Új Ember, 1979 (35. évfolyam, 1/1696-52/1747. szám)
1979-01-07 / 1. (1696.) szám
született Sik Sándor. Akik közelebbről ismertük őt, másfél évtizeddel a halála után is közvetlenül érezzük egyéniségének varázsát, azt a legnemesebb vonásokból álló keresztény lelkiséget, amely egész életén keresztül áradt embertársai felé. Ezen az évfordulón nem a sajátos színű lírikust, nem is a sokoldalú irodalomtudóst vagy a jóságos mosolyú, segítőkész szerkesztőt kívánjuk méltatni, hanem azt az embert, aki a leírt szó szép ívelése mellett a valóságos életben is igazi és gyakorló keresztény maradt, akinek *az ,,adni” ige mindig fontosabb szerepet játszott életében, mint a „kapun”. A fiatalok számára éppen anorr-'iru közeli, elérhető és barátságos volt, mint kortársaihoz. Fáradtságon, problémák özönén túllépve, rövid idő alatt bensőséges kapcsolatot tudott teremteni az emberekkel; mosolyából biztatás és bátorítás áradt azok felé, akik eligazítást kértek ügyes-bajos dolgaikban, az élet egy-egy nehezebb szakaszában. Barátja és szerkesztőtársa, Rónay György találóan állapította meg róla, hogy egy modern érte- lemben vett keresztény humanizmus kialakításának a kezdeményezője volt. Isten iránt is, a társadalom iránt is felelősséget érzett; a természetet, a szocialista világot nem megtagadni, hanem összeegyeztetni kívánta a keresztény eszmékkel. Az istenszeretethez szorosan kapcsolódott nála az emberek iránti megértés és jóindulat is, nyíltan hirdette a cselekvő szeretet fontosságát, még akkor is, ha a hétköznapok apró cselekvéseiben jelentkeznek. Írásai, tettei harmonikus egészként egy olyasfajta táguló kereszténységet mutattak fel, amelynek példája bennünket, élő keresztényeket is továbbhaladásra, töretlen munkálkodásra serkent. Szeghalmi Elemér Sik Sándor „metafizikája” az életörömnél kezdődik. Szemlélni a létet, a valóságot — de nem egyedül szemlélni. Istennel szemlélni. ..Szőlőhegyi szemlélődés” c. verse kapcsán így nyilatkozott: ..Számomra nagyon érdekes ez a vers, mert azt hiszem, a misztikus élményt ragadja meg, pedig én nem vagyok misztikus Valóban, Sik olyan értelemben nem misztikus, hogy teljes lényével elvont dolgokra koncentráljon. Transzcendens élményekről sem áradozik soha — noha bő kilencven éve életműve a bizonyíték arra, hogy volt mit elmondania a világnak. Talán egyes témái (melyekből nem is kevés van az életműben) — alig lépnek túl egy tömör mondatokba szedett cikk vagy jegyzet határán (csak éppen metrikában elmondva...) —, túlzottan erős prédikációs hangulatot teremtenek. Most nem ezekre gondolok. Sik Sándor, mint minden igazi költő és keresztény, sejtett valamit abból a Titokból, amitől minden ember élete értelmet kaphat. De — ahogy ezt számtalanszor maga is kifejtette —, valóságban gyökerező lénye nem tudta, vagy nem akarta (?) kimondani ezeket a végső szavakat. A „teljesen kimondott szavak igazsága” sokszor sebez, bélyeget üt: nem valószínű, hogy minden esetben a mondanivaló céljához vezet el. Sik a szavak helyett élete példájával igazolta sejtését. Számára egyetlen életforma létezett: papnak lenni, s csak ezen keresztül (de nem utána és nem másodsorban!) — költőnek lenni. Papnak és költőnek — ez végtelenül többet és mást is jelent, mint e kettő külön-külön. A latinok ,,pontifex” szóval jelölték papjaikat, ami átvitt értelemben „hídverőt” jelent. Sik tudatosan vállalta ezt a „hídverőnek levést” az égi és a földi dolgok között. Művészet és teológia szoros egysége szólalt meg műveiben, nagyon egyedien, nagyon tisztán. S hogy a transzcendenst nem mondta mégsem ki soha? — ez mit sem von le példájából, őszinteségéből és élete igazából. Simándi Ágnes 4 „Amikor elérkezett az idők teljessége" A gyermek Jézusról nagyon keveset beszél a Szentírás. Márk nem is említi. János a születés teológiai summáját adja: „az Ige testté lett” (1, 14). Pált pedig csaknem kizárólag Jézus halála és föltámadása foglalkoztatja. Az apostoli kérigma is megelégszik azzal, hogy Jézust keresztségétől mennybemenetele napjáig (vö. ApCsel 1. 22) mutassa be. Mégis a — Lukácsnak és Máténak köszönhető — gyermekségevangéliumot választotta témául Liptay György és Rózsa Huba: Krisztus Jézus született” című karácsonyi könyvújdonsága (Szent István Társulat 1978). Mit mond nekünk, mire hívja fel a figyelmünket ez a könyv? Ha gondosan vizsgáljuk a gyermekségevangéliumokat, akkor — ahogy az említett műben olvassuk — „a gyermek Jézusról már megtudjuk mindazt, amit Jézus személyi valóságáról később az evangélium állít” (d. 31. o.). A karácsony valóságát, a megtestesülés isteni misztériumát sokszor elfödi az ünnephez kapcsolódó gyermekes idill. Pedig Jézus jászolát nemcsakcsillagfényű dicsőség és felhőtlen béke vette körül, hanem kitaszítottság és fájdalom is. A Barlangban született, s majdan sziklasír fogadja be a testét. A városon kívül látja meg a napvilágot, s ott is hal meg. Ennyit mondhat magáénak. Születése pillanatától „nincs hová lehajtani a fejét” (Lk 9, 58). Az ámuló pásztorok eltűnnek mellőle, mire felnő. A három idegen, akik bölcsek és uralkodók, hazatérnek A népszámlálás kiszólítja otthonából, a gyermekgyilkosság elszakítja a hazájától. A hódolat mellett körülveszik a tragédia árnyai is: a római hatalom elnyomására emlékeztet az összeírás, s Nagy Heródes kegyetlensége előrevetíti fiának, Antipásznak álnokságát. Az evangélisták a gyermeket már úgy mutatják be, mint a „Magasságos Fiát”, az ,,Úr fölkentjét”, aki Dávid házát újra fölemeli. S mivel a Messiás születése az Úr ígéreteinek beteljesedése, a gyermekségevangéliumok szinte visszhangtatóak az ószövetségi reminiszcencikkel. — Erzsébet a sokáig meddő Sára és Rebeka alakját idézi. A Magnifiestból kicsendül a prófétát szülő Hanna himnusza, a nép lelkében élő, ősi várakozás. Isten árnyéka úgy borul Máriára, ahogy a szent sátor fölött lebegett a felhő (Kir 40. 34), s ahogy a templom felszentelésekor alászállt (1 Kir 8. 10—11). Máténál a gyermek Mózes a gyermek Jézus előképe lesz, ahogy a két gyermekgyilkos, a fáraó és Heródes alakja is összekapcsolódik. Jézusban megjelent az új Mózes, aki véglegesen megszabadít minden népet a bűn szolgaságától (vö. 325. o.). Az Ó- és Újszövetség találkozását festői jelenet örökíti meg: Simeon karjába veszi a gyermeket. „Jézus, az élete küszöbén álló kisded, a kezdődő Újszövetség — az élettől búcsúzó aggastyán, a végére érkező Ószövetség” (199. o ). Keresztelő János, akinél nem született nagyobb (vö. Lk 7, 28), de aki még arra sem méltó, hogy az eljövendő saruszíját megoldja (vö. Lk 3, 18), a végidőkről jövendölő ószövetségi próféták hangján szól az idők teljességéről. De nemcsak a régi várakozások teljesülnek, hanem Isten meglepő intézkedéseinek is tanúi vagyunk. A Máté-féle nemzetségtáblában négy asszony szerepel: az utcalánynak öltöző Támár, Ráháb, a Jerikói csaplárosné, a pogány származású Ruth, Dávid ősanyja és Uriás házasságtörő felesége, Betsabé. Pedig a szent író válogathatott volna az ószövetség nagy nőalakjai között is! Nem kell megbotránkozni. Jézus a vámosok és bűnösök barátja lesz. Megtestesülés és megváltás, régmúlt és eszkatológikus jövő, vallási áhítat és politikai realitás, örömök és fájdalmak zajos és kavargó világa a karácsony. Olyan üdvtörténeti pillanat, amikor valóban érezzük, hogy „a fejsze már a fák gyökerén van (Lk 13, 9). Giczy György Aprószentek ünnepe Különös ünnep. Azoké a kisdedeké, akik a gyermek Jézus helyett haltak meg. „Mikor Heródes megtudta, hogy a bölcsek kijátszották, nagy haragra gerjedt és Betlehemben, meg annak környékén megöletett minden fiúgyermeket, kétévestől lefelé, a bölcsektől megtudott időinek megfelelően.” (Mt 2. 16) Ezeknek a gyermekeknek az emlékét üli az egyház és szentként tiszteli őket. Alighogy megszületett emberi lények ők. Életük csak elkezdődött. Még nem ismerték sorsukat. Még nem találkoztak társsal. Még nem szerettek, még nem ismertek ellenséget- Még nem csillant előttük öröm. Még nem őrölte szívüket szenvedés. Még nem végezték el munkájukat. Még nem harcoltak Isten országáért, amit érte küzdöttek és alkottak volna, elvégezetten maradt örökre. A szentek Istennek titkát festészik meg. Egyik a megismerés világosságát, a másik Isten szeretetének izzását, a harmadik erejét, megint másik gazdagságát vagy kedvességét, tisztaságát. Az aprószentekben is megmutatkozik Istennek titka. Az emberek azt hiszik, mindenfélét ők maguk csinálnak, alkotnak. Pedig nem ők cselekszenek, hanem Isten. Erőlködnek, kínlódnak, küszködnek. Azonban mindezek alapja Isten adománya, teremtése, ajándéka, mert a megajándékozottban minden egyes tett benne él, mint gyökérben, amely, szintén magának Istennek ajándéka. Ezt elfelejtik. Azt hiszik, a maguk erejébőlléteznek, tudnak, munkálkodnak. És féle, itt vannak lények, akiknek egész létük ezt kiáltja: „Nem mi, nem mi”, így hirdetik eredeti tisztaságban a kegyelem titkát. Nem szeretnek, nem is éreznek, nem gondolkoznak, nem birtokolnak sem,mit, csak játszanak.. . Isten különleges pazarló szeretetének teremtményei ők. Csodálatos ünnep ez! Lényeké, akikben az önzésnek, magukkeresésnek nyoma sincs. De éppen ezért befejezettek, beteljesültek, egészen szépek. Ez az ő kifejezhetetlen üdvösségük titka. Csak kegyelem. Nem „én” — csak Isten. A Guardini (Pápay Klára fordítása) Találkozás Istennel Van értelmük a benső szavaknak hiszem hogy a templom boltíveinek fészkében a nyirkos csöndben megadnak egy számot Föltárcsázom és Isten veszi föl a kagylót Anna Jankó (Balássy Péter Pál fordítása) AnnaJankó a legfiatalabb lengyel költőnemzedékhez tartozik. 1957-ben született. A gdanski egyetem hallgatója. Első versei két éve jelentek meg. Helyes értékrendben Államvezetésünkben már jó néhány éve természetessé vált, hogy a közös dolgainkról szóló megnyilatkozásokat az őszinteség jellemzi. Az „igen-igen, neminem” szellemében fogant egyenes beszéd, így volt ez a parlament legutóbbi, téli ülésszakán is. Az előadók és a hozzászólók nem rejtették véka alá a gazdasági nehézségeket, az országunk életében jelentkező kisebb-nagyobb problémákat. „A mostani parlamenti ülésszak — ahogy a Magyar Nemzet .Közös nyelven’ című vezércikkében megállapította — talán minden korábbinál kritikusabb és önkritikusabb volt” (1978. dec. 23). De éppen ez a leplezetlen szókimondás, nyílt hang hitelesíti — „fémjelzi” — az elhangzottakat, mind a tények feltárásában, mind pedig a feladatok — a helyzetünk szabta követelmények — megfogalmazásában. És ez teszi magától értetődővé azok elfogadását is. „Olyan társadalmi közegre van szükség — mondotta az 1979. évi költségvetést előterjesztő beszédében Faluvégi Lajos pénzügyminiszter —, amelyben mindenki megismerheti és megértheti a változó viszonyokat, és azt becsülik meg, azt támogatják, aki gazdaságosanés tisztességesen dolgozik, s azt marasztalják el, akinek munkája nem kielégítő, nem hasznos. Ezt az értékrendet kell érvényesíteni rangtól és beosztástól függetlenül mindenkire, termelésben, szolgáltatásban és igazgatásban dolgozókra, egyénekre, munkaközösségekre és alkotóműhelyekre”. Vagyis nincs kétféle mérték, kétféle munkamorál. Ahogyan az ember a maga embermivoltában egy és oszthatatlan, ugyanúgy egy és oszthatatlan kötelezettségeiben, felelősségében, közösségi feladataiban is. Nincs kétféle erkölcs:egy a munkában, egy pedig az egyéni (családi, saját, vagy éppen vallási) életben. „A korábbinál magasabb színvonalú, aktívan kezdeményező, okos munkára, a határozatok következetesebb végrehajtására, a szavak és tettek teljesebb egységére van szükség a gazdálkodásban” — hangsúlyozta hozzászólásában Huszár István, a Minisztertanács elnökhelyettese. Ez a gondolat is a helyes értékrend következetes megvalósításához tartozik, ahhoz a követelményhez, amit valamennyi felszólaló kiemelt. „Sarkalatos pontja további fejlődésünknek — mondotta Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára —, hogy a társadalmi, a csoport és az egyéni érdekek között jobb összhangot teremtsünk". És: „Senki sem háríthatja másra a felelősséget saját kötelezettségeinek elhanyagolásáért”. Ugyanakkor viszont „követelmény, hogy senkit se érjen sérelem, sem munkában, sem életének és körülményeinek alakulásában, sem pedig jogainak, kötelezettségeinek érvényesülésében." Mindezek a gondolatok számunkra, hívő emberek számára sem jelenthetnek mást, mint amit egyetemesen, egész társadalmunknak jelentenek. Szemléletünk megújítására van szükség az 1979- es munkánál! Frissebben, korszerűbben kell gondolkodnunk” — hallottuk a parlamenti ülésszakon. Ez a szüntelen megújulás, az „új ember magunkra öltése” (szemléletben és tetteinkben) a mi napról napra, hónapról hónapra, évől évre — így 1979-re — szóló életprogramunk is. Balássy László Látó emberek Teilhard de Chardin azt mondja, hogy az egész fejlődés tulajdonképpen a látás fejlődése. Mintha ez az egész kozmosz arra összpontosítaná minden erejét, hogy a látásban a lehető legmeszszebbre jusson. Bennünk emberekben hallatlan látnivágyás működik. Szemünk tágítására micsoda teleszkópokat találunk már föl! De átkutatva a földet és most már az eget is, eddig nem találtunk még különb látnivalót, mint ez a most született Gyermek! Milyen különös, hogy nem mindenki látja, aki ránéz. Ő mondja majd azt is, hogy vannak, akik néznek, de nem látnak. Bizonyára azért, mert a szemükben legbelül valami még nincs ott, ami a látáshoz kell: a hit látóereje. A dolgok valami benső logikával úgy rendeződtek, hogy Jézus születésnapjának ünnepe mellé odakerült István vértanú és János evangélista napja. Sokáig azt hittem, hogy első vértanúja és szeretett tanítványa még a naptárban is mellette akarnak lenni. De most észrevettem, hogy más öszszefüggés rejlik itt: István és János azért kerülhettek karácsony másod- és harmadnapjára, mert a Szentírás tanúsága szerint különös látóképességgel vannak megáldva. István a lehető legkedvezőtlenebb látási viszonyok között, mikor dühödten rárohantak saját honfitársai és kövekkel kezdték agyondobálni, mint egy kutyát, ezt mondta: „Látom a megnyílt egeket, és az Emberfiát Isten jobbján állni.” (ApCsel 7. 56). Még egyik üldözőjére is átragadt a látása. Saulra, aki követőinek ruháit őrizte, Damaszkuszhoz közeledve belevakult abba, amit látott. Megjelent neki maga Jézus, akit üldözött és kiderült, hogy Jézus üldözte már régtől fogva őt, hogy megadja neki az igazi látást. János evangélistát meg egyenesen „látnok”-nak mondják, aki sasszemmel fogja át Jézus életét messze a „kezdettől” , amelyben mint Ige Istennél volt, folytatva „húsba” öltözésével és ..sátorverésével” itt köztünk, megállapítva róla a kivégzést vezető századossal, hogy „valóban Isten Fia volt”, megvallva Tamással, hogy „én Uram, én Istenem, majd követve titokzatos életét egyházában, János is látja a megnyílt eget és ott az Emberfiát, a Bárányt, amint megnyitja a véget ért földi történelem pecséteit. A hit fényében lát István vértanú és János evangélista, akikhez odacsatlakozunk, mint „megszámlálhatatlan tömeg”, mert Isten megajándékozott bennünket is a hit látásával. Az „Istengyermeket” látjuk Jézusban, és rajta keresztül előttünk is megnyílnak az egek, hogy látva éljünk úgy, amint egész életünk összefüggésben van Jézussal. Benne közénk jött „képmásunk”, „eredetink”, akihez nekünk is át kell formálódnunk, mint igazi énünk hordozójához. Őt érti Isten, mikor szól: Teremtsünk embert képmásunkra! Nézzük hát, és lássuk is meg! Mágusok Hát persze mert érte persze mert utána persze mert vele voltak csurdig tele persze mert hitték vittékpersze mert hordták megtalálták mindegy hogy tevén hogy lovon hogy gyalog egy a lényeg emberek voltak nem angyalok kik küzdöttek fáztak éhig szenvedtek törték maguk egyre az ember sokszor emelkedett égig de csillag csak egyszer hajolt a földre Puszta Sándor