Új Ember, 1979 (35. évfolyam, 1/1696-52/1747. szám)

1979-01-07 / 1. (1696.) szám

született Sik Sándor. Akik közelebbről ismertük őt, másfél évtizeddel a halála után is köz­vetlenül érezzük egyéniségének varázsát, azt a legnemesebb vo­násokból álló keresztény lelkisé­get, amely egész életén keresztül áradt embertársai felé. Ezen az évfordulón nem a sajátos színű lírikust, nem is a sokoldalú iro­dalomtudóst vagy a jóságos mo­­solyú, segítőkész szerkesztőt kí­vánjuk méltatni, hanem azt az embert, aki a leírt szó szép ívelé­se mellett a valóságos életben is igazi és gyakorló keresztény ma­radt, akinek *az ,,adni” ige min­dig fontosabb szerepet játszott életében, mint a „kapun”. A fiatalok számára éppen ano­­rr-'iru közeli, elérhető és barátsá­gos volt, mint kortársaihoz. Fá­radtságon, problémák özönén túllépve, rövid idő alatt bensősé­ges kapcsolatot tudott teremteni az emberekkel; mosolyából bizta­tás és bátorítás áradt azok felé, akik eligazítást kértek ügyes-ba­jos dolgaikban, az élet egy-egy nehezebb szakaszában. Barátja és szerkesztőtársa, Ró­­nay György találóan állapította meg róla, hogy egy modern érte-­ lemben vett keresztény humaniz­mus kialakításának a kezdemé­­nyezője volt. Isten iránt is, a tár­sadalom iránt is felelősséget ér­zett; a természetet, a szocialista világot nem megtagadni, hanem összeegyeztetni kívánta a keresz­tény eszmékkel. Az istenszeretet­­hez szorosan kapcsolódott nála az emberek iránti megértés és jó­indulat is, nyíltan hirdette a cse­lekvő szeretet fontosságát, még akkor is, ha a hétköznapok apró cselekvéseiben jelentkeznek. Írásai, tettei harmonikus egész­ként egy olyasfajta táguló keresz­tén­ységet mutattak fel, amelynek példája bennünket, élő kereszté­nyeket is továbbhaladásra, töret­len munkálkodásra serkent. Szeghalmi Elemér Sik Sándor „metafizikája” az életörömnél kezdődik. Szemlélni a létet, a valóságot — de nem egyedül szemlélni. Istennel szem­lélni. ..Szőlőhegyi szemlélődés” c. verse kapcsán így nyilatkozott: ..Számomra nagyon érdekes ez a vers, mert azt hiszem, a miszti­kus élményt ragadja meg, pedig én nem vagyok misztikus Valóban, Sik olyan értelemben nem misztikus, hogy teljes lényé­vel elvont dolgokra koncentrál­jon. Transzcendens élményekről sem áradozik soha — noha bő kilencven éve életműve a bizonyíték arra, hogy volt mit elmondania a világnak. Talán egyes témái (melyekből nem is kevés van az életműben) — alig lépnek túl egy tömör mondatokba szedett cikk vagy jegyzet határán (csak éppen met­rikában elmondva...) —, túlzot­tan erős prédikációs hangulatot teremtenek. Most nem ezekre gondolok. Sik Sándor, mint minden igazi költő és keresztény, sejtett vala­mit abból a Titokból, amitől minden ember élete értelmet kaphat. De — ahogy ezt számta­lanszor maga is kifejtette —, va­lóságban gyökerező lénye nem tudta, vagy nem akarta (?) ki­mondani ezeket a végső szavakat. A „teljesen kimondott szavak igazsága” sokszor sebez, bélyeget üt: nem valószínű, hogy minden esetben a mondanivaló céljához vezet el. Sik a szavak helyett élete pél­­­dájával igazolta sejtését. Számára­ egyetlen életforma létezett: pap­nak lenni, s csak ezen keresztül (de nem­ utána és nem másodsor­ban!) — költőnek lenni. Papnak és költőnek — ez végtelenül töb­bet és mást is jelent, mint e ket­tő külön-külön. A latinok ,,pontifex” szóval je­lölték papjaikat, ami átvitt ér­telemben „hídverőt” jelent. Sik tudatosan vállalta ezt a „hídverő­nek levést” az égi és a földi dol­gok között. Művészet és teológia szoros egysége szólalt meg mű­veiben, nagyon egyedien, nagyon tisztán. S hogy a transzcendenst nem mondta mégsem ki soha? — ez mit sem von le példájából, őszinteségéből és élete igazából. Simándi Ágnes­ ­­4 „Amikor elérkezett az idők teljessége" A gyermek Jézusról nagyon ke­veset beszél a Szentírás. Márk nem is említi. János a születés teológiai summáját adja: „az Ige testté lett” (1, 14).­­ Pált pedig csaknem kizárólag Jézus halála és föltámadása foglalkoztatja. Az apostoli kérigma is megelégszik azzal, hogy Jézust keresztségétől mennybemenetele napjáig (vö. ApCsel 1. 22) mutassa be. Mégis a — Lukácsnak és Máté­nak köszönhető — gyermekség­evangéliumot választotta témául Liptay György és Rózsa Huba: Krisztus Jézus született” című karácsonyi könyvújdonsága (Szent István Társulat 1978). Mit mond nekünk, mire hívja fel a figyelmünket ez a könyv? Ha gondosan vizsgáljuk a gyer­mekségevangéliumokat, akkor — ahogy az említett műben olvas­suk — „a gyermek Jézusról már megtudjuk mindazt, amit Jézus személyi valóságáról később az evangélium állít” (­d. 31. o.). A karácsony valóságát, a meg­testesülés isteni misztériumát sokszor elfödi az ünnephez kap­csolódó gyermekes idill. Pedig Jézus jászolát nemcsak­­csillagfé­­nyű dicsőség és felhőtlen béke vette körül, hanem kitaszítottság és fájdalom is. A Barlangban született, s majdan sziklasír fo­gadja be a testét. A városon kívül látja meg a napvilágot, s ott is hal meg. Ennyit mondhat ma­gáénak. Születése pillanatától „nincs hová lehajtani a fejét” (Lk 9, 58). Az ámuló pásztorok eltűnnek mellőle, mire felnő. A három ide­gen, akik bölcsek és uralkodók, hazatérnek A népszámlálás ki­szólítja otthonából, a gyermek­gyilkosság elszakítja a hazájától. A hódolat mellett körülveszik a tragédia árnyai is: a római hata­lom elnyomására emlékeztet az összeírás, s Nagy Heródes kegyet­lensége előrevetíti fiának, Anti­­pásznak álnokságát. Az evangélisták a gyermeket már úgy mutatják be, mint a „Magasságos Fiát”, az ,,Úr föl­kentjét”, aki Dávid házát újra fölemeli. S mivel a Messiás szü­letése az Úr ígéreteinek betelje­sedése, a gyermekségevangéliu­mok szinte visszhangtatóak az ószövetségi reminiszcencikkel. — Erzsébet a sokáig meddő Sára és Rebeka alakját idézi. A Magnifi­es­tból kicsendül a prófétát szülő Hanna himnusza, a nép lelkében élő, ősi várakozás. Isten árnyéka úgy borul Máriára, ahogy a szent sátor fölött lebegett a felhő (Kir 40. 34), s ahogy a templom felszentelésekor alászállt (1 Kir 8. 10—11). Máténál a gyermek Mózes a gyermek Jézus előképe lesz, ahogy a két gyermekgyilkos, a fáraó és Heródes alakja is össze­kapcsolódik. Jézusban megjelent az új Mózes, aki véglegesen meg­szabadít minden népet a bűn szolgaságától (vö. 325. o.). Az Ó- és Újszövetség találko­zását festői jelenet örökíti meg: Simeon karjába veszi a gyerme­ket. „Jézus, az élete küszöbén álló kisded, a kezdődő Újszövet­ség — az élettől búcsúzó aggas­tyán, a végére érkező Ószövet­ség” (199. o ). Keresztelő János, akinél nem született nagyobb (vö. Lk 7, 28), de aki még arra sem méltó, hogy az eljövendő saruszíját megoldja (vö. Lk 3, 18), a végidőkről jö­vendölő ószövetségi próféták hangján szól az idők teljességé­ről. De nemcsak a régi várakozások teljesülnek, hanem Isten megle­pő intézkedéseinek is tanúi va­gyunk. A Máté-féle nemzetség­táblában négy asszony szerepel: az­­ utcalánynak öltöző Támár, Ráháb, a Jerikói csaplárosné, a pogány származású Ruth, Dávid ősanyja és Uriás házasságtörő fe­lesége, Betsabé. Pedig a szent író válogathatott volna az ószövetség nagy nőalakjai között is! Nem kell megbotránkozni. Jé­zus a vámosok és bűnösök barát­ja lesz. Megtestesülés és megváltás, régmúlt és eszkatológikus jövő, vallási áhítat és politikai reali­tás, örömök és fájdalmak zajos és kavargó világa a karácsony. Olyan üdvtörténeti pillanat, ami­kor valóban érezzük, hogy „a fejsze már a fák gyökerén­ van (Lk 13, 9). Giczy György Aprószentek ünnepe Különös ünnep. Azoké a kisde­deké, akik a gyermek Jézus he­lyett haltak meg. „Mikor Heró­des megtudta, hogy a bölcsek kijátszották, nagy haragra ger­jedt és Betlehemben, meg annak környékén megöletett minden fiúgyermeket, kétévestől lefelé, a bölcsektől megtudott időinek meg­felelően.” (Mt 2. 16) Ezeknek a gyermekeknek az emlékét üli az egyház és szentként tiszteli őket. Alighogy megszületett emberi lé­nyek ők. Életük csak elkezdődött. Még nem ismerték sorsukat. Még nem találkoztak társsal. Még nem szerettek, még nem ismertek el­lenséget- Még nem csillant előt­tük öröm. Még nem őrölte szí­vüket szenvedés. Még nem vé­gezték el munkájukat. Még nem harcoltak Isten országáért, amit érte küzdöttek és alkottak vol­na, elvégezetten maradt örökre. A szentek Istennek titkát fes­tészik meg. Egyik a megismerés világosságát, a másik Isten szere­­tetének izzását, a harmadik ere­jét, megint másik gazdagságát vagy kedvességét, tisztaságát. Az aprószentekben is megmutatkozik Istennek titka. Az emberek az­t hiszik, min­denfélét ők maguk csinálnak, al­kotnak. Pedig nem ők cseleksze­nek, hanem Isten. Erőlködnek, kínlódnak, küszködnek. Azonban mindezek alapja Isten adománya, teremtése, ajándéka, mert a meg­ajándékozottban minden egyes tett benne él, mint gyökérben, amely, szintén magának Istennek ajándéka. Ezt­ elfelejtik. Azt hi­szik, a maguk erejéből­­léteznek, tudnak, munkálkodnak. És féle, itt vannak lények, akiknek egész létük ezt kiáltja: „Nem mi, nem mi”, így hirdetik eredeti tiszta­ságban a kegyelem titkát. Nem szeretnek, nem is éreznek, nem gondolkoznak, nem birtokolnak sem,mit, csak játszanak.. . Isten különleges pazarló szeretetének teremtményei ők. Csodálatos ünnep ez! Lénye­ké, akikben az önzésnek, maguk­­keresésnek nyoma sincs. De ép­pen ezért befejezettek, beteljesül­tek, egészen szépek. Ez az ő ki­­fejezhetetlen üdvösségük titka. Csak kegyelem. Nem „én” — csak Isten. A Guardini (Pápay Klára fordítása) Találkozás Istennel Van értelmük a benső szavaknak hiszem hogy a templom boltíveinek fészkében a nyirkos csöndben megadnak egy számot Föltárcsázom és Isten veszi föl a kagylót Anna Jankó (Balássy Péter Pál fordítása) Anna­­Jankó a legfiatalabb lengyel költőnemzedékhez tartozik. 1957-ben született. A gdanski egyetem hallga­tója. Első versei két éve jelentek meg. Helyes értékrendben Államvezetésünkben már jó né­hány éve természetessé vált, hogy a közös dolgainkról szóló meg­nyilatkozásokat az őszinteség jel­lemzi. Az „igen-igen, neminem” szellemében fogant egyenes be­széd, így volt ez a parlament leg­utóbbi, téli ülésszakán is. Az elő­adók és a hozzászólók nem rej­tették véka alá a gazdasági ne­­­hézségeket, az országunk életé­ben jelentkező kisebb-nagyobb problémákat. „A mostani parla­menti ülésszak — ahogy a Ma­gyar Nemzet .Közös nyelven’ cí­mű vezércikkében megállapította — talán minden korábbinál kri­tikusabb és önkritikusabb volt” (1978. dec. 23). De éppen ez a leplezetlen szókimondás, nyílt hang hitelesíti — „fémjelzi” — az elhangzottakat, mind a tények feltárásában, mind pedig a fel­adatok — a helyzetünk szabta kö­vetelmények — megfogalmazásá­ban. És ez teszi magától értető­dővé azok elfogadását is. „Olyan társadalmi közegre van szükség — mondotta az 1979. évi költségvetést előterjesztő beszé­dében Faluvégi Lajos pénzügymi­niszter —, amelyben mindenki megismerheti és megértheti a vál­tozó viszonyokat, és azt becsülik meg, azt támogatják, aki gazdasá­gosan­­és tisztességesen dolgozik, s azt marasztalják el, akinek munkája nem kielégítő, nem hasz­nos. Ezt az értékrendet kell ér­vényesíteni rangtól és beosztástól függetlenül mindenkire, terme­lésben, szolgáltatásban és igazga­tásban dolgozókra, egyénekre, munkaközösségekre és alkotómű­helyekre”. Vagyis nincs kétféle mérték, kétféle munkamorál. Ahogyan az ember a maga ember­­mivoltában egy és oszthatatlan, ugyanúgy egy és oszthatatlan kö­telezettségeiben, felelősségében, közösségi feladataiban is. Nincs kétféle erkölcs:­egy a munkában, egy pedig az egyéni (családi, sa­ját, vagy éppen vallási) életben. „A korábbinál magasabb színvo­nalú, aktívan kezdeményező, okos munkára, a határozatok követke­zetesebb végrehajtására, a szavak és tettek teljesebb egységére van szükség a gazdálkodásban” — hangsúlyozta hozzászólásában Hu­szár István, a Minisztertanács el­nökhelyettese. Ez a gondolat is a helyes értékrend következetes megvalósításához tartozik, ahhoz a követelményhez, amit vala­mennyi felszólaló kiemelt. „Sar­kalatos pontja további fejlődé­sünknek — mondotta Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára —, hogy a társadalmi, a csoport és az egyéni érdekek között jobb össz­hangot teremtsünk". És: „Senki sem háríthatja másra a felelőssé­get saját kötelezettségeinek elha­nyagolásáért”. Ugyanakkor vi­szont „követelmény, hogy senkit se érjen sérelem, sem munkában, sem életének és körülményeinek alakulásában, sem pedig jogainak, kötelezettségeinek érvényesülésé­ben." Mindezek a gondolatok szá­munkra, hívő emberek számára sem jelenthetnek mást, mint amit egyetemesen, egész társadalmunk­nak jelentenek. Szemléletünk megújítására van szükség az 1979- es munkánál! Frissebben, korsze­rűbben kell go­ndolkodnunk” — hallottuk a parlamenti üléssza­kon. Ez a szüntelen megújulás, az „új ember magunkra öltése” (szemléletben és tetteinkben) a mi napról napra, hónapról hó­napra, évől évre — így 1979-re — szóló életprogramunk is. Balássy László Látó emberek Teilhard de Chardin azt mond­ja, hogy az egész fejlődés tulaj­donképpen a látás fejlődése. Mintha ez az egész kozmosz arra összpontosítaná minden erejét, hogy a látásban a lehető legmesz­­szebbre jusson. Bennünk emberekben hallatlan látnivágyás működik. Szemünk tágítására micsoda teleszkópokat találunk már föl! De átkutatva a földet és most már az eget is, eddig nem találtunk még különb látnivalót, mint ez a most szüle­tett Gyermek! Milyen különös, hogy nem mindenki látja, aki rá­néz. Ő mondja majd azt is, hogy vannak, akik néznek, de nem lát­nak. Bizonyára azért, mert a sze­mükben legbelül valami még nincs ott, ami a látáshoz kell: a h­i­t látóereje. A dolgok valami benső logiká­val úgy rendeződtek, hogy­ Jézus születésnapjának ünnepe mellé odakerült István vértanú és János evangélista napja. Sokáig azt hit­tem, hogy első vértanúja és sze­retett tanítványa még a naptár­ban is mellette akarnak lenni. De most észrevettem, hogy más ösz­­szefüggés rejlik itt: István és Já­nos azért kerülhettek karácsony másod- és harmadnapjára, mert a Szentírás tanúsága szerint kü­lönös látóképességgel vannak megáldva. István a lehető legked­vezőtlenebb látási viszonyok kö­zött, mikor dühödten rárohantak saját honfitársai és kövekkel kezdték agyondobálni, mint egy kutyát, ezt mondta: „Látom a megnyílt egeket, és az Emberfiát Isten jobbján állni.” (ApCsel 7. 56). Még egyik üldözőjére is átra­gadt a látása. Saulra, aki követői­­nek ruháit őrizte, Damaszkuszhoz közeledve belevakult abba, amit látott. Megjelent neki maga Jé­zus, akit üldözött és kiderült, hogy Jézus üldözte már régtől fogva őt, hogy megadja neki az igazi látást. János evangélistát meg egyene­sen „látnok”-nak mondják, aki sasszemmel fogja át Jézus életét messze a „kezdettől”­ , amelyben mint Ige Istennél volt, folytatva „húsba” öltözésével és ..sátorve­résével” itt köztünk, megállapítva róla a kivégzést vezető százados­sal, hogy „valóban Isten Fia volt”, megvallva Tamással, hogy „én Uram, én Istenem, majd követve titokzatos életét egyházában, Já­nos is látja a megnyílt eget és ott az Emberfiát, a Bárányt, amint megnyitja a véget ért földi törté­nelem pecséteit. A hit fényében lát István vér­tanú és János evangélista, akik­hez odacsatlakozunk, mint „meg­számlálhatatlan tömeg”, mert Is­ten megajándékozott bennünket is a hit látásával. Az „Istengyer­­meket” látjuk Jézusban, és rajta keresztül előttünk is megnyílnak az egek, hogy látva éljünk úgy, amint egész életünk összefüggés­ben van Jézussal. Benne közénk jött „képmásunk”, „eredetink”, akihez nekünk is át kell formá­lódnunk, mint igazi énünk hor­dozójához. Őt érti Isten, mikor szól: Teremtsünk embert képmá­sunkra! Nézzük hát, és lássuk is meg! Mágusok Hát persze mert érte persze mert utána persze mert vele voltak csurdig tele persze mert hitték vitték­persze mert hordták megtalálták mindegy hogy tevén hogy lovon hogy gyalog egy a lényeg emberek voltak nem angyalok kik küzdöttek fáztak éhig szenvedtek törték maguk egyre az ember sokszor emelkedett égig de csillag csak egyszer hajolt a földre Puszta Sándor

Next