Új ember, 1971 (27. évfolyam, 1/1278-52/1329. szám)
1972-01-02 / 1. (1330.) szám
Mit hoz a jövendő? Irta: Magyar Ferenc Sohasem tud megszabadulni ez ember attól a vágyától, hogy belelásson a jövőbe. Nem is olyan régen még népszokás számba ment, hogy szilveszterkor kávézaccból, olvasztott ólomból és egyéb babonás mesterkedésekből akarták kiönteni jövőjüket az emberek. Újabban meg az kezd népszokássá válni, hogy újévkor így köszöntjük egymást. Boldog új esztendőt, boldogabbat, mint amilyen most követhetik. Ebben a játékos köszöntésben én több derűt és optimizmizmust találok, mint baljóslatú ijesztgetést. Akik karácsony előtt akár a televízióból, akár a rádióból vagy a sajtóból kísérték figyelemmel az Országgyűlés munkáját, azoknak már néhány „titkot” feltárt a jövő évi nemzetgazdálkodási és költségvetési előirányzatok tárgyalása. Korántsem ígérnek ezek a tervek és előirányzatok valami hejehajás, gondatlan új esztendőt. Amit ígérnek, azt is úgy ígérik, hogy meglesz, ha mindnyájan becsületesen dolgozunk, azaz, a kormányzat és a népgazdaság nem olyan automata, amelyekbe csak bele kell dobni a vágyak és remények — legtöbbször az egyéni elvárások — húsz fillérjét és legott a boldogság édeni csodáit önti magából. Megtapasztaltuk, megszoktuk, sőt most már szeretjük is ezt a realitást, amivel a mi jövőnket egy negyedszázad óta tervezik az országházban, az állami, a politikai és társadalmi élet vezető posztjain. Megszerettük az illúziók nélküli, a valóságok és lehetőségek határain belül mozgó életet, mert ez biztonságot nyújt és nyugalmat ahhoz, hogy az ember ne kapkodva éljen, hanem belehelyezkedve egy szolídabban bár, de tapasztalhatóan felfelé emelkedő, emberhez méltóbb életrend távlatába. Csakhogy a realitásoknak ez a józan tisztelete inkább anyagi egzisztenciák vonatkozásaiban mondható általánosnak. És itt mindjárt — a magunk asztalánál maradva — ne röstelljük bevallani, hogy még mindig hiányosságok mutatkoznak a magyar katolicizmus helyzetének reális megítélése körül. Sietek hozzátenni: mindkét oldalról. A magyar püspöki kar, a papság, a katolikus hívek millióival együtt nagy általánosságban elfogadták azt a politikai,gazdasági és társadalmi rendszert, melyben egyénileg és közösen ők is jól boldogulnak és élnek. Erről tanúskodott legutóbb a magyar püspöki karnak az a javaslata is, melyet Ijjas József érsek terjesztett a világ püspökeinek tanácskozó testülete, a Püspöki Szinódus elé. Közöttünk is vannak ugyan még, akik „fészkelődnek”, azután vannak még elintézetlen, rendezetlen kérdéseink, de a rendeződések útján vagyunk, s ahogyan mondani szoktuk: az egyház és állam viszonya nálunk jónak tekinthető. De beleragadhatunk-e ebbe a megnyugtatónak hangzó helyzetjelentésbe? Hosszabb távon fenntartható-e például az a szemlélet, hogy a vallásos ember csak addig tartozik egy egyházi közösséghez, egy istenhívő világnézethez, amíg a templomban van. Ha viszont onnan kilép, már nem. Attól kezdve már csak a püspökök és a papok tartoznak az egyházhoz? Ez olyan kérdés, amiről ideje volna mindkét oldalon elgondolkozni. Püspökeinknek és papjainknak úgy, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy ti. a polgári foglalkozású hívek a templomon kívül is Isten népéhez tartoznak. Amikor tehát a helyi egyház ügyeit igyekszenek rendbetenni az egyházi elöljárók az állam életében, nem valami anonim társaságot képviselnek, hanem olyan milliókat, akik már döntöttek arról, hogy templomban és temlomon kívül, vasárnap is, meg dolgos, hétköznapjaikon is együttés egyszerre akarják szolgálni hazájukat és egyházukat Ugyanakkor az állami és politikai vezetésnek is tovább kell lépnie a realitás útján, hogy ne az illuzionista okvetlenkedőkről ítéljen meg bennünket, hanem azokról a tömegekről, akiknek becsületességében, jó munkájában, építő helytállásaiban a jól megalapozott és korszerű vallásosság szerepe is kifejezésre jut. Ma már több van az ilyen csendesen, szolidan és hűségesen dolgozó vallásos emberből a mi társadalmunkban, mint a múltba sóvárgó suttogókból. És ezért érdemes az egyház és az állam viszonyának további realizálásába — közelebbről: a Hazafias Népfront szövetségi politikájába — belekalkulálni azokat a vallásos tömegeket, akik nem délibábos illúziókat, hanem megvalósítható igényeket táplálnak magukban az egyház és a hívő emberek helyzetéről társadalmunkban. Azokról a vallásos emberekről beszélek, akik bíznak abban, hogy egyre hitelesebb realitás lesz kisebbrendűségi érzések nélkül hivő keresztényként élni és együttmunkálkodni nem hivő testvéreinkkel a szocialista hazában. Azokról a katolikusokról, akiket a magyar püspöki kar elnöke is arra biztat mostani karácsonyi üzenetében: ajándékozzuk, önmagunkat újjáalakuló világunk boldogulásának! " Nem lehet felróni ezeknek a magukat odaajándékozó embereknek, hogy nemcsak a saját anyagi boldogulásuk és az ország előrehaladása érdekli őket, hanem egyházuk itthoni sorsa is. Manapság ugyanis annyi elmélet, jóslat, szociológiai jövendölés forog közkézen arról, hogy ,mi lesz a sorsa Krisztus egyházának a harmadik évezredben. A mi hívő közösségünk valóságérzéke abban is megmutatkozik, hogy ebből többet bíz Istenre, mint a jóslatokra. Ami azonban az egyház jövendő sorsából mégiscsak rátartozik, azt úgy szeretné vállalni, hogy azzal hazájának jövendőjét is becsülettel szolgálja. MEXIKÓI MISE Don Sergio Méndez Arceo, a mexikói Cuernavaca püspöke, népi elemeket tartalmazó liturgiát vezetett be templomában. A mise egyes részeit trombitákkal, húros hangszerekkel népi csoportok kísérik. Latin-Amerika távolabbi részéből és külföldről is nagy tömegeket vonzott az új liturgia. A püspök egyébként a népi megújulási törekvések támogatásában is jelentős szerepet játszott, támogatta például a cukorfeldolgozó munkások sztrájkját is, amiért a reakciós erők kiutasítását követelték, a tömegszervezetek azonban melléje álltak. A bábjáték egyike a legősibb művészeteknek, nem sokkal a szobrászat és a tánc után született, akkor, amikor az ember önmagát és cselekedeteit mozgással akarta kifejezni. Ez a művészet a különböző kultúrkörökben más és más fejlődési irányt követett. Így alakultak ki Jávában a wayang purva pálcákkal mozgatott bábui, Iránban a Pahlaven Kecsel, a törököknél a Karagöz játékok s Európában a profanizált liturgikus játékokból a marionettek (Máriácskák), belőlük pedig a népi bábhősök. Megszületett ekként az angol Punch, az olaszPulcinella, a francia Polichinelle, az orosz Petruska, az osztrák Kasperi, a cseh Kasparek, végül a XIX. század végén magyar megfelelőjük, Vitéz László, sokaknak kedves, gyermekkori emléke ... Ám éppen ez az emlékezetbe rögződött vásári népszórakoztató figura oka annak, hogy sokan valami hasonlót képzelnek el ma is, ha bábszínházról hallanak. Pedig a bábjáték, mely különösen az utóbbi tíz esztendőben fejlődött óriásit hazánkban, immár önálló művészetté lett. Saját eszközök — dramaturgia, színjátszás, rendezés, képzőművészet, technika — alkalmazásával fejezi ki és jeleníti meg mondanivalóját. Külön színháza az Állami Bábszínház, mely az ősszel költözött hosszabb otthontalanság után a Jókai téri Kis Színpad helyére, több vándortársulatával pedig a vidéket járja s rendez gyermekelőadásokat. Magas művészi színvonala, elismerésre méltó külföldi sikerei, ám leginkább előadásainak hallatlan pedagógiai értéke készítetett bennünket arra, hogy a bábszínjátszás kérdéseivel lapunk hasábjain is behatóbban foglalkozzunk, ezért fordultunk felvilágosításért a magyar bábszínpad legavatottabb szakemberéhez, az Állami Bábszínház, igazgatójához, Szilágyi Dezső, érdemes művészhez. — Egy művészeti ágnak nem csupán belső értékei adnak létjogosultságot, hanem azok a bélyegek is, amelyek a többi művészettől megkülönböztetik. A bábjátszás lényege tehát, hogy sajátos, más művészetben nem utánozható eszközökkel fejezi ki tanítását és véleményét a világ dolgairól. Elsősorban abban különbözik a bábjáték az élő színpadtól, hogy a tárgyi valóságot és az emberi képzelet játékát egyenértékűként képes egymás mellé állítani, egybeötvözve ily módon realitást és irrealitást. A bábszínpad így elsősorban a szabadon szárnyaló fantázia és a költészet képi ábrázolásának színtere. Ennek köszönhető az a különleges érzelmiértelmi hatás, mely megragadja a nézőt. — Néhány előadásukat — így Bartók Fából faragott királyfiját vagy Britten Pagodák Hercegét — látva a felhasznált eszközeik sokrétűsége ragadott meg. Nem csak a színpadtechnikai lelemények változatosságára gondolok itt, hanem arra is, mennyire nem ragaszkodnak a szokványos műfajhoz, milyen merészen nyúlnak mindig a legmegfelelőbb megoldáshoz. Ebben a látszólagos szabadságban nyilván szigorú esztétikai elvszerűség és egységes elgondolás rejlik. — Igen veszedelmes buktatója, sok helyütt zsákutcája lett a jelenlegi európai bábjátéknak a képzőművészeti elemek egyeduralkodó szerephez juttatása. A színpadon ennek következtében elterelődött a figyelem a cselekményről, s a játék nagyjából képzőművészeti alkotások mozgó tárlatává vált. Mi hamar felismertük ezt a veszélyt, s játékstílusunkat úgy alakítottuk ki, hogy ne kerüljön egyik elem se túlsúlyba — sem a szöveg, sem a zene, sem pedig a bábok kidolgozása — hanem együtt adjanak egységes összbenyomást, amiben természetesen a látványosságé a döntő szó. Felhasználjuk éppen ezért az irodalom és a társművészetek — képzőművészet, zene, tánc, pantomim — legújabb eredményeit, korszerű formanyelvét a lényeg sűrítése, a mondanivaló minél hatásosabb megjelenítése érdekében. — Ezek szerint a bábjáték, eszközeit tekintve, inkább a filmhez áll közelebb, mint a színpadhoz. — Lehetőségeit, eszközeit tekintve kétségtelenül. Ám a bábszínpad valódi színház, a produkció a néző szeme láttára jön létre s így megvan a hatás és visszahatás, a tükrözés és visszatükröződés lehetősége, ami a filmnél teljesen elvész. — Természetesen mindez inkább a felnőtt-előadásokra érvényes. Ám a bábszínház elsősorban mégiscsak a gyermekeké. — Gyakorlatban ismerték fel egyes pedagógusok azt az igazságot, hogy a megelevenedettholt anyagnak, a bábnak jobban hisz a gyermek. Lelki hasonulás folytán eggyé válik a bábuval, átéli cselekedeteit,, szinte megszűnik számára a válaszfal színpad és nézőtér között, tehát a mese cselekményének nevelő szándékát ellenállás nélkül fogadja be. A színpadon látottak értékelése természetesen függ a néző életkorától, szellemi fejlettségétől is. A kisgyermek általában a látványosságnak csupán egyes részleteit, jeleneteit fogja fel, a nagyobbak már a mese egészét élvezik, majd a még nagyobbak és a felnőttek már külön élvezik a mondanivalót, a művészi megjelenítés eszközeit, ezek sokrétűségét, a jelzésrendszert, sőt azt is, ami esetleg a közvetlen mondanivaló mögött rejlik. — Nagyban fejleszti ezek szerint a bábjáték sajátos előadásmódja a nézők elvonó, absztraháló képességét is... — Feltétlenül, hiszen ha együtt akar élni a színpad cselekményével, kénytelen reális valóságnak tekinteni a bábuk világát, ami már egymagában is elvonó tevékenységet jelent. Korán kifejlődik így nemcsak absztraháló képessége, hanem művészi igénye is. Ráérez arra, mennyi szépség rejlik csak egyetlen mozdulatban is, mi mindent fejezhet ki egy tárgy, az életre kelt holt anyag. Szinte saját képzeletét látja megelevenedni a színpadon, s ezáltal eddigi képzeletvilága is sokszorosára bővül... Ha pedig ez megtörténik, akkor már el is értük célunkat. Darabjainkkal, mesejátékainkkal elsősorban emberségre, humánumra kívánjuk kis nézőinket nevelni. És nincs szebb, nemesebb feladat, mint egy fogékony kis lélekben mindinkább kiteljesíteni az emberséget — Művészet és emberség. Ez a kettő el sem választható egymástól. Ezzel kellene búcsúznunk voltaképpen... de hátha lenne valami külön üzenet is olvasóink számára? — Inkább talán csak egy kérés. Vegyék komolyan a bábszínházát! Főleg a felnőttek. Gyermek nézőinkkel nincsen semmi baj, hiszen szeretnek bennünket, Budapesten és vidéken egyaránt zsúfolt házak előtt játszunk. Ám nemrég egy felnőttelőadáson megtörtént, hogy több mint százan maradtak távol azok közül, akik megváltották jegyüket, s miattuk ennél jóval többen kintrekedtek. Ily módon nemcsak önmagukat károsították meg, hanem azokat is, akik minden bizonnyal lelki épülést, műélvezetet kaphattak volna — helyettük. Az Állami Bábszínház is színház, s amit nem tesznek másutt illemből, azt velünk se tegyék. Mindent elkövetünk, hogy nézőink jelentős szellemi élménnyel gazdagodjanak, jöjjenek hát, szeretettel várunk mindenkit és ne megváltott jegyüket, hanem előítéleteiket feledjék otthon. Bitter Lajos Életre kelt mesevilág Beszélgetés Szilágyi Dezsővel az Állami Bábszínházigazgatójával . Rajeczky Benjamin több éven át vezette a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjának a munkáját, innét ment nyugdíjba nemrégen. Bartók és Kodály örökségének Európa-szerte ismert gondozója, kutatómunkájuknak folytatója. Sokfelé tartott előadást bel- és külföldön a magyar népzenéről, hirdette és munkálta a kodályi zenei célkitűzéseket, és egész generációt nevelt a népzene szeretetére. Teszi ezt ma is ugyanolyan lelkesedéssel, mint egykor ifjú cisztercita tanár korában. Közismert dolog, hogy Kodály a népzenekutatással egyidősen sajátos zenepedagógiát is kidolgozott. Kodály egyetemes szellemére jellemző, hogy énekpedagógiai ideáit és módszereit világszerte, Amerikától Japánig elismerik, sok országban pedig nem csak tanulmányozzák, hanem alkalmazzák is. Rajeczky Benjámin ennek a kodályi nevelési ideálnak is szakértője. Ezért fordultunk hozzá, amikor az új hittankönyvek zenei anyagáról esett szó. Egyúttal az ő segítségül hívásával azt a célt is szolgálni akartuk, hogy a hittanóra éneklés ne térjen el az általános iskolai követelményektől, hanem azokkal egy szinten mozogjon, zenepedagógiai szempontból is. Talán mondanom sem kell, hogy ezt a szintet joggal megkívánják, sőt elvárják a magyar iskolák. Ennek az igaz törekvésnek ellenére hittankönyveinknek zenei részét váratlanul heves kritika érte. A hetvenéves „Béni bácsit” ezért arra kértük, beszélgessünk ezekről a kérdésekről a hitoktatók és szülők tájékoztatására. Mi volt az általános elgondolás a hittankönyvek zenei részével kapcsolatban? — Az új hittankönyvek zenei része az egésznek elgondolásához simul: az ősi tartalmat új formába öntő tanítást segíti, ősi dallamok útján sűríti élménnyé és alakítja bensőséges imádsággá. Újnak hat ez a rész, mert énekeskönyveink által eddig ki nem használt értékeket mutat be. Nem egyetlen alkalomra szánt gyermekemléket, hanem főként liturgikus zenei útravalót ad az életre. Kodály: Iskolai Énekgyűjteménye volt hozzá a minta. A gregorián előkelő szerepet visz ebben a részben. Mi ennek az oka? Hogyan vág ösz- Beszélgetés a 70 éves szó a népzene, népének a gregoriánnal? — A tartalomból, valóban, elsősorban a gregorián emelkedik ki, de hozzáteszem: a Liturgikus Konstitúció szellemében. Rá kell itt mutatnom a konstitúció 116. cikkelyére, mennyire találkozik az újabb zenetudományi eredményekkel. Ezek szerint a gregorián a régi Európa zenéjének több rétegével közös nyelvet beszélt. Ez az egyezés magyarázza gyors terjedését, stílusbeli és konkrét dallami egyezéseit az egyes népzenékkel, nem pedig az, hogy hivatalosan előírták. A gregorián a népzenékhez hasonlóan élt a népek között: tele van variánsokkal és rögtönözéssel. Sok nép őt is fordította saját nyelvére, vagy szájhagyomány útján énekelte a saját latin változatát, mint a csángók még ma is. Furcsa, hogy minderről ma közhelyként beszél a tudomány, csak éppen az európai és benne a magyar papság nem érzi, hogy tudomásulvétele ugyancsak az aggi ornamentóhoz tartozik. — Nekünk különös érték a gregorián szabad ritmusa, parlando-recitatív jellege és pentatóniája, mert annyira közel áll a magyar zenei anyanyelvhez. Ezért kívánja meg a fordításban is az eredetihez illő ritmikus prózát, nem pedig a rímes verset. E nyelvközelség miatt esett választásunk a római Kyriale Simplex miseordináriumára is, amelyből a Glória és a Credo még közlésre vár. Az a dicséretes buzgalom, amellyel úgyszólván minden egyházmegyénk az új ordináriumokkal kísérletezett, biztos alapot nyer egy időtálló dallammintával, melyet versengés nélkül bármely közös énekléskor magáénak vallhat az egész ország. Sokan úgy tekintették az új zenei részt a hittankönyvben, mint a Szent Vagy Uram! „ellenfelét”. Ilyesmiről persze szó sem volt elgondolásunkban, mégis szembe kell néznünk a kérdéssel, mi a mai népzenetudomány álláspontja a Szent Vagy Uram! énekeskönyvünk zenei anyagával kapcsolatosan? — A Szent Vagy Uram! kiadását nem előzte meg népi gyűjtés. Kodály, Volly, Domokos Pál, Kiss Lajos és Forrai Magdolna ilyen eredményei nemigen jutottak be a gyakorlatba. Az új hittanikönyvek ezek felhasználásával gyarapítják az énekkincset, nem a SZVU ellenére, hanem fejlődése érdekében. A SZVU fő Rajeczky Benjáminnal érdeme a történeti források megnyitásában állt. Meggondolandó azonban, amit Kodály a Néprajz- és Zenetörténetben 1933-ban írt: a régi kéziratos és nyomtatott források közlése csak vázlat, melynek kidolgozása csak a népi előadás gondos összevetésével érhető el. Mondok egy példát: a népi hagyomány hiányában a „Feltámadt Krisztus e napon” kezdete és ritmusa az SZVU négy évtizede alatt sem talált elegendő visszhangra. Ugyanilyen negatív szűrőeredménnyel járt négy év alatt a magyarított Pater noster „mindennapi kenyerünket” része. A népi éneklésmód hajlításai és ritmusa kérdésében az SZVU a „teljes egység” jóindulatú gondolatából akaratlanul is a 18—19. századi racionalizmus és romantika vágányára váltott át. Mindezzel bővebben kellene foglalkoznunk, éppen úgy, mint a gregoriánnak és a népéneknek a liturgikus szöveghez való viszonyával. Milyen kapcsolatban áll a hittankönyvek énekanyaga a Kodály-módszerrel? — Kodálynak nem módszert kell köszönnünk elsősorban, hanem alapvető nevelési ideált, melyhez képest a módszer csak eszköz. Ennek az ideálnak a lényege az, hogy a gyermeket nem szabad pótanyagon, tandalokon, híg táplálékon tartani, hanem rögtön az igazi nagy és maradandó értékeket kell beleplántálnunk lelkükbe. Idézem Kodályt: „Vessünk véget annak a pedagógus babonának, hogy tananyagnak csak valami hígított művészetpótlék való”. Csakis művészi érték való a gyermekeknek! Minden más árt neki”. „Maxima detebur puero reverentia. Szentnek kell tartanunk a gyermek érintetlen lelkét, amit abba ültetünk, minden próbát kiálljon”. Hittankönyvünk énekanyaga éppen ezt célozza: a sok hígított szent-, zenepótlék helyett, bár a gyermek fokán, rögtön azt adja, ami a legjobb, legmaradandóbb, s amit felnőtt korban sem kell szégyellnie. Persze az egyházzene mai aktivistáitól is megkérdezhetné Kodály, amit kérdezett az óvónőktől, mikor az egyik azt írta neki, hogy „a gyermekért minden áldozatra készen állunk”. „Arra is, hogy csak jóra tanítsák? Hogy lemondjanak a kicsinyes hiúságról, amikor maguk is tudják, hogy nem jó a saját szerzeményük, s csak a kezüket kell kinyújtani a jó után?” — A zene nem lehet számunkra puszta propagandaeszköz, hogy bármi áron, de „megfogjuk” vele az ifjúságot A zene a misztériumnak egyik sajátos kifejezési módja. Csak olyan zenét adjunk már a gyermeknek is, mely méltó ahhoz a tartalomhoz, melyet kifejez. A hittankönyv a maga területén ugyanazt a kettős tiszteletet valósítja meg a gyermek és a szent értékek iránt, mely Kodályt vezette nevelési elveiben. — Ami pedig a kodályi módszert illeti gyakorlatilag, a hittankönyvekkel kapcsolatban csak két megjegyzést szeretnék tenni: — Fontos nevelési elvünk, hogy a gyermeknek fejlettebb dallamokat kell énekelnie hallás után, mint amit értelemmel teljesen felfogni képes. Az élmény készíti elő a tudatos felfogást. Ahogy a gyermek nem valami külön gyermeknyelven tanul beszélni, hanem a felnőttek nyelvét használja a maga fokán, ugyanúgy tudja és énekli a felnőttek dalait, ugyanígy templomi énekeit is. Nem kell tehát félni, ha az anyag kissé nehezebbnek tűnik a legegyszerűbb játékdaloknál. „A jó zene semmivel sem nehezebb, mint a rossz” — mondta Kodály. Imádságban is így van ez, hiszen a Miatyánkot. Hiszekegyet is előbb mondják, mielőtt felfognák. Belenőnek. — Másik megjegyzésem „technikai” kérdést érint. Ma már nem hangközök szerint építjük föl a tananyagot, hanem tipikus dallamfordulatok, hangkészletek szerint E tekintetben a hittankönyv szinkronban van a gyermekek II— IV. osztályos énekanyagával, a megfelelő osztályok népdalanyagához hasonlóan pentaton és pentachord dallamgondolatokat tartalmaz. Mi a jó zene, illetve rossz zene nevelő hatása? Miért nem mindegy zeneileg, hogy mit énekelünk hittanórán?— Két Kodály-idézettel válaszolok: „A jó zenének feltétlenül van általános embernevelő hatása, mert sugárzik belőle a felelősségérzet, az erkölcsi komolyság. A rossz zenéből mindez hiányzik, romboló hatása odáig terjedhet, hogy megingatja az erkölcsi törvényben való hitet”. „Az általános iskola akkor végzi jól dolgát, ha beoltja növendékeit a sláger ellen, mert ez a rákfenéje a jó zenének és a jó zene megértésének”. Csanád Béla Egyházi énekeink — zenei anyanyelvünk