Új Ember, 1977 (33. évfolyam, 1/1591-52/1642. szám)

1977-01-02 / 1. (1591.) szám

I Illés próféta józsefvárosi kútjánál — egykor és ma Az Úr 1751. esztendejében ki­rályi hintó haladt végig a Stáció utcán (ma Baross u.) szántóföl­dek, szőlőskertek között a nem­rég (1749) épült Kálváriáig (a mai Kulich Gyula téren). Mária Terézia látogatta meg a Festeti­­chek egzotikus növényekben, ha­lastavakban gazdag „Ligetkert­jét”, mely az akkori Kálváriától az Üllői útig terjedt. (Máig élő emléke az egyetemi Botanikus ,kert.) A környéken élő, túlnyomó részt sváb lakosság különöskép­pen két szent alakját vette kö­rül nagy tisztelettel. Egyikük Szent Vendel volt, a pásztorok és állattartók égi patrónusa. (Tiszteletére névünnepén, októ­ber 20-án, az idősebb józsefváro­si lakosok ma is visszajárnak tá­voli lakásaikról, hogy szentmisén vegyenek részt a Tömő utcai Bé­ke Királynője kápolnában.) Má­sik tisztelt szentjük volt Illés próféta, akit szárazságok idején hívtak segítségül. Dombormű szobra a mai Illés utcában állott a róla elnevezett „Éliás kútja” fölött. Ennek az artézi forrásnak Vizéből ivott Mária Terézia is, amikor a Ligetkertet 1751-ben meglátogatta. Az egykori Ligetkert legna­gyobb része a múlt század végi bérházspekulációnak esett áldo­zatául. Az 1950-es évekig Buda­pest egyik legsűrűbben lakott te­lepülése volt, sötét, zsúfolt, a hi­giénia elemi feltételeit is nélkü­löző ósdi házaival, túlnyomórészt kisiparos lakossággal. E terület lelki ellátását szolgálja 30 év óta az autógarázsból kialakított szükségkápolna a Tömő utca 31- ben (akárcsak a másik, egy bér­ház udvarában kiképzett Jó Pász­tor kápolna a Kulich Gyula té­ren). A furcsán hangzó „Tömő” utca Schopper Jenő pesti keres­kedőpolgár nevét viseli, aki so­kat tett Pest szegényeiért. Ő ma­ga később nemesi rangot kapott, és nevét Tömöryre változtatta. Az utca nevét viszont a főváros egyesítését követő magyarítási lázban „keresztelték” tömőre a német „schopen” (libát tömni) szóból. A fővárosi tanács már az elő­ző ötéves tervben hozzáfogott a terület legidősebb része szanálá­sához. A lebontott részeken 16 emeletes toronyházak épültek. A Béke Királynője egyházközség híveinek a fele 5 év alatt telje­sen kicserélődött: a régiek új lakótelepekre kerültek, de sokan a távoli városrészekről is visz­­szajárnak a meghitt, családias jellegű kápolnába. Az új házak lakói csak most kezdik „fölfe­dezni” a szerény kis földszintes helyiséget, melynek harangszava bizony nem száll el messzire. Kedves ünnepe volt a kápolná­nak: Lékai László bíboros-prí­más látogatta meg itteni híveit. Hangsúlyozta ezeknek a csalá­dias jellegű kicsiny istentiszteleti helyeknek különleges báját, ahol az emberek sokkal inkább átér­zik testvéri összetartozásukat, mint a hatalmas templomokban. Megható volt, amint a gyerme­kek mise után körülnyüzsögték a főpásztort, akinek mindegyikük­höz volt pár kedves szava. Akik itt voltak, valóban úgy érezték: az egyházon belül egyetlen csa­lád vagyunk — a mai gyerekek pedig, akik főpásztorukban lelki­atyjukat szeretik, a XXI. század egyházát képviselik. Waigand József így élünk II. írta: Várkonyi Imre Nem mindegy, hogy milyen az emberek közérzete. Az emberi közérzetet pedig alapvetően be­folyásolja az a kicsiny „vár”, amelyet lakásnak nevezünk és amelyben életünknek jelentős ré­sze zajlik le. A második világhá­ború hazánkban sok helyütt, de különösen a fővárosban, hihetet­len pusztítást végzett a lakások­ban. Más épületekben is, templo­mainkban is, de most elsősorban a lakáskérdéssel akarunk foglal­kozni. Tudjuk, hogy milyen sok szép otthon pusztult el és milyen so­kan lelték halálukat az ártatlan polgári lakosok közül a romok alatt. Az emberi gonoszság és az őrültség senkit és serrumit nem kímélt. Nem kímélte a csecsemő­ket és nem kímélte az öregeket sem. A felszabadulás után, ter­mészetszerűleg, először a romo­kat kellett eltakarítani és a hely­rehozható épületeket helyrehoz­ni! Még ma is őszinte tisztelettel gondolunk azokra, akik részt vet­tek a romeltakarítás és az újjá­építés megkezdésében. Ezek kö­zött ott voltak szellemi életünk, és munkásaink legkiválóbbjai, Világnézetre való tekintet nélkül. Ha most számszerűleg is vizs­gáljuk a lakásépítés növekedését, megállapíthatjuk, hogy az 1950. évi 35 000 lakással szemben 1975- ben már közel 100 000 lakást épí­tettek. És ha tudjuk, hogy ez még mindig nem elég, ha tudjuk, hogy még mindig milyen sokan vannak, akik megfelelő lakásra várnak, mégis nem szabad el­hallgatni és nem szabad lebe­csülni ezt a fejlődést, ezt a telje­sítményt. Fejlődés ez akkor is, ha kisebb-nagyobb hibák előfordul­nak az építkezéseknél és fejlődés ez akkor is, ha jó lenne, hogy minden arra érdemes várakozó nagyobb, tágasabb lakáshoz jut­hatna. Vizsgálódásaink szerint két jelentős mozzanat van. Az egyik, az igazságos elosztás, vagy­is a rászorulók és arra érdeme­sek sorrendjének becsületes, lel­kiismeretes megállapítása, a má­sik pedig, hogy azokat, akik élen járnak a családtervezésben és a kiemelkedő, sokaknak segítséget adó munka frontján, azokat ezen a téren is messzemenően meg kell becsülni és lakásigényüket kielégíteni. Úgy érezzük, ezen a téren egyre kevesebb a hiba és ami még van, nem jelent különö­sebb erőfeszítést annak megszün­tetése. Az pedig a mi hazánkban semmiféle hátrányt nem jelenthet ezen a téren, hogy valaki vallá­sos ember, hogy katolikus világ­nézetű. Csak a családja és a mun­kája teszi a hivő embert is ér­demessé arra, hogy mielőbb és igényeinek mindjobban megfele­lő lakáshoz jusson. A másik kérdés a társadalom­­biztosítás kérdése. 1950-ben még csak a lakosság 47%-a részesült társadalombiztosításban. Ez 4 400 000 embernek felelt meg. 1975. július 1-től a gyógyító, meg­előző ellátás minden magyar embernek állampolgári jogon jár. Tehát hazánkban nincs senki, aki ne részesülne az alapvető or­vosi-gyógyászati ellátásban. Azt hiszem, kár lenne ezt a tényt csupán egyszerűen tudomásul venni. Nagy jelentőségű dolog ez. Hazánknál nagyobb és gazda­gabb országok sem tudták még megvalósítani a gyógyítás ilyen formáját. Jó erre különösen ak­kor gondolni, ha mint életünk minden területén, itt is észre­vesszük a hiányosságokat, ha tudjuk, hogy még mindig nem elég a kórházi ágyak száma, ha tudjuk, hogy ezt csakis több új nagy kórház építésével lehet gyö­keresen megoldani, ha tudjuk, hogy még sok a tennivaló az el­látás színvonalának emelésében. De ne feledkezzünk meg arról, hogy amíg például a szomszédos Ausztriában tízezer főre 18 orvos jut, beleértve a fogorvosokat is, addig hazánkban már 1974-ben 26 orvos jutott és ha még nem is volt és még ma sem tökéletes az orvosok elosztása az ország egész területén, ha még ma is vannak olyan községek, ahol nincs sem orvos, sem fogorvos, azért ne fe­lejtsük, hogy az arra­ illetékesek legjobb szándékukkal és az or­szág egész népének érdekeit szem előtt tartva törekszenek ar­ra, hogy az 1975. július 1-től ér­vényben levő törvény ne csak lehetőséget biztosítson minden magyar állampolgár számára a gyógyítás területén, hanem való­ban megadja a körülményekhez képest legjobb és legmagasabb nívójú gyógyítást. Sok-sok mil­liárd forintról van itt szó, ame­lyet a magyar dolgozó em­bereik teremtenek elő és amely összegekből jut mindenkinek annyi, amennyi gyógyulásához, vagy a különböző betegsé­gek megelőzéséhez szükséges. És ezek között az emberek között, akik megteremtik azokat a ter­mékeket, amelyekből a sok mil­liárd forint lesz és akik ugyan­csak szükségleteik szerint vehe­tik igénybe a megelőző és a gyó­gyító orvosi ellátást, ott vannak a hívő emberek, fiatalok és öre­gek, dolgozók és nyugdíjasok, ke­resők és ellátottak egyaránt. 1952-ben 562 000 nyugdíjas volt az országban, 1975-ben pedig egy és háromnegyed millió. Sok min­den történt az utolsó években el­sősorban a kis nyugdíjasok érde­kében. Persze ma is vannak még problémák. De szeretnénk hinni, hogy ezek a problémák is mind­inkább közel kerülnek a megol­dáshoz. Nincs ebben az ország­ban senki, aki nem azt szeretné, hogy az öregek derűsen, jóked­vűen töltsék el azokat az éveket, amely évek a nyugdíjazástól a végső távozásig ezeknek az öre­geknek az életét jelentik. Ebbe kulturális, civilizációs, humani­tárius vonalon sok minden bele­fér. És kell is, hogy beleférjen. De belefér sok minden lelkipász­tori vonalon is. Azoknak az öre­geknek, akik ezt igénylik. Ha va­lahol meg kell nyilvánulni a lel­kipásztori szeretetnek, türelem­nek és okosságnak, ak­kor a nyug­díjasokkal, az idősekkel szemben feltétlenül. Az elegendő és jó lakás, a tár­sadalombiztosítás és az ebből kö­vetkező gyógyító, megelőző orvo­si ellátás színvonalának emelke­dése, az idős emberek mindjobb megbecsülése emeli egész népünk jó közérzetét. A Hazafias Nép­front VI. Kongresszusa ezt is akarta. Nekünk, akik szeretjük népünket és jót akarunk a nép teljes egészének, a magunk terü­letén mindent el kell követnünk a jó közérzetért, amelyben benne van az emberek egymás iránti szeretete, megértése és megbe­csülése is. ■ Valaki Valaki — képeslapjának tanú­­sága szerint — gondolt rám. Mis­kolctapolcáról. Valaki, akire nem is gondolok, talán most sem, pe­dig sok-sok arc ellebeg szemem előtt. Ki lehet? Nevét nem írta alá. Zavaró ez a névtelenség. Per­sze nem annyira, mint fenyegető vagy becsmérlő levelek esetében, am amazoknál érthető. Újra elol­vasom s némi bosszúsággal te­szem el a lapot. Két nap múlva újra előkerül a fiókból — véletlenül? Mintha je­lezné, nem tudok olyan könnyen napirendre térni fölötte. Feltárom a levelezésemet, a kézírások ösz­­szehasonlítása talán elárul vala­mit. Hiába. A kutatás során nőt­­tön-nőtt zavarom. Mert igenis za­varba ejtő egy ilyen üdvözlet. Ré­gi, elfelejteni akart dolgok keve­rednek föl. Megbillen a fáradság­gal kimunkált lelki nyugalom. Ér­zékeny egyensúly a léleké. Elbizonytalanodom. Valaki em­lékeztet magára — és önmagam­ra is. Számára tehát létezem. Hir­telen bukkantam föl az emlékeze­tében — milyen érzések kíséreté­ben? Milyen képet őriz rólam? Most érzem, mennyire nem kö­zömbös ez. Lényemhez tartozik a képem — mások szemében. Hol találkoztunk, milyen útsza­kaszon haladtunk együtt? Hol ke­ressem az időben, a mindig átré­­tegeződő emlékek lerakódásai­ban? Miért jelentkezett? Ötletszerű kis létjelzés ez, vagy újbóli kap­csolat keresése? Intés, szisszenés, kiáltás? Valaki jelentkezett. (Kipke) Az új magyar hittankönyvek A hittankönyvek jellemzését azzal kell kezdenünk, hogy nem­ gyermekeknek készült kis teoló­giai könyvek akarnak lenni. Így —­ főleg az első két könyv — nem nyújtanak a régi könyvekben ta­lálható, viszonylagos teljességre törekvő gondolatrendszert, az egyes életkorok számára szüksé­ges anyagot akarják csak feldol­gozni. Nem kétséges, hogy a ré­gebbi katekézis a hit tartalmát hangsúlyozta, az új könyvek vi­szont a gyakorlati életben meg­mutatkozó hit fontosságát. Ez az alapvető szemléletváltozás nem tudatosodott minden hitoktató­ban, s aki a régi elvárással kö­zeledett az új könyvekhez, nem­egyszer kielégítetlen maradt. Nem lehet kielégítőnek mon­dani a törzsanyag (a legfonto­sabb ismeretek) kiemelését. (En­nek összeállítására csak később indultak meg a munkálatok.) Kétségtelen, hogy a kegyelmi életnek alapvető fontosságára rámutatnak, de ennek a hitokta­tás gyakorlatában való meggyö­kereztetéséhez — úgy látszik — több anyagot kellett volna adni. Az alapvető ismeretanyag kiala­kítását jelentősen megnehezítette az a körülmény, hogy a különbö­ző szerzők közt — az egységre való törekvés kétségtelen jelei mellett — nem volt meg a szük­séges összehangoltság a vallási fogalmak meghatározásában. Áttérve az egyes könyvekre, az el­ső: A mennyei Atya szeret minket, 5—6 éves, olvasni még nem tudó vagy éppen olvasni tanuló gyermekek szá­mára készült. Újszerű törekvés ez, ilyen könyv még nem jelent meg magyar nyelven. A kisgyermeket a múltban az eleven családi hagyomá­nyok vezették be a vallásos életbe. A szülők azonban ma egyre kisebb mértékben nyújtanak vallásos neve­lést gyermekeiknek, ennek alapveté­sét adja ez a könyv. Az értelmi szint­nek megfelelően képek és hozzájuk kapcsolódó verses szövegek alkotják anyagát. A könyvhöz módszeres rá­vezetést, oktatást nyújtó füzet is ké­szült a szülőknek és a hitoktatóknak.­­Kár, hogy ilyen eligazítás nem je­lent meg a többi könyvvel együtt.) Az Elsőáldozók hittankönyvének az a célja, hogy annyi vallásos tudást adjon, amenyi az istenélmény tuda­tosításához és a szeretet gyakorlásá­hoz szükséges. Ennek megfelelően egyrészt rá akar vezetni Isten üdvö­zítő szándékára: Mennyei Atyánk Fia által a Szentlélekben hív az isteni életre. Másrészt az erkölcsi élet pa­rancsait, mint bővebb életet biztosító szabályokat akarja bemutatni. A régi katekizmusokkal szemben az egész könyv (tehát nemcsak egyes leckék) készít elő az áldozásra és a gyónásra. A harmadik könyv elme: Keresz­tény élet. A már elsőáldozó 8—10 éves gyermekek vallási ismereteit akarja elmélyíteni. Első részében az egyházi év ünnepeinek keretében, a második részben a szentmise felépítését alapul véve tárgyalja anyagát, így akarja rendszerezni a liturgikus ismereteket, amelyek külön tárgyalására a többi könyvben nem kerül sor. Egyébként nem nyújt rendszerezetten egymás után következő anyagegységeket, leg­többször mindennapi élményből ki­indulva tárgyal egy kérdést. Ezt az egyéni elgondolást a könyvvel együtt megjelent körlevél fejti ki részlete­sebben. Mivel a hitoktatók többsége nem tudja magáévá tenni ezt az elgondo­lást, a hittankönyvszerkesztő bizott­ság úgy döntött, hogy új, harmadik könyvet készíttet. (Az első és a má­sodik jelentősen átdolgozva fog meg­jelenni.) A negyedik könyvet adták ki utol­jára — 1976-ban — mint kísérleti tan­könyvet „Az üdvösség története” cí­men. Isten Üdvösségtervét akarta be­mutatni először az Ó- és Újszövetség eseményeiben, majd a Krisztus utáni korokban Jézus művének kibontako­zását egy-egy szent vagy nagy ember életének tükrében. Nem akar szembe­fordulni az iskolai történelemszemlé­lettel, hanem azt kiegészíteni olyan szempontokkal, amelyeket csak a hit adhat meg. Ez a terv nem valósult meg telje­sen. A szentírási történetek után csak az őskereszténység életét nyújt­ja, majd három nagy egyházatyát is­mertet. Mellékletként a régi hagyo­mányokból merített énekek gyűjtemé­nyét adták „Kis magyar uzuális” cí­men. Az ötödik könyv széles körű mun­kaközösségben készült és 1973-ben je­lent meg „Hitünk és életünk” címen. Ez a 13 évesnél idősebbek könyve, amely azonban szem előtt tartja, hogy sokak számára ez lesz az első könyv, amelyből megismerkedhetnek Jézus örömhírével és felkészülhetnek az elsőáldozásra, illetve a keresztfeb­re is, így az általános iskolát elvég­zettek tudnak igazán elmélyedni ben­ne, a 13—14 évesek csak megfelelő irányítás és magyarázat mellett tud­ják használni. Első részében az em­ber istenkereséséről, a hozzánk inté­zett isteni üzenetről szól. Jézust úgy mutatja be, mint akivel szemben mindenkinek állást kell foglalnia. A második rész a keresztény életről szól, mint Krisztus melletti tanúság­­tételről. Egy-két alapvető szempont vizsgálatán kívül az ismertetés keretei nem teszik lehetővé az egyes könyvek részletes bírálatát. Most csak­ tárgyilagos mérlegelé­sükről akarunk szólni. Ez azt ki­váltja meg, hogy egybevessük a szerzők célkitűzésével, nézzük meg gyakorlati használhatóságu­kat. Szoros tantervi kötöttség hiá­nyában a szerzői célkitűzés egyé­ni jellegű lehetett. Ez azonban egyik fő forrása lett az új hittan­könyvek körül kialakult nagy vi­tának. A régi katekizmusok anyaga az egyház által hivatalo­san elfogadott alapszövegeken nyugodott, ezzel szemben a hit­oktató nem gondolt egyéni állás­foglalásra. Mihelyt azonban olyan könyvet vesz kezébe, amelyet nem fémjelez így a legfőbb egy­házi tekintély, az általános bírá­laton kívül felmerül benne saját elgondolásainak kifejtési lehető­sége. Mivel pedig sokan nem ta­lálják meg ennek lehetőségét — vagy csak egészen kis mértékben —, csalódottan teszik le a köny­vet, és talán arra sem vesznek fáradságot, hogy alaposabban ta­nulmányozzák a szerzői célkitű­zést. Jelentősebb a használhatóság kérdése, ebből a szempontból a legellentétesebb vélemények üt­köznek. A használhatóság előse­gítésére szükség van módszeres feldolgozást nyújtó kézikönyvek­re (segédkönyvre, vezérkönyvre). Külföldön a hittankönyvekkel egyidejűleg ezek is megjelennek, főleg akkor, ha új elgondolásról van szó. Nálunk nem sikerült a hittankönyvek és a megfelelő „Hitoktatói vázlatok” egyidejű megjelentetése, ez utóbbiakból nem is jelent meg az igényeknek megfelelő példányszám. Igazságtalanok lennénk, ha itt megállnánk a mérlegelésben. Már ránézésre is mindenkinek szemé­be tűnik, hogy a könyveket — kiállítási színvonal tekintetében — nyugodtan oda lehet állítani a többi iskolai könyv mellé. Tar­talmi szempontból elsősorban az anyag gazdagodására, többolda­lúságára lehet rámutatni. Külö­nösen áll ez az ötödik könyvre (Hitünk és életünk), amely álta­lános elismerést aratott nemcsak hazánkban, hanem külföldön is. Nem szabad arról megfeled­kezni, hogy a tankönyv csak esz­köz, amelynek eredménye, hatá­sa a nevelő felkészültségétől függ. Ezzel kapcsolatban kell rámu­tatni arra, hogy a papi munkára való felszentelés nem jelent egy­úttal képességet a gyermekek közt való eredményes hitoktatás­ra. Ezt felismerve, világszerte igénybe veszik világi hitoktatók és hitoktatónők segítségét, az el­sőáldozásra való előkészítésben pedig a szülők közreműködését. Különböző tényezők okozták a magyar papság katechetikai fel­­készültségének hanyatlását. Az elmúlt tíz évben azonban több lépés történt er­nek orvoslására. Az egyházmegyei keretben folyó munka mellett szép feladat vár az Országos Katechetikai Bizott­ság különböző munkacsoportjaira is. Erősen nehezíti a felkészülést az a tény, hogy a vallási élet szempontjából igen különböző helyzet alakult ki az országban. Vannak falvak, ahol még eleven a hagyományőrzés, másutt már missziós állapotokkal kell szem­benézni, viszont nem egy egyház­­község a megújulás szép jeleit mutatja. A történelem mindig jelzi az ellentétes erők küzdelmét. A két­ségtelenül tapasztalható vallási hanyatlás mellett észre kell ven­nünk a megújulás jeleit is (amit semmiféle statisztika sem tud ki­fejezni). Újhelyi Miklós Hósugarak Földet érnek bársonyodnak Színt vetítve szétáradnak Szíveinkbe békét hoznak Pehelylelkű hósugarak Zentai László

Next