Új Ember, 1978 (34. évfolyam, 1/1643-53/1695. szám)

1978-01-01 / 1. (1643.) szám

! Csináld magad! Barkácsolók cikke az Új Emberben? Egyáltalán nem! Nem az Ezermester ötleteit akarjuk eggyel szaporítani, hogyan készíthetünk magunknak lámpát vagy virágtartót. Életünk legfontosabb feladatával nézünk szembe: HOGYAN KÉSZÜLHETÜNK EL MAGUNKKAL? Hogy a lámpám boltban vásárolt-e vagy házi gyártmány, nem sokat változtat az életemen. De a boldogságom múlik azon, hogy én magam elkészülök-e. Krisztus erre hív: LÉGY ÚJ EMBERRÉ! CSINÁLD MAGAD MAGADAT! Életkérdés számomra, hogy nekilátok-e , az életművem lesz belőle. MAGAMAT NEM VÁSÁROLHATOM MEG KÉSZEN. Sok minden készen kapható: gépek és készételek, bútorok és készruhák. De ami igazán az enyém lesz, az nem kapható üzletben. Akármennyi pénzem van is, tudást és barátokat nem vásárolhatok készen. A tudásom türelmes tanulással, a barátságaim sokéves szeretettel, lassan, fokozatosan építhetem föl. Magamat is csak lassan készíthetem el, abból a készletből, amit rendelkezésemre bocsátott Az, akit Jézussal így szólíthatunk: ATYÁNK. Mint a Lego játékkészlet, a darabok mindegyik dobozban azonosak, mégis mennyi mindenféle játék építhető belőlük! Énünk készlete is mindnyájunknak adott: nem én válogattam össze az adottságaim, tudtom és akaratom nélkül születtem. De a rendelkezésemre álló készletből sokkal több építhető, mint a Legoból. Ha alaposan számbaveszem készletemet és lehetőségeimet (s ez lenne a legelső dolgom!) kiderül, hogy sokkal több minden lehet belőlem, mint valaha is gondoltam volna. MAGAMAT NEM CSINÁLTATHATOM MEG MÁSSAL! A hajamat levághatja a borbély, a vakbelemet kioperálhatja a sebész, képességeimet elemezheti a pályaválasztási tanácsadó. De csak én csinálhatom meg magam: igazi énem éppen azáltal születik, hogy én csinálom­ meg, nem mások csinálnak valamit velem, rajtam, nekem. HOGYAN ÉS MIKOR CSINÁLOM MAGAMAT? Nem soroljuk napi elintézendőink közé: „Kilenctől egyig tanultam, kettőtől négyig dolgoztam, öttől hatig pedig csinálgattam magam.” Mit csinálsz? Erre válaszolhatom azt, hogy tanulok, játszom, beszélgetek, pihenek, de azt nem, hogy éppen magamat faragom. MENET KÖZBEN alakítjuk magunkat, életünk legkülönbözőbb dolgain keresztül, mintha csak „melléktermék” volna. Egyelőre csak a munkáink eredményeit kérdik tőlünk, végül pedig egyetlen egy lesz fontos: mi magunk. Tetteinket nem választhatjuk el magunktól, minden tevékenységünk bennünket is formál Nem válogathatjuk meg, hogy melyik tettünk számítson, melyik ne, minden egyes cselekedetünkkel magunkat is alakítjuk. Jótetteink remekbe faragják, rosszaságaink torzítják énünket. KI FOGHAT HOZZÁ IGAZI ÖNMAGA elkészítéséhez? Bárki, akinek van mit megformálnia, vagyis mindnyájan, hiszen mindenkinek rendelkezésére áll saját maga. Legföljebb az a kérdés, hogy mennyire vagyunk formálhatóak, és mennyi bennünk a bátorság, erő és kitartás. Persze minél több idő áll rendelkezésemre, minél rugalmasabb, tehát formálhatóbb vagyok, annál több reményem lehet a sikerre. Vagyis főleg a FIATALOKNAK szól a felhívás. Azoknak, akik még vannak annyira fiatalok, hogy tudnak formálódni, de már vannak annyira felnőttek, hogy képesek tudatosan szembenézni magukkal, és kezükbe venni önmaguk irányítását. Ezt a munkát nem lehet elég fiatalon elkezdeni, és elég késő öregkorig folytatni. Azért mertem vállalkozni az írásra, mert én is évek óta folytatom ezt a „barkácsolást”, némi eredménnyel, nem egy kudarccal, és sok tapasztalattal magam és mások életében, öreg fúró-faragóként hívom hát az olvasót bajtársnak és munkatársnak: CSINÁLJUK EGYÜTT MAGUNKAT! És kérem, hogy osszuk meg egymással tapasztalatainkat. Ezért akinek bármi ötlete vagy kiegészítése, ellenvetése vagy egyéni tapasztalata van, írja meg szerkesztőségünkbe „Csináld magad!” jeligére. Lukács László LESZEDJÜK A KARÁCSONYFÁT, dobozba rakjuk csillogó díszeit, el­tesszük jövőre. De a kis jószolt s a benne fekvő Gyermeket, ne rejtsétek el semmiféle doboz mélyére! Ne bú­csúzzatok el tőle egy egész eszten­dőre, hanem beszélgessetek el vele gyakorta, legalább egyszer egy héten. Ebben szeretne segíteni „Tiszta for­rás*’ rovatával az Új Ember. Kicsi Énok köpönyege A pásztorok életében egyik , nap olyan volt, mint a más­­sik. A téli napforduló közeledtével azonban mintha jó illatú ünnep borult volna a világra. Éjszakán­ként másként ragyogtak a csil­lagok, megváltozott az ismerős fák és bokrok alakja, megtelt a táj sejtelmes hangokkal. Maguk a pásztorok is megváltoztak. Be­szédesebbek lettek, keresték az együttlét alkalmait. Jóval nap­­szállat előtt megitatták az álla­tokat, hogy békén gyönyörköd­hessenek az alkony színjátéké­ban. A nap bíbor korongja ha­talmasra dagadt, mielőtt bebújt volna a judeai dombok sötét ta­karója alá. Lecsücsült a három cédrus magaslatán, mintha el akarná mesélni, mit látott hosz­­szú vándorútján. Azon az alkonyi órán mégsem a lenyugvó napot nézték a bet­lehemi pásztorok, hanem azt az igen fényes csillagot, mely úgy közeledett, mint valami tüzes szekér. Kerekes szikrákat hány­tak az égi úton. Ha lemegy a nap, itt egyszer­re hűvös lesz, de a föld még so­káig megőrzi nappali melegét. Az állatok szívesen hevernek rajta. Melegszenek. Az égi fényesség azonban most őket sem hagyta nyugton. Felszökelltek, majd riadtan egymáshoz bújtak. . öreg Énok — a legidősebb pásztor — tüzet csinált egy kő­halom tövében. A nyirkos fű, meg a tüskés rozsé nehezen ka­pott lángra. Fújkálta, élesztget­te a tüzet, miközben különös sza­vakat mormolt: — Hajtás sarjad száj gyökeré­ből ... Eljön a mi Szabadítónk, meglátja a föld az Úr dicsősé­gét ... örül majd a puszta s a kiaszott vidék, ujjong a sivatag és virulva virul, mint a liliom. Megnyílik a vakok szeme, a sü­ketek füle hallani fog, a sánta meg ugrál örömében, mint a szarvas. Vizek fakadnak a pusz­tában, folyóvizek a sivatagban .. . És egy tiszta út vezet majd át rajta, úgy fogják hívni: a szen­tek útja s a megváltottak ván­dorolnak rajta. — Miről gajdolsz itt összevisz­­sza, öreg? Csak nem félsz? — Ügyám!... Az efféle tudat­lanoknak csak gajdolás ... De so­hasem hallottatok a jövendölé­sekről, amiket elporladt öreg­jeink hagytak meg, hogy­ kései fiaik is olvasni tudjanak az idők jeleiből?... Azt hiszitek, már mindétig minden így marad! Örökké csak szolgák leszünk Ju­dea hajdanvolt szabad földjén ... Jönni kell a szabadítónak! — Csendesebben, öreg! Heró­­des királynak a kövek között is fülei vannak! Éppen ekkor, a kőhalom mö­gül előugrott egy gyermek, de nem ismertek rá mindjárt. — Íme, már itt is van a He­­ródes füle! — tréfálkozott Ná­­hum, a fejőpásztor. örök Énok kitárta karját uno­kája felé. — Kicsi Énok, hogy kerülsz ide s miféle gúnyába öltöztet­tek? A gyermeken ujjatlan köpö­nyeg volt, amilyet a római ka­tonák viselnek. Pörgött-forgott előttük, mutogatta magát és egy szuszra akart mindent elmondani. — Látnátok csak most a vá­rost! Tele van idegenekkel, akik az összeírásra jöttek. Édesanyám engem küldött maga helyett az eleséggel, meg hogy ne legyek otthon láb alatt, mivel annyi már házunkban a rokonság, hogy a csűrben is halnak. Hogy meg ne fázzak a mezőn, felszabta ün­neplőnek szánt szőtteményét kö­pönyegnek ... Látjátok ott azt a csillagot. Úgy mondják, holnap­ra már Betlehem felett ragyog. (Folytatjuk) Havas világban kora reggel lépnénk ki a ka­pun — ki-ki munkába, gyors reggeli bevásárlásra vagy éppen iskolába igyekszik —, s meglep­ve látjuk, hogy amíg aludtunk, leesett a hó. Nem is akármilyen, bokán fölül ér, egykettőre meg­merülne benne a cipőnk. Azért még sincs baj: ha job­ban körülnézünk, észrevesszük, hogy járt már odakinn ember, itt is, ott is vannak már nyo­mok, csapások. Azokon el lehet indulni, okosan elvezetnek min­denfelé. Egymásba szakadnak, kiszélesednek, s mire körülünk­­fordulunk egyet, már a járdák is tisztulnak. Az úttesten még na­­ ptörércco­l fo­rróbb Betlehemi Kismama Háromgyermekes Édesanya vagyok. Amíg a mostani karácsonykor együtt vártuk az égi Gyermek ér­kezését, valami azt súgta, hogy írjam le, amit érzek. Leírtam. Milyen is voltál? — nem tudom, én Uram, Jézus Krisztusom várandós anyja, Mária — még majdnem gyermek­kismama. Nem volt épp kényelmes helyed! Istálló szép fejed felett, melletted József, pásztorok, neszező jámbor állatok. Egy csendesebb zugán a helynek nyugodtan, szépen rendbetetted szalmából készült ágyadat. Segítettek a férfiak. Mert rosszkor jött az összeírás. Sietni kellett, nem volt szállás, zsúfolt volt Betlehem nagyon és sehol egyetlen rokon. Az összekapkodott motyókat itt szépen rendre mind kiraktad, s elrendezted a holmikat, a puha, fehér gyolcsokat. Estére Végre megpihentél, a barlangajtóhoz kiültél, nézted a csillagos eget és vártad égi gyermeked. Tóth Klára Kicsinyek esti imája Én Istenem, jó Istenem, Becsukódik már a szemem, De a tiéd nyitva, Atyám, Amíg alszom, vigyázz reám... Vigyázz édes szüleimre, Meg az én kis testvéremre, Hogyha a nap újra felkel Csókolhassuk egymást reggel. Ki tudná megmondani, hány ezer ember él Magyarországon, akinek ez volt gyermekkori esti imája. És mennyi lehet azoknak az idősebbeknek száma, akik még ma is Pósa Lajosnak ezzel a pár soros gyermekversével hajtják álomra fejüket. Hallgassuk meg a nagy ma­gyar írót, Móra Ferencet: mit tartott ő erről a „dadogó gyer­­mekimádságról”. „Senki se írt még róla eszté­tikai, se hittudományi érteke­zést. Nem is arra való ... Hiszen csak gyermekvers, annak is az aprajából, olyan kis emberbim­bók számára, akik maguk se hosszabbak. Engem is tanított ilyenre az édesanyám, mikor még kicsi voltam a Miatyánkra, meg az Üdvözlégyre, Három angyal fejem felett, Egyik megőriz engemet, Másik szememet lezárja, A harmadik lelkem várja. Hát ebben is elég primitív a művészet, de azért kitartottam mellette még akkor is, amikor már én magam nagyban művel­tem a poézist. Csak akkor ma­radt el tőlem, mikor a kislá­nyom megtanult beszélni. Ha én fektettem a gyereket, akkor két kis kezét az enyémbe bújtatva együtt imádkoztuk a rigmuso­kat: Én Istenem, jó Istenem.,, És sohase lehettem olyan fá­radt, hogy ettől fel ne frissül­tem volna, soha olyan fanyar, hogy ennek édes ízét ne érez­tem volna. Mindig bizonyos vol­tam benne, hogy abban a pilla­natban ránk néz, akit Atyánk­nak szólítunk és nem érhet min­ket semmi baj azon az éjszakán. Aztán telt-múlt az idő, a kis­lány megnőtt, az imádságaink el­­várakoztak egymástól és csak ak­kor kerültünk megint össze, mi­kor az unokám pipiske-hangja kezdte keresni az utat az ég fe­lé a kis ágyból: Énisz­tenöm, jóist­tenöm ... Ilyenkor elcsöndesedik min­denki a házban, nemcsak a ma­gától is lefelé kívánkozó öreg fej hajlik meg, hanem a fölsze­getten hordott fiatal fejek is s most már nemcsak az Atyaisten szemét éreztem rajtunk, hanem minden angyalaiét is. Ha már én is odafönt laknék, bizonyosan leszaladnék minden este gyermekimádságot hallgat­ni ... Ha majd lejár az órám , abban bizonyos vagyok én is a Pósa Lajos gyermekimádsá­gával megyek el a nagy ágyba.É­pokig dolgoznak a hóeltakarítók, de a járdát a házak lakói ma­guk teszik használhatóvá. Több­nyire hamuval is fölhintik, ami már majdnem sajnálni való, hi­szen olyan jól lehetett csúszkálj­on­ rajta. Az előttünk járt emberek nyo­ma nemcsak a havas utcán, ha­nem az élet sok más területén is fontos eligazítónk. Milyen oko­sak azok a csapások, utak, mi­lyen ügyesen elvezetnek minden­felé, kikerülik a gödröt, a tócsát, a világ lapuló veszedelmeit! Mi­lyen fontos, hogy rájuk talál­junk, hogy hűségesek legyünk ezekhez az okos utakhoz! Olyankor meg hogy megdob­ban a szívünk, amikor egyszer­egyszer nekünk kell utat törnünk valahol. Mondjuk egy nagyob­bacska család legidősebb fia el­sőnek kerül iskolába testvérei közül. Nemcsak a maga helyét keresi az ismeretlen környezet­ben, hanem utat tapos öccsei, húgai előtt is. Felelősség ez,­­ ugyanakkor öröm: megsokszoroz­za figyelmünket, leleményünket járdát söpörni, havat lapátol­ni ki szeret? Kinek nem fáj a szíve, ha behintik hamuval, ho­mokkal a legjobb csúszkáló he­lyeket? De szép is volna, ha egy-két hétre játéktérré, korcso­lyapályává alakulhatna az utca! A hó a hétköznapi iparkodás megszokott környezetébe elhozza a meglepetést, a tréfa, a játék ezer kiszámíthatatlan lehetősé­gét. Hógolyó röpül, hóember épül, s még az öregek aggódó arcán is átfénylik a mosolygás. Kell ez a jókedv mindannyiunk­nak! De azért csak jobb, ha a járdán biztonságos a járás-kelés, s ha a hócsata megáll, vala­hányszor egy-egy idősebb, gyá­moltalanabb asszony igyekszik át az úton. Nyomok, csapások után tiszta járdák, jókedvű játék csatazajá­ban nagylelkűség! Ahhoz, hogy mindenütt megteremjen, kinek­­kinek tisztán kell tartania a ma­ga háza táját, s nyitva kell tar­tania a szemét meg a szívét. Jeleníts István Új Ember

Next