Új ember, 1971 (27. évfolyam, 1/1278-52/1329. szám)

1972-01-02 / 1. (1330.) szám

­ Mit hoz a jövendő? Irta: Magyar Ferenc Sohasem tud megszabadulni ez ember attól a vágyától, hogy belelásson a jövőbe. Nem is olyan régen még népszokás számba ment, hogy szilvesz­terkor kávézaccból, olvasztott ólomból és egyéb babonás mesterkedésekből akarták ki­önteni jövőjüket az emberek. Újabban meg az kezd népszo­kássá válni, hogy újévkor így köszöntjük egymást. Boldog új esztendőt, boldogabbat, mint amilyen most követhe­tik. Ebben a játékos köszöntés­ben én több derűt és optimiz­­mizmust találok, mint baljós­latú ijesztgetést. Akik kará­csony előtt akár a televízióból, akár a rádióból vagy a sajtó­ból kísérték figyelemmel az Országgyűlés munkáját, azok­nak már néhány „titkot” fel­tárt a jövő évi nemzetgazdál­kodási és költségvetési elői­rányzatok tárgyalása. Koránt­sem ígérnek ezek a tervek és előirányzatok valami hejeha­­jás, gondatlan új esztendőt. Amit ígérnek, azt is úgy ígé­rik, hogy meglesz, ha mind­nyájan becsületesen dolgo­zunk, azaz, a kormányzat és a népgazdaság nem olyan auto­mata, amelyekbe csak bele kell dobni a vágyak és remé­nyek — legtöbbször az egyéni elvárások — húsz fillérjét és legott a boldogság édeni cso­dáit önti magából. Megtapasztaltuk, megszok­tuk, sőt most már szeretjük is ezt a realitást, amivel a mi jö­vőnket egy negyedszázad óta tervezik az­­ országházban, az állami, a politikai és társadal­mi élet vezető posztjain. Meg­szerettük az illúziók nélküli, a valóságok és lehetőségek hatá­rain belül mozgó életet, mert ez biztonságot nyújt és nyu­galmat ahhoz, hogy az ember ne kapkodva éljen, hanem be­lehelyezkedve egy szolídabban bár, de­ tapasztalhatóan felfelé emelkedő, emberhez mél­tóbb életrend távlatába. Csakhogy a realitásoknak ez a józan tisztelete inkább anya­gi egzisztenciák vonatkozásai­ban mondható általánosnak. És itt mindjárt — a magunk asztalánál maradva — ne rös­­telljük bevallani,­­ hogy még mindig hiányosságok mutat­koznak a magyar katolicizmus helyzetének reális megítélése körül. Sietek hozzátenni: mindkét oldalról. A magyar püspöki kar, a papság, a katolikus hívek mil­lióival együtt nagy általános­ságban elfogadták azt a poli­tikai,­­gazdasági és társadalmi rendszert, melyben egyénileg és közösen ők is jól boldogul­nak és élnek. Erről tanúsko­dott legutóbb a magyar püs­pöki karnak az a javaslata is, melyet Ijjas József érsek ter­jesztett a világ püspökeinek tanácskozó testülete, a Püspö­ki Szinódus elé. Közöttünk is vannak ugyan még, akik „fész­kelődnek”, azután vannak még elintézetlen, rendezetlen kérdéseink, de a rendeződések útján vagyunk, s ahogyan mondani szoktuk: az egyház és állam viszonya nálunk jó­nak tekinthető. De beleragadhatunk-e ebbe a megnyugtatónak hangzó helyzetjelentésbe? Hosszabb távon fenntartható-e például az a szemlélet, hogy a vallásos ember csak addig tartozik egy egyházi közösséghez, egy is­tenhívő világnézethez, amíg a templomban van. Ha viszont onnan kilép, már nem. Attól kezdve már csak a püspökök és a papok tartoznak az egy­házhoz? Ez olyan kérdés, ami­ről ideje volna mindkét olda­lon elgondolkozni. Püspökeinknek és papjaink­nak úgy, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy ti. a polgári foglalkozású hí­vek a templomon kívül is Is­ten népéhez tartoznak. Ami­kor tehát a helyi egyház ügyeit igyekszenek rendbetenni az egyházi elöljárók az állam életében, nem valami anonim társaságot képviselnek, hanem olyan milliókat, akik már dön­töttek arról, hogy templom­ban és temlomon­ kívül, vasár­nap is, meg dolgos, hétköznap­jaikon is együtt­­és egyszerre akarják szolgálni hazájukat és egyházukat Ugyanakkor az állami és politikai vezetésnek is tovább kell lépnie a realitás útján, hogy ne az illuzionista okvet­­lenkedőkről ítéljen meg ben­nünket, hanem azokról a tö­megekről, akiknek becsületes­ségében, jó munkájában, épí­tő helytállásaiban a jól meg­alapozott és korszerű vallásos­ság szerepe is kifejezésre jut. Ma már több van az ilyen csendesen, szolidan és hűsége­sen dolgozó vallásos emberből a mi társadalmunkban, mint a múltba sóvárgó suttogókból. És ezért érdemes az egyház és az állam viszonyának további realizálásába — közelebbről: a Hazafias Népfront szövetségi politikájába — belekalkulálni azokat a vallásos tömegeket, akik nem délibábos illúziókat, hanem megvalósítható igénye­ket táplálnak magukban az egyház és a hívő emberek helyzetéről társadalmunkban. Azokról a vallásos emberek­ről beszélek, akik bíznak ab­ban, hogy egyre hitelesebb realitás lesz kisebbrendűségi érzések nélkül hivő keresz­tényként élni és együttmun­kálkodni nem­ hivő testvé­reinkkel a szocialista hazában. Azokról a katolikusokról, aki­ket a magyar püspöki kar el­nöke is arra biztat mostani karácsonyi üzenetében: aján­dékozzuk, önmagunkat újjá­alakuló világunk boldogulásá­nak! " Nem lehet felróni ezeknek a magukat odaajándékozó em­bereknek, hogy nemcsak a sa­ját anyagi boldogulásuk és az ország előrehaladása érdekli őket, hanem egyházuk itthoni sorsa is. Manapság ugyanis annyi elmélet, jóslat, szocioló­giai jövendölés forog közkézen arról, hogy ,mi lesz a sorsa Krisztus egyházának a harma­dik évezredben. A mi hívő kö­zösségünk valóságérzéke ab­ban is megmutatkozik, hogy ebből többet bíz Istenre, mint a jóslatokra. Ami azonban az egyház jövendő sorsából mégiscsak rátartozik, azt úgy szeretné vállalni, hogy azzal hazájának jövendőjét is be­csülettel szolgálja. MEXIKÓI MISE Don Sergio Méndez Arceo, a mexikói Cuernavaca püspöke, népi elemeket tartalmazó li­turgiát vezetett be templo­mában. A mise egyes részeit trombitákkal, húros hangsze­rekkel népi csoportok kísé­rik. Latin-Amerika távolabbi részéből és külföldről is nagy tömegeket vonzott az új li­turgia. A püspök egyébként a népi megújulási törekvések támogatásában is jelentős sze­repet játszott, támogatta pél­dául a cukorfeldolgozó mun­kások sztrájkját is, amiért a reakciós erők kiutasítását kö­vetelték, a tömegszervezetek azonban melléje álltak. A bábjáték egyike a leg­ősibb művészeteknek, nem sokkal a szobrászat és a tánc után született, akkor, amikor az ember önmagát és cseleke­deteit mozgással akarta kife­jezni. Ez a művészet a külön­böző kultúrkörökben más és más fejlődési irányt követett. Így alakultak ki Jávában a wayang purva pálcákkal moz­gatott bábui, Iránban a Pah­­laven Kecsel, a törököknél a Karagöz játékok s Európában a profanizált liturgikus játé­kokból a marionettek (Má­­riácskák), belőlük pedig a né­pi bábhősök. Megszületett ekként az angol Punch, az olasz­­Pulcinella, a francia Polichi­­nelle, az orosz Petruska, az osztrák Kasperi, a cseh Kas­­parek, végül a XIX. század végén magyar megfelelőjük, Vitéz László, sokaknak ked­ves, gyermekkori emléke ... Ám éppen ez az emlékezetbe rögződött vásári népszórakoz­tató figura oka annak, hogy sokan valami hasonlót képzel­nek el ma is, ha bábszínház­ról hallanak. Pedig a bábjáték, mely különösen az utóbbi tíz esztendőben fejlődött óriásit hazánkban, immár önálló mű­vészetté lett. Saját eszközök — dramaturgia, színjátszás, ren­dezés, képzőművészet, techni­ka — alkalmazásával fejezi ki és jeleníti meg mondanivaló­ját. Külön színháza az Álla­mi Bábszínház, mely az ősszel költözött hosszabb otthonta­lanság után a Jókai téri Kis Színpad helyére, több vándor­társulatával pedig a vidéket járja s rendez gyermekelő­adásokat. Magas művészi szín­vonala, elismerésre méltó kül­földi sikerei, ám leginkább előadásainak hallatlan peda­gógiai értéke készítetett ben­nünket arra, hogy a bábszín­játszás kérdéseivel lapunk ha­sábjain is behatóbban foglal­kozzunk, ezért fordultunk fel­világosításért a magyar báb­színpad legavatottabb szak­emberéhez, az Állami Báb­színház, igazgatójához, Szilá­gyi Dezső, érdemes művész­hez. — Egy művészeti ágnak nem csupán belső értékei adnak létjogosultságot, hanem azok a bélyegek is, amelyek a többi művészettől megkülönbözte­tik. A bábjátszás lényege te­hát, hogy sajátos, más művé­szetben nem utánozható esz­közökkel fejezi ki tanítását és véleményét a világ dolgairól. Elsősorban abban különbözik a bábjáték az élő színpadtól, hogy a tárgyi valóságot és az emberi képzelet játékát egyen­értékűként képes egymás mel­lé állítani, egybeötvözve ily módon realitást és irrealitást. A bábszínpad így elsősorban a szabadon szárnyaló fantázia és a költészet képi ábrázolásá­nak színtere. Ennek köszönhe­tő az a különleges érzelmi­értelmi hatás, mely megra­gadja a nézőt. — Néhány előadásukat — így Bartók Fából faragott ki­rályfiját vagy Britten Pago­dák Hercegét — látva a fel­használt eszközeik sokrétűsé­ge ragadott meg. Nem csak a színpadtechnikai lelemények változatosságára gondolok itt, hanem arra is, mennyire nem ragaszkodnak a szokványos műfajhoz, milyen merészen nyúlnak mindig a legmegfe­lelőbb megoldáshoz. Ebben a látszólagos szabadságban nyil­ván szigorú esztétikai elv­szerűség és egységes elgondo­lás rejlik. — Igen veszedelmes bukta­tója, sok helyütt zsákutcája lett a jelenlegi európai bábjáték­nak a képzőművészeti elemek egyeduralkodó szerephez jut­tatása. A színpadon ennek kö­vetkeztében elterelődött a fi­gyelem a cselekményről, s a já­ték nagyjából képzőművészeti alkotások mozgó tárlatává vált. Mi hamar felismertük ezt a veszélyt, s játékstílusunkat úgy alakítottuk ki, hogy ne ke­rüljön egyik elem se túlsúly­ba — sem a szöveg, sem a ze­ne, sem pedig a bábok kidol­gozása — hanem együtt adja­nak egységes összbenyomást, amiben természetesen a látvá­nyosságé a döntő szó. Felhasz­náljuk éppen ezért az iroda­lom és a társművészetek — képzőművészet, zene, tánc, pantomim — legújabb ered­ményeit, korszerű formanyel­vét a lényeg sűrítése, a mon­danivaló minél hatásosabb megjelenítése érdekében. — Ezek szerint a bábjáték, eszközeit tekintve, inkább a filmhez áll közelebb, mint a színpadhoz. — Lehetőségeit, eszközeit te­kintve kétségtelenül. Ám a bábszínpad valódi színház, a produkció a néző szeme láttá­ra jön létre s így megvan a hatás és visszahatás, a tükrö­zés és visszatükröződés lehe­tősége, ami a filmnél teljesen elvész. — Természetesen mindez in­kább a felnőtt-előadásokra ér­vényes. Ám a bábszínház első­sorban mégiscsak a gyermeke­ké. — Gyakorlatban ismerték fel egyes pedagógusok azt az igaz­ságot, hogy a megelevenedett­­holt anyagnak, a bábnak job­ban hisz a gyermek. Lelki ha­sonulás folytán eggyé válik a bábuval, átéli cselekedeteit,, szinte megszűnik számára a válaszfal színpad és nézőtér kö­zött, tehát a mese cselekmé­nyének nevelő szándékát el­lenállás nélkül fogadja be. A színpadon látottak értékelése természetesen függ a néző élet­korától, szellemi fejlettségétől is. A kisgyermek általában a látványosságnak csupán egyes részleteit, jeleneteit fogja fel, a nagyobbak már a mese egé­szét élvezik, majd a még na­gyobbak és a felnőttek már külön élvezik a mondanivalót, a művészi megjelenítés eszkö­zeit, ezek sokrétűségét, a jel­zésrendszert, sőt azt is, ami esetleg­ a közvetlen mondani­való mögött rejlik. — Nagyban fejleszti ezek szerint a bábjáték sajátos elő­adásmódja a nézők elvonó, absztraháló képességét is... — Feltétlenül, hiszen ha együtt akar élni a színpad cse­lekményével, kénytelen reális valóságnak tekinteni a bábuk világát, ami már egymagában is elvonó tevékenységet jelent. Korán kifejlődik így nemcsak absztraháló képessége,­ hanem művészi igénye is. Rá­érez ar­ra, mennyi szépség rejlik csak egyetlen mozdulatban is, mi mindent fejezhet ki egy tárgy, az életre kelt holt anyag. Szin­te saját képzeletét látja meg­elevenedni a színpadon, s ez­által eddigi képzeletvilága is sokszorosára bővül... Ha pe­dig ez megtörténik, akkor már el is értük célunkat. Darab­jainkkal, mesejátékainkkal el­sősorban emberségre, humá­numra kívánjuk kis nézőinket nevelni. És nincs szebb, neme­sebb feladat, mint egy fogé­kony kis lélekben mindinkább kiteljesíteni az emberséget — Művészet és emberség. Ez a kettő el sem választható egy­mástól. Ezzel kellene búcsúz­nunk voltaképpen... de hátha lenne valami külön üzenet is olvasóink számára? — Inkább talán csak egy ké­rés. Vegyék komolyan a báb­színházát! Főleg a felnőttek. Gyermek nézőinkkel nincsen semmi baj, hiszen szeretnek bennünket, Budapesten és vi­déken egyaránt zsúfolt házak előtt játszunk. Ám nemrég egy felnőttelőadáson megtörtént, hogy több mint százan marad­tak távol azok közül, akik meg­váltották jegyüket, s miattuk ennél jóval többen kintreked­tek. Ily módon nemcsak ön­magukat károsították meg, ha­nem azokat is, akik minden bizonnyal lelki épülést,­ műél­vezetet kaphattak volna — he­lyettük. Az Állami Bábszínház is színház, s amit nem tesznek másutt illemből, azt velünk se tegyék. Mindent elkövetünk, hogy nézőink jelentős szellemi élménnyel gazdagodjanak, jöj­jenek hát, szeretettel várunk mindenkit és ne megváltott je­gyüket, hanem előítéleteiket feledjék otthon. Bitter Lajos Életre kelt mesevilág Beszélgetés Szilágyi Dezsővel az Állami Bábszínház­­igazgatójával . Rajeczky Benjamin több éven át vezette a Magyar Tu­dományos Akadémia népzene­­kutató csoportjának a munká­ját, innét ment nyugdíjba nemrégen. Bartók és Kodály örökségének Európa-szerte is­mert gondozója, kutatómun­kájuknak folytatója. Sokfelé tartott előadást bel- és külföl­dön a magyar népzenéről, hir­dette és munkálta a kodályi zenei célkitűzéseket, és egész generációt nevelt a népzene szeretetére. Teszi ezt ma is ugyanolyan lelkesedéssel, mint egykor ifjú cisztercita tanár korában. Közismert dolog, hogy Ko­dály a népzenekutatással egy­idősen sajátos zenepedagógiát is kidolgozott. Kodály egyete­mes szellemére jellemző, hogy énekpedagógiai ideáit és mód­szereit világszerte, Amerikától Japánig elismerik, sok ország­ban pedig nem csak tanulmá­nyozzák, hanem alkalmazzák is. Rajeczky Benjámin ennek a kodályi nevelési ideálnak is szakértője. Ezért fordultunk hozzá, amikor az új hittan­könyvek zenei anyagáról esett szó. Egyúttal az ő segítségül hívásával azt a célt is szol­gálni akartuk, hogy a hittan­óra­ éneklés ne térjen el az általános iskolai követelmé­nyektől, hanem­ azokkal egy szinten mozogjon, zenepedagó­giai szempontból is. Talán mondanom sem kell, hogy ezt a szintet joggal megkívánják, sőt elvárják a magyar iskolák. Ennek az igaz törekvésnek el­lenére hittankönyveinknek ze­nei részét váratlanul heves kritika érte. A hetvenéves „Béni bácsit” ezért arra kér­tük, beszélgessünk ezekről a kérdésekről a hitoktatók és szülők tájékoztatására. Mi volt az általános elgon­dolás a hittankönyvek zenei részével kapcsolatban? — Az új hittankönyvek ze­nei része az egésznek elgondo­lásához simul: az ősi tartal­mat új formába öntő tanítást segíti, ősi dallamok útján sű­ríti élménnyé és alakítja ben­sőséges imádsággá. Újnak hat­ ez a rész, mert énekesköny­veink által eddig ki nem hasz­nált értékeket mutat be. Nem egyetlen alkalomra szánt gyer­mekemléket, hanem főként li­turgikus zenei útravalót ad az életre. Kodály: Iskolai Ének­gyűjteménye volt hozzá a minta. A gregorián előkelő szerepet visz ebben a részben. Mi en­nek az oka? Hogyan vág ösz- Beszélgetés a 70 éves szó a népzene, népének a gre­goriánnal? — A tartalomból, valóban, elsősorban a gregorián emel­kedik ki, de hozzáteszem: a Liturgikus Konstitúció szelle­mében. Rá kell itt mutatnom a konstitúció 116. cikkelyére, mennyire találkozik az újabb zenetudományi eredmények­kel. Ezek szerint a gregorián a régi Európa zenéjének több rétegével közös nyelvet be­szélt. Ez az egyezés magya­rázza gyors terjedését, stílus­beli és konkrét dallami egye­zéseit az egyes népzenékkel, nem pedig az, hogy hivatalo­san előírták. A gregorián a népzenékhez hasonlóan élt a népek között: tele van varián­sokkal és rögtönözéssel. Sok nép őt is fordította saját nyel­vére, vagy szájhagyomány út­ján énekelte a saját latin vál­tozatát, mint a csángók még ma is. Furcsa, hogy minderről ma közhelyként beszél a tudo­mány, csak éppen az európai és benne a magyar papság nem érzi, hogy tudomásulvé­tele ugyancsak az aggi orna­­mentóhoz tartozik. — Nekünk különös érték a gregorián szabad ritmusa, par­­lando-recitatív jellege és pen­tatóniája, mert annyira közel áll a magyar zenei anyanyelv­hez. Ezért kívánja meg a for­dításban is az eredetihez illő ritmikus prózát, nem pedig a rímes verset. E nyelvközelség miatt esett választásunk a ró­mai Kyriale Simplex miseor­­dináriumára is, amelyből a Glória és a Credo még közlés­re vár. Az a dicséretes buzga­lom, amellyel úgyszólván min­den egyházmegyénk az új or­­dináriumokkal kísérletezett, biztos alapot nyer egy időtálló dallammintával, melyet ver­sengés nélkül bármely közös énekléskor magáénak vallhat az egész ország. Sokan úgy tekintették az új zenei részt a hittankönyvben, mint a Szent Vagy Uram! „el­lenfelét”. Ilyesmiről persze szó sem volt elgondolásunkban, mégis szembe kell néznünk a kérdéssel, mi a mai népzene­tudomány álláspontja a Szent Vagy Uram! énekeskönyvünk zenei anyagával kapcsolato­san? — A Szent Vagy Uram! ki­adását nem előzte meg­­ népi gyűjtés. Kodály, Volly, Domo­kos Pál, Kiss Lajos és Forrai Magdolna ilyen eredményei nemigen jutottak be a gya­korlatba. Az új hittanikönyvek ezek felhasználásával gyara­pítják az énekkincset, nem a SZVU ellenére, hanem fejlő­dése érdekében. A SZVU fő Rajeczky Benjáminnal érdeme a történeti források megnyitásában állt. Meggon­dolandó azonban, amit Ko­dály a Néprajz- és Zenetörté­netben 1933-ban írt: a régi kéziratos és nyomtatott forrá­sok közlése csak vázlat, mely­nek kidolgozása csak a népi előadás gondos összevetésével érhető el. Mondok egy példát: a népi hagyomány hiányában a „Feltámadt Krisztus e na­pon” kezdete és ritmusa az SZVU négy évtizede alatt sem talált elegendő visszhangra. Ugyanilyen negatív szűrőered­ménnyel járt négy év alatt a magyarított Pater noster „mindennapi kenyerünket” ré­sze. A népi éneklésmód hajlí­­tásai és ritmusa kérdésében az SZVU a „teljes egység” jóin­dulatú gondolatából akaratla­nul is a 18—19. századi racio­nalizmus és romantika vágá­nyára váltott át. Mindezzel bővebben kellene foglalkoz­nunk, éppen úgy, mint a gre­goriánnak és a népéneknek a liturgikus szöveghez való vi­szonyával. Milyen kapcsolatban áll a hittankönyvek énekanyaga a Kodály-módszerrel? — Kodálynak nem módszert kell köszönnünk elsősorban, hanem alapvető nevelési ide­ált, melyhez képest a módszer csak eszköz. Ennek az ideál­nak a lényege az, hogy a gyer­meket nem szabad pótanyagon, tandalokon, híg táplálékon tartani, hanem rögtön az igazi nagy és maradandó értékeket kell beleplántálnunk lelkükbe. Idézem Kodályt: „Vessünk vé­get annak a pedagógus babo­nának, hogy tananyagnak csak valami hígított művészetpót­lék való”. Csakis művészi ér­ték való a gyermekeknek! Minden más árt neki”. „Ma­xima detebur puero reveren­­tia. Szentnek kell tartanunk a gyermek érintetlen lelkét, amit abba ültetünk, minden próbát kiálljon”. Hittanköny­vünk énekanyaga éppen ezt célozza: a sok hígított szent-, zenepótlék helyett, bár a gyer­mek fokán, rögtön azt adja, ami a legjobb, legmaradan­dóbb, s amit felnőtt korban sem kell szégyellnie. Persze az egyházzene mai aktivistáitól is megkérdezhetné Kodály, amit kérdezett az óvónőktől, mikor az egyik azt írta neki, hogy „a gyermekért minden áldo­zatra készen állunk”. „Arra is, hogy csak jóra tanítsák? Hogy lemondjanak a kicsinyes hiúságról, amikor maguk is tudják, hogy nem jó a saját szerzeményük, s csak a kezü­ket kell kinyújtani a jó után?” — A zene nem lehet szá­munkra puszta propaganda­eszköz, hogy bármi áron, de „megfogjuk” vele az ifjúságot A zene a misztériumnak egyik sajátos kifejezési módja. Csak olyan zenét adjunk már a gyermeknek is, mely méltó ah­hoz a tartalomhoz, melyet ki­fejez. A hittankönyv a maga területén ugyanazt a kettős tiszteletet valósítja meg a gyermek és a szent értékek iránt, mely Kodályt vezette ne­velési elveiben. — Ami pedig a kodályi módszert illeti gyakorlatilag, a hittankönyvekkel kapcsolat­ban csak két megjegyzést sze­retnék tenni: — Fontos nevelési elvünk, hogy a gyermeknek fejlettebb dallamokat kell énekelnie hal­lás után, mint amit értelem­mel teljesen felfogni képes. Az élmény készíti elő a tuda­tos felfogást. Ahogy a gyer­mek nem valami külön gyer­meknyelven tanul beszélni, ha­nem a felnőttek nyelvét hasz­nálja a maga fokán, ugyanúgy tudja és énekli a felnőttek da­lait, ugyanígy templomi éne­keit is. Nem kell tehát félni, ha az anyag kissé nehezebb­nek tűnik a legegyszerűbb já­tékdaloknál. „A jó zene sem­mivel sem nehezebb, mint a rossz” — mondta Kodály. Imádságban is így van ez, hiszen a Miatyánkot. Hiszek­egyet is előbb mondják, mi­előtt felfognák. Belenőnek. — Másik megjegyzésem „technikai” kérdést érint. Ma már nem hangközök szerint építjük föl a tananyagot, ha­nem tipikus dallamfordulatok, hangkészletek szerint E te­kintetben a hittankönyv szink­ronban van a gyermekek II— IV. osztályos énekanyagával, a megfelelő osztályok népdal­anyagához hasonlóan pentaton és pentachord dallamgondola­tokat tartalmaz. Mi a jó zene, illetve rossz zene nevelő hatása? Miért nem mindegy zeneileg, hogy mit énekelünk hittanórán?­­— Két Kodály-idézettel vá­laszolok: „A jó zenének feltét­lenül van általános emberne­velő hatása, mert sugárzik be­lőle a felelősségérzet, az er­kölcsi komolyság. A rossz ze­néből mindez hiányzik, rom­boló hatása odáig terjedhet, hogy megingatja az erkölcsi törvényben való hitet”. „Az általános iskola akkor végzi jól dolgát, ha beoltja növen­dékeit a sláger ellen, mert ez a rákfenéje a jó zenének és a jó zene megértésének”. Csanád Béla Egyházi énekeink — zenei anyanyelvünk

Next