Új Ember, 1975 (31. évfolyam, 1/1487-52/1538. szám)
1975-01-12 / 2. (1488.) szám
KÖRNYEZETI ÁRTALMAK Sokat hallunk manapság környezetünk szennyeződéséről, a környezeti ártalmakról. A természet világának elszennyeződése az egész földkerekségen gondot okoz s mindenütt igyekeznek is küzdeni ellene. Bárány Tamás televíziós filmje — a Város esti fényben — másfajta környezeti ártalmakról beszél. Arról, ami az emberi tudatot, a gondolkodást, a lelkeket és a legnemesebb eszméket, elgondolásokat és törekvéseket is be tudja szennyezni. Voltaképpen a jólét csábításainak, az élet összkomfortos berendezettségének ártalmairól, amikor feltárja egy vadonatúj város belső életének mozzanatait. Minden bizonnyal nem az volt sem az írónak, sem a Televíziónak a szándéka ennek a filmnek a bemutatásával, hogy a szocializmus építésében is elkerülhetetlenül jelentkező válságjelenségeket „általános csőddé” huhogja s elvegye kedvünket: hiábavaló minden szép és nemes törekvés, az ember kezében a legjobb törekvések is elfeslenek. Annyira javíthatatlanul romlott az ember természete, hogy minél közelebb kerül valaki a boldogsághoz, annál inkább eltávolodik „jobbik énjétől.” Hagyjunk fel tehát a reménynyel, hogy bárki és bármi is meg tudja váltani az embert rosszra való hajlandóságaitól. Az író és filmje azonban — akármilyen kemény vonásokkal rajzol, mégha oly metszően éles késsel vág is az elevenbe — nem kedvünket akarja szegni, hanem lelkiismeretünkhöz szól, idejében való védekezésre, radikális döntésre serkent: vigyázzatok emberek, a sok ezer éves emberi történet nagy tapasztalatai ma is érvényesek. A magvető tiszta búzát vet szántott földjébe, de eljön éjjel a gonosz és konkolyt szór a jő vetés közé. Amit az egyik épít, azt a másik lerombolhatja. Amiért mi megdolgoztunk és megszenvedtünk, az nekünk sokkalta kedvesebb, mint annak, aki készen kapta tőlünk. Minél pazarabb fényárban úszik a „földi város”, annál nagyobb a veszély, hogy sötétbe vesznek a legszebb eszmék útjai! S hogy valóban így van: minden könnyebben megy ezen a világon, mint felszabadítani az embert rosszrahajló természetének béklyóiból. A kereszténység idestova kétezer esztendeje küzd ennek az „emberfeletti” programnak a megvalósításáért. De ennyi idő után sem mondhatjuk el, hogy ma már idejét múlta volna a János-evangélium megdöbbentő mondata: „övéi közé jött, de övéi nem fogadták be!” De miért nem? Hiszen minden olyan szép, minden olyan ígéretes és nagyszerű abban, ami Krisztus befogadásával jár. Azért nem, mert — ahogyan Zakeus is írja legutóbbi karácsonyi levelében — még mindig könnyebb a keresztényeknek is valami édes idillé silányítani például a karácsonyt, elandalodni átszállást kereső szent család történetén, mint valóban befogadni őket. Mert kevesebb polgári haszonnal jár Isten fiaivá lennünk, mint a világ fiaivá. Nem jár az semmiféle kiváltsággal, dicsőséggel semmiféle társadalomban, ha az ember valóban befogadja Krisztust és egész életvitelében igyekszik megtestesíteni az Igét. Ellenkezőleg : lenézik, ostobának tartják, aki nemcsak saját üdvösségével és földi boldogulásával törődik, hanem másokéval is. Aki sír a sírókkal, éhezik az éhezőkkel, aki kenyérrel viszonozza a rádobott követ, aki nem gyűlöli, hanem — ó, micsoda botorság! — szeretni is tudja azokat, akik vesztére törnek. Akit semmiféle bírósági ítélet nem képes felmenteni lelkiismeretének vádjai alól. Aki inkább éhezik, de nem nyúl a máséhoz és aki nemcsak a maga életét, hanem másokét, is védi, sőt a világban jelenlevő Jénait, Szépnek, Igaznak és Értékesnek a haláláért éppen úgy aggódik, mint beteg gyermeke életéért. Aki minden nap kész magát az áldozat, a lemondás, az önmegtagadás, a becsület és a tisztesség keresztjére feszíttetni, hogy az emberi lét mélységeiből felsugalló jobbik énünk uralja és építse a világot. Bizony, emberfelettien nehéz küzdelem ez, de nem reménytelen, mert akármerre nézünk, ez a küzdelem és ennek a küzdelemnek példamutató hősei, apostolai és prófétái viszik ma is előbbre és teszik értelmessé az életet. Ennek a küzdelemnek erőt adó forrásai felé mutat Bárány Tamás filmje is. Akkor is, ha ő nem kifejezetten a keresztény, hanem a szocialista embereszmény ügyében szól. Olyan dologban, amiben keresztények és nem keresztények egyaránt érdekeltek: az igazságosabb, emberibb és ezért boldogabb magyar társadalom jövőjének ügyében. A film kiáltása nagyon is egybehangzik azzal, amit Szennay András, pannonhalmi főapát legújabb könyvében (Hitünk sodrában) így fogalmaz meg: »Az „evilági város” embere számára már-már csak az áll helyt, amiről elmondhatja: verum, quia faciendum. Igaz, az, aminek nekirugaszkodom, amit eltervezek és kivitelezek. A földi életet vállaló Jézus ezt is jóváhagyja, csupán kizárólagosságát nem engedi érvényre juttatni. A modern ember „nem”-jét is helyesli, amivel a bajok, szenvedés és igazságtalanság, meg a nyomorúság ellen fordul. Ebben is a megváltás utáni vágyat, a szabadulás igényét dicséri és hagyja jóvá. Mindez újra és újra Krisztus epifániája után, a Szabadító után, a könnyeket letörlő, elnyomottakat felemelő Szeretet után kiált. Ezt a tettekre szólító, a szeretet áldozatát vállaló, a másokért még keresztre is felszálló Krisztust ma nekünk, az őt hirdetőknek kell megjelenítenünk a világ előtt. Küldetésünk, hogy Jézusról szólva abban a gyötrelmes vajúdásban, melyben a holnap küzd a mában a jobb, igazabb embert formáljuk, „jobbik életünket” keressük és alakítsuk. Ebben a Jézus-hirdetésben és Jézuskeresésben kerülhet a „láthatatlan", a „rejtőző” Isten szekularizálódó korunkban is újra emberközelbe... A Názáreti Jézusra figyelés, odafordulás nem egyfajta „vallásos” embertípust, hanem a hamisítatlan „emberi embert”, az Isten akarata szerinti embert képes belőlünk formálni.« Ilyen ember után kiált ez a mi sok „környezeti ártalommal” veszélyeztetett korunk és ennek a kornak minden életrevaló, igaz és nemes, az ember boldogulását szolgálni hivatott eszméje is. Magyar Ferenc * Püspökkari körtévé a templomi hitoktatás egységes szabályozása ügyében Tisztelendő Testvérek! A Magyar Püspöki Kar e körlevélben közli annak a tárgyalássorozatnak lezárását, amelyet a templomi hitoktatás kérdésében az Állami Egyházügyi Hivatallal hoszszabb idő óta folytatott. Az egyház és az állam egyaránt a reális helyzet valóságából kiindulva most is nyílt dialógusban kereste a megoldást. Az új, szabályozás alapját a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa és a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1950. augusztus 30-án létrejött és aláírt megállapodás II/1. pontjában foglalt lehetőségek tartalma képezi. A mostani szabályozás nem egyházi törvény, de gyakorlati rendelkezés. A Püspöki Kar tudatában van annak, hogy a papság továbbra is a Megállapodásban biztosított törvényes keretek között fejtheti ki tanító és megszentelő tevékenységét. A gyakorlat során esetleg adódó nehézségeket az egyházi főhatóság közbejöttével oldják meg. Íme a templomi hitoktatás (katekézis) egységes szabályozása . 1 A templomi hitoktatás csak templomban és más istentiszteleti célt szolgáló helyiségben, vagy szükség szerint (télen) a sekrestyében tartható heti két alkalommal egy-egy órában. 2 A templomi hitoktatás közül az egyik vasárnap, az ún. diákmiséhez kapcsolódóan, a másik hétköznap tartható, amelyet úgy kell kijelölni, hogy az iskolába járó fiatalok tanulmányi rendjét és fegyelmét ne zavarja. A templomi hitoktatáson való részvétel önkéntes. A hat és tíz év közöttieknek és a tíz éven felülieknek a templomi hitoktatás külön tartható. Amennyiben egy templomban a résztvevők száma korcsoportonként a 35—40 főt meghaladja, úgy még egyegy csoport létrehozása megengedett. A templomi hitoktatáshoz felhasználhatók mindazon oktatási segédeszközök, mint a hittankönyvek, szemléltető eszközök, amelyek az iskolai hitoktatásban is megengedettek. Ezen oktatási eszközök felhasználásánál — hasonlóan az iskolai hitoktatáshoz — meg kell tartani az állami felügyeletre vonatkozó rendelkezéseket. A templomi hitoktatás során érdemjegyet adni és a távolmaradókat felelősségre vonni nem lehet. Alkalmazni lehet az egyházi szertartások során használt liturgikus módszereket, mint a közös ima, ének és a papok és hívek közötti párbeszéd, stb. . A templomi hitoktatás idejét és helyét — a bér-, málási és elsőáldozási előkészítő oktatáshoz hasonlóan — a lelkészek minden év október 15-ig — 1975. évben január 15-ig írásban kötelesek bejelenteni a területileg illetékes helyi tanácsnak. E rendelkezés 1975. január 15-én lép hatályba. A lelkipásztorkodó papság már régóta várta a templomi hitoktatás rendezését. A régi katekézis szabályozása lehetővé teszi, hogy a továbbiakban az iskolákban és a templomokban még elmélyültebb és buzgóbb hitoktatási munkát végezzünk. Meg kell állapítanunk, hogy a továbbra is érvényben maradó iskolai hitoktatás Alkotmánybiztosította alapelvében, a vallásszabadságban kell látnunk nemcsak a legális iskolai hitoktatás, az elsőáldozási és a bérmálási előkészítés biztosítékát, hanem az egyház egész tevékenységének, az evangelizációnak és így egyúttal a templomi hitoktatásnak törvényes fundamentumát is. Amikor a Magyar Püspöki Kar a templomi hitoktatás egységes szabályozását a Tisztelendő Lelkipásztorkodó Papság tudomására hozza, tudatában van annak, hogy a püspökök és papjaik „legfőbb feladatai közül kimagaslik az evangélium hirdetésének kötelezettsége. Ők ugyanis együtt a hit hirdetői, akik tanítványaikat Krisztushoz vezetik. Hivatalos tanítók, mert Krisztus tekintélyével vannak felruházva. Hirdetik a rájuk bízott népnek a hitet, hogy azt magáévá tudja tenni és erkölcsi életére alkalmazni. A Szentlélek világosságánál magyarázzák a hitet, miközben újat és régit hoznak elő a kinyilatkoztatás kincseiből. (Mt 13, 52)” (Az Egyházról szóló konstitúció 25. p.) A III. római Püspöki Szinódus ismételten megerősítette a Zsinattól felsorakoztatott „idők jeleinek” egyik fontos alaptételét: „A mi korunkban az egyház a Szentlélek sugallatára új útra lépett, amely a párbeszéd, a dialógus fogalmával társul. Az evangelizációnak ez a kapcsolata új távlatokat nyit és új lehetőségeket kap.” A Magyar Püspöki Kar ebben a szellemben tudott tárgyalni az illetékes állami szervekkel és a kölcsönös megértésnek meglettek az eredményei. Az Állami Egyházügyi Hivatal az új szabályozást azonos szövegben egyidejűleg küldi meg az érdekelt közigazgatási szerveknek. A Püspöki Kar remélni szeretné, hogy az „iskolás gyermekek evangelizációja, nálunk új zsendülést kap, természetesen a Szentlélek erejében.” Tudjuk, hogy a hit és a hit elhintésének munkája kegyelemből fakad, de nekünk püspököknek és papoknak ugyanakkor mindent meg kell tennünk tanítói és papi tisztünknél fogva, hogy elmarasztalás és gáncs mulasztások vagy hanyagságok miatt ne érhessen bennünket. A Püspöki Kar serkenti az erre alakított bizottságokat és munkaközösségeket, hogy egyre tökéletesebb és mai szellemben szerkesztett hittankönyvek jelenhessenek meg, a hitoktató lelkészek fordítsanak gondot a hitoktatásra való előkészületekre és gondoskodjanak a templomokban megfelelő helynek (sekrestye, oratórium vagy a templom más elkülönített helye, műemléktemplom esetében mindig az OMF-el összeegyeztetve) tanítási célra való kialakításáról. Evangelizációs tevékenységünk legkisebb részletéért is felelősek vagyunk és tudnunk kell, hogy egyszerre kell jó hívőket és polgárokat, igaz humanista, szociális horizontú, teljes embereket nevelnünk, illetve az állam e nevelési szándékában részt vállalnunk. Hogy az eddigi erőfeszítések valóban mindkét fél számára kielégítő, konkrét eredményekhez vezessenek, szükséges, hogy az újonnan kiadott egységes rendszerben törvényes rendezést lássunk, amely pontosan körülírt jogokat biztosít, de a lehetőségek előírt kereteinek figyelmes megtartását is követeli. Budapest, 1974. december. A Magyar Katolikus Püspöki Kar XXXI 2. /I CI. Igent mondani a mának Vannak emberek, akik már fiatal koruk óta tulajdonképpen öregek. Közeli vagy távoli múltba fordulnak és nem tudják elfogadni a körülöttük történő változásokat. Messze vannak attól, hogy megértsék azokat, eltűrik csupán, „csóválják fejüket gúnyolódva” (21. zsoltár, 8.) Áll ez minden közösségre. Hány keresztény mond ki fellebbezést nem tűrő ítéletet a fiatalabbakról s ezzel előmozdítja a nemzedékek távolodását. Vagy megöregszenek anélkül, hogy kapcsolatuk lenne a felnövekvő nemzedékkel: tengődésre ítélik magukat. Tőlünk sokkal inkább, mint más nemzedékektől, a történelem mai, hazalmas fordulata kitárult értelmet kíván és szívet, hogy megértsük a nagy és aktuális áramlatokat. Amit fiatal korunkban tanultunk, egyre gyöngébb kapcsolatban áll a ma ismereteivel. A mindennap gyakorlatoztatott értelem azonban állandóan fiatalodhat, alkalmazkodhat az új körülményekhez. Ahogy előrehaladunk a korban, gazdagodik gondolkodásunk, kifinomul ítélő képességünk, pótolhatatlan élességet kap gondolkodásunk a tapasztalatok és ismeret útján: a hosszú, munkás élet éveit semmi sem pótolja. Minél inkább kapcsolatban van az ember az örökkévalósággal és minél inkább tudja, mi felé közeledik, annál jobban tud élni. Megöregedni tehát annyi, mint megfiatalodni annak a segítségével, ami a mai fejlődésből eljut hozzánk. Roger Schutz Gyűjtés Banglades népének A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1974. december 5-i konferenciáján úgy határozott, hogy Banglades árvíz sújtotta népének megsegítésére 1975. január 12-re templomi gyűjtést rendel el. Az egyházmegyék főpásztorai körleveleikben hívták fel a lelkipásztorok és hívek figyelmét a gyűjtésre. Egyházközségi képviselőtestületek közös áhítata Az Eger városi esperesi kerület papsága az elmúlt év őszén, kerületi gyűlésén elhatározta, hogy a jövőben évente kétszer az esperesi kerület egyházközségi képviselőtestületei számára találkozót rendez. A találkozók időpontja a karácsony és húsvét előtti napokban lesz. Az első ilyen jellegű közös áhítatot karácsony előtt tartották az egri bazilikában. A képviselőtestületek tagjai elmélkedtek hivatásukról, közös lelkiismeretvizsgálattal készültek karácsonyi szentgyónásukra, majd a gyónások után részt vettek az esti szentmisén és közösen megáldoztak. Szedő László: Intelem vezeklésre Megdöbbentő gyerekkori emlékem egy rövid költemény, mely az ifjúról szólt, aki dagadó vitorlákkal szállt ki atengerre, s mint aggastyán, roncsait hajóval tört meg onnan. Ezt okvetlenül ki fogom kerülni, határoztam el gyerekfejjel, de nem kerülhettem el. Az élet és a bűn elvégezték romboló munkájukat. Útközben, már életem derekán, került elembe egy kis középkori verstöredék, megrendítő figyelmeztetésül: „Facsi* nem ludo / satis lusisti, Udo!” — hevenyészett fordításban: „Eleget játszottál / hagyd abba, Péter-Pál!” Ártalmas, veszedelmes’ játékról van itt szó; mire észbekapunk, már el is játszottuk egész életünket. Az elpocsékolt emberi élet kerítője a könnyelműség, a holnapozás. Még borzasztóbbak szerte a Szentírásban az elvetettség és tönkremenés képletei. A terméketlen fa, a megromlott só, a kigyomlálás Isten földjéből, az elmozdítás a szentély gyertyatartói közül, mind valamennyi a kegyelemből kiesett embert példázza, aki elveszti első szeretetét, amellyel egykor elindult Isten utain és most már semmire sem való, semmire sem használható. Istenem, meddig tart küzdelmem a bűnnel? Mindvégig. „Mert hiába oltja be az erény a mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vadíz... Én meglehetős becsületes vagyok, mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy „jobb lett volna, ha anyám világra sem szül”, — mondja a dán királyfi. A vad íz talán a harag, az érzékiség, a nagyravágyás, „ezer bűn nyelve lobog bennünk” Babits kifejezése szerint. El kell hagynom a bűnt, ki kell mennem az Isten csöndjébe. Csakhogy vigyáznom kell: a bűnbánat különböző lehet. Eckhart mester ír a rendetlen bánatról, mely után nem következik be a magatartás átalakulása; talán már szeretjük Jézust, mert mindenekfölött szép, de bennünk marad minden a régiben. Pedig igaza van Albert Schweitzernek: „Jézus valódi megértése akaratnak az akarathoz való viszonya. Az igazi kapcsolat a megragadottság. A keresztény kegyesség (lelki élet) annyit ér, amennyire le tudunk mondani a magunk akaratáról az övéért.” Mindig nagyon nehéz volta Krisztus követése. Ma különösen az, a magatartások és életformák tarka versenyében, amikor világnézet dolgában állandóan úton vagyunk és sohasem otthon. Embereink elbizonytalanodnak, meginognak, majdelkallódnak. Mit akar a vallás a maga egy szál Istenével ? Legfőbb kísértés ilyenkor s.„ idegen utak csábítása, a hiátbavalóság igézete, a fascinantio nngacitatis” ... „Mi dolgod van neked Egyiptom útjával? — kérdi már Jeremiás (2: 18) — Hogy Nílus-vizet igyál? Vagy mi dolgod van neked Assut útjával? Hogy az Eufrát vizét igyad?” Nem. Csak egy utam van. Isten elképesztő izgalma viszszafogadja a vezeklőt. Egyedül Isten csöndjében találhatom meg a békét.