Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)

1970-10-18 / 1267. szám

Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Javíthatatlan Bunuel „Viridiana” című filmjének egyik lényeges moz­zanata a jótékonykodás csőd­jének ábrázolása. Egy volt apácanövendék koldusokat gyűjt maga köré, akik gonosz­sággal felelnek a jóra; körül­ményeik bár emberivé válnak, lelkük fertőben marad. A film mintha felvetné a kérdést: mit ér a keresztény tanítás, ha a gyakorlatban kudarcot vall, hol a megváltottság, ha javít­hatatlanok vagyunk? Csalód­nunk kell tehát mindig és min­denben? A kérdés magában hordja a feleletet is: csalódnunk kell, ha vegyi receptként kezeljük a ta­nítást, amelynek előírásait betű szerint követve, a kísérlet fel­tétlenül sikerül. Tehát, ha jót teszünk valakivel, annak lel­kében beindítjuk a jóság folya­matát, el kell fordulnia a rossz­tól, hiszen beláttattuk botlását, példát mutattunk. Nagy téve­dés! Az evangélium sem biztat következésszerű eredménnyel, legfeljebb remélhetjük, hogy ilyesmi adódik. A jót önma­gáért kell cselekednünk, hogy az javunkra váljon. Ne máso­kat akarjunk megjavítani el­sősorban, hanem magunk igye­kezzünk javulni, fogékonnyá válni mások baja iránt, anél­kül, hogy ellenszolgáltatást várnánk. Csalódniuk kell és csalódni is fognak a kereszténységben mindazok, akik pusztán erköl­csi rendszernek tekintik, peda­gógiai módszerként kívánnak manipulálni vele, akik nem meggyőző nevelésre, inkább idomításra, az egyén és a tár­sadalom megrendszabályozásá­­ra akarják felhasználni. Hány­szor, de hányszor szült ez a té­vedés a történelem folyamán erőszakot, hányszor éltek a ke­reszt nevében, sőt, a félreértett kereszttel is. Nem, az evangé­liumi tanítás nem evilági célo­kat szolgál elsősorban, nem földi boldogulásunk, sikereink csodaszere, noha életünk prog­ramját adja. Arra tanít, miként kell élnünk, egymást szeret­nünk, milyen magatartást kell tanúsítanunk, hogy életutunkat bejárva, elnyerhessük az örök életet. Épp így megváltottságunk sem azt jelenti, hogy Krisztus keresztje egyszersmind eltörölt minden bajt, bűnt, tévedést, hogy rosszra való hajlamunk, természetünk megváltozott. Ha így volna, mi szükség lenne a bűnbánat szentségére?... Tu­domásul kell vennünk, magunk sem vagyunk jobbak a hálát­lan, sőt gonosz koldusoknál, valamint, hogy a nyomorúság, a szenvedés önmagában nem üdvözít, csak akkor, ha ja­vunkra fordítjuk. Bőrünkben egy vadállat él együtt egy szenttel, akik mindhalálig ki­békíthetetlen harcban állnak egymással. A helyes keresztényi szemlé­let, magatartás ennek a küzde­lemnek tudatos vállalása. Az a felismerés, hogy a megváltással természetünk ugyan nem vál­tozott, de lehetőséget kaptunk arra, hogy kiutat találjunk, hogy akárhányszor bukunk el, bűnbánatunk által újra és újra felül tudunk kerekedni a rosz­­szon, hogy végül is a szent győ­zedelmeskedjék bennünk és ne a lesben álló vadállat. Mert igenis nagyon sokszor javítha­tatlanok vagyunk, éppen ezért van szükségünk Isten megbo­­csájtó irgalmára. Bitter Lajos A világ testvéri közösségének reménye VI. Pál pápa üzenete az ENSZ 25 éves­­jubileuma alkalmából VI. Pál pápa üzenetet inté­zett az ENSZ-hez 25 éves fenn­állása alkalmából. Mindenek­előtt felhívással fordult a vi­lágszervezethez, hasson oda, hogy a vallásszabadság minden államban biztosított legyen. Minden ember joga — hangsú­lyozta a pápa —, hogy Istent lelkiismerete szerint imádja és vallását magánemberként va­lamint nyilvánosan egyaránt gyakorolhassa. Jogos a remé­­nyünk, hogy a nagy tekintélyű szervezet elősegíti ennek az alapvető jognak megvalósulá­sát. Az ENSZ egyik legtisztelet­reméltóbb fáradozása az embe­ri jogok alapokmányának lét­rehozása — jelentette ki a Szentatya. Sajnálattal állapí­totta meg ugyanakkor, hogy az okmányban foglaltakat sok he­lyütt még mindig figyelmen kí­vül hagyják. Éppen ezért azok helyett, akik nem tiltakozhat­nak, a hatalmasoknak köteles­ségük szavukat felemelni. Üzenetében síkraszállt a pá­pa az emberiség közjaváért is, aminek megvalósítását a szer­vezet célul tűzte. A kis és nagy népek boldogulása csakis úgy képzelhető el, ha a nemzetek lemondanak ön­ös érdekeikről, s az egész emberiség rendelke­zésére bocsátják azt a hallat­lan fejlődési lehetőséget, amit a tudomány és technika adott kezükbe. Csakis azáltal lesz elkerülhető, hogy az em­beriségre sötét jövő, megsem­misülés várjon. Nem elegendő azonban a gaz­dasági fejlődés — mutatott rá a Szentatya. A szellemi fel­­emelkedés nem egyenes folyo­mánya az anyagi fejlődésnek. A technikai lehetőségek, bármily csodálatra méltóak legyenek is, önmagukban nem hozzák meg az erkölcsi felemelkedést. A tu­domány mai állása — muta­tott rá a pápa — mind nagyobb tökéletesedése pedig létfontos­ságúvá teszi az emberiség szá­mára, hogy a lelkiismeret kö­vetelményeit fokozottabb mér­tékben tartsuk szem előtt. Végül annak a reményének adott kifejezést a pápa, hogy a­ világszervezet megfelel a ha­tártalan várakozásnak, a világ testvéri közösségének megte­remtéséhez vezet. Annak a test­vériségnek, amelynek szellemé­ben mindenki valóban ember­hez méltó életet élhet. Ma, amikor gyakran fenyegeti pusz­tulás a világot, még inkább fel-­ izzik bennünk az erőszak nél­küli, békés, igazság és méltá­nyosság kormányozta világ iránti vágy — fejezte be üze­netét VI. Pál pápa. Balzac és a szentmise Ez év augusztusában volt 120 éve, hogy Honoré de Balzac, a társadalmi regényírás mes­tere, az Emberi színjáték re­génykolosszus írója 51 éves korában Párizsban meghalt. Kortársa és az irodalomban vele egyenrangú írótársa, Vic­tor Hugo, naplójában részle­tesen leírja halhatatlan barát­jánál tett utolsó látogatását egy hónappal halála előtt. Az író 1850 májusában tért vissza Oroszországból, ahol felesé­gül vette Eveline Hanska grófnőt, akivel 15 éven át levelezett. Ekkor már tulaj­donképpen a halál jegyezte el őt, hiszen gyógyíthatatlan szívizomelfajulásban szenve­dett. Hugo leírja, hogy Balzac betegen megvette De Beaujon palotájának maradványait, néhány lenti lakrészt, amely véletlenül megmenekült a bontástól, pompásan beren­dezte a megmaradt romokat, és bűbájos kis palotát csinált magának belőle. Ebben a pa­lotában látogatta meg egy hó­nappal halála előtt. Az író vi­dám volt, tele reménnyel, biz­tosan hitt a gyógyulásban, ne­vetve mutatta daganatát. Ez­után Viktor Hugo nagy re­gényíró barátja egyik nyilat­kozatát szóról szóra idézi, amely betekintést enged Bal­zac lelkivilágába. Ezt is mondta neki: „A kert kivé­telével az enyém De Beaujon úr háza, a kert helyett van egy karzatom, amelyből át­járás nyílik a sarki kis temp­lomba. A lépcsőházamból ajtó vezet a templomba. Megfor­gatom a kulcsot és máris a misén vagyok. Többet ér ne­kem a karzat, mint a kert.” Victor Hugo augusztus 18-án még egyszer felkereste haldokló barátját. E látoga­tását és a temetést drámai módon írja le. Érdemesnek tartjuk közölni azt az egy mondatát, amely Balzac előb­bi vallomásához simul: „Szer­dán temették. A Beaujon ká­polnában ravatalozták fel, és azon az ajtón vitték át, amelynek kulcsa egymagában nagyobb kincs volt számára, mint az egykori főadóbérlő minden kertparadicsoma.” Ez a két vallomás nem szorul bővebb magyarázatra. Európa két múlt századi nagy szel­leme hódolt a szentmise előtt. Uhl Antal : A másik világ utazónője Avilai Szent Teréz egyház­doktorrá nyilvánítása meglepe­tést okozott egyes körökben, ír­ja a La Croix-ban Georges Hu­ber. Hogyan történhetett meg? Feladta volna az egyház azt a szentpáli álláspontot, hogy „az asszonyok hallgassanak az ösz­­szejöveteleken.” (1. Kor. 14—34.) A Keresztről nevezett Tamás atya, Avilai Szent Te­réz rend- és honfitársa, s egyik legelső szakértője, akit a lap meginterjúvolt azt válaszolta erre a kérdésre, hogy Szent Pál idézett álláspontját félreértet­ték. Az újabb történeti kutatá­sok egyre inkább arra valla­nak, hogy az apostol megálla­pításai csak egyes korabeli egyházközségekre vonatkoznak és nem az egész egyházra. A katolikus közvélemény a II. és III. században terjesztette ki a korintusi levél figyelmeztetését általános érvényűvé, ellenha­tásként az akkor divatos eret­nekség, a montanizmus túlzá­saira. Montanus frigiai pogány papból lett kereszténnyé, elra­gadtatásai voltak, éppúgy két követőjének, Priscillának és Maximillának is. Prófétanők­nek tartották őket, összegyűj­tötték „kinyilatkoztatásaikat”, az Ó- és Újszövetség mellé, majd fölé helyezték. A kérdés: hogyan kerülhe­tett asszony az egyházdoktorok közé, kétségtelenül érdekes és alkalmas arra, hogy a nők hely­zetét az egyházban tovább tisztázzák, azt azonban önma­gában nem indokolná még meg, miért került éppen Avilai Szent Teréz első nőként az egyház tanítóinak sorába. Tamás atya „Isten tanújá­nak” nevezi Nagy Szent Te­rézt. Melyik szent nem az? Ta­lán inkább illenék rá az a jel­ző: felfedező, utazó. A nagy ibériai világjárók, felfedezők, konkvisztádorok rokona. Csak nem távoli kontinenseket és szigeteket fedezett fel Európa számára, hanem a lélek vilá­gának tájait járta rettenthetet­len bátorsággal és szinte gya­korlatias józansággal. Tamás atya azt mondja ró­la: „Számára Krisztus és Isten élő és konkrét személyiségek, akik szüntelen jelen vannak életében. Nem fél átlépni a ter­mészetfeletti világ korlátait, hogy kapcsolatba kerüljön ve­lük.” Valóban — és ez a legmeg­­ragadóbb élmény könyveinek olvasása közben — könnyedén, szinte természetesen lép át azon a küszöbön, amely a minden­napi élet keretei közül a lélek világába, a „belső várkastély­ba” vezet. A korabeli spanyol szalonok szellemes modorában, szinte „csevegve” vezeti olva­sóját a belső várkastély fényes termeibe és a sötét zugaiba is. S annyira reális, élő, konk­rét ebben a világban minden­ személyiség csakúgy, mint je­lenség és hely, hogy olvasása közben a legkétkedőbb racio­nalista is elfelejt kételkedni. Isteni lényekkel, a megdicső­­ült Krisztus tükröződéseivel, szentek és elhunytak lelkeivel, de a gonosz lelkekkel való ta­lálkozásait, sőt az üdvözült ál­lapot küszöbén és a kárhozat mélységében tett látogatásait olyan valószerűen, az élmény olyan hitelességével mondja el, ahogy a távoli országokból visszatért vándor vagy zarán­dok meséli el kalandjait. S ez az asszony nem közép­kori zarándok, nem Szent Pat­rik barlangjában járó Tar Lő­­rincünk szellemi rokona, ízig­­vérig modern ember, modern asszony, nem hiszékeny, óvato­san, kritikával fogadja azt, ami eléje kerül, szüntelenül résen áll, nem a saját fantáziája, nem a fantazmagóriák ködében buj­káló kísértő játszik-e vele, olyan tiszta a pillantása, mint egy kristályüvegen keresztül villanó reflektor, fényében szinte pillanatok alatt leleple­zi magát minden hazugság. És szavait, még akkor is, mikor a gonosz legsúlyosabb kísérté­seiről és a kárhozat leggyötrőbb látomásairól szól, arról a bizo­nyos, kígyókkal és iszonyattal teli szekrényről vall, ahová be­került volna, ha elkárhozik — valami finom mosoly, humor világítja át. Jean Guitton, az ismert fran­cia katolikus publicista, midőn felveti a kérdést, mit akar VI. Pál pápa azzal, hogy a két szent nőt, Avilai Terézt és Sienai Katalint egyházdoktorrá avatja, azt mondja, hogy a Szentatya „comme le soldat crépusculaire” — mint a szür­kület katonája, oda döfi lán­dzsáját Krisztus szívébe, hadd ömöljön belőle a vér és víz. Sienai Katalin a vér misztiku­sa, Avilai Teréz­i­a vízé. Az újjászületés vizéé. A belső megújhodásé, amely nélkül csak külsőség marad minden reform-kezdeményezés. Nem elég megváltoztatni, a modern élethez alkalmazni az egyház kereteit és intézménye­it, meg kell tölteni azokat tar­talommal, annak a világnak a szépségeivel, amelyből Avilai Teréz nem tudós teológiai tan­rendszereket szerkeszt, hanem ahol úgy vezeti a lelket, mint Daniel Beatrice. Nem véletlen, hogy könyvei eddig 1212 kiadásban jelentek meg. Nem véletlen az sem, hogy miután lefordították­ min­­den európai nyelvre, egymás után adják ki műveit arab, ja­pán, koreai, kínai, bengáli, ta­mil, és a többi ázsiai és afrikai nyelven. Emberközelbe hozza az eget, a tisztítóhelyet és a kárhozatot. Ott vannak ezek közelünkben és mi közelükben. Igaza van Tamás atyának, mi­kor abban foglalja össze vará­zsát: „Teréznek nem is kell ki­vonnia magát a mindennapi élet fogaskerekei közül, hogy megszólítsa Istent és Jézust. Megtapasztalja azt is, hogy él és hogyan van jelen Isten a mindennapi élet mélyén. Úgy beszél hozzá, mint egy tanú vagy egy barát, konvencionális formák nélkül. Avilai Teréz élménye: kétségtelen bizony­ság, hogy az embert az Isten magának teremtette.” Sinkó Ferenc A Szent István jubileumi év eseményei a pécsi egyházmegyében A pécsi székesegyházban Cserháti József megyéspüspök koncelebrációs szentmisével nyitotta meg a jubileumi évet augusztus 20-án. A főpásztor beszédében felidézte Szent Ist­ván alkotásainak pécsi vonat­kozásait. Első szent királyunk­nak köszönhető a pécsi püs­pöki szék felállítása, a pécsi egyházmegye megszervezése és a pécsi székesegyház első alap­jainak lerakása (ennek feltá­rását 1972-re tervezik). Ő állí­totta az egyházmegye élére az első püspököt a tudós francia Bom­pert személyében, ő hozta Pannonhalmáról a második püspököt is: az egyszerű, mély hitű Mór testvért, akit ma a boldogok sorában tisztelünk. Szent Istvánnak köszönheti a pécsváradi bencés apátság fel­virágzását, és az egyházmegye sok egyházi centruma létét és küldetését. Amikor a magyar püspöki kar jubileumi szentévet hirde­tett, azt akarta kihangsúlyozni, hogy egy éven át lelki elmé­lyülésben és imádságban érté­keljük ki, elmélkedjük át Szent István erényeinek ma is ható érvényességét, és ezeket a ma­gunk életében is valósítsuk meg. Ennek jegyében zarándo­koltak az egyházmegye papjai és hívei az ősi, Árpád-kori kegyhelyre, Máriagyüdre. Ezt a lelkületet kívánta elmélyí­teni a főpásztor is, amikor el­rendelte, hogy minden plébá­niatemplomban, de lehetőleg a filiálisokban is, a karácsony vagy húsvét előtti szent idő­ben triduumot tartsanak, hogy a hívek indítást és esőt merít­hessenek első szent királyunk hitének és szeretetének köve­tésére. Ahol a templomot Szent István tiszteletére szentelték (Babarc, Kémes, Mucsi, Nagy­­dorog, Ozora, Őcsény, Pécs Bártfa utca, Szabadszentkirály, Szebény, Zomba), vagy szent királyunkkal kapcsolatban va­lamilyen különleges hagyo­mány, történelmi, építészeti vagy művészeti emlék találha­tó, ott még gyakoribb, még in­tenzívebb megemlékezést tar­tanak. Az egyházmegye papjai és hívei az idén október 25-én emlékeznek meg Boldog Mór halálának 900-ik évfordulójá­ról. Ebből az alkalomból a pé­csi székesegyházban régi szo­kás szerint nyolcnapos ájtatos­­ság lesz. A Gondviselés ke­gyelméből ezt az ünnepet még emlékezetesebbé teszi az, hogy megkezdhetik Kozármisleny­­ben, a 2000 hívőt számláló kisközségben, ahol eddig az iskolában volt a vasárnapi szentmise, az emléktemplom építését Szent Mór tiszteletére. A Szent István jubileumi év jó alkalmat és indítást ad ah­hoz is, hogy számba vegyék az Árpád-kori szentekre vonatko­zó adatokat, képeket és szobro­kat — ezek jegyzékbe fogla­lását is elrendelte Cserháti József megyéspüspök. A jubileumi év egyházme­gyei ünnepélyes befejezése 1971. augusztus 20-án a Szek­­szárd-belvárosi plébániatemp­lomban lesz a megnyitáshoz hasonló ünnepléssel. Katolikus hetilap 1267. szám 1970. október 18. Sienai Szent Katalin­­ egyházdoktor VI. Pál pápa a római Szent Péter templomban tartott ün­nepélyes szertartás keretében Sienai Szent Katalint a világ­egyház tanítójának nyilvání­totta. A domonkos rendi Cat­­harina Benincasa Avilai Nagy Szent Teréz után a második nő, akit a hit hiteles tanításának adománya, életszentsége és ki­magasló tudományos teljesít­ménye alapján hivatalosan az egyház tanítójának nyilvánított a pápa. A Szentatya Bertoli és Felici bíborosok kíséretében vonult be a Szent Péter bazilikába és a szentmisét, amelynek kereté­ben az egyházdoktorrá való nyilvánítás megtörtént, a sie­nai egyházmegye főpásztorá­val, Castellano érsekkel, vala­mint a domonkos rend általá­nos főnökével, A. Fernandez atyával koncelebrálva mutatta be. A Kyrie eleison eléneklése után és a Glória előtt a Szent­téavatások Kongregációjának altitkára, A. P. Brutaz rövid méltató beszédet mondott Sie­nai Szent Katalinról, ezután a Szentatya elmondotta az egy­házdoktorrá nyilvánítás ünne­pélyes szavait. Az ünnepségen nagyszámú vezető egyházi személyiség vett részt, köztük 24 bíboros. Ugyancsak megjelentek a Szentszékhez akkreditált diplo­máciai testület tagjai, az olasz kormány küldöttsége és nagy számú sienai hívő, élükön a polgármesterrel. Az evangélium után a Szent­­atya mondott szentbeszédet, amelyben megindokolta, miért nyilvánították Sienai Szent Katalint egyházdoktorrá. ♦ FELSZENTELTÉK AZ ELSŐ OSZTRÁK HÁZAS DIAKÓNUSOKAT Az ausztriai St. Pölten me­gyéspüspöke, Franz Zak, fel­szentelte az első négy házas diakónust. A felszenteltek kö­zül az egyik 52 esztendős ál­lamhivatalnok, a másik 50 éves egyházi előadóközpont vezető, a harmadik 38 éves hitoktató, a negyedik pedig ugyancsak 38 esztendős szabómester.

Next