Új Ember, 1978 (34. évfolyam, 1/1643-53/1695. szám)
1978-01-01 / 1. (1643.) szám
! Csináld magad! Barkácsolók cikke az Új Emberben? Egyáltalán nem! Nem az Ezermester ötleteit akarjuk eggyel szaporítani, hogyan készíthetünk magunknak lámpát vagy virágtartót. Életünk legfontosabb feladatával nézünk szembe: HOGYAN KÉSZÜLHETÜNK EL MAGUNKKAL? Hogy a lámpám boltban vásárolt-e vagy házi gyártmány, nem sokat változtat az életemen. De a boldogságom múlik azon, hogy én magam elkészülök-e. Krisztus erre hív: LÉGY ÚJ EMBERRÉ! CSINÁLD MAGAD MAGADAT! Életkérdés számomra, hogy nekilátok-e , az életművem lesz belőle. MAGAMAT NEM VÁSÁROLHATOM MEG KÉSZEN. Sok minden készen kapható: gépek és készételek, bútorok és készruhák. De ami igazán az enyém lesz, az nem kapható üzletben. Akármennyi pénzem van is, tudást és barátokat nem vásárolhatok készen. A tudásom türelmes tanulással, a barátságaim sokéves szeretettel, lassan, fokozatosan építhetem föl. Magamat is csak lassan készíthetem el, abból a készletből, amit rendelkezésemre bocsátott Az, akit Jézussal így szólíthatunk: ATYÁNK. Mint a Lego játékkészlet, a darabok mindegyik dobozban azonosak, mégis mennyi mindenféle játék építhető belőlük! Énünk készlete is mindnyájunknak adott: nem én válogattam össze az adottságaim, tudtom és akaratom nélkül születtem. De a rendelkezésemre álló készletből sokkal több építhető, mint a Legoból. Ha alaposan számbaveszem készletemet és lehetőségeimet (s ez lenne a legelső dolgom!) kiderül, hogy sokkal több minden lehet belőlem, mint valaha is gondoltam volna. MAGAMAT NEM CSINÁLTATHATOM MEG MÁSSAL! A hajamat levághatja a borbély, a vakbelemet kioperálhatja a sebész, képességeimet elemezheti a pályaválasztási tanácsadó. De csak én csinálhatom meg magam: igazi énem éppen azáltal születik, hogy én csinálom meg, nem mások csinálnak valamit velem, rajtam, nekem. HOGYAN ÉS MIKOR CSINÁLOM MAGAMAT? Nem soroljuk napi elintézendőink közé: „Kilenctől egyig tanultam, kettőtől négyig dolgoztam, öttől hatig pedig csinálgattam magam.” Mit csinálsz? Erre válaszolhatom azt, hogy tanulok, játszom, beszélgetek, pihenek, de azt nem, hogy éppen magamat faragom. MENET KÖZBEN alakítjuk magunkat, életünk legkülönbözőbb dolgain keresztül, mintha csak „melléktermék” volna. Egyelőre csak a munkáink eredményeit kérdik tőlünk, végül pedig egyetlen egy lesz fontos: mi magunk. Tetteinket nem választhatjuk el magunktól, minden tevékenységünk bennünket is formál Nem válogathatjuk meg, hogy melyik tettünk számítson, melyik ne, minden egyes cselekedetünkkel magunkat is alakítjuk. Jótetteink remekbe faragják, rosszaságaink torzítják énünket. KI FOGHAT HOZZÁ IGAZI ÖNMAGA elkészítéséhez? Bárki, akinek van mit megformálnia, vagyis mindnyájan, hiszen mindenkinek rendelkezésére áll saját maga. Legföljebb az a kérdés, hogy mennyire vagyunk formálhatóak, és mennyi bennünk a bátorság, erő és kitartás. Persze minél több idő áll rendelkezésemre, minél rugalmasabb, tehát formálhatóbb vagyok, annál több reményem lehet a sikerre. Vagyis főleg a FIATALOKNAK szól a felhívás. Azoknak, akik még vannak annyira fiatalok, hogy tudnak formálódni, de már vannak annyira felnőttek, hogy képesek tudatosan szembenézni magukkal, és kezükbe venni önmaguk irányítását. Ezt a munkát nem lehet elég fiatalon elkezdeni, és elég késő öregkorig folytatni. Azért mertem vállalkozni az írásra, mert én is évek óta folytatom ezt a „barkácsolást”, némi eredménnyel, nem egy kudarccal, és sok tapasztalattal magam és mások életében, öreg fúró-faragóként hívom hát az olvasót bajtársnak és munkatársnak: CSINÁLJUK EGYÜTT MAGUNKAT! És kérem, hogy osszuk meg egymással tapasztalatainkat. Ezért akinek bármi ötlete vagy kiegészítése, ellenvetése vagy egyéni tapasztalata van, írja meg szerkesztőségünkbe „Csináld magad!” jeligére. Lukács László LESZEDJÜK A KARÁCSONYFÁT, dobozba rakjuk csillogó díszeit, eltesszük jövőre. De a kis jószolt s a benne fekvő Gyermeket, ne rejtsétek el semmiféle doboz mélyére! Ne búcsúzzatok el tőle egy egész esztendőre, hanem beszélgessetek el vele gyakorta, legalább egyszer egy héten. Ebben szeretne segíteni „Tiszta forrás*’ rovatával az Új Ember. Kicsi Énok köpönyege A pásztorok életében egyik , nap olyan volt, mint a mássik. A téli napforduló közeledtével azonban mintha jó illatú ünnep borult volna a világra. Éjszakánként másként ragyogtak a csillagok, megváltozott az ismerős fák és bokrok alakja, megtelt a táj sejtelmes hangokkal. Maguk a pásztorok is megváltoztak. Beszédesebbek lettek, keresték az együttlét alkalmait. Jóval napszállat előtt megitatták az állatokat, hogy békén gyönyörködhessenek az alkony színjátékéban. A nap bíbor korongja hatalmasra dagadt, mielőtt bebújt volna a judeai dombok sötét takarója alá. Lecsücsült a három cédrus magaslatán, mintha el akarná mesélni, mit látott hoszszú vándorútján. Azon az alkonyi órán mégsem a lenyugvó napot nézték a betlehemi pásztorok, hanem azt az igen fényes csillagot, mely úgy közeledett, mint valami tüzes szekér. Kerekes szikrákat hánytak az égi úton. Ha lemegy a nap, itt egyszerre hűvös lesz, de a föld még sokáig megőrzi nappali melegét. Az állatok szívesen hevernek rajta. Melegszenek. Az égi fényesség azonban most őket sem hagyta nyugton. Felszökelltek, majd riadtan egymáshoz bújtak. . öreg Énok — a legidősebb pásztor — tüzet csinált egy kőhalom tövében. A nyirkos fű, meg a tüskés rozsé nehezen kapott lángra. Fújkálta, élesztgette a tüzet, miközben különös szavakat mormolt: — Hajtás sarjad száj gyökeréből ... Eljön a mi Szabadítónk, meglátja a föld az Úr dicsőségét ... örül majd a puszta s a kiaszott vidék, ujjong a sivatag és virulva virul, mint a liliom. Megnyílik a vakok szeme, a süketek füle hallani fog, a sánta meg ugrál örömében, mint a szarvas. Vizek fakadnak a pusztában, folyóvizek a sivatagban .. . És egy tiszta út vezet majd át rajta, úgy fogják hívni: a szentek útja s a megváltottak vándorolnak rajta. — Miről gajdolsz itt összeviszsza, öreg? Csak nem félsz? — Ügyám!... Az efféle tudatlanoknak csak gajdolás ... De sohasem hallottatok a jövendölésekről, amiket elporladt öregjeink hagytak meg, hogy kései fiaik is olvasni tudjanak az idők jeleiből?... Azt hiszitek, már mindétig minden így marad! Örökké csak szolgák leszünk Judea hajdanvolt szabad földjén ... Jönni kell a szabadítónak! — Csendesebben, öreg! Heródes királynak a kövek között is fülei vannak! Éppen ekkor, a kőhalom mögül előugrott egy gyermek, de nem ismertek rá mindjárt. — Íme, már itt is van a Heródes füle! — tréfálkozott Náhum, a fejőpásztor. örök Énok kitárta karját unokája felé. — Kicsi Énok, hogy kerülsz ide s miféle gúnyába öltöztettek? A gyermeken ujjatlan köpönyeg volt, amilyet a római katonák viselnek. Pörgött-forgott előttük, mutogatta magát és egy szuszra akart mindent elmondani. — Látnátok csak most a várost! Tele van idegenekkel, akik az összeírásra jöttek. Édesanyám engem küldött maga helyett az eleséggel, meg hogy ne legyek otthon láb alatt, mivel annyi már házunkban a rokonság, hogy a csűrben is halnak. Hogy meg ne fázzak a mezőn, felszabta ünneplőnek szánt szőtteményét köpönyegnek ... Látjátok ott azt a csillagot. Úgy mondják, holnapra már Betlehem felett ragyog. (Folytatjuk) Havas világban kora reggel lépnénk ki a kapun — ki-ki munkába, gyors reggeli bevásárlásra vagy éppen iskolába igyekszik —, s meglepve látjuk, hogy amíg aludtunk, leesett a hó. Nem is akármilyen, bokán fölül ér, egykettőre megmerülne benne a cipőnk. Azért még sincs baj: ha jobban körülnézünk, észrevesszük, hogy járt már odakinn ember, itt is, ott is vannak már nyomok, csapások. Azokon el lehet indulni, okosan elvezetnek mindenfelé. Egymásba szakadnak, kiszélesednek, s mire körülünkfordulunk egyet, már a járdák is tisztulnak. Az úttesten még na ptörérccol forróbb Betlehemi Kismama Háromgyermekes Édesanya vagyok. Amíg a mostani karácsonykor együtt vártuk az égi Gyermek érkezését, valami azt súgta, hogy írjam le, amit érzek. Leírtam. Milyen is voltál? — nem tudom, én Uram, Jézus Krisztusom várandós anyja, Mária — még majdnem gyermekkismama. Nem volt épp kényelmes helyed! Istálló szép fejed felett, melletted József, pásztorok, neszező jámbor állatok. Egy csendesebb zugán a helynek nyugodtan, szépen rendbetetted szalmából készült ágyadat. Segítettek a férfiak. Mert rosszkor jött az összeírás. Sietni kellett, nem volt szállás, zsúfolt volt Betlehem nagyon és sehol egyetlen rokon. Az összekapkodott motyókat itt szépen rendre mind kiraktad, s elrendezted a holmikat, a puha, fehér gyolcsokat. Estére Végre megpihentél, a barlangajtóhoz kiültél, nézted a csillagos eget és vártad égi gyermeked. Tóth Klára Kicsinyek esti imája Én Istenem, jó Istenem, Becsukódik már a szemem, De a tiéd nyitva, Atyám, Amíg alszom, vigyázz reám... Vigyázz édes szüleimre, Meg az én kis testvéremre, Hogyha a nap újra felkel Csókolhassuk egymást reggel. Ki tudná megmondani, hány ezer ember él Magyarországon, akinek ez volt gyermekkori esti imája. És mennyi lehet azoknak az idősebbeknek száma, akik még ma is Pósa Lajosnak ezzel a pár soros gyermekversével hajtják álomra fejüket. Hallgassuk meg a nagy magyar írót, Móra Ferencet: mit tartott ő erről a „dadogó gyermekimádságról”. „Senki se írt még róla esztétikai, se hittudományi értekezést. Nem is arra való ... Hiszen csak gyermekvers, annak is az aprajából, olyan kis emberbimbók számára, akik maguk se hosszabbak. Engem is tanított ilyenre az édesanyám, mikor még kicsi voltam a Miatyánkra, meg az Üdvözlégyre, Három angyal fejem felett, Egyik megőriz engemet, Másik szememet lezárja, A harmadik lelkem várja. Hát ebben is elég primitív a művészet, de azért kitartottam mellette még akkor is, amikor már én magam nagyban műveltem a poézist. Csak akkor maradt el tőlem, mikor a kislányom megtanult beszélni. Ha én fektettem a gyereket, akkor két kis kezét az enyémbe bújtatva együtt imádkoztuk a rigmusokat: Én Istenem, jó Istenem.,, És sohase lehettem olyan fáradt, hogy ettől fel ne frissültem volna, soha olyan fanyar, hogy ennek édes ízét ne éreztem volna. Mindig bizonyos voltam benne, hogy abban a pillanatban ránk néz, akit Atyánknak szólítunk és nem érhet minket semmi baj azon az éjszakán. Aztán telt-múlt az idő, a kislány megnőtt, az imádságaink elvárakoztak egymástól és csak akkor kerültünk megint össze, mikor az unokám pipiske-hangja kezdte keresni az utat az ég felé a kis ágyból: Énisztenöm, jóisttenöm ... Ilyenkor elcsöndesedik mindenki a házban, nemcsak a magától is lefelé kívánkozó öreg fej hajlik meg, hanem a fölszegetten hordott fiatal fejek is s most már nemcsak az Atyaisten szemét éreztem rajtunk, hanem minden angyalaiét is. Ha már én is odafönt laknék, bizonyosan leszaladnék minden este gyermekimádságot hallgatni ... Ha majd lejár az órám , abban bizonyos vagyok én is a Pósa Lajos gyermekimádságával megyek el a nagy ágyba.Épokig dolgoznak a hóeltakarítók, de a járdát a házak lakói maguk teszik használhatóvá. Többnyire hamuval is fölhintik, ami már majdnem sajnálni való, hiszen olyan jól lehetett csúszkáljon rajta. Az előttünk járt emberek nyoma nemcsak a havas utcán, hanem az élet sok más területén is fontos eligazítónk. Milyen okosak azok a csapások, utak, milyen ügyesen elvezetnek mindenfelé, kikerülik a gödröt, a tócsát, a világ lapuló veszedelmeit! Milyen fontos, hogy rájuk találjunk, hogy hűségesek legyünk ezekhez az okos utakhoz! Olyankor meg hogy megdobban a szívünk, amikor egyszeregyszer nekünk kell utat törnünk valahol. Mondjuk egy nagyobbacska család legidősebb fia elsőnek kerül iskolába testvérei közül. Nemcsak a maga helyét keresi az ismeretlen környezetben, hanem utat tapos öccsei, húgai előtt is. Felelősség ez, ugyanakkor öröm: megsokszorozza figyelmünket, leleményünket járdát söpörni, havat lapátolni ki szeret? Kinek nem fáj a szíve, ha behintik hamuval, homokkal a legjobb csúszkáló helyeket? De szép is volna, ha egy-két hétre játéktérré, korcsolyapályává alakulhatna az utca! A hó a hétköznapi iparkodás megszokott környezetébe elhozza a meglepetést, a tréfa, a játék ezer kiszámíthatatlan lehetőségét. Hógolyó röpül, hóember épül, s még az öregek aggódó arcán is átfénylik a mosolygás. Kell ez a jókedv mindannyiunknak! De azért csak jobb, ha a járdán biztonságos a járás-kelés, s ha a hócsata megáll, valahányszor egy-egy idősebb, gyámoltalanabb asszony igyekszik át az úton. Nyomok, csapások után tiszta járdák, jókedvű játék csatazajában nagylelkűség! Ahhoz, hogy mindenütt megteremjen, kinekkinek tisztán kell tartania a maga háza táját, s nyitva kell tartania a szemét meg a szívét. Jeleníts István Új Ember