. Hogy aztán általánosság­ban a Gondviselésnek köszön­jem, vagy speciálisan­­ őran­gyalom számlájára írjam-e, hogy törés, ficamodás, sőt egyetlen karcolás nélkül élet­ben maradtam, nem tudom. De egyre jól emlékszem: első pén­tek volt. Ami utólag nagyon megdöb­bentett: most már hallottam, sőt magam is sokat beszéltem a tökéletes bánatról. Halálve­szély esetére gyakran ajánlot­tam. És ismét eszembe sem jutott. Vagy tárgyilagosabban: egyszerűen nem volt rá idő, hogy eszembe jusson. Sokkal gyorsabban pörögtek az ese­mények, minthogy erre vagy bármi másra egyáltal’gon­­dolhattam volna. Azóta is beülök autóba. Sőt nem is különleges izgalommal. De őszintén megvallom, hogy azt a néhány pillanatot, amíg az ajtót kinyitom és az ülésén elhelyezkedem, arra fordítom, hogy felvidítom a tökéletes bánatot. Kétszeri tapasztalat megtanított, hogy „álljatok ké­szen, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!” (Mt. 24, 44 és 25, 13) Katona Nándor

Next