Új Ember, 1976 (32. évfolyam, 1/1539-52/1590. szám)

1976-01-11 / 2. (1540.) szám

A KATOLIKUS SZEMMEL EGYHÁZI VEZETŐK A TANÁCSNÁL VENDÉGSÉGBEN. Évek óta közmegelégedést keltő s gyümölcsöző gyakorlat, hogy a VII. kerületi tanács felelős vezetői — akárcsak másutt, mindinkább szaporodó példával kerületi és megyei szinten — a búcsúzó, 1975-ös év végén vendégül látják a kerület egyházi tisztségviselőit, hogy a lakosság széles rétegeit érintő közügyeikről, az elmúlt hónapok eredményeiről és a jövő esztendő terveiről tájékoztassák őket és segítségüket kérjék a további feladatok sikeres teljesítéséhez. A jó hangulatú találkozón tehát Aibhner Pál tanácselnök kellő fedezettel hangsúlyozta, hogy — mint a Magyar Nemzet 1975. december 30-i számában olvashattuk — „az emberek életkörülményeinek javítása a hívőknek és nem-hivőknek egyaránt közös ügye, s hogy a társadalmi gondok megoldásában — például a becsületes munkára való nevelésben, az emberi méltóság tiszteletében — az egyházak és államunk azonos álláspontot képviselnek”. Állam és egyház partneri viszonyát hasznosan szolgálják ezek az összejövetelek, mert egymás megértéséhez, őszinte véleménycserékhez segítenek hozzá, apró, de legkevésbé sem jelentéktelen kapcsolatfelvétellel bizonyítják, hogyan lehet nemeseik értelmezni, hanem a valóságban is „működtetni’’ a dialógust. Különösen akkor, ha — ahogy a VII. kerületi tanács esetében is — konkrét programban állapodnak meg a tanács, a népfront és az egyházak képviselői, többek között abban, hogy kölcsönösen támogatni fogják egymást az idős emberekkel való törődés, gondozás dolgában és a lakosság egyéb szociális problémáinak rendezésében. (h. b.) MEGÉR NÉHÁNY SORT, HOGY MEGEMLÍTSÜK... Érdeklődéssel vesszük kezünkbe s a becsapottság érzésével tesszük le a népszerű Világirodalom gyöngyszemei című sorozat új könyvét, mely Koncert címmel a zenéről írt verseket gyűjti csokorba. A szerkesztő és válogató egyik oldalon meglepően szélesre vonja a határokat, s nem is egy olyan verset is az antológiába illeszt, ami nem a zenéről szól. Másrészt viszont meglehetősen szűkre nyitja a kaput, s egy-két kitűnő zenei tárgyú költemény szerzőjét bizony kijjebb tessékelni. Hiába írt remek verset Mozart hallgatása közben címmel Sík Sándor, hiába közölt zenei tárgyú ciklusokat Rónay György, hiába villan fel a zene, mint ihlető, Piliszky Jánosnál, ők bizony nem fértek be a kapun. Hogy miért? Tételezzük fel jószándékúan, hogy a kötet válogató-szerkesztője nem ismerte ilyen témájú költeményeiket. Illyés Gyula Orpheus a felvilágban című darabját kissé meghökkenve olvastuk, s bizony meglepi a nézőt is a Pécsi Nemzeti Színházban. A meglehetősen sikamlós tárgyú darab ugyanis — mint az Élet és Irodalom pontos összefoglalásában olvassuk — egyfelől a szabad szerelem csömört hozó fáradtságát, másfelől a monogámia börtönét ábrázolja, illetve ebből a fájó szorításból keresi a kiutat, mert hiába siet a társadalom tabuival és törvényeivel az egyes ember segítségére, azért a konfliktus súlyos. Hát bizony, elő-előfordul, hogy egyegy összezörrenés után a házastársak börtönnek érzik a házasságot, még az is, hogy elismerően fordulunk meg az utcán egyegy csinos asszony után. De azért a monogámia ellen mégsem küzdenénk ilyen szenvedélyesen. Kivált, ha e harc közben olykor az ízlés is veszélyben forog, s az embernek az az érzése, hogy amit esetleg megnyerne a réven, ötszörösen veszítené a vámon. „Haloványulnak a szörnyek s a szentek, / tűnnek kenetes korbácsosok. / Nem lesz vitánk, csak istenünkkel” — olvassuk Héra Zoltán Kedvünkre, forrásunkból című költeményében. Kérdés, így van-e? Lehet, hogy a költői képzeletben haloványulnak a szentek, a miénkben nem. Lehet, hogy ő kenetes korbácsosoknak hiszi azokat az aszkétákat, akiktől sokat tanulhatunk önmegtartóztatást, áldozatvállalást és értéktiszteletet, mi mindenesetre másként látjuk őket. Lehet, hogy ő csak istenével vitázik, számunkra nagyon fontos az a párbeszéd is, melyet napról napra folytatunk egymás között, emberi viszonylatokban, hogy valóban tisztuljon az a jelképes forrás, s valóban mindenki ihassék belőle. De ne mohón, mert megárthat. Heves vita, folyik az új tantervekről, sőt a Látóhatár című folyóirat már összeállítást közölt azokból az írásokból, melyek az ezredforduló tanterveivel foglalkoznak. Azért addig még sok víz lefolyik a Dunán... Épp ezért érdemesebb a most rátára bocsájtottakról eszmét cserélni, hiszen hamarosan azok alapján tanulnak gyermekeink (s velük együtt olykor mi is). Ha jól megszámoltuk, a magyar irodalom új tanterve két órát ajánl — tizenkét év alatt két órát! — a Biblia tanítására. Kicsit kevésnek látszik. Kivált, ha arra gondolunk, mit ihletett az ó- és újszövetségi Szentírás a művészetek történetében. Persze, ha két óránál nem juthat több, akkor inkább azt javasoljuk, vezessenek be egy kommentálás nevű tantárgyat az iskolában. Ennek során a világirodalom, a képzőművészet és a zene birodalma nagy műveinek szentírási jelképeit, célzásait, utalásait tanulnák meg a gyerekek, s akkor talán nemcsak megszeretnék, hanem őszintén élveznék is e halhatatlan remekeket. (sza) „HOGY NE EGYEDÜL CSAK ÖNMAGUNKAT SZERESSÜK!” Vajon mit jelent előkészíteni az Űr útját és egyengetni ösvényeit? Az Űr útja, a lélek útja. Lelkünket alkalmassá tenni Isten fogadására nem más, mint a kegyelem állapotában lenni, vagy törekedni rá, hogy részesüljünk benne. Ez persze így még kevés. Nem elég „vállon veregetni önmagunkat”, hogy „lám, lám, ma sem követtem el bűnt!” Vagy Isten gyermekének szerepében tetszelegni mások előtt. Jörg Zink írja: „Azt mondják, Isten gyermeke vagyok. Én tudom a legjobban, mennyire körülvesz a magány, mert mindig csak önmagammal beszélgetek.” Ki lehet lépnünk önmagunkból, mások felé közelednünk, hogy valóban magunkra találjunk, és ezáltal ténylegesen Istenre is leljünk. Raul Follereau ezt így fogamazta meg imájában: „Uram, taníts meg, hogy ne egyedül csak önmagunkat szeressük, és ne csak azokat szeressük, akik hozzánk tartoznak, sem pedig csupán azokat, akik bennünket szeretnek ... Add, Uram, hogy megszabaduljunk önmagunk szeretetétől!” (ng. 1.) A GYÓNTATŐSZÉK. A Kossuth rádió egyik vasárnap esti adásában műsorra tűzte Deák Tamás kolozsvári író feszült hangulatú monodrámáját, A gyóntatószéket. A dráma közvetítője, Váradi Hédi nagyon hihetően, mély átéléssel alakította a rettenetes lelkiismeret-furdalással küszködő asszony szerepét. Röviden a történet. Fia beleszeret egy előkelő hölgybe, aki egy idő után kezdi kerülni a fiút, fél a leleplezéstől, vagy tán a kíváncsiságát és hiúságát már az eddigi kapcsolat kielégítette. Félti gyermekét az anya, nehogy jóvátehetetlen kárt tegyen magában... Erről van az úriasszony a gyóntatószékben, feltépve azt a régi, fájdalmas sebét, amit saját meggondolatlan tette okozott, s szinte kísértetiesen hasonlít a mostanihoz, a fia esetéhez. Mikor már félt a leleplezéstől, a fiút egykor ő taszította el magától, akinek az utolsó kérő szó után is csak nevetés jutott: a szerencsétlen fiú öngyilkosságot követett el. Csak az asszony tudta, miért. Megpróbálta eltussolni magában, de fia hasonló — készülő — tragédiája most felborította lelkét, a lelkiismeret-furdalás elvitte a templomba. Gyónása végén döbben rá a tisztes polgár asszony, hogy senki sincs a gyóntatószékben. Vádlón és szánalmasan kiált fel, hát atyám, mindezt hiába mondtam! Mert nem elég a megbánás, a megbocsátás is kell a lélek nyugalmához... (s. d.) Sütő András drámáját 1975 szeptemberében közölte a Kortárs, decemberben bemutatta a Madách Színház. A kritikusok azóta már megírták felsőfokú dicséreteiket a darabról és az előadásról — teljes joggal. Felejthetetlen élmény a lélegzetelállító drámát végigélni olyan méltó, a művel tökéletesen azonosuló előadásban, ahogy az a Madách Színházban — Ádám Ottó rendezésében, Sztankay István és Huszti Péter főszereplésével — megszólal. Kálvin János és Szervét Mihály érvei, gondolatai tovább gyűrűznek, tovább rezonálnak mindannyiunkban, akik összecsapásuknak tanúi lehettünk. A dráma első jelenetében Kálvin János és Szervét Mihály ifjú jó barátokként együtt tiltakoznak — a lelkiismereti szabadság nevében — azinkvizíció működése ellen. Mindketten — bár egymással is vitatkoznak és sok mindenről különböző a véleményük — egyetértenek abban, hogy nem nevezhető keresztény eljárásnak az önálló gondolkodás üldözése, a szabad vizsgálódás elítélése, a hivatalos egyházi tanoktól eltérő felfogású emberek üldözése. Szenvedélyes igazságkeresésük és egymás iránti megbecsülésük, szeretetük biztosítani látszik Szervét szavait: „Nézeteink esetleges különbözőségét a szívnek egysége pótolja.” Aztán eltelt néhány esztendő. Kálvin János a gazdag és hatalmas Genfben lelkipásztori és tanári állást kapott, miután a város tanácsa korlátlan hatalmat biztosított neki egyházi és világi dolgokban egyaránt. Törvényeivel a legaprólékosabban megszabhatta a vallási, társadalmi és családi élet kereteit. A törvények értelmében Genf minden polgárának harangszóra reggel négykor kellett felkelni, és harangszóra este kilenckor lefeküdni. Az istentiszteleten köteles volt mindenki saját körzetének templomában megjelenni, meghatározott időben úrvacsorát venni és a vasárnapi munkaszünetet a leghatározottabban megtartani. Minden mulatozás, tánc tilos volt, az öltözködést, hajviseletet, a lakodalmi ünnepségek rendjét előírások szabályozták. A rendelkezések betartását a városi tanács tagjai ellenőrizték, akik a nap minden órájában beléphettek bármelyik házba, hogy ott ellenőrzést tartsanak. Aki az előírásokat nem tartotta meg, pellengérre került vagy megvesszőzték, börtönbe vetették.Aki káromkodott vagy támadta a kálvini tanokat, az máglyára ment. Aki nem tisztelte szüleit, házasságtörést vagy egyéberkölcstelenséget követett el, azt lefejezték. Öt év alatt így 78 ember ment száműzetésbe Genfből, 56 személyt pedig kivégeztek. Miközben így alakult a helyzet Genfben, a katolikus Franciaországban az inkvizíció „tevékenykedik”. Szervét Mihály is börtönbe kerül, s a legfőbb bizonyíték ellene a Kálvin Jánosnak írt baráti levelei. Szervét ezért, mikor sikerül megszöknie, Genfbe megy, hogy találkozzék Kálvinnal. Amit ott tapasztal, az jobban megdöbbenti, mintha bebizonyosodna, hogy leveleit közvetlenül Kálvin adta át az inkvizíciónak. Szervét barátsága és igazságszeretete nem gyengült az esztendők alatt, annak ellenére, hogy álmában többször látta máglyán saját magát, annak ellenére, hogy teljesen tisztában volt a genfi helyzettel, mégis megpróbálta meggyőzni, jobb belátásra bírni Kálvint. Igyekezete eredmény, télen marad, Kálvinnal nem lehet többé vitázni. Az újítás veszedelmes és ártalmas, mondta Kelemen pápa és minden eszközzel üldözte a hitújítókat. Az újítás veszedelmes és ártalmas, mennydörgi most Kálvin, és a máglya Szervét Mihály alatt is fellobban. Szervét Mihályban nem Kálvin ellensége lépett a máglyára, hanem minden kor minden kérdezője, a megújulás, a nyitottság, a gondolatok frisseségének és a fejlődésnek lehetősége. „Alig látom az arcodat... Istenem... A kényszerben az ember elveszíti az arcát!” — kiált fel Kálvin felesége. Igen, arcnélkülivé, embertelenné válik minden gondolat, tan, ideológia, vallás hirdetője, ha nem képes helyet adni a vitának, ha nem tudja vagy nem akarja elfogadni a belső kritikát, ha arc- (gondolat- és érzés-) nélküli fanatikusokká akarja idomítani híveit. Az elembertelenítésre pedig nincs mentség sem a kortársak, sem a történelem előtt. Galántai Mária Csillag a máglyán ! A „vidám tudomány" apostola Vidámság és istenszeretet egyképpen megvolt benne — írja Goethe 1787. május 26- án, az „ő szentjének” ünnepén —, az ember épülhetett rajta és amellett mosolyoghatott remek humorán. Ném Szent Fülöpről van szó. Ellentétek határozták meg életét, s kölcsönöztek különös bájt egyéniségének. Nem tűrt el semmiféle szabályt, ruházkodásában sem — s mégis megalapított egy vallásos társulatot; igaz, hogy ebben sohasem vezette be a fogalmakat, amiket — úgymond — képtelen lett volna megtartani. Egyesítette magában a finom, visszavonult életet kedvelő remetét és a közéletbe sodródott, körülrajongott vezetőegyéniséget. Pápákkal, bíborosokkal társalgott, azonban akkor is megmaradt kötetlen, szabálytalan embernek, egyedüli példánynak. VIII. Kelemen pápa elértette és szerette Fülöp atya tréfáit. — rajongott érte. Ha rosszul mentek a dolgok, odaszólt bizalmasaihoz: „Fülöp atya megint elhagyott bennünket. Nem imádkozik értünk.” Megengedte, hogy jelenlétében Fülöp leülhessen és föltehesse barátját — amit Fülöp ki is használt. „Bon giorno” — köszöntötte a pápát, amint belépett az aulába; se térdhajtás, se semmi. — „Szentatya, fölteszem a sapkámat”. „Messer Filippo — felelte a pápa —, ön itt a pápa —, ön itt a mester.” Ezt az esetet a jelenlevő velencei nagykövet mesélte el A pápákról különben az volt szentünk véleménye, hogy ők legyenek „a megtestesült alázatosság.” „Boldogságos Atyám — írja egyszer a pápának —, Jézus Krisztus maga jött el este hétkor hozzám, hogy testembe költözzön, Szentséged pedig egyszer sem méltatott arra, hogy meglátogasson. Jézus Krisztus Isten létére eljött, Szentséged pedig, amenynyire tudom, csak ember...” VIII. Kelemen megfelelt: „Ami a látogatást illeti, tisztelendőséged azt nem érdemli meg, miután visszautasította a bíborosi kalapot, amit annyiszor, de annyiszor fölajánlottam ...” Hát így ment ez Néri Fülöppel. Szókimondó szent volt, akit végtelenül tiszteltek, tekintély, akit nagyon lehetett szeretni. '* Firenzéből „ereszekedett alá”, mint fiatal fiú, Rómába, 1533-ban. A hatszáz kilométernyi utat nagyrészt gyalog tette meg, mert hiszen szegény legényke volt. Kisemberek között nőtt fel, boltosok, szomszédok, az utca emberei között. Mielőtt lement volna az Örök Városba, végleg Istenhez pártolt. Ez abból állt, hogy széttépte a családfájáról készített nemesi okmányt — máshonnan nem kellett megtérnie. Rómában leckéket adott vendéglátója fiának, s ezért kapott egy marék lisztet — amit a szomszéd pék cipónak sütött meg —, némi gyümölcsöt és olajbogyót. „Hol vannak már azok az idők — emlékezett öregkorában —, amikor még holdfény mellett olvastam, hogy megspóroljam az olajat?” „Vadászterülete” egyelőre: az utca, a vám, a gyógyíthatatlan betegek kórháza. De nem vadászott. Inkább csak beszélgetett egy-egy emberrel, aki hajlandó volt vele szóba elegyedni. Nem akart olyan lenni, mint az akkori szigorítók, utcai próféták, mint a lőweni Teleman, aki kiállt félig meztelenül az utcasarokra és prédikálni kezdett: „Pokolba a házasságtörőkkel, Pokolba a bűnösökkel!” — vagy a bizonyos Brandono, aki zsákba öltözötten és mezítláb, kődarabbal verte a mellét, s a járókelőket így biztatta bűnbánatra. Alighanem hiába. Nem: Fülöp csendes ember volt, nem kiáltott és nem lármázott, csak beszélgetett. Szerette Róma környékét — jegyzi fel róla Taragi —, különösen a katakombákat; gyakran éjjelre is meghúzta magát bennük. Szeretett mindent, ami szép: Caracalla nagyszerű termáit és Cecília Metella köralakú síremlékét.* Nyugtalanságot keltett akkoriban az új Jézus Társaságának föllépése: Giovanni de Terrano, aki elhagyta a Társaságot és így nem megbízható tanú, azt mondta, hogy egy új szellemi diktatúra van keletkezőben, amilyent még eddig nem látott a világ. Szó volt róla, hogy hozzájuk belépjen, de Fülöp mozdulatlan maradt, ez sem volt ínyére, mert szerette a szabadságot. Csak tizenhat évvel az Örök Városba költözése után vette rá gyóntatója, Persiano Rosa, hogy pappá szenteltesse magát. Eleinte egy kötetlen papi társaság tagja lett, az Oratórium nevet csak 1554 óta használták. Mit csináltak az Oratóriumban? Betegeket látogattak, zarándokokat karoltak fel, egymás közt istenes dolgokról beszélgettek, s egy szerb szöveg felolvasása után mindenki elmondhatta gondolatait, pap és laikus egyaránt. Az összejövetelek mindig énekkel záródtak, s amikor a nagy zenekedvelő Fülöp megszerezte társasága számára Giovanni Animucciát, Palestrina utódját a Szent Péter kápolnájában, lassan kifejlődött, lírai és drámai éneken keresztül, az a sajátságos keresztény műfaj, amely később az Oratórium nevet kapta. Nem volt köztük főnök, nem volt bennük szemellenzős buzgóság. Egy szépreményű fiatalember megkérdezte Fülöpöt, hordhat-e vezeklő övét? Hogyne, felelte a szent, csak arra vigyázzon, hogy a ruháján kívül hordja. Santa Flória kardinális elkezdett tüzelni Fülöp ellen: „Elcsábítja szolgáimat, házam népét, szerzeteseket nevel belőlük. Még rosszabb: a kutyámat is kezelésbe veszi, nem elég neki az ember!” Valóban, a kis állat, amikor Fülöp szobájába vezették, nem akart többé onnan eltávozni. Lábainál maradt sok éven keresztül és et is végezte be életét. Az evangélium ebben a környezetben az volt, aminél lennie kellene minden szénvedés, kereszt ellenére, alapjában vidám tudomány, öröm Ez idő tájt újította fel Fülöp a hét szent bazilika látogatását. Vasari azt írja, hogy Michelangelo házaslován néha részt vett ezeken a zarándoklatokon. Nagyszerű gondolat, hogy láthatták, köszönthették egymást a mélyen vallásos, 40 évvel idősebb mivés és a művészi hajlamú szén ember. Rokonok voltak lelk méretükben, mindketten megőrizték és egyesítették magukban az egyháziasságot meg szabad, egyéni hajlamú életvezetést. Nem kellett lázadniuk, nem volt szükségük rá sosem voltak egyoldalú emberek. Pedig indítékuk volt bőve a disszidálásra. IV. Pál páp például közutálatnak örvendett, akárcsak Mussolin szobrát ledöntötték mihely meghalt és a Tiberisbe hozták. V. Pius pápa uralma - írta egy szemtanú — rómi időszak volt. V. Pius nyílt ellensége volt Fülöpnek. Nem engedte be Rómába és sárg sapkával látta el a zsidókat - Fülöp pedig meginvitálta tudós rabbit, Andrea di Marte-t, hogy tartson előadásokát az Ószövetségről az Oratórium közönsége előtt. Egy másik üldözött zsid Fülöp templomába menekü és ott arcraborult az oltárszentség előtt. Fülöp udvariasan fölsegítette és halka megkérdezte: „Közös Istenün van; nem kérnéd meg, hogy adja neked az én hitemet, h az az igazi?” — „Nem, felelte a másik, mert azzal már elárulnám a magamét.” „Megértem” — mondta szent. Emberünket úgy meg iszta lpikt finnomság hogy később mégiscsak áttért a katolikus vallásra. Ilyen volt a „csábító” Fülöp módszere. * XIII. Gergely alatt aztán megenyhült a jég, s az Oratórium megkapta végleges formáját és helyét a Santa Maria d in Vallicella templomában. . Akkoriban már úgy látszott, hogy szinte egész Róma Fülöphöz jár gyónni. A társaság terjedt, mindenütt keresték az oratóriánusokat. Évek múl■tán Fülöp az irányítást elhárította ugyan magától, de mikor eltiltották tőle a látogatókat, panaszkodott, hogy megosztják szórakozásától. Végül már csak egy órát aludt éjjelente. Kápolnájában zárt ajtók mögött misézett, redőnyök lehúzva, egyetlen a mécs világánál. Az ajtóra kitették a cédulát: „Az atya misézik”. Hosszú órákon át maradt benn, most már nem rejtette el a lángolását. A mise után teljesen kimerült, az extázis kifárasztotta. „Nem tudják, mit kérnek — mondogatta —, akik elragadtatás után vágyakoznak.” Néha két napig is pihennie kellett — ám akkor már annyira kívánta a szentmisét, hogy a következőt énekelve mutatta be. Mikor az orvosok már lel mondtak róla, jó barátja, Bora roméi Frigyes bíboros elhozta a viátikumot. Az oltária szentség felmutatásakor az aggastyán visszanyerte erejét s felkiáltott: „Íme, az én szerelmem!” Rögtön utána, arcra borulva: „Sosem voltam mélótó.” Az áldozás után ünnepéllyesen kijelentette környezetének — könnyes tréfaképpen, de úgy kell vennünk, mély meggyőződéssel —, hogy ezentúl igazán új életet akart kezdeni, mert eddig semmi jót sem cselekedett. El is kezdte ezt az új életet halála napján, 1595. május 26-án, püskösd ünnepén. Ezért temették el vörös miseruhában .. . Szedő László Étkezés előtti és utáni ima A Spiegel című hamburgi hetilap 1987 decemberében egy vallásszociológiai felmérés eredményei között azt írta, hogy a 18—70 éves életkor közötti nyugatnémetek 86 százaléka többé-kevésbé rendszeresen imádkozik. Az adat pontosságát sokan megkérdőjelezik, de kétségtelen, hogy nemcsak az NSZK-ban, hanem a világ más tájain is sokkal többen imádkoznak, mint ahogy azt a felületi jelenségek nyomán sokszor véljük. Más kérdés, hogy ki mikor, miért és hogyan imádkozik? Hogyan lehet úgy imádkozni, hogy az ne mutatkozzék meg általános emberi magatartásunkon? Mennyi a beidegzettség imaéletünkben, és mennyi az őszinte, nyíltszívű feltárulkozás a Másik előtt, aki Isten, és aki bennünk is él, nem idegen tőlünk? Beidegzettség lehet az asztali ima is, mely valamikor elmaradhatatlan jellemzője volt a keresztény családok életének. Megváltozott azonban az életrendünk, ritkán étkezik együtt a család (sokszor akkor sem, mikor erre lehetősége volna). Ám az is szerepet játszik az asztali ima eltűnésében, hogy monoton, át nem gondolt, gépies imáktól visszariad az ember, különösen a fiatal ember. Nem is szólva arról, hogy ugyancsak farizeus ima az, ha éppen a családi békétlenség okozója mormolja buzgón. Kár volna, ha elsikkadna életünkből a család közös imája. Legalább vasárnaponként, amikor együtt a család, igen sokat jelentene a családapa, máskor az édesanya, később pedig a gyerekek pár szavas, egyszerű, saját fogalmazású imája. Hálaadás Isten ajándékáért, az életért és táplálékért, kérés a családot összetartó szeretet erősödéséért, Isten dicsőítése Krisztus által, aki velünk van, amikor látszólag profán dolgainkat tesszük stb. Az asztali áldás egész életünk számára áldás lehet, ha imádságos szavaink összhangban állnak őszinte törekvéseinkkel és Isten akaratával.