Új Ember, 1975 (31. évfolyam, 1/1487-52/1538. szám)

1975-01-12 / 2. (1488.) szám

KÖRNYEZETI ÁRTALMAK Sokat hallunk manapság környezetünk szennyeződésé­ről, a környezeti ártalmakról. A természet világának el­szennyeződése az egész föld­kerekségen gondot okoz s mindenütt igyekeznek is küz­deni ellene. Bárány Tamás televíziós filmje — a Város esti fényben — másfajta környezeti ártal­makról beszél. Arról, ami az emberi tudatot, a gondolko­dást, a lelkeket és a legneme­sebb eszméket, elgondolásokat és törekvéseket is be tudja szennyezni. Voltaképpen a jó­lét csábításainak, az élet össz­komfortos berendezettségének ártalmairól, amikor feltárja egy vadonatúj város belső éle­tének mozzanatait. Minden bizonnyal nem az volt sem az írónak, sem a Televíziónak a szándéka ennek a filmnek a bemutatásával, hogy a szocia­lizmus építésében is elkerül­hetetlenül jelentkező válság­­jelenségeket „általános csőd­dé” huhogja s elvegye ked­vünket: hiábavaló minden szép és nemes törekvés, az ember kezében a legjobb tö­rekvések is elfeslenek. Annyi­ra javíthatatlanul romlott az ember természete, hogy minél közelebb kerül valaki a bol­dogsághoz, annál inkább eltá­volodik „jobbik énjétől.” Hagyjunk fel tehát a remény­nyel, hogy bárki és bármi is meg tudja váltani az embert rosszra való hajlandóságaitól. Az író és filmje azonban — akármilyen kemény vonások­kal rajzol, mégha oly met­szően éles késsel vág is az ele­venbe — nem kedvünket akarja szegni, hanem lelkiis­meretünkhöz szól, idejében való védekezésre, radikális döntésre serkent: vigyázzatok emberek, a sok ezer éves em­beri történet nagy tapasztala­tai ma is érvényesek. A mag­vető tiszta búzát vet szántott földjébe, de eljön éjjel a go­nosz és konkolyt szór a jő ve­tés közé. Amit az egyik épít, azt a másik lerombolhatja. Amiért mi megdolgoztunk és megszenvedtünk, az nekünk sokkalta kedvesebb, mint an­nak, aki készen kapta tőlünk. Minél pazarabb fényárban úszik a „földi város”, annál nagyobb a veszély, hogy sötét­be vesznek a legszebb eszmék útjai! S hogy valóban így van: minden könnyebben megy ezen a világon, mint felszaba­dítani az embert rosszrahajló természetének béklyóiból. A kereszténység idestova kétezer esztendeje küzd ennek az „emberfeletti” program­nak a megvalósításáért. De ennyi idő után sem mondhat­juk el, hogy­ ma már idejét múlta volna a János-evangé­­lium megdöbbentő mondata: „övéi közé jött, de övéi nem fogadták be!” De miért nem? Hiszen min­den olyan szép, minden olyan ígéretes és nagyszerű abban, ami Krisztus befogadásával jár. Azért nem, mert — aho­gyan Zakeus is írja legutóbbi karácsonyi levelében — még mindig könnyebb a kereszté­nyeknek is valami édes idillé silányítani például a kará­csonyt, elandalodni átszállást kereső szent család történe­tén, mint valóban befogadni őket. Mert kevesebb polgári haszonnal jár Isten fiaivá len­nünk, mint a világ fiaivá. Nem jár az semmiféle kiváltsággal, dicsőséggel semmiféle társa­dalomban, ha az ember való­ban befogadja Krisztust és egész életvitelében igyekszik megtestesíteni az Igét. Ellen­kezőleg : lenézik, ostobának tartják, aki nemcsak saját üd­vösségével és földi boldogu­lásával törődik, hanem máso­kéval is. Aki sír a sírókkal, éhezik az éhezőkkel, aki ke­nyérrel viszonozza a rádobott követ, aki nem gyűlöli, hanem — ó, micsoda botorság! — sze­retni is tudja azokat, akik vesztére törnek. Akit semmi­féle bírósági ítélet nem képes felmenteni lelkiismeretének vádjai alól. Aki inkább éhe­zik, de nem nyúl a máséhoz és aki nemcsak a maga életét, hanem másokét, is védi, sőt a világban jelenlevő Jénait, Szépnek, Igaznak és Értékes­nek a haláláért éppen úgy ag­­­gódik, mint beteg gyermeke életéért. Aki minden nap kész magát az áldozat, a lemondás, az önmegtagadás, a becsület és a tisztesség keresztjére fe­­szíttetni, hogy az emberi lét mélységeiből felsugalló jobbik énünk uralja és építse a vilá­got. Bizony, emberfelettien ne­héz küzdelem ez, de nem re­ménytelen, mert akármerre nézünk, ez a küzdelem és en­nek a­ küzdelemnek példamu­tató hősei, apostolai és prófé­tái viszik ma is előbbre és teszik értelmessé az életet. Ennek a küzdelemnek erőt adó forrásai felé mutat Bárány Tamás filmje is. Akkor is, ha ő nem kifejezetten a keresz­tény, hanem a szocialista em­ber­eszmény ügyében szól. Olyan dologban, amiben ke­resztények és nem kereszté­nyek egyaránt érdekeltek: az igazságosabb, emberibb és ezért boldogabb magyar tár­sadalom jövőjének ügyében. A film kiáltása nagyon is egybehangzik azzal, amit Szennay András, pannonhal­mi főapát legújabb könyvé­ben (Hitünk sodrában) így fo­galmaz meg: »Az „evilági város” embe­re számára már-már csak az áll helyt, amiről elmondhatja: verum, quia faciendum. Igaz, az, aminek nekirugaszkodom, amit eltervezek és kivitelezek. A földi életet vállaló Jézus ezt is jóváhagyja, csupán ki­zárólagosságát nem engedi ér­vényre juttatni. A modern ember „nem”-jét is helyesli, amivel a bajok, szenvedés és igazságtalanság, meg a nyo­morúság ellen fordul. Ebben is a megváltás utáni vágyat, a szabadulás igényét dicséri és hagyja jóvá. Mindez újra és újra Krisztus epifániája után, a Szabadító után, a könnyeket letörlő, elnyomottakat fel­emelő Szeretet után kiált. Ezt a tettekre szólító, a szeretet áldozatát vállaló, a másokért még keresztre is felszálló Krisztust ma nekünk, az őt hirdetőknek kell megjeleníte­nünk a világ előtt. Küldeté­sünk, hogy Jézusról szólva ab­ban a gyötrelmes vajúdásban, melyben a holnap küzd a má­ban a jobb, igazabb embert formáljuk, „jobbik életünket” keressük és alakítsuk. Ebben a Jézus-hirdetésben és Jézus­keresésben kerülhet a „látha­tatlan", a „rejtőző” Isten szekularizálódó korunkban is újra emberközelbe... A Ná­záreti Jézusra figyelés, oda­­fordulás nem egyfajta „vallá­sos” embertípust, hanem a hamisítatlan „emberi embert”, az Isten akarata szerinti em­bert képes belőlünk­ formál­ni.­« Ilyen ember után kiált ez a mi sok „környezeti ártalom­mal” veszélyeztetett­ korunk és ennek a kornak minden élet­revaló, igaz és nemes, az em­ber boldogulását szolgálni hi­vatott eszméje is. Magyar Ferenc * Püspökkari körtévé­ a templomi hitoktatás egységes szabályozása ügyében Tisztelendő Testvérek! A Magyar Püspöki Kar e körlevélben közli annak a tárgyalássorozatnak lezárását, amelyet a templomi hitokta­tás kérdésében az Állami Egyházügyi Hivatallal hosz­­szabb idő óta folytatott. Az egyház és az állam egyaránt a reális helyzet valóságából kiindulva most is nyílt dialó­gusban kereste a megoldást. Az új, szabályozás alapját a Magyar Népköztársaság Mi­nisztertanácsa és a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1950. augusztus 30-án létrejött és aláírt megállapodás II/1. pontjában foglalt lehetőségek tartalma képezi. A mostani szabályozás nem egyházi tör­vény, de gyakorlati rendelke­zés. A Püspöki Kar tudatában van annak, hogy a papság továbbra is a Megállapodás­ban biztosított törvényes ke­retek között fejtheti ki tanító és megszentelő tevékenységét. A gyakorlat során esetleg adódó nehézségeket az egy­házi főhatóság közbejöttével oldják meg. Íme a templomi hitoktatás (katekézis) egységes szabá­lyozása . 1 A templomi hitoktatás csak templomban és más istentiszteleti célt szolgáló he­lyiségben, vagy szükség sze­rint (télen) a sekrestyében tartható heti két alkalommal egy-egy órában. 2 A templomi hitoktatás közül az egyik vasárnap, az ún. diákmiséhez kapcsoló­dóan, a másik hétköznap tartható, amelyet úgy kell kijelölni, hogy az iskolába járó fiatalok tanulmányi rendjét és fegyelmét ne za­varja.­­ A templomi hitoktatáson való részvétel önkéntes. A hat és tíz év közöttieknek és a tíz éven felülieknek a templomi hitoktatás külön tartható. Amennyiben egy templomban a résztvevők szá­ma korcsoportonként a 35—40 főt meghaladja, úgy még egy­­egy csoport létrehozása meg­engedett.­­ A templomi hitoktatáshoz felhasználhatók mindazon oktatási segédeszközök, mint a hittankönyvek, szemléltető eszközök, amelyek az iskolai hitoktatásban is megengedet­tek. Ezen oktatási eszközök felhasználásánál — hasonlóan az iskolai hitoktatáshoz — meg kell tartani az állami felügyeletre vonatkozó ren­delkezéseket.­­ A templomi hitoktatás során érdemjegyet adni és a távolmaradókat felelős­ségre vonni nem lehet. Al­kalmazni lehet az egyházi szertartások során használt liturgikus módszereket, mint a közös ima, ének és a pa­pok és hívek közötti párbe­széd, stb. . A templomi hitoktatás idejét és helyét — a bér-, málási és elsőáldozási előké­szítő oktatáshoz hasonlóan — a lelkészek minden év októ­ber 15-ig — 1975. évben ja­nuár 15-ig írásban kötelesek bejelenteni a területileg ille­tékes helyi tanácsnak. E rendelkezés 1975. január 15-én lép hatályba. A lelkipásztorkodó papság már régóta várta a templomi hitoktatás rendezését. A régi katekézis szabályozása lehe­tővé teszi, hogy a továbbiak­ban az iskolákban és a temp­lomokban még elmélyültebb és buzgóbb hitoktatási mun­kát végezzünk. Meg kell ál­lapítanunk, hogy a továbbra is érvényben maradó iskolai hitoktatás Alkotmány­biztosí­totta alapelvében, a vallás­­szabadságban kell látnunk nemcsak a legális iskolai hit­oktatás, az elsőáldozási és a bérmálási előkészítés biztosí­tékát, hanem az egyház egész tevékenységének, az evange­­lizációnak és így egyúttal a templomi hitoktatásnak tör­vényes fundamentumát is. Amikor a Magyar Püspöki Kar a templomi hitoktatás egységes szabályozását a Tisztelendő Lelkipásztorkodó Papság tudomására hozza, tu­datában van annak, hogy a püspökök és papjaik „leg­főbb feladatai közül kima­gaslik az evangélium hirde­tésének kötelezettsége. Ők ugyanis együtt a hit hirdetői, akik tanítványaikat Krisztus­hoz vezetik. Hivatalos taní­tók, mert Krisztus tekintélyé­vel vannak felruházva. Hir­detik a rájuk bízott népnek a hitet, hogy azt magáévá tudja tenni és erkölcsi életé­re alkalmazni. A Szentlélek világosságánál magyarázzák a hitet, miközben újat és régit hoznak elő a kinyilatkozta­tás kincseiből.­ (Mt 13, 52)” (Az Egyházról szóló konstitú­­ció 25. p.) A III. római Püs­pöki Szinódus ismételten megerősítette a Zsinattól fel­sorakoztatott „idők jeleinek” egyik fontos alaptételét: „A mi korunkban az egyház a Szentlélek sugallatára új útra lépett, amely a párbeszéd, a dialógus fogalmával társul. Az evangelizációnak ez a kapcsolata új távlatokat nyit és új lehetőségeket kap.” A Magyar Püspöki Kar ebben a szellemben tudott tárgyalni az illetékes állami szervekkel és a kölcsönös megértésnek meglettek az eredményei. Az Állami Egyházügyi Hivatal az új­­ szabályozást azonos szö­vegben egyidejűleg küldi meg az érdekelt közigazgatási szerveknek. A Püspöki Kar remélni szeretné, hogy az „iskolás gyermekek evangelizációja, nálunk új zsendülést kap, természetesen a Szentlélek ere­jében.” Tudjuk, hogy a hit és a hit elhintésének munkája kegyelemből fakad, de ne­künk püspököknek és papok­nak ugyanakkor mindent meg kell tennünk tanítói és papi tisztünknél fogva, hogy elmarasztalás és gáncs mu­lasztások vagy hanyagságok miatt ne érhessen bennünket. A Püspöki Kar serkenti az erre alakított bizottságokat és munkaközösségeket, hogy egy­re tökéletesebb és mai szel­lemben szerkesztett hittan­­könyvek jelenhessenek meg, a hitoktató lelkészek fordítsa­nak gondot a hitoktatásra való előkészületekre és gon­doskodjanak a templomokban megfelelő helynek (sekrestye, oratórium vagy a templom más elkülönített helye, mű­emléktemplom esetében min­dig az OMF-el összeegyeztetve) tanítási célra való kialakítá­sáról. Evangelizációs tevé­kenységünk legkisebb részle­téért is felelősek vagyunk és tudnunk kell, hogy egyszerre kell jó hívőket és polgárokat, igaz humanista, szociális ho­rizontú, teljes embereket ne­velnünk, illetve az állam e nevelési szándékában részt vállalnunk. Hogy az eddigi erőfeszíté­sek valóban mindkét fél szá­mára kielégítő, konkrét ered­ményekhez vezessenek, szük­séges, hogy az újonnan ki­adott egységes rendszerben törvényes rendezést lássunk, amely pontosan körülírt jogo­kat biztosít, de a lehetőségek előírt kereteinek figyelmes megtartását is követeli. Budapest, 1974. december. A Magyar Katolikus Püspöki Kar XXXI 2. /I CI. Igent mondani a mának Vannak emberek, akik már fiatal koruk óta tu­lajdonképpen öregek. Kö­zeli vagy távoli múltba for­dulnak­ és nem­ tudják el­fogadni a körülöttük törté­nő változásokat. Messze vannak attól, hogy megért­sék azokat, eltűrik csupán, „csóválják fejüket gúnyo­lódva” (21. zsoltár, 8.) Áll ez minden közösségre. Hány keresztény mond ki fellebbezést nem tűrő ítéle­tet a fiatalabbakról s ezzel előmozdítja a nemzedé­kek távolodását. Vagy megöregszenek anélkül, hogy kapcsolatuk lenne a felnövekvő nemzedékkel: tengődésre ítélik magukat. Tőlünk sokkal inkább, mint más nemzedékektől, a történelem mai, hazal­mas fordulata kitárult ér­telmet kíván és szívet, hogy megértsük a nagy és aktuális áramlatokat. Amit fiatal korunkban tanultunk, egyre gyöngébb kapcsolat­ban áll a ma ismereteivel. A mindennap gyakorlatoz­­tatott értelem azonban ál­landóan fiatalodhat, alkal­mazkodhat az új körülmé­nyekhez. Ahogy előrehala­dunk a korban, gazdago­dik gondolkodásunk, kifi­nomul ítélő képességünk, pótolhatatlan élességet kap gondolkodásunk a tapasz­talatok és ismeret útján: a hosszú, munkás élet éveit semmi sem pótolja. Minél inkább kapcsolat­ban van az ember az örök­kévalósággal és minél in­kább tudja, mi felé közele­dik, annál jobban tud élni. Megöregedni tehát annyi, mint megfiatalodni annak a segítségével, ami a mai fejlődésből eljut hozzánk. Roger Schutz Gyűjtés Banglades népének A Magyar Katolikus Püspö­ki Kar 1974. december 5-i konferenciáján úgy határozott, hogy Banglades árvíz sújtotta népének megsegítésére 1975. január 12-re templomi gyűj­tést rendel el. Az egyházme­gyék főpásztorai körleveleik­ben hívták fel a lelkipásztorok és hívek figyelmét a gyűjtés­re.­­ Egyházközségi képviselőtestületek közös áhítata Az Eger városi esperesi ke­rület papsága az elmúlt év őszén, kerületi gyűlésén elha­tározta, hogy a jövőben éven­te kétszer az esperesi kerület egyházközségi képviselőtestü­letei számára találkozót ren­dez. A találkozók időpontja a karácsony és húsvét előtti na­pokban lesz. Az első ilyen jel­legű közös áhítatot karácsony előtt tartották az­ egri bazili­kában. A képviselőtestületek tagjai elmélkedtek hivatásuk­ról, közös lelkiismeretvizsgá­­lattal készültek karácsonyi szentgyónásukra, majd a gyó­nások után részt vettek az esti szentmisén és közösen megál­doztak.­ ­ Szedő László: Intelem vezeklésre Megdöbbentő gyerekkori emlékem egy rövid költemény, mely az ifjúról szólt, aki da­gadó vitorlákkal szállt ki a­­tengerr­e, s mint aggastyán, roncsait hajóval tört meg on­nan. Ezt okvetlenül ki fogom kerülni, határoztam el gye­rekfejjel, de nem kerülhettem el. Az élet és a bűn elvégezték romboló munkájukat. Útközben, már életem dere­kán, került elembe egy kis kö­zépkori verstöredék, megren­dítő figyelmeztetésül: „Facsi­* nem ludo / satis lusisti, Udo!” — hevenyészett fordításban: „Eleget játszottál / hagyd ab­ba, Péter-Pál!” Ártalmas, ve­szedelmes’ játékról van itt szó; mire észbekapunk, már el is játszottuk egész életünket. Az elpocsékolt emberi élet kerí­tője a könnyelműség, a holna­pozás. Még borzasztóbbak szerte a Szentírásban az elvetettség és tönkremenés képletei. A ter­méketlen fa, a megromlott só, a kigyomlálás Isten földjéből, az elmozdítás a szentély gyer­tyatartói közül, mind vala­mennyi a kegyelemből kiesett embert példázza, aki elveszti első szeretetét, amellyel egy­kor elindult Isten utain és most már semmire sem való, semmire sem használható. Istenem, meddig tart küz­delmem a bűnnel? Mindvégig. „Mert hiába olt­ja be az erény a mi vén tör­zsünket, megérzik rajtunk a vadíz... Én meglehetős becsü­letes vagyok, mégis oly dol­gokkal vádolhatnám magamat, hogy „jobb lett volna, ha anyám világra sem szül”, — mondja a dán királyfi. A vad íz talán a harag, az érzékiség, a nagyravágyás, „ezer bűn nyelve lobog bennünk” Ba­bits kifejezése szerint. El kell hagynom a bűnt, ki kell mennem az Isten csöndjé­be. Csakhogy vigyáznom kell: a bűnbánat különböző lehet. Eckhart mester ír a rendet­len bánatról, mely után nem következik be a magatartás átalakulása; talán már szeret­jük Jézust, mert mindenekfö­­lött szép, de bennünk marad minden a régiben. Pedig igaza van Albert Schweitzernek: „Jézus valódi megértése aka­ratnak az akarathoz való vi­szonya. Az igazi kapcsolat a megragadottság. A keresztény kegyesség (lelki élet) annyit ér, amennyire le tudunk mon­dani a magunk akaratáról az övéért.” Mindig nagyon nehéz volta Krisztus követése. Ma külö­nösen az, a magatartások és életformák tarka versenyében, amikor világnézet dolgában állandóan úton vagyunk és so­hasem otthon. Embereink el­bizonytalanodnak, meginog­nak, majd­­elkallódnak. Mit akar a vallás a maga egy szál Istenével ? Legfőbb kísértés ilyenkor s.„ idegen utak csábítása, a hiát­bavalóság igézete, a fascinan­­tio nngacitatis” ... „Mi dolgod van neked Egyiptom útjával? — kérdi már Jeremiás (2: 18) — Hogy Nílus-vizet igyál? Vagy mi dolgod van neked Assut út­jával? Hogy az Eufrát vizét igyad?” Nem. Csak egy utam van. Isten elképesztő izgalma visz­­szafogadja a vezeklőt. Egyedül Isten csöndjében találhatom meg a békét.

Next