Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)
1970-10-18 / 1267. szám
Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Javíthatatlan Bunuel „Viridiana” című filmjének egyik lényeges mozzanata a jótékonykodás csődjének ábrázolása. Egy volt apácanövendék koldusokat gyűjt maga köré, akik gonoszsággal felelnek a jóra; körülményeik bár emberivé válnak, lelkük fertőben marad. A film mintha felvetné a kérdést: mit ér a keresztény tanítás, ha a gyakorlatban kudarcot vall, hol a megváltottság, ha javíthatatlanok vagyunk? Csalódnunk kell tehát mindig és mindenben? A kérdés magában hordja a feleletet is: csalódnunk kell, ha vegyi receptként kezeljük a tanítást, amelynek előírásait betű szerint követve, a kísérlet feltétlenül sikerül. Tehát, ha jót teszünk valakivel, annak lelkében beindítjuk a jóság folyamatát, el kell fordulnia a rossztól, hiszen beláttattuk botlását, példát mutattunk. Nagy tévedés! Az evangélium sem biztat következésszerű eredménnyel, legfeljebb remélhetjük, hogy ilyesmi adódik. A jót önmagáért kell cselekednünk, hogy az javunkra váljon. Ne másokat akarjunk megjavítani elsősorban, hanem magunk igyekezzünk javulni, fogékonnyá válni mások baja iránt, anélkül, hogy ellenszolgáltatást várnánk. Csalódniuk kell és csalódni is fognak a kereszténységben mindazok, akik pusztán erkölcsi rendszernek tekintik, pedagógiai módszerként kívánnak manipulálni vele, akik nem meggyőző nevelésre, inkább idomításra, az egyén és a társadalom megrendszabályozására akarják felhasználni. Hányszor, de hányszor szült ez a tévedés a történelem folyamán erőszakot, hányszor éltek a kereszt nevében, sőt, a félreértett kereszttel is. Nem, az evangéliumi tanítás nem evilági célokat szolgál elsősorban, nem földi boldogulásunk, sikereink csodaszere, noha életünk programját adja. Arra tanít, miként kell élnünk, egymást szeretnünk, milyen magatartást kell tanúsítanunk, hogy életutunkat bejárva, elnyerhessük az örök életet. Épp így megváltottságunk sem azt jelenti, hogy Krisztus keresztje egyszersmind eltörölt minden bajt, bűnt, tévedést, hogy rosszra való hajlamunk, természetünk megváltozott. Ha így volna, mi szükség lenne a bűnbánat szentségére?... Tudomásul kell vennünk, magunk sem vagyunk jobbak a hálátlan, sőt gonosz koldusoknál, valamint, hogy a nyomorúság, a szenvedés önmagában nem üdvözít, csak akkor, ha javunkra fordítjuk. Bőrünkben egy vadállat él együtt egy szenttel, akik mindhalálig kibékíthetetlen harcban állnak egymással. A helyes keresztényi szemlélet, magatartás ennek a küzdelemnek tudatos vállalása. Az a felismerés, hogy a megváltással természetünk ugyan nem változott, de lehetőséget kaptunk arra, hogy kiutat találjunk, hogy akárhányszor bukunk el, bűnbánatunk által újra és újra felül tudunk kerekedni a roszszon, hogy végül is a szent győzedelmeskedjék bennünk és ne a lesben álló vadállat. Mert igenis nagyon sokszor javíthatatlanok vagyunk, éppen ezért van szükségünk Isten megbocsájtó irgalmára. Bitter Lajos A világ testvéri közösségének reménye VI. Pál pápa üzenete az ENSZ 25 évesjubileuma alkalmából VI. Pál pápa üzenetet intézett az ENSZ-hez 25 éves fennállása alkalmából. Mindenekelőtt felhívással fordult a világszervezethez, hasson oda, hogy a vallásszabadság minden államban biztosított legyen. Minden ember joga — hangsúlyozta a pápa —, hogy Istent lelkiismerete szerint imádja és vallását magánemberként valamint nyilvánosan egyaránt gyakorolhassa. Jogos a reményünk, hogy a nagy tekintélyű szervezet elősegíti ennek az alapvető jognak megvalósulását. Az ENSZ egyik legtiszteletreméltóbb fáradozása az emberi jogok alapokmányának létrehozása — jelentette ki a Szentatya. Sajnálattal állapította meg ugyanakkor, hogy az okmányban foglaltakat sok helyütt még mindig figyelmen kívül hagyják. Éppen ezért azok helyett, akik nem tiltakozhatnak, a hatalmasoknak kötelességük szavukat felemelni. Üzenetében síkraszállt a pápa az emberiség közjaváért is, aminek megvalósítását a szervezet célul tűzte. A kis és nagy népek boldogulása csakis úgy képzelhető el, ha a nemzetek lemondanak önös érdekeikről, s az egész emberiség rendelkezésére bocsátják azt a hallatlan fejlődési lehetőséget, amit a tudomány és technika adott kezükbe. Csakis azáltal lesz elkerülhető, hogy az emberiségre sötét jövő, megsemmisülés várjon. Nem elegendő azonban a gazdasági fejlődés — mutatott rá a Szentatya. A szellemi felemelkedés nem egyenes folyománya az anyagi fejlődésnek. A technikai lehetőségek, bármily csodálatra méltóak legyenek is, önmagukban nem hozzák meg az erkölcsi felemelkedést. A tudomány mai állása — mutatott rá a pápa — mind nagyobb tökéletesedése pedig létfontosságúvá teszi az emberiség számára, hogy a lelkiismeret követelményeit fokozottabb mértékben tartsuk szem előtt. Végül annak a reményének adott kifejezést a pápa, hogy a világszervezet megfelel a határtalan várakozásnak, a világ testvéri közösségének megteremtéséhez vezet. Annak a testvériségnek, amelynek szellemében mindenki valóban emberhez méltó életet élhet. Ma, amikor gyakran fenyegeti pusztulás a világot, még inkább fel- izzik bennünk az erőszak nélküli, békés, igazság és méltányosság kormányozta világ iránti vágy — fejezte be üzenetét VI. Pál pápa. Balzac és a szentmise Ez év augusztusában volt 120 éve, hogy Honoré de Balzac, a társadalmi regényírás mestere, az Emberi színjáték regénykolosszus írója 51 éves korában Párizsban meghalt. Kortársa és az irodalomban vele egyenrangú írótársa, Victor Hugo, naplójában részletesen leírja halhatatlan barátjánál tett utolsó látogatását egy hónappal halála előtt. Az író 1850 májusában tért vissza Oroszországból, ahol feleségül vette Eveline Hanska grófnőt, akivel 15 éven át levelezett. Ekkor már tulajdonképpen a halál jegyezte el őt, hiszen gyógyíthatatlan szívizomelfajulásban szenvedett. Hugo leírja, hogy Balzac betegen megvette De Beaujon palotájának maradványait, néhány lenti lakrészt, amely véletlenül megmenekült a bontástól, pompásan berendezte a megmaradt romokat, és bűbájos kis palotát csinált magának belőle. Ebben a palotában látogatta meg egy hónappal halála előtt. Az író vidám volt, tele reménnyel, biztosan hitt a gyógyulásban, nevetve mutatta daganatát. Ezután Viktor Hugo nagy regényíró barátja egyik nyilatkozatát szóról szóra idézi, amely betekintést enged Balzac lelkivilágába. Ezt is mondta neki: „A kert kivételével az enyém De Beaujon úr háza, a kert helyett van egy karzatom, amelyből átjárás nyílik a sarki kis templomba. A lépcsőházamból ajtó vezet a templomba. Megforgatom a kulcsot és máris a misén vagyok. Többet ér nekem a karzat, mint a kert.” Victor Hugo augusztus 18-án még egyszer felkereste haldokló barátját. E látogatását és a temetést drámai módon írja le. Érdemesnek tartjuk közölni azt az egy mondatát, amely Balzac előbbi vallomásához simul: „Szerdán temették. A Beaujon kápolnában ravatalozták fel, és azon az ajtón vitték át, amelynek kulcsa egymagában nagyobb kincs volt számára, mint az egykori főadóbérlő minden kertparadicsoma.” Ez a két vallomás nem szorul bővebb magyarázatra. Európa két múlt századi nagy szelleme hódolt a szentmise előtt. Uhl Antal : A másik világ utazónője Avilai Szent Teréz egyházdoktorrá nyilvánítása meglepetést okozott egyes körökben, írja a La Croix-ban Georges Huber. Hogyan történhetett meg? Feladta volna az egyház azt a szentpáli álláspontot, hogy „az asszonyok hallgassanak az öszszejöveteleken.” (1. Kor. 14—34.) A Keresztről nevezett Tamás atya, Avilai Szent Teréz rend- és honfitársa, s egyik legelső szakértője, akit a lap meginterjúvolt azt válaszolta erre a kérdésre, hogy Szent Pál idézett álláspontját félreértették. Az újabb történeti kutatások egyre inkább arra vallanak, hogy az apostol megállapításai csak egyes korabeli egyházközségekre vonatkoznak és nem az egész egyházra. A katolikus közvélemény a II. és III. században terjesztette ki a korintusi levél figyelmeztetését általános érvényűvé, ellenhatásként az akkor divatos eretnekség, a montanizmus túlzásaira. Montanus frigiai pogány papból lett kereszténnyé, elragadtatásai voltak, éppúgy két követőjének, Priscillának és Maximillának is. Prófétanőknek tartották őket, összegyűjtötték „kinyilatkoztatásaikat”, az Ó- és Újszövetség mellé, majd fölé helyezték. A kérdés: hogyan kerülhetett asszony az egyházdoktorok közé, kétségtelenül érdekes és alkalmas arra, hogy a nők helyzetét az egyházban tovább tisztázzák, azt azonban önmagában nem indokolná még meg, miért került éppen Avilai Szent Teréz első nőként az egyház tanítóinak sorába. Tamás atya „Isten tanújának” nevezi Nagy Szent Terézt. Melyik szent nem az? Talán inkább illenék rá az a jelző: felfedező, utazó. A nagy ibériai világjárók, felfedezők, konkvisztádorok rokona. Csak nem távoli kontinenseket és szigeteket fedezett fel Európa számára, hanem a lélek világának tájait járta rettenthetetlen bátorsággal és szinte gyakorlatias józansággal. Tamás atya azt mondja róla: „Számára Krisztus és Isten élő és konkrét személyiségek, akik szüntelen jelen vannak életében. Nem fél átlépni a természetfeletti világ korlátait, hogy kapcsolatba kerüljön velük.” Valóban — és ez a legmegragadóbb élmény könyveinek olvasása közben — könnyedén, szinte természetesen lép át azon a küszöbön, amely a mindennapi élet keretei közül a lélek világába, a „belső várkastélyba” vezet. A korabeli spanyol szalonok szellemes modorában, szinte „csevegve” vezeti olvasóját a belső várkastély fényes termeibe és a sötét zugaiba is. S annyira reális, élő, konkrét ebben a világban minden személyiség csakúgy, mint jelenség és hely, hogy olvasása közben a legkétkedőbb racionalista is elfelejt kételkedni. Isteni lényekkel, a megdicsőült Krisztus tükröződéseivel, szentek és elhunytak lelkeivel, de a gonosz lelkekkel való találkozásait, sőt az üdvözült állapot küszöbén és a kárhozat mélységében tett látogatásait olyan valószerűen, az élmény olyan hitelességével mondja el, ahogy a távoli országokból visszatért vándor vagy zarándok meséli el kalandjait. S ez az asszony nem középkori zarándok, nem Szent Patrik barlangjában járó Tar Lőrincünk szellemi rokona, ízigvérig modern ember, modern asszony, nem hiszékeny, óvatosan, kritikával fogadja azt, ami eléje kerül, szüntelenül résen áll, nem a saját fantáziája, nem a fantazmagóriák ködében bujkáló kísértő játszik-e vele, olyan tiszta a pillantása, mint egy kristályüvegen keresztül villanó reflektor, fényében szinte pillanatok alatt leleplezi magát minden hazugság. És szavait, még akkor is, mikor a gonosz legsúlyosabb kísértéseiről és a kárhozat leggyötrőbb látomásairól szól, arról a bizonyos, kígyókkal és iszonyattal teli szekrényről vall, ahová bekerült volna, ha elkárhozik — valami finom mosoly, humor világítja át. Jean Guitton, az ismert francia katolikus publicista, midőn felveti a kérdést, mit akar VI. Pál pápa azzal, hogy a két szent nőt, Avilai Terézt és Sienai Katalint egyházdoktorrá avatja, azt mondja, hogy a Szentatya „comme le soldat crépusculaire” — mint a szürkület katonája, oda döfi lándzsáját Krisztus szívébe, hadd ömöljön belőle a vér és víz. Sienai Katalin a vér misztikusa, Avilai Terézia vízé. Az újjászületés vizéé. A belső megújhodásé, amely nélkül csak külsőség marad minden reform-kezdeményezés. Nem elég megváltoztatni, a modern élethez alkalmazni az egyház kereteit és intézményeit, meg kell tölteni azokat tartalommal, annak a világnak a szépségeivel, amelyből Avilai Teréz nem tudós teológiai tanrendszereket szerkeszt, hanem ahol úgy vezeti a lelket, mint Daniel Beatrice. Nem véletlen, hogy könyvei eddig 1212 kiadásban jelentek meg. Nem véletlen az sem, hogy miután lefordították minden európai nyelvre, egymás után adják ki műveit arab, japán, koreai, kínai, bengáli, tamil, és a többi ázsiai és afrikai nyelven. Emberközelbe hozza az eget, a tisztítóhelyet és a kárhozatot. Ott vannak ezek közelünkben és mi közelükben. Igaza van Tamás atyának, mikor abban foglalja össze varázsát: „Teréznek nem is kell kivonnia magát a mindennapi élet fogaskerekei közül, hogy megszólítsa Istent és Jézust. Megtapasztalja azt is, hogy él és hogyan van jelen Isten a mindennapi élet mélyén. Úgy beszél hozzá, mint egy tanú vagy egy barát, konvencionális formák nélkül. Avilai Teréz élménye: kétségtelen bizonyság, hogy az embert az Isten magának teremtette.” Sinkó Ferenc A Szent István jubileumi év eseményei a pécsi egyházmegyében A pécsi székesegyházban Cserháti József megyéspüspök koncelebrációs szentmisével nyitotta meg a jubileumi évet augusztus 20-án. A főpásztor beszédében felidézte Szent István alkotásainak pécsi vonatkozásait. Első szent királyunknak köszönhető a pécsi püspöki szék felállítása, a pécsi egyházmegye megszervezése és a pécsi székesegyház első alapjainak lerakása (ennek feltárását 1972-re tervezik). Ő állította az egyházmegye élére az első püspököt a tudós francia Bompert személyében, ő hozta Pannonhalmáról a második püspököt is: az egyszerű, mély hitű Mór testvért, akit ma a boldogok sorában tisztelünk. Szent Istvánnak köszönheti a pécsváradi bencés apátság felvirágzását, és az egyházmegye sok egyházi centruma létét és küldetését. Amikor a magyar püspöki kar jubileumi szentévet hirdetett, azt akarta kihangsúlyozni, hogy egy éven át lelki elmélyülésben és imádságban értékeljük ki, elmélkedjük át Szent István erényeinek ma is ható érvényességét, és ezeket a magunk életében is valósítsuk meg. Ennek jegyében zarándokoltak az egyházmegye papjai és hívei az ősi, Árpád-kori kegyhelyre, Máriagyüdre. Ezt a lelkületet kívánta elmélyíteni a főpásztor is, amikor elrendelte, hogy minden plébániatemplomban, de lehetőleg a filiálisokban is, a karácsony vagy húsvét előtti szent időben triduumot tartsanak, hogy a hívek indítást és esőt meríthessenek első szent királyunk hitének és szeretetének követésére. Ahol a templomot Szent István tiszteletére szentelték (Babarc, Kémes, Mucsi, Nagydorog, Ozora, Őcsény, Pécs Bártfa utca, Szabadszentkirály, Szebény, Zomba), vagy szent királyunkkal kapcsolatban valamilyen különleges hagyomány, történelmi, építészeti vagy művészeti emlék található, ott még gyakoribb, még intenzívebb megemlékezést tartanak. Az egyházmegye papjai és hívei az idén október 25-én emlékeznek meg Boldog Mór halálának 900-ik évfordulójáról. Ebből az alkalomból a pécsi székesegyházban régi szokás szerint nyolcnapos ájtatosság lesz. A Gondviselés kegyelméből ezt az ünnepet még emlékezetesebbé teszi az, hogy megkezdhetik Kozármislenyben, a 2000 hívőt számláló kisközségben, ahol eddig az iskolában volt a vasárnapi szentmise, az emléktemplom építését Szent Mór tiszteletére. A Szent István jubileumi év jó alkalmat és indítást ad ahhoz is, hogy számba vegyék az Árpád-kori szentekre vonatkozó adatokat, képeket és szobrokat — ezek jegyzékbe foglalását is elrendelte Cserháti József megyéspüspök. A jubileumi év egyházmegyei ünnepélyes befejezése 1971. augusztus 20-án a Szekszárd-belvárosi plébániatemplomban lesz a megnyitáshoz hasonló ünnepléssel. Katolikus hetilap 1267. szám 1970. október 18. Sienai Szent Katalin egyházdoktor VI. Pál pápa a római Szent Péter templomban tartott ünnepélyes szertartás keretében Sienai Szent Katalint a világegyház tanítójának nyilvánította. A domonkos rendi Catharina Benincasa Avilai Nagy Szent Teréz után a második nő, akit a hit hiteles tanításának adománya, életszentsége és kimagasló tudományos teljesítménye alapján hivatalosan az egyház tanítójának nyilvánított a pápa. A Szentatya Bertoli és Felici bíborosok kíséretében vonult be a Szent Péter bazilikába és a szentmisét, amelynek keretében az egyházdoktorrá való nyilvánítás megtörtént, a sienai egyházmegye főpásztorával, Castellano érsekkel, valamint a domonkos rend általános főnökével, A. Fernandez atyával koncelebrálva mutatta be. A Kyrie eleison eléneklése után és a Glória előtt a Szenttéavatások Kongregációjának altitkára, A. P. Brutaz rövid méltató beszédet mondott Sienai Szent Katalinról, ezután a Szentatya elmondotta az egyházdoktorrá nyilvánítás ünnepélyes szavait. Az ünnepségen nagyszámú vezető egyházi személyiség vett részt, köztük 24 bíboros. Ugyancsak megjelentek a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjai, az olasz kormány küldöttsége és nagy számú sienai hívő, élükön a polgármesterrel. Az evangélium után a Szentatya mondott szentbeszédet, amelyben megindokolta, miért nyilvánították Sienai Szent Katalint egyházdoktorrá. ♦ FELSZENTELTÉK AZ ELSŐ OSZTRÁK HÁZAS DIAKÓNUSOKAT Az ausztriai St. Pölten megyéspüspöke, Franz Zak, felszentelte az első négy házas diakónust. A felszenteltek közül az egyik 52 esztendős államhivatalnok, a másik 50 éves egyházi előadóközpont vezető, a harmadik 38 éves hitoktató, a negyedik pedig ugyancsak 38 esztendős szabómester.